„Szabadíts meg a gonosztól”

II. Az Úr imája

      Az Úr imája, jóllehet nagyon egyszerű és állandóan mondott ima, nem kis feladatot és nehézséget jelent. Az egyetlen, amit az Úr adott, mégis, az Apostolok Cselekedeteit olvasva, nem találunk senkit, aki imádkozta volna. Pedig Lukácsnak az imát bemutató szavai után mást várnánk: „Uram, taníts minket imádkozni, mint ahogy János is tanította a tanítványait” (Lk 11,1). Az, hogy nem idézik, még nem jelenti azt, hogy nem is mondták.

• Bizonyos értelemben az Úr imája nem is csupán imádság, hanem egy egész életmód ima formájában kifejezve: a lélek rabságtól a szabadságig ívelő fokozatos felemelkedésének képe. 

      Ez az ima döbbenetes pontossággal épül fel. Amikor kavics esik egy medencébe, megfigyelhetjük a beesési ponttól a part felé tovaterjedő fodrozódást, vagy ellenkezőleg, a partról kiindulva kísérhetjük figyelemmel a mozgást a beesési pontig. Ugyanígy az Úr imáját is elemezhetjük akár az első, akár az utolsó szavakból kiindulva. Végtelenül könnyebb kívülről az imádság középpontja felé haladni, habár Krisztus és az Egyház is az ellenkező utat választotta. 

      Ez a fiúság imája -„Mi Atyánk...” -, és jóllehet bárki mondhatja, aki az Istenhez közelít, igazán csak az Isten Egyházában lévők kapcsolatát fejezi ki, azokét, akik Krisztusban megtalálták az atyjukhoz vezető utat, mert csak Krisztus által és őbenne válhatunk az Isten gyermekeivé. 

      Ez a spirituális életről szóló tanítás a Kivonulás történetével párhuzamba állítva és a Boldogságok tapasztalatán belül (Mt 5,3-11) érthető meg a legkönnyebben. Az ima legutolsó szavaiból kiindulva és az első felé haladva egyfajta felemelkedést látunk: kiindulási pontunk az ima végén rabságot határoz meg, a második szó a legelején pedig gyermeki kapcsolatunkra utal. 

      Isten népe szabadon jött Egyiptom földjére, és fokozatosan szolgaságba süllyedt. Életkörülményeik értésükre adták, hogy rabszolgák: a munka egyre nehezebbé vált, az életfeltételek egyre nyomorúságosabbak lettek, de mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy valódi szabadságra törekedjenek. Amikor a nyomorúság egy bizonyos mértéket meghalad, lázadáshoz, erőszakhoz, a gyötrelmes, elviselhetetlen helyzetből való menekülés kísérletéhez vezethet, de lényegében sem a lázadás, sem a menekülés nem tesz bennünket szabaddá, mert a szabadság mindenekelőtt egy belső állapotot jelent Istenre, önmagunkra és a környező világra vonatkozóan.  

      Valahányszor a zsidók megkísérelték elhagyni az országot, újabb, még súlyosabb feladatot kaptak. Amikor téglát kellett készíteniük, megvonták tőlük a szükséges szalmát, és a fáraó ezt mondta: „Menjenek, és szedjenek maguknak szalmát... [...] Ha majd nehezebb lesz ezeknek az embereknek a munkája, és el lesznek vele foglalva, akkor nem törődnek hazug beszédekkel” (Kiv 5,7-9). Annyira kimerültté, annyira a munka rabjává akarta tenni őket, hogy soha többé ne gondolhassanak lázadásra vagy szabadulásra. 

• Ugyanígy számunkra sincs remény mindaddig, amíg e világ fejedelme, az ördög igájában vagyunk, akinek minden eszköze megvan ahhoz, hogy az ember lelkét és testét rabszolgává tegye, s az élő Istentől távol tartsa. Amíg az Isten maga nem jön szabadításunkra, addig nincs szabadulás, csak örökös szolgaság; éppen ezért az Úr imájának első szavai most ezek: „szabadíts meg a gonosztól”.

      Pontosan a gonosztól való megszabadítás történt Mózes révén Egyiptom földjén, és ezt nyerjük el a keresztségben az Isten ereje által, amelyet Egyházának adományozott. 

      Az Isten minden embert szabadságra hívó szava az egész világon szerte elhallatszik, égből jövő reményt hirdet mindazoknak, akik a földön elveszítették a reménységüket. Istennek ez a szava hirdettetik és visszhangra talál az emberi lélekben, ami által az ember az Egyház tanítványává válik, s ami olyanná teszi őt, mint aki jövevényként megáll az ajtó előtt, mint aki hallotta a hívást, és eljött, hogy meghallgassa (Róm 10,17).
      Amikor a tanítvány elhatározza, hogy az Úr országának szabad polgára lesz, az Egyház bizonyos lépéseket tesz. Mi értelme van egy rabszolgát megkérdezni, akar-e szabad lenni, ha még ura hatalma alatt áll? Jól tudja, ha a felajánlott szabadságot kérni merészeli, abban a percben, amikor urával ismét egyedül marad, kegyetlen büntetésben lesz része. Az ember félelmében - és mivel a szolgaság szokásává vált - nem képes szabadságot kérni mindaddig, amíg nem szabadul meg a Sátán hatalmától.
      Ezért mielőtt bármit is kérdeznének attól, aki ott áll az isteni megváltásba vetett új reménnyel, megszabadítják az ördög hatalmától. Ez az ördögűzés igéinek a jelentősége, amelyeket az ortodox és a római katolikus egyházban egyaránt a keresztelési szertartás kezdetén olvasnak fel. Ha az ember megszabadult a szolgaság kötelékeitől, csak akkor kérdezik meg tőle, hogy megtagadja-e az ördögöt, és akar-e csatlakozni Krisztushoz. És csak a szabadon adott válasz után fogadja őt az Egyház magába, Krisztus Testébe.

• Az ördög rabszolgákat akar magának, az Isten azonban vele egy akaraton lévő szabad embereket. 

      A Kivonulás történetében a fáraó és Egyiptom személyesítették meg a gonoszt, valamint mindazok az értékek, amelyek hozzájuk kapcsolódtak: azaz szolgáik táplálékot kapnak, és életben tartják őket azzal a feltétellel, hogy engedelmes rabszolgák lesznek.
      Számunkra az ima cselekedete, amely a szolgaság elleni lázadásnak lényegibb és döntőbb tette, mint fegyvert ragadni, egyben valamiféle visszatérés is az Istenhez kötődő felelősségérzetünkhöz, őhozzá tartozásunkhoz.
      Az első lépés tehát, amellyel a Kivonulás kezdődik, és ahol nekünk is kezdenünk kell, annak felismerése, hogy szolgák vagyunk, s ezt a helyzetet nem oldhatja meg sem lázadás, sem menekülés, mert akár elmenekülünk, akár fellázadunk, rabszolgák maradunk mindaddig, amíg újra vissza nem nyerjük önmagunkat az Istennel és minden élethelyzettel kapcsolatosan úgy, ahogy az első boldogság tanítja: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3).
      A szegénység, a rabszolgaság állapota önmagában véve még nem menlevél a mennyek országába; a rabszolgát nemcsak a földi, hanem a mennyei javaktól is meg lehet fosztani, ez a fajta szegénység pedig még nyomasztóbb lehet, mint a földi élet szükségleteinek puszta nélkülözése.

• Aranyszájú Szent János szerint nem is annyira az a szegény, akinek nincs birtoka, mint inkább az, aki arra vágyik, aminek nincs birtokában. 

      A szegénység nem abban gyökerezik, hogy mivel rendelkezünk vagy mivel nem, hanem abban, hogy milyen mértékben vágyódunk az elérhetetlen után. Ha emberi mivoltunkat szemügyre vesszük, könnyen ráébredünk, hogy végképp szegények és nincstelenek vagyunk, mert mindaz, amivel rendelkezünk, sohasem a miénk, bármilyen gazdagnak és vagyonosnak is látszunk. Amikor kinyújtjuk a kezünket valami után, hamar rájövünk, hogy az a valami már el is tűnt. Létünk kizárólag az Isten hatalmas teremtő szavában gyökerezik, aki tökéletes és gyökeres hiányunkból hívott el bennünket az őnála való jelenlétre. Nem tudjuk megőrizni életünket és egészségünket, de nemcsak egészségünket, hanem számos pszichoszomatikus tulajdonságunkat sem: egy kivételes értelemmel megáldott ember például egy fejében megpattant hajszálér miatt szenilissé válik, és szellemileg megszűnik létezni. Érzelmeink birodalmában, valamilyen érthető vagy érthetetlen oknál fogva, mondjuk egy influenza vagy fáradtság következtében képtelenek vagyunk a kellő pillanatban akaratunk szerint, elhatározásból együttérzéssel lenni valaki iránt, holott nagyon szeretnénk; vagy pedig a templomba megyünk, s úgy érezzük, hogy kőből vagyunk. Ez a valódi szegénység.
       De vajon ezáltal a mennyek országának gyermekei leszünk-e? Nem, hiszen ha életünk minden percében csak azt érezzük, hogy nyomorult állapotban vagyunk, és minden dolog kicsúszik a kezünkből, ha csak annak vagyunk tudatában, hogy ezeket a dolgokat nélkülözzük, ez nem az isteni szeretet országának boldog gyermekeivé, hanem egy olyan helyzet nyomorult áldozataivá tesz bennünket, amely fölött nincs hatalmunk, s amelyet gyűlölünk. Így jutunk vissza a „lelki szegények” kifejezéshez: az a szegénység, amely a mennyek országának kapuit megnyitja, annak a felismeréséből áll, hogy ha abból, ami az enyém, valójában semmi sem az enyém, akkor minden, amim van, a szeretet ajándéka, az isteni vagy az emberi szereteté, s ez mindent egészen megváltoztat.

• Ha felfogjuk, hogy önmagunkban nincs létünk, és mégis létezünk, elmondhatjuk, hogy ez az isteni szeretet állandó, szüntelen működése bennünk. 

      Ha megértjük, hogy semmi módon nem kényszeríthetjük ki, hogy bármi, amit birtokolunk, a miénk legyen, akkor minden csak az isteni szeretet minden egyes pillanatban kézzelfogható megnyilvánulása. Ily módon a szegénység a teljes öröm forrásává válik, mert mindenünk, amink van, a szeretetről tanúskodik.
      Soha ne kíséreljük meg, hogy a dolgokat kisajátítsuk, mert ha valamit a magunkénak vallunk és nem az Isten állandó ajándékának, ez kevesebbet és nem többet jelent. Ha az enyém, akkor a kölcsönös szeretet kapcsolatától idegen, ha pedig az övé, és én napról napra, pillanatról pillanatra birtokolom, akkor az isteni szeretet szüntelenül megújuló cselekedete. Így születik meg bennünk a boldog felismerés: „Hála Istennek, nem az enyém. Ha az enyém volna, az én birtokom lenne ugyan, de jaj, szeretet nélkül.”
      Ez a felismerés vezet bennünket ahhoz a kapcsolathoz, amelyet az Evangélium az Isten országának nevez. Csak azok tartoznak az országhoz, akik mindent a királytól kapnak a kölcsönös szeretet kapcsolatában, és akik nem akarnak meggazdagodni, mert a gazdagság, a dolgok birtoklása mellett, a szeretettől való megfosztottságot jelenti. Abban a pillanatban, amikor az adott helyzetben felfedezzük Istent, valamint azt, hogy minden az Istené, s minden egyes dolog tőle származik, kezdünk belépni ebbe az isteni országba, és kezdjük elnyerni szabadságunkat.
      Csak amikor a zsidók - Mózes által vezetve és megvilágosodva - ráébredtek arra, hogy szolgai mivoltuk nem csupán ember által létrehozott állapot, hanem valamiképpen Istennel függ össze, csak amikor Istenhez fordultak, és helyreállították azt a kapcsolatot, amely az országot jelenti, csakis akkor történhetett valami.

• Ez pedig mindnyájunkra érvényes, mert csak ha felfogjuk, hogy rabszolgák vagyunk, ha belátjuk, hogy nincstelenek vagyunk, sőt még azt is felfogjuk, hogy mindez az isteni bölcsességben történik, s mindent az isteni erő foglal magában, egyedül akkor fordulhatunk hozzá, és mondhatjuk: „szabadíts meg a gonosztól”.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

Forrás: