„A zarándok” c. könyv által ezt az ősi imaformát a katolikusok újra felfedezték, szívesen és hatékonyan gyakorolják.
Anthony de Mello SJ atya a lelkigyakorlatos könyvében[1] az imáról is beszél. Többek közt a Jézus-imáról, a Név-imáról, megemlíti a könyvet is. Ugyanakkor Mello atya óv annak technikájától, vagyis hogy „a szívbe helyezzük” az imát.
- „Elképzelhető, hogy olyan erőket ébreszthetnek fel tudatalattitokból, amelyeket aztán nem tudtok majd kontrollálni. Ha mégis használnátok ezeket a technikákat, akkor azt csak egy tapasztalt és megbízható mester irányításával tegyétek. Ez főleg azokra az eljárásokra vonatkozik, amelyek erőltetett koncentrálást és légzéskontrolt alkalmaznak.” [112. o.]
- Egy alkalommal erről az imáról beszélgettem egy apácával, akit jól ismertem, s aki maga is tapasztalt volt az imaéletben és a lelki vezetésben. Ő nem olvasta a könyvet, de elmesélte egyik érdekes élményét. Még novícia korában novíciamesternőjük azt tanította nekik, hogy komponáljanak magunknak egy rövid fohászt, amit jól a lépésükhöz tudnak igazítani. A novíciákra jellemző tisztaszívűséggel mondta aztán ő is járkálás közben a fohászát. A noviciátus befejezése után abbahagyta ezt a gyakorlatot, de a hatását egész életében érezte. Így foglalta ezt össze: „Nem tudom miért, de amikor csak járok-kelek, biztosan tudom, hogy az ima nem szűnt meg bennem. Lehet, hogy éppen az íróasztalomnál dolgozom, amikor hívatnak a beszélő szobába. Abban a pillanatban, hogy felállok és elindulok, már imádkozom is.” Ő ezt a noviciátusbéli „Jézus-imájának” tulajdonította. Ez az apáca megemlített még egy tapasztalt lelkigyakorlat-adót, aki a munkások egy csoportjának a következőt ajánlotta: „Állítsatok össze egy imát, amit az üzemben lévő gépek zajának ritmusára tudtok mondani. Bármilyen ima jól lesz, pl. az, hogy Jézus Szentséges Szíve, bízom benned. Aztán csak ismételgessétek elmétekben ezt az imát egész nap a gépek ritmusára. Ennek a gyakorlatnak köszönhetően hamarosan nagyon sok lelki haszonban lesz majd részetek.” Igaza volt ennek a lelkigyakorlatos atyának. Ez az egész nagyon mechanikusnak tűnik, de biztosan működik. Éppen ezért komoly kutatásba kezdtem a Jézus-imát illetően.
- Először azt gondoltam, hogy ez a gyakorlat pusztán az önszuggesztiónak egyik változata. Nem állítom ma sem, hogy nincsenek benne ilyen elemek, nagy valószínűséggel vannak. Mindemellett nagy hatással volt rám azoknak a szenteknek és teológusoknak a sokasága, akik gyakorolták és másoknak is ajánlották ezt az imamódot. Minden bizonnyal híján voltak azoknak a részletes pszichológiai ismereteknek, amelyekkel mi rendelkezünk, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy olyan naivak lettek volna, hogy ne tudjanak egy pusztán pszichológiai jelenséget egy lelkitől megkülönböztetni. Nagyon gyakran tettek fel önmaguknak ilyen kérdéseket, és úgy látom, hogy megfelelően meg is válaszolták őket. Azt találtam továbbá, hogy nemcsak a keleti egyházakban terjedt el ez a gyakorlat, hanem a nyugati egyház sok-sok misztikusa is használta. Nyugaton inkább a következő formulát használták: „Jézusom, könyörülj rajtam!”, de nagyon sok változat volt még ezen kívül is. Assisi Szent Ferencről például azt olvassuk, hogy éjszakánként ezt ismételgette: „Deus meus et omnia” (Istenem, mindenem). Szent Brúnó, a karthauziak alapítója ezt mondogatta: „O bonitas” (Ó, isteni jóság). Amikor Xavéri Szent Ferenc Kína partjai előtt haldoklott, társai azt hallották, hogy szüntelenül ezt ismételgette: „Uram, Jézus Krisztus, Dávid fia, könyörülj rajtam.” Loyolai Szent Ignác is azt ajánlja lelkigyakorlatos könyvében az egyik gyakorlatozónak, hogy lélegzésének ütemére ismételgessen egy imát. Vajon Szent Ignác hol talált rá, kitől szerezte a Jézus-ima megfelelőjét?
Meglehetősen biztosak lehetünk abban, hogy ezt a gyakorlatot az Egyház az indiai hinduktól vette át, akiknek az úgynevezett „név-imában” több, mint hatezer éves gyakorlatuk van. Mellesleg megjegyzem, a sivatagi atyák szinte biztosan használták ezt az imaformát. Náluk a leginkább használatos formula a következő volt: „Deus in adjutorium meum intende, Domine ad adjuvandum me festina.” Napjuk kétkezi munkára szánt ideje, valamint az éjszakai virrasztás alatt ismételgették ezt. [vö. 106-107 o.]
A Név imájának ereje
Álljon itt néhány példa a hindu mesterektől: Rám különösen nagy hatással voltak Mahatma Gandhi szavai, ez a lelki óriás, aki lelki életét a politika, reform és forradalom világában élte meg. Szokása volt Isten hindu nevének (Rama) ismételgetése, amit Ramanamának (Rama neve) nevezett.
- „Gyermekként nagyon féltem a szellemektől és a gonosz lelkektől. Rambha, a dajkám azt ajánlotta, hogy a félelemtől való megszabadulásért ismételgessem Rama nevét. Az igazság az, hogy jobban hittem a dajkámban, mint javaslata lényegében, és már zsenge koromban elkezdtem ismételgetni Rama nevét, hogy megszabaduljak a szellemek és gonosz lelkektől való félelmemtől. Azt hiszem, a jó dajkám, Rambha által elvetett jó magnak köszönhetően Ramanama mára csalhatatlan orvossággá vált számomra. Ramanama, vagy valami hasonló mantra a leghatalmasabb szövetségesünk, az állati ösztönök leküzdésében ... Az embert teljesen át kell, hogy járja az az imaszöveg, amelyet választ... A mantra lesz az ember kenyere, élete legfontosabb fenntartója, amely átsegíti minden megpróbáltatáson ... Ramanama tárgyilagosságot és higgadtságot ad az embernek, és sohasem hagyja cserben a kritikus pillanatokban ... Második böjtöm befejező része nagyon nehéz volt. Akkor még nem értettem teljesen Rama nevének csodálatos hatékonyságát, s ennek következtében tűrőképességem alacsonyabb volt ... Ramanama az a nap, amely beragyogta a legsötétebb órámat. Egy keresztény valószínűleg ugyanezt a vigasztalást meríti Jézus, egy mozlim pedig Allah nevének ismételgetéséből ... Függetlenül attól, hogy mitől szenved az ember, Ramanama szívből jövő ismételgetése biztosan meggyógyítja. Istennek nagyon sok neve van. Mindenki kiválaszthatja magának azt a nevet, amely legjobban megfelel neki ... Ramanama nem tudja visszaadni neked az amputált végtagot, de képes sokkal nagyobb csodát tenni: segít életedben megtapasztalni és élvezni az elvesztett végtag ellenére is a szavakkal ki nem fejezhető békét, s az út végén megszabadít a halál fullánkjától, győzelmének súlyától. Ha valóban szívből jön ismételgetésünk, akkor elűz minden gonosz gondolatot, s ha az ilyen gondolatok elinalnak, akkor a belőlük származó cselekedetek is ellehetetlenülnek. Félelem nélkül állíthatom, hogy az általam megfogalmazott Ramanamának semmi köze nincs a jantar mantarhoz (a babonás és mágikus szövegek ismételgetéséhez). Azt mondtam, hogy a Ramanama szívből jövő ismételgetése olyan segélyforrást jelent, amelynek erejét semmihez sem lehet hasonlítani. Az atombomba elbújhat ennek az erőnek az árnyékában. Ez képes minden fájdalomtól megszabadítani.”
Gandhi olyan szilárdan hitt a Név imájának erejében, hogy úgy tartotta, az még a fizikai bajoktól, betegségektől is képes megszabadítani az embert. A „szegény ember orvosságaként” beszélt róla, sőt még azt is kijelentette, hogy vele egyetlen betegség sem végezhet. Ha mégis valamilyen betegségben halna meg, akkor írják rá a sírjára nyugodtan, hogy álszent volt. Néhány hónappal halála előtt, 78 éves korában egy erőfeszítő zarándokútba kezdett Bengália lázadásokkal sújtott területén keresztül - mezítláb. Alkalmanként a vérhas erős rohamai jelentkeztek nála, de visszautasított mindenféle gyógyszert, mondván, hogy Isten nevének ismételgetése átsegíti majd a bajon. Szemmel láthatólag így is történt, jó egészségnek örvendett egészen meggyilkolásáig.
Nagyon sok olyan férfit és nőt ismerek, akik nagyon aktív életet élnek, s akik ebben az imában nagyszerű eszközre leltek az Istennel való állandó egyesülésre. Különösen jó példa erre az a szerzetes nővér, aki orvos volt, s állandóan azon problémázott, hogy hogyan legyen Istenben a nap folyamán. Jól megfogalmazta bánatát: „Minden gondolatomat betegeimre fordítom. Gyakran, miközben a kórház folyosóin járkálok, hirtelen rájövök arra, hogy hogyan lehetne valakit meggyógyítani. Ez biztosan nem lenne így, ha állandóan Istenre gondolnék. Mégis szeretnék egész nap Isten-tudatos lenni. De azt hiszem, ez nem az én hivatásom.” Ez a nővér, sok más emberhez hasonlóan, összekeverte az imádkozást a gondolkodással. Az imádkozáshoz nincs mindig szükség az értelmedre; valójában az értelem, a gondolkodás gyakran kifejezetten akadályozza az imát, ahogy arról nemsokára beszélek is majd nektek itt a lelkigyakorlat alatt. A „szíveddel”, és nem a „fejeddel” imádkozol, mint ahogy a zenére a füleddel figyelsz, a rózsa illatát pedig az orroddal érzed. Az az apáca nyilvánvalóan helyesen tette, hogy minden gondolatát betegeinek szentelte. Isten is pontosan azt várta tőle. Azt ajánlottam neki, hogy próbálja ki a Jézus-imát. Meglehetősen kétkedve fogadta javaslatomat. Fél évvel később ismét találkoztam vele, akkor azt mondta, hogy sokkal kevesebb a problémája, illetve gyakran egyáltalán nincsen problémája azzal, hogy Isten szeretető jelenlétének állandóan a tudatában legyen, benne mozogjon, miközben minden gondolatát a betegeire fordítsa. Talán azzal a hasonlattal tudnám ezt az állapotot szemléltetni, hogy ez olyan, mint amikor valamilyen kellemes zene szól a háttérben, hallod és élvezed is valamelyest, de közben minden figyelmedet a barátoddal való beszélgetésre vagy az újság olvasására fordítod.
Jézus nevének az ereje
Az Újszövetség egyértelműen jelzi Jézus nevének értékét és az erejét; ez az a név, amely az Isten összes embernek kinyilatkoztatott neve közül a legtekintélyesebb és leghatásosabb. „Ezért Isten felmagasztalta őt, és olyan nevet adott neki, amely minden más név fölött van, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd az égben, a földön és az alvilágban, és minden nyelv vallja, hogy »Jézus Krisztus az Úr!« az Atyaisten dicsőségére.” (Fil 2,9-11) „És nincs üdvösség senki másban, mert más név nem is adatott az embereknek az ég alatt, amelyben üdvözülnünk kell.” (ApCsel 4,12) „Bizony, bizony mondom nektek: Amit csak kértek az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Eddig semmit sem kértetek az én nevemben. Kérjetek, és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen.” (Jn 16,23-24)
A Kivonulás könyvében olvassuk: „Ne vedd hiába az Úr, a te Istened nevét: mert nem hagyja büntetlenül az Úr azt, aki hiába veszi az Úr, az ő Istene nevét!” (20,7) Isten éppen úgy védi a saját nevét a méltánytalan használattól, ahogy őrzi az életet, a becsületet és a tulajdont. Szinte minden régi vallásban megtaláljuk azt az elképzelést, hogy aki tudja az Isteni Nevet, az birtokolja azt az erőt is, amely a névben rejlik. Mert a név nemcsak üres hang. Nemcsak az istent jelölte, akire utalt, hanem gyakran magában hordta ennek az Istenségnek az erejét, kegyelmét és jelenlétét is. Ezt érezték meg ösztönszerűen a katolikus szemlélődők közül igen sokan Isten leghatalmasabb nevével kapcsolatban, amelyet ember ismerhet: Jézus nevét. Ismételgessük gyakran ezt a nevet szeretettel és áhítattal, hittel és gyengédséggel, imádattal és tisztelettel, akkor nem telik majd bele sok idő, és saját tapasztalatunkkal is megerősíthetjük ezeknek a nagy szemlélődöknek a bölcsességét. [114-115 o.]
Hogyan gyakoroljuk a Jézus-imát?
Ha te is szeretnéd megtapasztalni azokat a hasznokat, amelyekről a szentek szólnak a Jézus-ima kapcsán, akkor azt tanácsolom, hogy válassz magadnak valamilyen fohászt, amelyet szívesen ismételgetsz egész nap. Az ilyen ima elkezdéséhez lelkigyakorlatnál alkalmasabb időt nem találsz, mert itt semmi mással nem kell törődnöd, s így sok időt szánhatsz arra, hogy a fohász, hogy úgy mondjam, a „véreddé váljon”, kialakuljon rá a mentális beállítottságod. (...)
Ne törődj azzal, hogy a szavak csak mechanikus ismétlésnek tűnnek. Hamarosan megmagyarázom majd, hogy milyen értékes is az értelmetlennek tűnő imaformula mechanikus ismételgetése. A hagyományok szerint a fohász szövegét lelkivezetőd választotta ki, aki maga is gyakorlott ember kellett, hogy legyen ebben az imamódban. Sajnos én nem vagyok eléggé jártas benne, hogy másokat irányítsak, ezért azt javaslom, kérjétek magát az Urat, hogy vezessen benneteket a megfelelő szöveg kialakítására. Bármit is válasszatok, a mesterek - akár a keresztények, akár nem - nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a fohász valamilyen formában tartalmazza Isten nevét. Isten neve ugyanis szentségi, s különleges erőt ad az imának. A keleti keresztény mesterek nagy fontosságot tulajdonítanak saját szövegeiknek, különösen a „Jézus” és az „irgalom” szavaknak, melyek aztán a legkülönbözőbb jelentésű összetételekben jelennek meg. Az „irgalom” jelentése mellesleg nemcsak a bűnök megbocsátására korlátozódik, hanem jelenti Isten kedvességét és szerető mivoltát is. De ahogy már mondtam is, választhatsz bármilyen fohászt, ami neked tetszik. Sokak kedvence a „Jézus szentséges szíve, bízom benned.” Felsorolok még néhányat: „Uram, Jézus Krisztus, jöjjön el a te országod!”, „Én Uram, én Istenem”, „Istenem, mindenem”. De ismételgetheted csak Jézus nevét is. Csak egy szó, amelyet különféle érzelmekkel ismételgethetsz: szeretettel, imádva, elragadtatva, dicsőítve, töredelmesen. Más szavakat is ajánlanak; a Nem-tudás felhője című írás szerzője például ezeket javasolja: „Isten”, „Szív”, vagy „Tűz”. Vagy ismételgethetjük azt a Lélek által a szívünkben felhangzó csodálatos kiáltást is, amely a keresztények számára a legmegfelelőbb ima: „Abba”, „Atya.” Valahol azt hallottam, hogy az arámi nyelvben a hangsúly a második szótagon van, gondolom ez jobb hangzást ad neki.
Bármilyen fohászszöveget is válassz, sokat segít, ha az a) ritmusos, ütemes. Nem tudom, miért van ez így, de a ritmus segít abban, hogy az ima mélyebbre, lényünk középpontjába kerüljön. Sietség nélkül, lassan és ütemesen ismételgesd az imádat, s akkor sokkal hatékonyabb lesz. Az is segít, ha az imaszövegünk b) rezonáns, zengő. Sajnos az angol nyelvben ez nem mindig lehetséges. Ebből a szempontból a mediterrán nyelvek, mint például a spanyol és az olasz, jobbak. A latin még jobb. [108-109 o.]
A rózsafüzér-imádságban is megtaláljuk a Jézus-ima minden elemét, ezt is választhatjuk. [vö. 121-122 oldal]
__________________________
[1] Anthony de Mello, Kapcsolat, Korda kiadó 2003,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése