Az elmélkedés: aktív magatartás a hitben

Minden hasonlat sántít valahol. Az űrrakétáról szóló képünk félrevezetheti az élénkebb képzeletet. Az elmélkedésnek nem kell színdúsnak vagy látványosnak lennie. Gondolati imánk hatékonyságát nem azok szerint a belső tűzijátékok szerint kell megítélni, amelyek imádságunk idején felsziporkáznak bennünk. Ellenkezőleg: bár a jó elmélkedés gyümölcse néha égő, érezhető szeretet lehet az igazságba való élénk betekintés eredményeképp, ezekben az ún. „vigasztalásokban” nem szabad fenntartás nélkül megbízni, vagy önmagukért keresni őket. Legyünk mélységesen hálásak, ha imánk valóban növeli bennünk a világos megértést és átérzett nagylelkűséget, és semmiképpen se vessük meg az érezhető áhítat ösztönzését, amikor segítségünkre siet, hogy nagyobb alázattal, hűséggel és bátorsággal tegyük meg azt, amit tennünk kell. Minthogy azonban a gondolati ima gyümölcsét a lélek mélyén: az akaratban és az értelemben szüreteljük le, nem pedig a megindulás és ösztönös reakciók szintjén, nagyon is lehetséges, hogy a látszólag „hideg”, érzelmek nélküli elmélkedés a legnagyobb mértékben hasznos. Nagy erőt adhat az ilyen, és átlelkesítheti belső életünket, fölemel az érzékek színvonala fölé, és megtanít arra, hogy az értelemtől és a hit elveitől irányíttassuk magunkat.

• Olykor a jónak ígérkező elmélkedést még el is ronthatja az érzelmi jelleg. Ha a szentimentalizmus terméketlenné teszi a csírázó eszmét, ez tétlenségbe ringathatja az akaratot, és meghiúsíthatja a kegyelem lelki hatását.

Ez az egyik pont, ahol a tudatlanság nehézzé vagy éppen lehetetlenné teszi az előrehaladást a gondolati imában. Akik úgy gondolják, hogy elmélkedésüknek mindig érzelmi kitörésben kell kicsúcsosodnia, azok két hiba egyikébe esnek. Vagy úgy találják, hogy érzelmeik kiszáradnak és imádságuk „gyümölcstelen”; ezért azt következtetik, hogy csak az idejüket pazarolják, és feladják az erőlködést, inkább valami más úton tesznek eleget szenzációéhségüknek. Vagy pedig azok közé tartoznak, akiknek érzelmei kimeríthetetlenek. Még talán sírni is tudnak mindig ima közben. Némi elmélyedéssel és az erőfeszítés megfelelő fajtájával egész könnyen kitermelik a lángoló buzgóság érzelmeit, amikor csak kívánják. Ez azonban veszedelmes siker. Az érzelmi sokoldalúság a belső élet kezdetén segítség, de később a haladás akadálya lehet. Kezdetben, mikor érzékeink könnyen elcsábulnak a teremtett gyönyörök felé, szükség van rá, hogy érzelmeink is élvezzék valamennyire az imát, észrevegyék értékét, különben meggátolják Isten felé fordulásunkat. Így tehát a lelki dolgok ízlelésének alázatos és földies kezdetből kell kiindulnia az érzékek és az érzelem területén. De ha imádságunk mindig érezhető gyönyörben és belső vigasztalásban végződik, akkor kockáztatjuk, hogy leragadunk ezeknél, pedig korántsem ez az út vége.

• Mindig az illuminizmus és hamis miszticizmus veszélyével jár, ha azok, akiket könnyen magával sodor a képzelet és a megindulás, túlságoson komolyba veszik az imádságban tapasztalt élénk benyomásokat, és azt képzelik, hogy saját egzaltált érzéseik hangja igazán Isten hangja.

Az elmélkedés igazi légköre nyugodt, békés, kiegyensúlyozott. Az elmének képesnek kell lennie, hogy egyszerű és békés gondolkodásra adja magát. Nem kell ehhez brilliáns értelem. Az akarat irányuljon a jóra, és erősödjék benne az Istennel való egyesülés vágya. Nem szükséges úgy éreznie, hogy a lángoló szeretet elragadtatásában részesül. A jó elmélkedés lehet egészen „száraz”, „hideg” és „sötét” is. Sőt jelentős mértékben megzavarhatják akaratlan elszórakozások. Keresztes Szent János mondja valahol, hogy „a legjobb gyümölcs hideg és száraz országban nő”. Mindazonáltal ez a száraz elmélkedés eltölti a lelket alázattal, békével, bátorsággal és azzal az elhatározással, hogy kitart lelki haladásunk akadályainak kiküszöbölésében. Elmélkedéseink szokásszerűen egész prózaiak lehetnek, még egy kicsit tompák is. Ez nem számít, ha értelmünk és akaratunk mélyét sikerül közvetlenül ráirányítaniuk Isten dolgaira - nem fontos, milyen homályos esetleg lelki látomásunk.

A jó elmélkedés nem szükségszerűen adja meg nekünk a keresett lelki igazság teljesen tiszta megértését. Ellenkezőleg: amint előbbre haladunk a belső életben, az isteni dolgok megragadása gondolati imánkban valahogy határozatlanná kezd válni, mert értelmünk úgy találja, hogy az emberi megértés számára túlságosan hatalmas titkok elé került. Szükségképpen lehetetlen, hogy emberi elme ezen a földön látható világossággal megértse Isten dolgait a maguk valójában. Az isteni dolgok szemlélődő „megtapasztalását” a „tiszta hit” sötétjében szerezzük meg, olyan bizonyosságban, amely semmiféle világos emberi evidenciát nem tud felhozni támogatására, mégis rendíthetetlen.

Ezt mindaddig nem lehet megérteni, míg emlékezetünkbe nem idézünk egy egészen alapvető igazságot: azt, hogy az elmélkedés ereje nem az okoskodásból fakad, hanem a h i t b ő l. Nem kell félnünk, hogy tévedünk, ha azt állítjuk: elmélkedésünk olyan jó, amilyen a hitünk. Ezért az elmélkedéskor szem előtt tartandó cél nem annyira az, hogy értelmünkkel behatoljunk az isteni igazságokba, mint inkább az, hogy szilárdan megragadjuk őket hitünkkel, mert ez tesz képessé arra, hogy egész valónkkal átkaroljuk ezeket az igazságokat. Nem jelenti ez azt, hogy az értelem ki van zárva a gondolati imából, és jámborkodó ködösítés pótolja. Végre is a hit az értelem és egyben az akarat aktusa, amelyet az isteni kegyelem világossága természetfölötti szintre emel. Minden elmélkedőnek tisztában kellene lennie Szent Anzelm mondásának teljes jelentőségével: credo ut intelligam, „hiszek, hogy értsek”. Csak szilárd hit hozhat igazi lelki világosságot imaéletünkbe. Hogy ezt a hitet gyakoroljuk, összpontosítsuk elmélkedésünket Urunk egyes mondásaira az Evangéliumban, vagy az Istentől sugallt Írások más szavaira, és újítsuk meg azt az erős hitünket és meggyőződésünket, hogy ezek bizonyosan az üdvösség igéi, a szántóföldben elrejtett kincs, amelyért minden mást el kell adnunk, minden más igazságot elhagynunk, hogy eljuthassunk Istenhez. Hagyjuk, hogy ezek az „üdvözítő szavak” szívünk mélyére hulljanak, és teljesen birtokukba vegyék azt. Ilyen módon éppen a száraz imádság idején gyakorolhatjuk a legtermékenyebben hitünket, és ne feledjük, hogy a hit időnként sok küzdelmet és erőfeszítést követelhet meg. Mindenekfölött akkor, ha becsületes. Mert előfordulhat, hogy nagy nehézségekkel, emberi bizonytalankodással kell szembenéznünk, mégpedig elszánt őszinteséggel. A hit kockázat és felszólítás, s akkor a legtisztább, ha erőfeszítéssel és szellemi áldozattal kell fizetnünk érte. Az ilyen erőfeszítés és áldozat helye az elmélkedés.

• Ha Istenről és Isten útjáról való értelmi látomásunk kezdi is elveszíteni éles körvonalait a „nemismerés felhőjében”, soha ne zavarodjunk meg komolyan abban a tekintetben, hogy mit keresünk: az Istennel való egyesülést. Nem szükséges, hogy a gondolati ima megláttassa velünk azt az Istent, akit keresünk, de mindig meg kell erősítenie abban az elhatározásunkban, hogy Őt keressük, senki mást. Lehet, hogy nem mindig mutatja meg világosan az utat, amelyen megtaláljuk Őt: de mindig nagyobb meggyőződéssel kell eltöltenie, hogy semmi mást nem érdemes megtalálni. Azért ha imánk tárgya talán sötétben rejtőzködik is, az elmélkedés mégis egyre inkább világossá teszi, hogy ez a tárgy minden erőfeszítésünk egyetlen célja. Ebben az értelemben Isten és az Istenhez vivő út a gondolati imában való előrehaladásunk során mind „határozottabbá” válik.