Hogy miért Mózes kapta a törvényt a Sinai hegyen, annak egyik oka az volt, hogy a választott nép félt közvetlenül beszélni Istennel, vagy hagyni, hogy Ő szóljon hozzájuk.
- „És az egész nép hallotta a mennydörgéseket és a harsonazengést, látta a lángokat és a füstölgő hegyet, s megrettenve és a félelemtől remegve megállt a távolban, és mondta Mózesnek: Te szólj hozzánk, s meghallgatjuk, ne az Úr szóljon hozzánk, hogy meg ne találjunk halni! (Kiv 20,18-19)”
Az Úr törvényén való elmélkedés ebben az időben valóságos helyettesítője volt az Istennel való bizalmas családiasságnak, a pátriárkák örömének és világosságának. Lehetne-e ez így, ha a Törvényen való elmélkedés nem vezetett volna az értelem és akarat egyesülésére Istennel, nem a vele való szent és természetfölötti társalgásban gyümölcsözött volna, amelyet megszentelt a gyermeki félelem és szentté avatott a tisztelet, engedelmesség és önfeláldozó szeretet? Ennek az elmélkedésnek a jutalma a természetfölötti okosság fénye volt, a Törvény jelentésébe behatoló bölcsesség. A Törvényen való elmélkedés azt jelentette, hogy az emberek nemcsak külsőleg teljesítették előírásait, hanem megértették ezek horderejét, Istennek az emberrel való céljaira vonatkoztatva látták őket. Ez a megértés az embert szemtől-szembe állította Isten hatalmával és irgalmával, amely a szent népnek tett ígéreteiben és velük való terveiben tükröződött. A megértés gyümölcse pedig törhetetlen erkölcsi erő, természetfölötti bátorság volt.
- „Légy tehát erős és felette bátor, és vigyázz arra, hogy teljesítsd az egész törvényt, amelyet Mózes, az én szolgám meghagyott néked; ne térj el attól se jobbra, se balra, hogy boldogulj mindenben, amit cselekszel. Ne hiányozzék a törvény könyve a szádból, hanem elmélkedjél rajta nappal és éjjel, és vigyázz arra, hogy teljesítsd mindazt, ami abban írva van: akkor sikerre visz utad, és megérted szavát (Józsue 1,7-8).”
Ennek az elmélkedésnek kell kísérnie a Törvény olvasását és recitálását. Szavainak van valami értelmük, ha szánkban hordjuk őket, de csak akkor teljes az értelmük, ha ugyanakkor életünkben is teljesítjük. A Törvényen való elmélkedés tehát nemcsak gondolkodást, tanulmányozást jelent, hanem azt, hogy éljük, és közben teljesen vagy viszonylag teljesen megértjük: mi volt Isten célja azzal, hogy akaratát kinyilatkoztatta nekünk.
De mi ez a cél? Látni fogjuk, hogy isten igazi szándékait az emberrel nemcsak igazságosságának törvénye, hanem - és különösen - irgalmának ígérete tartalmazza. Ábrahámnak tett ígéreteiben már benne rejlik irántunk való egész szeretete. „Az igaz ember” az ezekbe az ígéretekbe vetett „hitből él”. A zsoltárok mindenütt erről az Isten Törvényén való „elmélkedésről” énekelnek. De a Törvény fölött és a Törvényen túl a zsoltárok költőit Isten irgalmának megtapasztalása ragadja el: az, amikor rájönnek, milyen hűséges Ő az ígéreteihez: „Misericordias Domini in aeternum cantabo!” A zsoltárok nemcsak Isten Törvényének jóságáról és szépségéről elmélkednek, nemcsak annak az életnek boldogságáról, amelyet a Törvény tart rendben, hanem mindenekfölött arról a legfelsőbb, extatikus boldogságról, amely Isten irgalmának ingyenes adománya a szegények, az „anawim” számára - azoknak, akiknek nincs emberi reménységük, nagyságuk vagy támaszuk, s azért Isten különleges hatalma és részvéte övezi őket pajzsával és halmozza el szeretetével. A szeretet-ihlette elmélkedés a zsoltárokról az isteni részvét nagy misztériumának kulcsa.
Ezért a zsoltáros gyakran fölébe emelkedik annak a színvonalnak, amelyen az ember csak akaratának külső kifejezésében találja meg Istent. Gyakran visznek közel a zsoltárok magához Istenhez, a könyörületes Istenhez, aki igazságot ígért az elnyomottaknak, irgalmat és üdvösséget az ő népének. Az az elmélkedés, amelyről a zsoltárok folyvást zengenek, gyakran emelkedik Isten örök irgalmasságának szívet átjáró megtapasztalásáig. Akkor a zsoltáros dicsőítésben tör ki; mert Isten irgalmának ez a megtapasztalása mindenekfölött annak megtapasztalása, hogy ő a legfelsőbb és transzcendens Valóság, és hogy Ő, a minden istenek fölötti Úr, szereti az embereket, kinyilatkoztatta nekik szeretetét és üdvösségüket.
Az Úr kegyelmeit éneklem szüntelen,
szájammal minden nemzedéken át hűséged hirdetem.
Mert mondottam: Szilárdan áll a kegyelem örökre,
hűséged építetted az egekre.
(Zsolt 88,1-3. Ford. Sík Sándor)
Világos tehát, hogy az elmélkedés útja a tökéletes boldogság útja, mert elvezet az élő Isten megismerésére, annak megtapasztalására, kicsoda Ő igazában!
Boldog, aki a gonoszok tanácsát elkerülte,
a bűnösök gyűlésén nem jelent meg,
a káromlók közé nem ült le.
De örömét az Úr törvényében leli,
éjjel-nappal csak azt rebesgeti.
Fa lesz, mit átültetnek folyóvíz mentébe,
gyümölcsöt hoz, ha itt az ideje,
nem hervad levele
és jó minden termése.
Nem így a gonoszok: olyanok, mint a polyva,
a szél azokat elsodorja.
Nem állnak helyt a gonoszok a törvényszék előtt,
a bűnösök az igazak között.
Az igazak közösségét az Úr megőrzi,
a gonoszok gyűlését pusztulás emészti.
(Zsolt 1. Ford. Farkasfalvy Dénes)
Miközben a szerzetesek éneklik a zsoltárokat, elmélkednek róluk. De Szent Benedek szabályzata olyan időt is biztosít, amikor ezt a zsoltárelmélkedést kóruson kívül végzik. Az elmélkedés fokozatai különbözők. Kezdőknek egyszerűen annyit jelent, hogy könyv nélkül megtanulják a zsoltárokat. Haladottabbak értelmesen behatolnak jelentésükbe.
Azonban ez a behatolás a zsoltárok jelentésébe nem csupán azt jelentette, hogy egy kommentár segítségével tanulmányozták őket, „ízlelni” kellett jelentésüket, és beinni a szív mélyébe; lassan, elgondolkodva, imádságos lélekkel ismételgetni szavaikat az ember lényének legmélyebb központjában, úgyhogy fokozatosan olyan bensőséges és személyes tulajdonunkká váljanak, akár saját gondolataink és érzéseink. Így „alakítják” a zsoltárok a szerzetes elméjét és szívét Krisztus elméje és szíve szerint. A „meditatio psalmorum” nem csupán kezdőknek szóló gyakorlat; még a tökéletes szerzetes sem hagyja el.
A szemlélődő lelkek - akárcsak Mária – megőrzik ezeket a szent szavakat, szívükben fontolgatják, úgyhogy újból átélik a zsoltáros mély élményeit. Eközben megérinti őket Isten ujja, fölemelkednek a szemlélődésig, és mélyen behatolnak Krisztus titkába, amely az egész ószövetséget beárnyékolja, mint a táborhegyi fényes felhő. Krisztus mindenütt jelen van a zsoltárokban, a Törvényben és a Prófétákban. és amikor ezekben megtaláljuk Őt, akkor éljük át tökéletes beteljesedésüket, mert rányitunk, hogy Ő, a zsoltárok élete és értelme, mibennünk is ott él.
Jézus megadta tanítványainak az Eucharisztia áldozatát és szentségét. Ez a roppant adomány, amely titokzatos módon Isten egész bölcsességét tartalmazza, összefoglalja az Úr minden hatalmas művét, és összes között a legnagyobb. Ebben a szentségben bensőségesen egyesülünk Vele és áldjuk Öt, aki „meglátogatta az ő népét” Isten irgalmas szeretetének titkát Krisztus átvert Szíve nyilatkoztatja ki, a „magnum pietatis sacramentum”. Bizonyos értelemben véve lényeges az eucharisztikus áldozathoz, hogy elmélkedjünk erről a titokról, mert Jézus azt mondta: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”. A szentmise Krisztus áldozatának emlékezete: nem külső megemlékezés, hanem ennek az áldozatnak eleven és a legnagyobb mértékben hatékony reprezentációja, újra-megjelenítése. Szívünkbe árasztja a Kereszt megváltó hatalmát és a feltámadás kegyelmét, és ez képessé tesz arra, hogy Istenben éljünk. A mi életünkben, az eucharisztikus áldozatban való részvétel és Krisztus misztériumába égő szívvel való bekapcsolódásunk tölti be azt a helyet, amelyet az ótestamentumi szentek életében „a Törvényen való elmélkedés” foglalt el.
Mindamellett, minthogy az Újszövetség nem szünteti meg az Ószövetséget, mi sem szűnünk meg elmélkedni az Úr törvényén. De elmélkedésünket most a „memoria Christí” táplálja: az Ószövetségben rejtőzködő Jézus tudata, észrevevése, megtapasztalása - most, a beteljesedés után.
Ezt jelentette az elmélkedés Szent Pálnak: önmagunk megtalálását Krisztusban, behatolást az Írásokba, az istenileg megvilágosított szeretet által, isteni örökbefogadásunk fölfedezését, és az Ő dicsőségének dicséretét. Elmélkedjünk az írásokról; amint Szent Pál mondja, ezt mind azért írták, hogy eltöltsön bennünket Isten ígéreteinek megismerésével és teljesülésük reményével. „Mert amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére” (Róm 15,4). Ha hiszünk abban, amiről elmélkedünk, az ránk nyomja pecsétjét, átalakít, Istennek szentel: „megjelöl az ígéret Szentlelkével”. És mi célból?
- „Hogy Urunk Jézus Krisztusnak Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás lelkét, hogy megismerjétek. Gyújtson lelketekben világosságot, hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg benneteket, milyen gazdag az a fönséges örökség, amelyet ő a szenteknek szán, és milyen mérhetetlenül nagy a hatalma rajtunk, akik hiszünk hatalmának nagyszerű munkálkodásában ... (Ef 1,17-19)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése