- Az ajakimát is csak akkor végezzük Istennek tetszően, ha elmélkedéssel kezdjük és kísérjük. Az ima fogalmához hozzátartozik az elmélkedés fogalma is.
"Az ember ilyenkor sokkal jobban teszi, ha nem búsul emiatt, hanem belenyugszik abba, hogy egyelőre nem képes az ő szegény megbolondult értelmét észre téríteni s imádkozik úgy, ahogy tud. Vagy esetleg ne is imádkozzék, hanem tekintse betegnek a lelkét s engedje, hadd pihenjen meg szegény, ő maga pedig töltse idejét valami más erényes foglalkozással. Ez a tanács azoknak szól, akik már gondosan vigyáznak magukra és megértik, hogy nem lehet Istennel és a világgal egyszerre beszélni. Ellenben az teljesen mitőlünk függ, hogy keressük az egyedüllétet. Adja Isten, hogy ez magában véve elég legyen annak megértésére, hogy ima közben kivel van dolgunk és hogy mit felel az Úr a mi kéréseinkre. Mert azt hiszitek talán, hogy Ő hallgat; azért, mert a fülünk nem hallja a szavát? Szó sincs róla. Nagyon is beszél a szívünkhöz, ha szívünkből fakad az imánk. Nagyon hasznos dolog az is, ha elgondoljuk, hogy az Úr mindegyikünket külön-külön tanított a Miatyánkra s hogy most is folyton magyarázza azt nekünk. Mert hiszen a Mester soha sincsen oly messze a tanítványától, hogy hangosan kellene kiáltozni hozzá, hanem ellenkezőleg, ott van az oldala mellett. Mennyire szeretném én, ha megjegyeznétek, hogy csak akkor fogjátok jól imádkozni a Miatyánkot, ha annak oldala mellett maradtok, akitől tanultátok! Azt fogjátok talán erre mondani, hogy hiszen ez már elmélkedés, erre pedig képtelenek vagytok s hogy nem is szándékotok elmélkedni, hanem csak ajakimát akartok végezni. Mert hát vannak türelmetlen és kényelemszerető emberek, akik nem lévén hozzászokva ahhoz, hogy az imádság elején összeszedjék az eszüket s mivel ez fáradságukba kerülne, egyszerűen kijelentik, hogy erre teljesen képtelenek s hogy ők csak ajakimát tudnak végezni. Hiszen abban igazatok van, hogy amiről én beszélek, az csakugyan elmélkedés, de én meg biztosítlak arról, hogy ennyi elmélkedésnek kell lennie az ajakimában, ha jól akarjuk végezni és ha nem felejtjük el, kivel beszélünk. Mert az meg kötelességünk, hogy igyekezzünk figyelemmel imádkozni; pedig hát ennyi, amennyit én kívánok, az éppen csakhogy elégséges - és adja Isten, hogy elégséges legyen - a Miatyánknak figyelemmel való elimádkozásához és ahhoz, hogy elkerüljünk minden oda nem való dolgot. Sokat próbálgattam magam is s úgy találtam, hogy a legjobb módszer Őreá irányítani a figyelmet, akihez a szavakat intézzük. Azért is legyetek türelemmel s szokjatok hozzá ehhez az annyira szükséges módszerhez." (Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja, XXIV. fejezet)
Thomas Merton kis könyvének folytatása:
Az elmélkedés igazán egyszerű dolog, és nincs sok szükség részletekbe menő technikai utasításokra, hogy megtanuljuk. De ez nem jelenti azt, hogy lehetne gondolati imát gyakorolni állandó és szoros belső fegyelem nélkül. Különösen igaz ez a mi korunkban, amikor egy anyagias társadalom értelmi és erkölcsi petyhüdtsége megfosztotta az ember természetét belső energiájától és lelkiességétől. De ha szükséges is a fegyelem, ez nem rója minden emberre azt a kötelezettséget, hogy egy és ugyanazon merev rendszert kövesse. Más szigorúnak és megint más merevnek lenni. A jól fegyelmezett lélek éppúgy, mint a jól fegyelmezett test fürge, ruganyos és alkalmazkodó. Az a lélek, amely nem hajlékony és nem szabad, nem képes előrehaladni az imádság útjain. Oktalan merevség kezdetben talán látszólag eredményeket hoz, de végül is csak megbénítja a belső életet. Mindenesetre vannak a gondolati ima egészséges gyakorlásának bizonyos általános követelményei. Ezeket nem lehet elhanyagolni.
Összeszedettség
Ahhoz, hogy elmélkedjem, vissza kell vonnom lelkemet mindattól, ami akadályoz, hogy a szívemben jelenlévő Istenre figyeljek. Ez csak úgy lehetséges, ha összeszedem érzékeimet. De alighanem hasztalanul próbálom összeszedni magamat az imádság idején, ha a nap összes többi részében szabadjára engedem érzékeimet és képzeletemet. Következőleg az elmélkedés vágya magában foglalja azt az erőfeszítést, hogy az egész nap folyamán megőrizzünk valamennyi összeszedettséget. Azt jelenti ez, hogy a hit légkörében élünk, időnként felfohászkodunk és Istenre figyelünk. A bennünket körülvevő mai világ tantaluszi problémát vet föl mindenkinek, aki az összeszedettség szokását kívánja megszerezni.
Az igazi összeszedettség ára az a szilárd elhatározás, hogy szándékosan semmi olyasmi iránt nem érdeklődünk, ami nem hasznos vagy nem szükséges belső életünkben. A körülvevő világ minden oldalról érzelmeket és érzéki étvágyat felkorbácsoló haszontalan felhívásokkal támad nekünk. Rádió, újság, mozi, televízió, hirdetőtáblák, neonfények örökös izgatással vesznek körül, hogy pénzünket és életerőnket értéktelen, röpke kielégülésekre pazaroljuk el. Minél többet vásárolunk, annál jobban sürgetnek, hogy vegyünk még többet. De minél többet hirdetnek, annál kevesebbet kapunk. És mégis; minél többet hirdetnek, annál többet veszünk. Tulajdonképpen az egész csak lármaverés, a világban nem fogunk kielégülést találni, csak hiú reményeket- és várakozósokat, amelyek sohasem teljesülhetnek.
Azért mondom ezt, hogy megmutassam: abból, amit folyóiratokban vagy újságokban olvasunk, vagy pedig a moziban vagy másutt látunk-hallunk, igen sok dolog minden szempontból tökéletesen haszontalan. Az első, amit meg kell tennem, ha az elmélkedést akarom gyakorolni: fejlesszek ki erélyes e l l e n á l l á s t azokkal az értéktelen felszólításokkal szemben, amelyeket a modern társadalom érzékeimhez intéz. Tehát meg kell tagadnom vágyaimat.
Nem beszélek itt rendkívüli aszketikus gyakorlatokról, csak arról az önmegtagadásról, amelyet a józan ész és az Evangéliumok szabályai szerinti élet követel. A mai nyugati világban az ilyen önmegtagadás hősiességet kíván. Gyakorlatban ez azt jelentheti, hogy nagyrészt, vagy majdnem egészen lemondok arról a sokféle fényűzésről, amit már-már szükségesnek tekintettem. Legalábbis addig meg kell ezt tennem, ameddig nem tettem szert elegendő önuralomra, hogy ezeket a dolgokat úgy használjam, hogy ne legyek rabszolgájukká.
A rászorulás érzése
Hogy komoly és gyümölcsöző elmélkedést végezhessünk, úgy kell imánkhoz fognunk, hogy valóban átérezzük: szükségünk van ezekre a gyümölcsökre. Nem elég úgy fordítani figyelmünket a lelki dolgokra, ahogyan valami természeti tüneményt figyelünk meg, vagy egy tudományos kísérletet végzünk. A gondolati imában olyan birodalomba léptünk, amelynek nem mi vagyunk az urai többé, olyan igazságok szemléletét tűzzük ki magunk elé, amelyek felülhaladják természetes megértésünket, s mégis sorsunk titkát tartalmazzák. Isten életébe igyekszünk mélyebben behatolni. De Isten végtelenül fölöttünk áll, jóllehet bennünk van, és létünk ősoka. A Vele való szoros egyesülés kegyelme ugyan olyasvalami, amit imával és jócselekedetekkel elérhetünk - de mégis csak az Ő ajándéka marad.
Az alamizsnát kérő embernek másképpen kell viselkednie, mint aki azt kívánja, ami jogosan jár neki. Ha az elmélkedés nem több, mint lelki igazságok szenvtelen tanulmányozása, az nem mutatja, hogy vágyakoznánk teljesebben részesülni lelki jótéteményekben az imádság gyümölcseként. Úgy kell elmélkedéshez fognunk, hogy belátjuk: szegény a lelkünk, semmink sincs abból, amit keresünk, és mi magunk is nyomorult semmik vagyunk a végtelen Isten színe előtt.
Mintaképünk lehet a példabeszédbeli tékozló fiú. Miután távoli országban elpazarolta örökségét, éhhalál fenyegette; mint disznópásztor még az állatainak vetett hulladékból sem tudott egy keveset szerezni magának. De „magába tért”. Elmélkedett állapotán. Elmélkedése rövid volt és velős. Ezt mondta magában: „Én itt éhen pusztulok, míg otthon apám házában a szolgáknak bőven von mit enniük. Visszatérek hazámba és atyámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezzenek. Befogadsz-e béreseid közé?”
Az egyházatyák úgy látták, hogy mindegyikünk többé-kevésbé hasonló a tékozló fiúhoz: távoli vidéken éhezünk, messze Atyánk házától. Ez az emberiség közös állapota, mióta a mulandó dolgok rendetlen vágya és az önmagunk dédelgetésére és a bűnre való állandó hajlam száműzte Istentől és a Paradicsomból. Minthogy ténylegesen ez a helyzetünk, és minthogy gondolati imánk utazás az időből az örökkévalóság, a világból Isten felé, következésképpen csak akkor elmélkedhetünk jól, ha legalábbis bennfoglalóan tisztában vagyunk utunk kiindulópontjával.
Ez így vagy amúgy a lelkiélet minden szintjén igaz. A szentek kétségtelenül sokkal élesebben észreveszik a szakadékot önmaguk és Isten között, mint azok, akik állandóan a bűn szélén élnek. Amint haladunk a belső életben, rendszerint mind kevésbé kell külön fölébresztenünk magunkban a számkivetésnek és a lelki szükségnek ezt az érzését. Az Istentől csak homályosan megvilágított léleknek viszont igen kevés fogalma van saját szegénységéről. A legkomolyabb bűnöket egészen ártalmatlannak tartja.
A szokásszerű önelégültség szinte mindig a lelki megrekedés jele. Az önelégült nem érzi többé magában a valódi ráutaltságot, sürgető igényt Isten iránt. Elmélkedései kényelmesek, megnyugtatóak és üres szócséplések. Gondolati imája gyorsan átcsap ábrándozásba, elszórakozásokba, vagy éppen leplezetlen alvásba. Ezért megpróbáltatások és kísértések igazi áldásnak bizonyulhatnak az imaéletben, egyszerűen mert rákényszerítenek az imádságra. Amikor kezdjük fölfedezni, mennyire szükségünk van Istenre, akkor tanulunk meg először igazán elmélkedni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése