- Azon kell tehát kezdenünk, amint azt különben úgyis tudjátok, hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, elmondjuk a Confiteor-t és keresztet vetünk. Azután pedig, mivel egyedül vagytok, leányaim, nézzetek valaki után, aki társul szegődjék hozzátok. Már pedig ugyan kiben találhatnátok jobb társat, mint abban a Mesterben, aki maga tanított meg bennünket arra az imádságra, amelyet el akartok mondani. Képzeljétek el tehát, hogy ez a mi jó Urunk ott van az oldalatok mellett s nézzétek, mily szeretettel és alázatossággal oktat benneteket. Higgyétek el, nem tehettek jobbat, mintha igyekeztek lehetőleg mindig együtt lenni ezzel a hűséges jóbaráttal. Ha megszokjátok, hogy mindig ott tartjátok magatok mellett, s Ő látja, hogy ezt szeretettel teszitek és igyekeztek kedvében járni, akkor - amint mondani szokták - még akarva sem tudtok többé tőle szabadulni. Sohasem fog többé titeket elhagyni; támogatni fog minden fáradságotokban; veletek lesz mindenütt. Gondoljátok meg, mit jelent az, ha valakinek állandóan ilyen jó barát van az oldala mellett! (A tökéletesség útja, XXVI. Fejezet)
- Mindig nagy hasznunkra van, ha rágondolunk arra a jó Barátra, aki bensőnkben lakik (A tökéletesség útja, XXIX. Fejezet).
- Aki igazán szeret, az mindenütt szeret, és mindig Kedvesére gondol. Szomorú dolog volna, ha csupán félreeső zúgokban volna lehetséges a belső ima (Alapítások könyve, III.53).
- Akik ezen az úton haladnak, jól teszik, ha könyv segítségével igyekeznek gyorsan összeszedni gondolataikat. Nekem a mezőknek, vizeknek és virágoknak látása is megtette ezt a szolgálatot. Ezek mind a Teremtőt juttatták eszembe. Azt akarom mondani, hogy imára ébresztettek, áhítatba merítettek, s könyvül szolgáltak, amelyből hálátlanságomat és bűneimet olvastam ki. (Önéletrajz, IX. Fejezet)
- Nem a sok gondolkodás segíti át az embert, hanem a nagy szeretet. Azért ne is mulasszatok el semmit sem megtenni, ami a szeretetet éleszti. De talán nem is tudjátok igazában, hogy mit tesz az, szeretni; nem csodálnám, ha így állna a dolog. Az az egy bizonyos, hogy nem a szellemi örömökön fordul meg a szeretet nagysága, hanem azon a szilárd elhatározáson, hogy mindent, amit teszünk, Isten kedvéért tesszük s óvatosan kerülünk mindent, ami Őt megbánthatná. (A belső várkastély, IV.lakás, I. Fej.).
Thomas Merton is hasonló megfontolásokról beszél:
Aki bizonyos mértékig előrehaladt a belső életben, az rendesen mindenhol és szinte minden körülmények között tud valami gondolati imát gyakorolni. De kezdők és haladók egyaránt szenteljék a nap bizonyos részét kifejezett elmélkedésnek. Ez azt jelenti, hogy megfelelő időt és helyet választunk ki a gondolati imára, és kiküszöböljük az elmélkedés minden lehetséges akadályát. Mondanunk sem kell, hogy a legjobban csendben és visszavonultságban tudunk elmélkedni: kápolnában, kertben, szobában, sétahelyen, erdőben, szerzetesi cellában.
Szerzetközösségeknek megállapított idejük van a gondolati ima gyakorlására. Olykor az elmélkedés sivár rutinná fajul: egy jámbor könyvből „pontokat” olvasnak föl, s ezt csend és közös lelki kalászszedegetés követi. Néha nagyon elkedvetlenítő lehet ez a folyamat, de azért semmi sincs benne, ami lényegében lehetetlenné tenné a jó elmélkedést. Maguknak a „pontoknak” felületessége is igen jól fölébresztheti bennünk a lelki szükség átható érzését, és arra vezethet, hogy mélységes gyötrődéssel és alázattal keressük az Élő Istent!
A baj azonban az, hogy az emberi természet a gépies rutin nyomása alatt könnyen enged az elkeseredésnek. Az elkeseredés belső lázadásnak ad tápot, az pedig akadálya a jó gondolati imának. De azért mindig lesznek tanulékony és alázatos lelkek, akik nyugodtan összeszedik magukat, hallgatják a „pontokat”, és mély hálával fogadják a belőlük származó legkisebb indítást is. Az ilyen lelkek tudnak haladni, környezetük nyilvánvaló középszerűsége ellenére is.
Mindamellett a középszerűség passzív elfogadása akadályozza az imában való haladóst. Az egész csoportra gépiesen ráerőszakolt előre megrágott elmélkedések főbaja az, hogy elveszik az elmélkedés becsületét – főleg szemináriumokban, ahol a rendszer áldozatai nyomban fölfedezik és frivol kommentárokkal kísérik a butaság vagy mesterkéltség leghalványabb árnyékát is.
Egyes szerzetesrendek közösen végzik gondolati imájukat, de a merev rendszerbe szorítás és a rutin rendszerint idegen szellemüktől. A közös gondolati ima nem vet fel szokatlan problémákat egy szemlélődő kolostorban, föltéve, hogy megtartják a szabályt és a csend és megfelelő rend kedvező föltételeit.
Mindenki igyekezzék biztosítani a napnak egy részét, amikor a számára legkedvezőbbnek látszó feltételek között imádkozhat. Ez nem azt jelenti, hogy még a lelki dolgokban is önmagunk kielégülésére törekedjünk, de jogos, bizonyos esetekben szükséges is olyan légkört keresnünk, amely igazán segít imádkozni. Mindenkinek, aki komolyan akar elmélkedni, meg kellene adni az ésszerű szabadságot e tekintetben.
Rendes körülmények között a legjobb elmélkedő helyzet az, amikor nyugalomban vagyunk. Bizonyos típusú szemlélődők előnyben részesítették az ülő helyzetet; igazolásul idézhetjük a bájos 14. századi misztikust, Richard Rollet. Azt mondja (A tökéletes élet tükre c. művében):
- Legjobban szerettem ülni: nem vezeklésből, nem ábrándozásból, nem mert azt kívántam, hogy az emberek beszéljenek rólam, semmi ilyen okom nem volt rá; csakis azért, mert tudtam, hogy jobban és tovább szeretem Istent a szeretet kényelmében nyugodva, mint járkálva, állva vagy térdelve. Mert ülve pihenek meg leginkább, és a szívem így emelkedik legjobban fölfelé. De azért talán másnak nem az a legjobb, hogy üljön, mint ahogyan én tettem és fogom is tenni halálomig, csak akkor, ha lelkének fölkészültsége olyan, mint az enyém.
A vallásos szokás könnyűvé teszi a katolikusoknak, hogy térdenállva elmélkedjenek. Rendesen jobb nyugodtan, csöndben maradni. De miért ne elmélkedhetnék valaki a kertben föl-alá járva is? Röviden: a helyek és helyzetek szinte végtelen változatosságot lehet gondolati imára kihasználni. Mindez járulékos dolog. A legfontosabb az, hogy csendet, nyugalmat, összeszedettséget és békét keressünk.
Egyet kell még csak hozzátenni, mielőtt továbbmegyünk: emlékeztetni kell az imaéletben a relaxáció jelentőségére. Egyesek olyan kevéssé értik meg ezt, hogy szinte azonosnak tekintik a ráérést a henyéléssel. Anélkül, hogy különbséget tennének termékeny és terméketlen tétlenség között, ezek a mitugrálszok a lazítás minden igényét bűnként ítélik el. Azt hiszik, ha az ember nem sürög-forog folyvást, eltékozolja az értékes időt. Nincsenek tisztában Szent Tamásnak a lustaságról szóló meghatározásával. Lustaság - mondja az Angyali Doktor - a jóra való restség és a jótól való iszony. Nem azt mondja, hogy munkaiszony. Mert gondja van ró, hogy a munkát ne azonosítsa egyszerűen a „jó”-val. Az persze igaz, hogy megromlott természetünknek meg kell dolgoznia és szenvednie azért, hogy eljuthasson legmagasabb javához, a lelki jóhoz. Következőleg a legtöbb esetben lustaságunk csakugyan azt jelenti, hogy vonakodunk attól a munkától, ami szükséges ennek a jónak megszerzéséhez. A legmagasabb lelki jó azonban olyan cselekvés, amely annyira tökéletes, hogy semmi munkába nem kerül, tehát egyszerre tökéletes cselekvés és tökéletes nyugalom. Ez pedig Isten szemlélete.
Az egyházatyák igen jól megértették egy bizonyos „szent tétlenség” - otium sanctum - jelentőségét. Nem adhatjuk oda magunkat lelki dolgoknak, ha a külső tevékenységek sokasága állandóan magával sodor. A tevékenység nem a legfölsőbb erény, és az életszentségnek nem a teljesítmény mennyisége a mértéke. A tökéletesség Isten iránti szeretetünk tisztaságában rejlik, és ez a tiszta szeretet kényes növény, akkor nő a legjobban, ha bőséges ideje van a beérésre.
Ez az igazság magától értetődő természetes alapon nyugszik. Valaki azt mondta: „Időbe kerül, hogy az emberből lángész legyen.” Sok ígéretes művészt tett tönkre már az idő előtti siker, amely arra csábította őket, hogy agyondolgozzák magukat, csakhogy pénzt keressenek, és új meg új formában szerepeljenek a közvéleményben. A bölcs képzőművész többet gondolkodik, mint amennyit fest, és a művészetét tisztelő költő többet éget el verseiből, mint amennyit közzétesz. Így van ez a belső életben is: nem remélhetjük, hogy jól fogunk imádkozni, ha nem engedünk magunknak csendes átmeneti időszakot a munka és a tulajdonképpeni imádság között. Ha túl sokat próbálunk dolgozni Istenért, könnyen azzal végezhetjük, hogy egyáltalán semmit sem teszünk Érte, ugyanakkor pedig elveszítjük belső életünket. Lisieux-i Sz. Teréz bölcsen emlékeztet bennünket arra, hogy „Istennek nincs szüksége a mi műveinkre: a szeretetünkre van szüksége.”
Mindamellett a szemlélődő élet eszménye nem minden munka kizárása. Ellenkezőleg: a teljes tétlenség éppen úgy eltompítaná a belső életet, mint a túl sok tevékenység. Az igazi szemlélődő az, aki fölfedezte a nagy művészetet: hogyan lehet ráérős munkája kellős közepén is, mert a függetlenség és összeszedettség olyan szellemében dolgozik, hogy még a munkája is imádság. Ilyen embernek az egész nap otium sanctum. Imája, olvasása, munkája együtt adja neki a felüdülést és nyugalmat. Egyik ellensúlyozza a másikat. Szent Benedek szerzetesi napirendjének egészséges, nyugodt körforgása: liturgia, elmélkedő olvasás és kétkezi munka a mezőn - jól teljesíti ezeket a feltételeket.(Illusztrációk: Simon András grafikáiból.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése