„Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”

      Egy dolog azonban demarkációs vonalként húzódik Egyiptom meg a sivatag, szolgaság és szabadság között: az a pillanat, amikor elszántan cselekszünk, új emberré válunk, és egy gyökeresen új erkölcsi állapotot teremtünk a magunk számára. Földrajzilag ez a Vörös-tenger volt, az Úr imájában pedig ezek a szavak: „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”. 

• „Miképpen mi is megbocsátunk” - ez az a pillanat, amikor megváltásunkat saját kezünkbe vesszük, mert bármit tesz Isten, az a mi tetteinktől függ, s ennek óriási jelentősége van a mindennapi élet szempontjából. 

      Ha ezek az Egyiptomot elhagyó és az ígéret földje felé tartó emberek magukkal hozzák Egyiptom földjéről félelmeiket, nehezteléseiket, gyűlöletüket, sérelmeiket, akkor az ígéret földjén is rabszolgák maradnak. Még születőfélben lévő szabad emberek sem lesznek. 

       Ezért áll tehát a ránk váró tűzkeresztség és a régi szokások csábítása között húzódó demarkációs vonalon ez a parancsoló feltétel, amelyen az Isten sohasem fog könnyíteni: amiképpen megbocsátasz, az a mérték, amellyel te mérsz, szolgál majd neked mértékül, amikor számodra mérnek. És amiképpen te megbocsátasz, úgy nyersz te is bocsánatot, s amit nem bocsátasz meg, ellened szól majd. 

      Ez nem azt jelenti, hogy Isten nem akar megbocsátani, de ha engesztelhetetlenek vagyunk, akkor elfojtjuk a szeretet misztériumát, visszautasítjuk, s így nincs számunkra hely a mennyek országában. Nem mehetünk tovább, amíg nem nyertünk bocsánatot, és nem nyerhetünk bocsánatot, amíg meg nem bocsátunk mindenkinek, aki megbántott bennünket. Ez teljesen egyértelmű, valóságos és világos, ám senkinek sincs joga azt képzelni, hogy az Isten országában van, hogy odatartozik, ha a szívében még nem tudott kiengesztelődni. 

      Megbocsátás az ellenségnek - ez a keresztény ember első, legalapvetőbb jellemvonása. Ha ez hiányzik, akkor távolról sem vagyunk még keresztények, hanem a perzselő Sínai pusztában vándorlunk. 

      A megbocsátás azonban rendkívül nehezen valósítható meg. A szív egyfajta ellágyulásakor, kritikus érzelmi pillanatokban viszonylag könnyű megbocsátani, de alig akad olyan ember, aki képes arra, hogy ezt azután ne vonja vissza. 

• Amit mi megbocsátásnak nevezünk, az gyakran semmi több, mint a másik ember próbára tétele, és szerencsés az, aki úgy nyer bocsánatot, hogy mindössze próbatételről és nem vizsgálati fogságról volt szó. 

      Türelmetlenül várjuk a megbánás bizonyítékát, biztosak akarunk lenni abban, hogy a bűnbánó valóban megváltozott, de ez az állapot egy életen keresztül is eltarthat, és magatartásunk pontosan az ellenkezője mindannak, amit az Evangélium tanít, sőt parancsol, hogy tennünk kell. 

      A megbocsátás törvénye ezért nem kicsiny patak csupán a szolgaság és a szabadság határán, hanem szélessége és mélysége van, ez maga a Vörös-tenger. A zsidók nem saját erőfeszítéseik révén, ember által készített csónakokban jutottak át rajta, a Vörös-tengert az Isten hatalma szelte ketté, Istennek kellett átvezetnie őket. 

• Ahhoz azonban, hogy valakit az Isten vezessen, közösséget kell vállalnia Istennek azzal a tulajdonságával, ami a megbocsátás képessége. 

      Isten ugyan emlékezik, abban az értelemben, hogy ha egyszer valami rosszat tettünk, egyszer s mindenkorra, mindaddig, amíg meg nem változunk, tekintetbe fogja venni, hogy gyengék és esendők vagyunk, de sohasem fog úgy emlékezni, hogy az vádat, elítéltetést jelentsen számunkra, sohasem fogja azt ellenünk felróni. Az Úr velünk együtt húzza majd életünk igáját, neki súlyosabb terhet kell majd hordoznia, nehezebb keresztet, újra felmegy a Golgotára, ahová mi vonakodunk vagy képtelenek vagyunk felmenni. 

      Ahhoz, hogy a már ismert első kérést el tudjuk mondani - „szabadíts meg a gonosztól” -, az értékek olyan újragondolására, olyan új szellemi magatartásra van szükségünk, hogy szinte nem is tudjuk másképp mondani, mint jajkiáltásként, amelyet még nem alapozott meg belső változásunk. 

      Vágyódás él bennünk, amely egyelőre nem teljesülhet be; amikor arra kérjük Istent, hogy őrizzen meg minket a megpróbáltatásban, voltaképpen állapotunk gyökeres változását kérjük. Még nehezebb azonban kimondani: „bocsáss meg, ahogyan én is megbocsátok” - ez az élet egyik legnagyobb nehézsége. Ha nem állsz készen arra, hogy magad mögött hagyj minden neheztelést, amelyet uraiddal és rabszolgahajcsáraiddal szemben érzel, nem tudsz átkelni. 

• Ha képes vagy megbocsátani, azaz ha a szolgaság földjén mindenestül hátra tudod hagyni szolgai észjárásodat, kapzsiságodat, mohóságodat és keserűségedet, akkor át tudsz kelni. A túloldalon azután a perzselő pusztaságban találod magad, mert időbe telik, amíg szabad ember születik a rabszolgából.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
4. „Szabadíts meg a gonosztól”
5. „Ne vígy minket kísértésbe”

Forrás:

„Ne vígy minket kísértésbe”

      Ahogyan Mózes arra szólította a zsidókat, hogy meneküljenek Egyiptom földjéről, kövessék őt a sötét éjszakában, keljenek át a Vörös-tengeren, úgy kerül minden egyes ember a pusztába, ahol új korszak kezdődik. 

      Immár szabad, az ígéret földjének dicsőségét azonban még nem élvezi, mert magával hozta Egyiptom földjéről a rabszolgalelket, a rabszolga szokásait és kísértéseit. 

• Egy szabad ember kiművelése pedig összehasonlíthatatlanul több időt vesz igénybe, mint szolgai voltának felismerése. 

      A szolgaság lelkülete azonban továbbra is kísért, mércéi még élnek és erőteljesen hatnak: a rabszolgának van hova lehajtania a fejét, a rabszolga élelmezése biztosítva van, a rabszolgának helye van a társadalomban, ha mégoly szerény is, biztonságban érezheti magát, mert ura a felelős érte. Ily módon rabszolgának lenni, bármilyen fájdalmas, megalázó és lesújtó is ez az állapot, egyben biztonságot jelent, míg a szabad emberré válás teljes bizonytalanságot hoz magával: saját kezünkbe vesszük sorsunkat, és csak amikor szabadságunk már az Istenben gyökerezik, akkor érezzük magunkat egy új és merőben más módon biztonságban. 

      Ez a bizonytalanságérzés jelenik meg Sámuel könyvében, amikor a zsidók arra kérik a prófétát, hogy adjon nekik királyt. Évszázadokon át az Isten vezette őket olyan emberek által, akik mivelhogy szentek voltak, ismerték az Isten útjait. Ahogyan Ámosz mondja, a próféta az az ember, akivel az Úr megosztja gondolatait (3,7). 

      És akkor, Sámuel idejében, a zsidók ráébrednek arra, hogy kizárólag az Isten vezetése alatt állni - emberi értelemben - teljes bizonytalanságot jelent, mert életszentséget, önfeláldozást, erkölcsi értékeket követel, amelyekre nehéz szert tenni, s ezért Sámuelhez fordulnak, és királyt kérnek tőle, mert „olyanok akarunk lenni, mint minden más nemzet, azzal a biztonsággal, amellyel minden más nemzet rendelkezik”. Sámuel nem akar beleegyezni abba, ami az ő szemében felér a hitehagyással, Isten azonban így szól hozzá: „»Hallgass néped szavára [...], mert nem téged vetettek el, hanem engem vetettek el, hogy ne uralkodjak fölöttük«” (1Sám 8,7). Sámuel pedig eléjük tárja egész eljövendő életük képét: „»Ez lesz a királynak a joga, aki uralkodni fog fölöttetek. Fiaitokat elveszi, harci kocsijaihoz meg lovasaihoz osztja be őket, és futnak harci kocsija előtt [...]. Leányaitokat meg elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnőknek és sütőnőknek.« [...] A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, hanem ezt mondták neki: »Mégis legyen királyunk!«” (1Sám 8,11-19). 

      Biztonságot akarnak vásárolni a szabadság árán. Isten nem ezt kívánja nekünk, és ami itt történik, az pontosan fordítottja a Kivonulás eseményeinek: Isten akarata az, hogy a rabszolga biztonságát feladva fogadjuk el helyette a születőben lévő szabad ember bizonytalanságát. Nehéz helyzetben vagyunk, mert a születésnek ebben az állapotában még nem tudjuk, hogyan leszünk majd szabadok, de rabszolgák sem akarunk már lenni. 

      Emlékezzünk csak, mi történt a zsidókkal a pusztában, hányszor sírták vissza az időt, amikor Egyiptomban rabszolgák voltak, de legalább enni kaptak. Hányszor panaszkodtak, hogy fedél nélkül, ennivaló nélkül maradtak, az Isten akaratától függenek, amelyben még nem tanultak meg tökéletesen bízni. 

• Isten ugyanis kegyelmet ad nekünk, de ránk bízza, hogy új teremtménnyé váljunk. 

      Az Egyiptomban lévő zsidókhoz hasonlóan mi is rabszolgákként töltöttük egész eddigi életünket. Lelkünkben, akaratunkban, egész lényünkben nem vagyunk még igazán szabad emberek: saját erőinkre hagyatva kísértésbe eshetünk. Így az ima szavai - „ne vígy minket kísértésbe”, ne vess alá bennünket kemény próbatételnek – arra a negyven esztendőre kell hogy emlékeztessenek minket, amely alatt a zsidók az Egyiptom és az ígéret földje között elterülő, viszonylag kis kiterjedésű területen áthaladtak. Vándorlásuk azért tartott ilyen soká, mert valahányszor elfordultak Istentől, útjuk is elfordult az ígéret földjétől. 

      Az egyetlen út, amelyen keresztül az ígéret földjére juthatunk, az, ha az Úr nyomdokait követjük. Valahányszor szívünk visszafordul Egyiptom földje felé, lépteink is visszafordulnak, eltévedünk. Az Isten kegyelme mindnyájunkat szabaddá tett, ki-ki a saját útját járja már, de ki mondhatja el magáról, hogy léptei nem fordulnak állandóan vissza, vagy nem tér le a helyes útról? 

• „Ne vígy minket kísértésbe” - ne hagyd, hogy visszasüllyedjünk szolgaságunk állapotába! 

      Miután tudatára ébredtünk annak, hogy rabszolgák vagyunk, s a puszta siránkozást és nyomorúságos mivoltunk érzését a töredelmes szív és a lelki szegénység érzése váltja fel, egyiptomi fogságunk állapotára a következő boldogságok szavai felelnek: „Boldogok, akik bánkódnak, mert ők megvigasztaltatnak”, „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a földet.” Ez a bánkódás, amely a mennyek országának, személyes felelősségünknek és rabszolga mivoltunk tragédiájának a felfedezéséből fakad, sokkal keserűbb, mint az egyszerű rabszolgáé. A rabszolga egy külső állapotra panaszkodik, de az a bánkódó, akit Isten áld, nem panaszkodik, hanem megtört szívű, és tudatában van annak, hogy leigázottságának külső állapota valami sokkal tragikusabbat, leigázottságának belső állapotát, az Isten közelségétől való elszakítottságát fejezi ki. Ebből az állapotból pedig nincs szabadulás mindaddig, amíg el nem érjük a szelídséget.

      A szelídség nehéz kifejezés, az idők során számos mellékértelmet nyert, s mivel a gyakorlatban a szelídséggel szerfelett ritkán találkozunk, nem tudunk élni a szelíd emberekről szerzett tapasztalatunkkal, amely kulcsot jelentene a szó megértéséhez. J. B. Phillips angol bibliafordításában például ez áll: „Boldogok azok, akik semmire sem tartanak igényt”, ami annyit tesz: „Boldogok azok, akik nem kívánnak birtokolni.” Attól a perctől kezdve, hogy nem akarunk birtokolni, szabaddá válunk, mert bármi, amit birtoklunk, valójában bennünket tart birtokában.
      A „szelíd” szónak egy másik értelmezését találjuk a görög kifejezés egyházi szláv fordításában (szmirennij), amely azt jelenti: „megszelídített”. Egy megszelídített ember vagy állat nem egyszerűen a fenyítéstől retteg, nem pusztán gazdája hatalmának van alávetve, hanem sokkal mélyebbre ható folyamat zajlott le benne; olyan valaki, aki új minőségre tett szert, s akit - mivel megszelídült – már nem kell erőszakkal kényszeríteni.
      Az egyiptomi szolgaságból való megmenekülésünk küszöbén azzal a feltétellel kell szembenéznünk, hogy meg kell szelídülnünk. Más szóval: fel kell ismernünk abban a helyzetben, amelyben vagyunk, egyfajta mélységet, jelentőséget, az isteni akarat jelenlétét. A megmenekülés nem lehet megfutamodás, sem lázadás, hanem csakis egy, az Istentől irányított folyamat, amely a bennünk lévő mennyek országával kezdődik és a földi országba vezet át. Az ingadozás és a belső küzdelmek korszaka ez: „Urunk, ne vígy minket a kísértésbe, oltalmazz meg a megpróbáltatásban, segíts meg a harcban, amely elkezdődött számunkra.” Most jutottunk el ahhoz a ponthoz, ahonnan már el lehet indulni.
      Pillantsunk vissza a Kivonulásra: a zsidók ráébredtek, hogy nem pusztán rabszolgák, hanem az Isten népe, amely erkölcsi gyöngeségei következtében jutott rabszolgasorsra. Vállalniuk kellett a kockázatot, hiszen egy rabszolgatartótól nem lehet elvárni, hogy megszabadítson, és át kellett kelniük a Vörös-tengeren. Ámde a Vörös-tengeren túl még nem az ígéret földje várt rájuk, hanem a perzselő sivatag, aminek tudatában voltak, mint ahogy azt is tudták, hogy nagy nehézségek közepette kell keresztülvágniuk rajta.
      Ugyanez történik velünk is, amikor elhatározzuk, hogy olyan útra lépünk, amely szolgai mivoltunkból a szabadulás felé vezet: tisztában kell lennünk azzal, hogy erőszak, csábítás és belső ellenség – régi szokásaink, a biztonság utáni régi sóvárgásunk – támad majd ránk, és cserébe, a sivatagon kívül, semmit sem várhatunk.

• Túl a sivatagon, ott terül el az ígéret földje, de még nagyon messze van, s el kell vállalnunk az úton ránk váró veszélyeket. 

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
4. „Szabadíts meg a gonosztól”

Forrás:

„Szabadíts meg a gonosztól”

II. Az Úr imája

      Az Úr imája, jóllehet nagyon egyszerű és állandóan mondott ima, nem kis feladatot és nehézséget jelent. Az egyetlen, amit az Úr adott, mégis, az Apostolok Cselekedeteit olvasva, nem találunk senkit, aki imádkozta volna. Pedig Lukácsnak az imát bemutató szavai után mást várnánk: „Uram, taníts minket imádkozni, mint ahogy János is tanította a tanítványait” (Lk 11,1). Az, hogy nem idézik, még nem jelenti azt, hogy nem is mondták.

• Bizonyos értelemben az Úr imája nem is csupán imádság, hanem egy egész életmód ima formájában kifejezve: a lélek rabságtól a szabadságig ívelő fokozatos felemelkedésének képe. 

      Ez az ima döbbenetes pontossággal épül fel. Amikor kavics esik egy medencébe, megfigyelhetjük a beesési ponttól a part felé tovaterjedő fodrozódást, vagy ellenkezőleg, a partról kiindulva kísérhetjük figyelemmel a mozgást a beesési pontig. Ugyanígy az Úr imáját is elemezhetjük akár az első, akár az utolsó szavakból kiindulva. Végtelenül könnyebb kívülről az imádság középpontja felé haladni, habár Krisztus és az Egyház is az ellenkező utat választotta. 

      Ez a fiúság imája -„Mi Atyánk...” -, és jóllehet bárki mondhatja, aki az Istenhez közelít, igazán csak az Isten Egyházában lévők kapcsolatát fejezi ki, azokét, akik Krisztusban megtalálták az atyjukhoz vezető utat, mert csak Krisztus által és őbenne válhatunk az Isten gyermekeivé. 

      Ez a spirituális életről szóló tanítás a Kivonulás történetével párhuzamba állítva és a Boldogságok tapasztalatán belül (Mt 5,3-11) érthető meg a legkönnyebben. Az ima legutolsó szavaiból kiindulva és az első felé haladva egyfajta felemelkedést látunk: kiindulási pontunk az ima végén rabságot határoz meg, a második szó a legelején pedig gyermeki kapcsolatunkra utal. 

      Isten népe szabadon jött Egyiptom földjére, és fokozatosan szolgaságba süllyedt. Életkörülményeik értésükre adták, hogy rabszolgák: a munka egyre nehezebbé vált, az életfeltételek egyre nyomorúságosabbak lettek, de mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy valódi szabadságra törekedjenek. Amikor a nyomorúság egy bizonyos mértéket meghalad, lázadáshoz, erőszakhoz, a gyötrelmes, elviselhetetlen helyzetből való menekülés kísérletéhez vezethet, de lényegében sem a lázadás, sem a menekülés nem tesz bennünket szabaddá, mert a szabadság mindenekelőtt egy belső állapotot jelent Istenre, önmagunkra és a környező világra vonatkozóan.  

      Valahányszor a zsidók megkísérelték elhagyni az országot, újabb, még súlyosabb feladatot kaptak. Amikor téglát kellett készíteniük, megvonták tőlük a szükséges szalmát, és a fáraó ezt mondta: „Menjenek, és szedjenek maguknak szalmát... [...] Ha majd nehezebb lesz ezeknek az embereknek a munkája, és el lesznek vele foglalva, akkor nem törődnek hazug beszédekkel” (Kiv 5,7-9). Annyira kimerültté, annyira a munka rabjává akarta tenni őket, hogy soha többé ne gondolhassanak lázadásra vagy szabadulásra. 

• Ugyanígy számunkra sincs remény mindaddig, amíg e világ fejedelme, az ördög igájában vagyunk, akinek minden eszköze megvan ahhoz, hogy az ember lelkét és testét rabszolgává tegye, s az élő Istentől távol tartsa. Amíg az Isten maga nem jön szabadításunkra, addig nincs szabadulás, csak örökös szolgaság; éppen ezért az Úr imájának első szavai most ezek: „szabadíts meg a gonosztól”.

      Pontosan a gonosztól való megszabadítás történt Mózes révén Egyiptom földjén, és ezt nyerjük el a keresztségben az Isten ereje által, amelyet Egyházának adományozott. 

      Az Isten minden embert szabadságra hívó szava az egész világon szerte elhallatszik, égből jövő reményt hirdet mindazoknak, akik a földön elveszítették a reménységüket. Istennek ez a szava hirdettetik és visszhangra talál az emberi lélekben, ami által az ember az Egyház tanítványává válik, s ami olyanná teszi őt, mint aki jövevényként megáll az ajtó előtt, mint aki hallotta a hívást, és eljött, hogy meghallgassa (Róm 10,17).
      Amikor a tanítvány elhatározza, hogy az Úr országának szabad polgára lesz, az Egyház bizonyos lépéseket tesz. Mi értelme van egy rabszolgát megkérdezni, akar-e szabad lenni, ha még ura hatalma alatt áll? Jól tudja, ha a felajánlott szabadságot kérni merészeli, abban a percben, amikor urával ismét egyedül marad, kegyetlen büntetésben lesz része. Az ember félelmében - és mivel a szolgaság szokásává vált - nem képes szabadságot kérni mindaddig, amíg nem szabadul meg a Sátán hatalmától.
      Ezért mielőtt bármit is kérdeznének attól, aki ott áll az isteni megváltásba vetett új reménnyel, megszabadítják az ördög hatalmától. Ez az ördögűzés igéinek a jelentősége, amelyeket az ortodox és a római katolikus egyházban egyaránt a keresztelési szertartás kezdetén olvasnak fel. Ha az ember megszabadult a szolgaság kötelékeitől, csak akkor kérdezik meg tőle, hogy megtagadja-e az ördögöt, és akar-e csatlakozni Krisztushoz. És csak a szabadon adott válasz után fogadja őt az Egyház magába, Krisztus Testébe.

• Az ördög rabszolgákat akar magának, az Isten azonban vele egy akaraton lévő szabad embereket. 

      A Kivonulás történetében a fáraó és Egyiptom személyesítették meg a gonoszt, valamint mindazok az értékek, amelyek hozzájuk kapcsolódtak: azaz szolgáik táplálékot kapnak, és életben tartják őket azzal a feltétellel, hogy engedelmes rabszolgák lesznek.
      Számunkra az ima cselekedete, amely a szolgaság elleni lázadásnak lényegibb és döntőbb tette, mint fegyvert ragadni, egyben valamiféle visszatérés is az Istenhez kötődő felelősségérzetünkhöz, őhozzá tartozásunkhoz.
      Az első lépés tehát, amellyel a Kivonulás kezdődik, és ahol nekünk is kezdenünk kell, annak felismerése, hogy szolgák vagyunk, s ezt a helyzetet nem oldhatja meg sem lázadás, sem menekülés, mert akár elmenekülünk, akár fellázadunk, rabszolgák maradunk mindaddig, amíg újra vissza nem nyerjük önmagunkat az Istennel és minden élethelyzettel kapcsolatosan úgy, ahogy az első boldogság tanítja: „Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” (Mt 5,3).
      A szegénység, a rabszolgaság állapota önmagában véve még nem menlevél a mennyek országába; a rabszolgát nemcsak a földi, hanem a mennyei javaktól is meg lehet fosztani, ez a fajta szegénység pedig még nyomasztóbb lehet, mint a földi élet szükségleteinek puszta nélkülözése.

• Aranyszájú Szent János szerint nem is annyira az a szegény, akinek nincs birtoka, mint inkább az, aki arra vágyik, aminek nincs birtokában. 

      A szegénység nem abban gyökerezik, hogy mivel rendelkezünk vagy mivel nem, hanem abban, hogy milyen mértékben vágyódunk az elérhetetlen után. Ha emberi mivoltunkat szemügyre vesszük, könnyen ráébredünk, hogy végképp szegények és nincstelenek vagyunk, mert mindaz, amivel rendelkezünk, sohasem a miénk, bármilyen gazdagnak és vagyonosnak is látszunk. Amikor kinyújtjuk a kezünket valami után, hamar rájövünk, hogy az a valami már el is tűnt. Létünk kizárólag az Isten hatalmas teremtő szavában gyökerezik, aki tökéletes és gyökeres hiányunkból hívott el bennünket az őnála való jelenlétre. Nem tudjuk megőrizni életünket és egészségünket, de nemcsak egészségünket, hanem számos pszichoszomatikus tulajdonságunkat sem: egy kivételes értelemmel megáldott ember például egy fejében megpattant hajszálér miatt szenilissé válik, és szellemileg megszűnik létezni. Érzelmeink birodalmában, valamilyen érthető vagy érthetetlen oknál fogva, mondjuk egy influenza vagy fáradtság következtében képtelenek vagyunk a kellő pillanatban akaratunk szerint, elhatározásból együttérzéssel lenni valaki iránt, holott nagyon szeretnénk; vagy pedig a templomba megyünk, s úgy érezzük, hogy kőből vagyunk. Ez a valódi szegénység.
       De vajon ezáltal a mennyek országának gyermekei leszünk-e? Nem, hiszen ha életünk minden percében csak azt érezzük, hogy nyomorult állapotban vagyunk, és minden dolog kicsúszik a kezünkből, ha csak annak vagyunk tudatában, hogy ezeket a dolgokat nélkülözzük, ez nem az isteni szeretet országának boldog gyermekeivé, hanem egy olyan helyzet nyomorult áldozataivá tesz bennünket, amely fölött nincs hatalmunk, s amelyet gyűlölünk. Így jutunk vissza a „lelki szegények” kifejezéshez: az a szegénység, amely a mennyek országának kapuit megnyitja, annak a felismeréséből áll, hogy ha abból, ami az enyém, valójában semmi sem az enyém, akkor minden, amim van, a szeretet ajándéka, az isteni vagy az emberi szereteté, s ez mindent egészen megváltoztat.

• Ha felfogjuk, hogy önmagunkban nincs létünk, és mégis létezünk, elmondhatjuk, hogy ez az isteni szeretet állandó, szüntelen működése bennünk. 

      Ha megértjük, hogy semmi módon nem kényszeríthetjük ki, hogy bármi, amit birtokolunk, a miénk legyen, akkor minden csak az isteni szeretet minden egyes pillanatban kézzelfogható megnyilvánulása. Ily módon a szegénység a teljes öröm forrásává válik, mert mindenünk, amink van, a szeretetről tanúskodik.
      Soha ne kíséreljük meg, hogy a dolgokat kisajátítsuk, mert ha valamit a magunkénak vallunk és nem az Isten állandó ajándékának, ez kevesebbet és nem többet jelent. Ha az enyém, akkor a kölcsönös szeretet kapcsolatától idegen, ha pedig az övé, és én napról napra, pillanatról pillanatra birtokolom, akkor az isteni szeretet szüntelenül megújuló cselekedete. Így születik meg bennünk a boldog felismerés: „Hála Istennek, nem az enyém. Ha az enyém volna, az én birtokom lenne ugyan, de jaj, szeretet nélkül.”
      Ez a felismerés vezet bennünket ahhoz a kapcsolathoz, amelyet az Evangélium az Isten országának nevez. Csak azok tartoznak az országhoz, akik mindent a királytól kapnak a kölcsönös szeretet kapcsolatában, és akik nem akarnak meggazdagodni, mert a gazdagság, a dolgok birtoklása mellett, a szeretettől való megfosztottságot jelenti. Abban a pillanatban, amikor az adott helyzetben felfedezzük Istent, valamint azt, hogy minden az Istené, s minden egyes dolog tőle származik, kezdünk belépni ebbe az isteni országba, és kezdjük elnyerni szabadságunkat.
      Csak amikor a zsidók - Mózes által vezetve és megvilágosodva - ráébredtek arra, hogy szolgai mivoltuk nem csupán ember által létrehozott állapot, hanem valamiképpen Istennel függ össze, csak amikor Istenhez fordultak, és helyreállították azt a kapcsolatot, amely az országot jelenti, csakis akkor történhetett valami.

• Ez pedig mindnyájunkra érvényes, mert csak ha felfogjuk, hogy rabszolgák vagyunk, ha belátjuk, hogy nincstelenek vagyunk, sőt még azt is felfogjuk, hogy mindez az isteni bölcsességben történik, s mindent az isteni erő foglal magában, egyedül akkor fordulhatunk hozzá, és mondhatjuk: „szabadíts meg a gonosztól”.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

Forrás:

Békesség minden rosszakaratú embernek!

      Ha részesedni akarunk Krisztus szenvedésében, megfeszítésében és halálában, hozzá hasonló lelkülettel, maradéktalanul el kell fogadnunk ezeket a tényeket, ami azt jelenti, hogy szabad akarattal együtt kell szenvednünk a „fájdalmak férfiával” (Iz 53,3), csendben ott állva, Krisztus igazi csendjében, amelyet csak néhány döntő szó tör meg, a valódi közösség csendjében. S ez nem a szánalom, hanem az együttérzés csendje, amely által teljes egységbe tudunk forrni a másikkal, annyira, hogy nincs többé „ő” vagy „én”, hanem csak egy élet és egy halál. 

      A történelem számos eseményt jegyzett fel, amikor emberek üldöztetésnek voltak tanúi, és nem féltek, hanem tiltakozás nélkül közösséget vállaltak a szenvedővel. Szent Zsófia például tanúja volt mindhárom leánya, Hit, Remény és Szeretet halálának, s bátorította őket a halálra, és sok más vértanú segített így egymáson, anélkül hogy valaha is szembefordultak volna üldözőikkel. Számos példát lehet felhozni, amelyeken keresztül megérthetjük a vértanúság lelkületét. 

      Az egyik példa magának a vértanúságnak a leglényegesebb vonását fejezi ki: a szeretet lelkületét, amelyet nem képes legyőzni a szenvedés és az igazságtalanság. Egy igen fiatal papnak, akit még az orosz forradalom legelején börtönöztek be, és aki összetört emberként szabadult fogságából, föltették a kérdést, mi maradt még meg belőle, ő pedig így válaszolt: „Semmi sem maradt belőlem, mindent kiégettek, csak a szeretet él tovább.” Annak, aki ezt ki tudja mondani, helyes a magatartása, és bárkinek, aki osztozik ennek az embernek a tragédiájában, osztoznia kell rendíthetetlen szeretetében is. 

      A másik példa egy Buchenwaldból visszatért férfiról szól, aki a szenvedése felől kérdezőknek azt válaszolta, hogy ezt nem lehetett összehasonlítani azzal a végtelen szánalommal, amit a szerencsétlen, elembertelenedett fiatal német katonák iránt érzett, és nem tud nyugalmat találni, amikor lelkük állapotára gondol. Négy évet töltött a táborban, mégsem önmagáért aggódott, s nem is azokért, akik tömegével szenvedtek és haltak meg körülötte, hanem a kegyetlenkedők állapota miatt gyötrődött. Azok, akik szenvedtek, Krisztus oldalán voltak, a kegyetlenkedők viszont nem. 

      Harmadik példaként álljon itt egy zsidó fogoly imája, amelyet a koncentrációs táborban írt: 

• „Békesség minden rosszakaratú embernek! Legyen már vége minden bosszúállásnak, mindenféle büntetés és megtorlás követelésének!... A bűntettek már minden mértéket fölülmúltak, már nem foghatja föl őket emberi értelem. Túl sokan vannak a mártírok... Mégis, Uram, ne a te igazságod mércéje szerint mérd az ő szenvedéseiket, ne írd a szenvedéseket a kínzók terhére, ne követelj tőlük rettenetes számadást. Másféleképpen fizess meg nekik! Írd a hóhérok, a besúgók, az árulók és minden rosszakaratú ember javára a többiek bátorságát, lelkierejét, alázatukat, nemes méltóságukat, szüntelen belső küzdelmüket és legyőzhetetlen reményüket, a könnyeket felszárító mosolyt, szeretetüket, elemésztett, összetört szívüket, amely még a halál pillanatában is szilárd és bizakodó maradt, igen, még a legvégső gyöngeség pillanataiban is... Jusson el, Uram, mindez eléd a bűnök bocsánatára, az igazságosság győzelmének váltságdíjaként, a jót és ne a rosszat vedd számításba! És ne áldozatokként, éjjeli rémképekként, visszajáró lelkekként maradjunk meg ellenségeink emlékezetében, hanem mint segítőtársaik a bűnös szenvedélyeik megfékezésére irányuló igyekezetükben. Semmi többet nem kívánunk tőlük. És amikor mindennek vége lesz, add meg számunkra, hogy az emberek között emberekként élhessünk, hadd szálljon ismét béke szegény földünkre - békesség minden jóakaratú embernek és mindenki másnak...”[1]

      Egy orosz püspök mondta, hogy a mártírhalál kiváltság a keresztény számára, mert kizárólag a vértanú állhat az Isten ítélőszéke elé az ítélet napján, így szólva:

• „A te szavadat és a te példádat követve megbocsátottam. Nincs többé semmi, amivel vádolhatnád őket.” 

      Ez azt jelenti, hogy az, aki Krisztusért mártírhalált szenvedett, akinek a szeretetét nem győzte le a szenvedés, feltétlen megbocsátó hatalomra tesz szert afölött, aki szenvedést okozott neki. Ugyanez egy sokkal alacsonyabb szinten, a mindennapi életben is érvényes: bárki, aki akár a legcsekélyebb szenvedést is elviseli embertársától, megbocsáthat vagy megtagadhatja a megbocsátást.

• Ez azonban kétélű kard: aki nem bocsát meg, nem is nyer bocsánatot. 

      A francia római katolikusok, akik különösen fogékonyak az igazság és az Istent megillető tisztelet iránt, nagyon is tudatában vannak annak a győzelemnek, amelyet Krisztus arathat az emberi szenvedés révén. 1797 óta működik az engesztelő rend, amely a Szent Adományok szüntelen imádásával kér bűnbocsánatot a világ bűntetteire és a különféle bűnösök számára, áldozataik imái által. Ez egyben egy oktató rend is, és az a célja, hogy a gyermekek és a felnőttek lelkébe a szeretet lelkületét plántálja.
      Maurice d'Elbée francia tábomok esete is tanulságos a forradalmi harcok idejéből. Emberei elfogtak egyszer néhány köztársaságpárti katonát, és le akarták lőni őket. A tábornok akarata ellenére kénytelen volt beleegyezni, de ragaszkodott ahhoz, hogy előbb olvassák fel hangosan a Miatyánkot. Amikor az olvasásban odaértek, hogy „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”, akkor felfogták, miről van szó, sírva fakadtak, és elengedték a foglyokat. Később, 1794-ben a köztársaságpártiak agyonlőtték d'Elbée tábornokot.
      Jean Daniélou[2] francia jezsuita írja a Szent pogányok című művében, hogy a szenvedés köti össze az igazakat a bűnösökkel: az igaz embert, aki elviseli, a bűnössel, aki a szenvedést kirója rá. Ha ez a kapcsolat nem állna fenn, a bűnösök és az igazak elsodródnának egymástól, és útjuk olyan párhuzamos egyeneseket követne, amelyek sohasem találkoznak. Ez esetben az igazaknak semmiféle hatalmuk sem volna a bűnösök fölött, mert az embernek nem lehet köze ahhoz, amivel nem találkozik.

____________________________

[1] Ezt az imát egy német koncentrációs tábor irattárában találták, és a Süddeutsche Zeitungban tették közzé.

[2] Jean Daniélou SJ (1905-1974): teológus, író, római katolikus főpap, bíborosi rangban. A II. Vatikáni Zsinat szakértője.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával

Forrás:

Ima népünkért

      Mindenható örök Atya, a Te kezedben van az emberek sorsa és Te szabod meg a népek jogait: tekints kegyesen reánk, akiknek jövőjét és boldogságát első szent királyunk a te Szent Fiad édesanyjának, a mi Nagyasszonyunknak kezébe tette le. Tekints reánk, e válságos időket élő népedre, és áraszd ránk Szentlelkedet, hogy segítségével mindnyájan meglássuk az igazság útját, építsük nemzetünk egységét és szolgáljuk javát. 

      Adj, Urunk, vezetőinknek kellő bölcsességet és elszánt, erős akaratot, hogy a te szíved szándéka szerint előmozdítsák a szociális igazságosságot és az emberhez méltó életet. Világosíts meg és támogass minket, hogy szentjeink és nagyjaink példája nyomán felelősséget érezzünk hazánkért és a szükséget szenvedőkért. Kérünk, áldd meg mindennapi fáradozásunkat, hogy az a Te dicsőségedre és ami boldogulásunkra váljék. Magyarok Nagyasszonya, Csíksomlyói Boldogasszony, Szent Mihály arkangyal, Szent István király, Szent László király - könyörögjetek érettünk a mi Urunk, Jézus Krisztusnál. 

Amen. 

      Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepén kapcsolódjon be a népünkért végzett imaközösségbe. 

      Az ima forrása: itt olvasható.

Gyertyaszentelő Boldogasszony

      Mindnyájan eléd siettünk, Krisztus, akik őszintén és mélységes hódolattal imádjuk misztériumodat; örömmel eltelve sietünk feléd... Meggyújtott gyertyát viszünk, isteni ragyogásod szimbólumát. 

      Neked köszönhetjük, hogy ragyog az egész teremtés, sőt örökfény önti el, ami szétszórja a bűn sötétségét. Ezek az égő gyertyák azonban főképp annak a belső ragyogásnak a jelképei, amellyel fel akarunk készülni jöveteledre, Krisztus. Amint Anyád, a legtisztább szűz, karjában vitt téged, az igaz világosságot és felajánlott azokért, akik a sötétségben élnek, most mi is kezünkben tartjuk ezt a mindenki számára látható fényt és a te ragyogásodtól megvilágosítva eléd sietünk, aki az igazi fényesség vagy ... 

      A világosság, amely a világba jön, hogy megvilágosítson minden embert, megjött... Mindnyájan hozzád jövünk, hogy fényedbe öltöztess minket, hogy az öreg Simeonnal mi is karunkba vegyünk, ó, örök, eleven fény. Vele együtt ujjongunk az örömtől, dicsérő himnuszt énekelünk az Istennek, a világosság Atyjának, aki megajándékozott minket az igaz fénnyel, hogy kiragadjon a sötétségből és eltöltsön világossággal. 

Szent Szofroniusz, De Hypapante 3, 6-7 

      Megjelenik a Templomban egy fiatal Anya, karjaiban elsőszülött Fiával, és a szegények alázatos ajándékával bemutatja az Úrnak. Az agg Simeon karjába veszi a Kisdedet, és így kiált fel: „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet” (Lk 2, 29-30). Anna nevű prófétaasszony is jelen van, nagy lelkesedéssel beszél róla „mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálemben a megváltást” (Lk 2,38). 

      Jézust Anyja keze ajánlja fel az Úrnak. Mária a jövendölések fátyolán át sejti, hogy Jézus a világ Üdvözítője, a fájdalom misztériuma keretében teljesíti majd küldetését, s mint anyjának részt kell majd vállalnia: „a te lelkedet is tőr járja át” (Lk 2, 35). Mária ért a szóból, és szíve rejtekében megismétli a názáreti legyen-t. Fiával együtt önmagát is fölajánlja; anyai szenvedését ettől kezdve mindennap Fia szenvedéséhez kapcsolja. 

      Az Anya és Fia mélyen alázatosak: Jézusnak nem volt szüksége kiváltásra, Máriának nem volt szüksége tisztulásra, mégis mindketten alávetik magukat a törvénynek. Máriának a Krisztus bemutatásával összekapcsolt tisztulása azt a tisztulást jelképezi, amelyre az embernek mindig szüksége van, s amit csak Krisztus érdemeire való tekintettel nyerhet el, ugyanis az Atya előtt „ő vezekelte le népe bűneit” (Zsid 2, 17). 

      Mária Fia után minden egyes hívőt is bemutat Istennek, anyai segítségével felkészíti őket a szükséges tisztulásra.

      Ajánld fel Fiadat, ó, Szent Szűz, mutasd be az Úrnak méhed áldott gyümölcsét. Ajánld fel az Istennek tetsző szent áldozatot mindnyájunk kiengeszteléséért. Az Atyaisten minden kétséget kizáróan elfogadja az új és drága áldozatot, amelyről ő maga mondta: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik...” 

      Uram, én is önként felajánlom neked áldozatomat, nem mintha neked szükséged volna rá, hanem üdvösségemért... Csak két szegényes dologgal rendelkezem: testemmel és lelkemmel. Hadd ajánljam fel neked mindkettőt méltó dicséretként! Ó, sokkal, sokkal jobb nekem, hogy felajánljam magam neked, mint hogy magamra maradjak. Mert ha magamra maradok, lelkem nyugtalankodik, de mihelyt teljesen felajánlom magam neked, lelkem ujjong benned... Te, Uram, nem akarod halálomat, s én nem szívesen ajánlanám fel neked életemet? Hadd legyen egész életem áldozat, ami lecsendesíti haragodat, áldozat, amiben tetszésedet leled, élő, elégő áldozat. 

      Szent Bernát, In Purificatione B. M. V. 3, 2-3

A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával

      „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből” (Lk 10,27). 

      Ez látszólag nagyon egyszerű parancsolat, mégis a szavak mögött sokkal több rejlik, mintsem első pillanatban gondolnánk. Mindannyian tudjuk, mit jelent teljes szívünkből szeretni valakit; ismerjük az örömet, érezzük a vigasztaló meleget, amelyet nemcsak a találkozás nyújt, hanem az is, ha csupán a szeretett személyre gondolunk. 

• Istent is meg kell próbálnunk így szeretni, hogy Nevének puszta hallatára végtelen melegséggel teljen meg a szívünk és a lelkünk. Istennek mindenkor az értelmünkben kellene lennie, mi azonban valójában csak időnként gondolunk rá. 

      Istent csak úgy szerethetjük teljes erőnkből, ha elvetünk mindent, ami nem az övé bennünk; ha arra törekszünk, hogy egész lényünket állandóan Isten felé fordítsuk, akár imában, ami könnyebb, mert az imában már eleve az Istenre összpontosítunk, akár cselekedetben, ami gyakorlást igényel, mivel cselekedeteinkkel valamiféle anyagi természetű eredményt akarunk elérni, és külön erőfeszítésre van szükségünk ahhoz, hogy ezt Istennek tudjuk ajánlani. 

      A napkeleti bölcsek hosszú utat tettek meg, és ki tudja, hányféle nehézséget kellett leküzdeniük. Mindannyian úton vagyunk, éppúgy, mint ők. A bölcsek ajándékkal megrakottan érkeztek: aranyat vittek a királynak, tömjént az Istennek, mirhát az embernek, akinek majd el kell szenvednie a halált. 

      Honnan vegyünk aranyat, tömjént és mirhát mi, akik mindenért adósai vagyunk az Istennek? Tudjuk, hogy mindenünk, amink van, Istentől származik, de még akkor sem a miénk örökre és végérvényesen. 

• A szeretet kivételével mindent el lehet tőlünk venni, és ez az, ami a szeretetet páratlanná teszi, olyan valamivé, amit mi adhatunk. 

      Minden egyebet: tagjainkat, szellemi képességeinket, tulajdonunkat erővel el lehet venni tőlünk, de nincs olyan eszköz, amellyel ki lehetne belőlünk csikarni a szeretetet, ha mi magunk nem adjuk oda. Ebben az értelemben a szeretet tekintetében szabadok vagyunk, úgy, ahogyan semmilyen más lelki vagy testi tevékenységünkben sem. 

      Bár lényegében a szeretet is az Isten ajándéka, hiszen magunktól nem tudjuk életre hívni, mégis ha egyszer szeretet van bennünk, ez az egyetlen dolog, amelyet megtagadhatunk vagy odaadhatunk. 

      Bernanos[1] írja A falusi plébános naplójában, hogy még gőgünket is fölajánlhatjuk Istennek: „Adja oda a gőgjét a többivel, adjon oda mindent.” Az ilyen módon felajánlott gőg a szeretet ajándékává válik, és mindaz, ami a szeretet ajándéka, kedves Istennek.

      „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5,44). 

      Ezt a parancsolatot talán többé-kevésbé könnyen teljesíteni tudjuk. Egészen más viszont a helyzet, ha annak kell megbocsátanunk, aki egy általunk szeretett lénynek szenvedést okozott; ilyenkor úgy érezzük, méltán illetnek bennünket a hűtlenség vádjával. Mégis, minél nagyobb a szenvedő iránt érzett szeretetünk, annál könnyebben tudunk szenvedésében osztozni és a szenvedést okozónak megbocsátani, s ebben az értelemben akkor jutunk el a szeretet legmagasabb fokára, amikor Yehiel Michael rabbival[2] együtt ki tudjuk mondani: „Az vagyok, akit szeretek.” Mindaddig, amíg még ezt mondjuk: „ő” és „én”, még nem osztozunk a szenvedésben, és nem is tudjuk elfogadni. 

       Isten Anyja a kereszt lábánál nem úszott könnyekben, mint ahogy oly gyakran ábrázolják a nyugati festményeken. Ő olyan tökéletes közösségben volt a fiával, hogy nem volt semmi, ami ellen tiltakozott volna. Krisztussal együtt átélte a keresztre feszítést; önnön halálát élte át. Az anya ekkor teljessé tette azt, amit azon a napon kezdett el, amikor Krisztust bemutatta a templomban, akkor, amikor fiát odaadta. Izráel összes gyermeke közül egyedül őt fogadta el Isten véres áldozatként. Mária, aki azon a bizonyos napon fiát a templomba hozta, most elfogadta rituális fölajánlásának következményét, amely valóságosan beteljesedett. Ahogyan Krisztus közösségben volt vele azon a napon, ugyanúgy ő is teljes közösséget vállalt most fiával, és nem volt semmi, ami ellen tiltakozott volna. 

• A szeretet egyesít bennünket szeretetünk tárgyával, és lehetővé teszi, hogy maradéktalanul osztozzunk nemcsak a szenvedésben, de a szenvedőnek a szenvedéshez és annak okozójához fűződő magatartásában is. 

      Lehetetlen elképzelni, hogy Isten Anyja vagy János, a tanítvány tiltakoztak volna az ellen, ami a keresztre feszített Isten Fiának kifejezett akarata volt. „Senki sem veszi el az életemet éntőlem, magamtól adom azt oda” (Jn 10,17-18). Önszántából, saját akaratából halt meg a világ megváltásáért; az ő halála jelentette ezt a megváltást, s ezért mindazok, akik hittek benne, és egyek akartak lenni vele, képesek voltak osztozni kínhalálában, vele együtt végig tudták járni a kereszt útját. Ámde nem utasíthatták vissza, nem fordulhattak szembe a Krisztust keresztre feszítő tömeggel, mert a kereszthalál Krisztus akarata volt. 

      Tiltakozhatunk egy embertársunk szenvedése vagy halála ellen, ha ő maga is - helyesen vagy helytelenül - fellázad ellene, vagy pedig ha egyszerűen nem osztozunk a szenvedéssel és a halállal kapcsolatos szándékában és magatartásában; de akkor iránta érzett szeretetünk tökéletlen marad és elválaszt tőle. Hasonló lesz Péter szeretetéhez, aki a Jeruzsálem felé vezető úton, amikor Krisztus megjövendölte közelgő halálát tanítványainak, „magához vonva őt meg akarta dorgálni”. Krisztus azonban így válaszolt: „Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint” (Mk 8,32-33).
      El tudjuk képzelni, hogy a Krisztus bal oldalán felfeszített lator felesége éppúgy tiltakozott férje halála ellen, mint ő maga; ebben az értelemben teljes közösségben voltak egymással, viszont helytelen magatartásban osztoztak.

____________________________
[1]      Georges Bernanos (1888-1948): francia katolikus író. Első nagy sikerét A sátán árnyékában című művével aratta. Az idézett mondat Just Béla fordítása (Szent István Társulat, Budapest 1985,130. o.).

[2]      Yehiel Michael („Michal”) Pines (1843-1913): Fehéroroszországban született zsidó író és gondolkodó. A bibliai héber nyelv és stílus jeles tudósa, amelyre különböző tudományos műveket is lefordított.
____________________________

Előző rész: Az élő ima: kaland az Úrral

Folyt. köv.

*********

Forrás: