P. Marton Marcell OCD: A Kármel nagy szentje
3. nap - Szent Teréz önmegtagadása
A lelkiéletben csak akkor lehet fokozatos haladás a legnagyobb magaslatokra, a tökéletesség csúcsára csak úgy lehet eljutni, ha ez a lelkiélet teljesen egységes. Szent Teréz életszentségének szemléletében jólesően lepi meg az embert: mennyire egyvonalú és egyszerű az ő lelkiélete! Nála minden a lélekért történik, mert csak a lélek számít, ennek az üdvössége, itt a földön pedig a haladása, azaz Istennel való összeköttetése. Az összeköttetést természetesen az imádság jelenti. Nem is jelentheti más, hiszen a lelket ez emeli Istenhez, a lélek ebben éli ki a maga életét, mert igazában csak addig él, amíg imádkozik. Ezért az imádság mérhetetlen jelentőségű Szent Teréz lelkiéletében. Mi következhetik a lélek értékelése és az imádság állandósítása után? Mi más, mint az önmegtagadás! Hiszen mit akar a lélek? Egyesülést Istennel. S hogyan éri ezt el, milyen módon, minő eszközzel? Egyetlenegy úton: Krisztus követése által. Márpedig miben áll Krisztus kővetése? Az önmegtagadásban. „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát” (Mt 16,24) Innen van, hogy a lélek szentségi és imaélete el sem képzelhető önmegtagadás nélkül. Sőt egyenesen feltételezi azt. Ez minden szent előtt világos. Szent Teréz tolla remekel, amikor az önmegtagadást fejtegeti. Ha neki mérhetetlenül fontos a lélek kizárólagos előtérbe helyezése, ha ennek következtében mindent elkövet az imádságnak bármi egyebet háttérbe szorító gyakorlására, egészen természetesnek látszik, hogy az önmegtagadást szoros egységbe voltja s elválaszthatatlanul egybeolvasztja velük.
Ezt a nagy lelki egységet, hogy a lélekért van minden: az imádság is és az önmegtagadás is, szent örökségül hagyta az ő kármelitáira. A Rend szelleme élesen tükrözi a reformáló Szentanya gondolkodás- és életmódját. Ha ugyanis fölvetjük a kérdést, hogyan élt a nagy Szent, a felelet csak ez lehet: állandó imádságban és önmegtagadásban. De ha föltesszük azt a kérdést is: mi az ő Rendjének igazi szelleme? - a felelet megint nem lehet más, mint imádság és önmegtagadás! Kimondhatatlanul tanulságos minden lelki emberre ez a megállapítás. Mert mit jelent ez a tereziánus lelkület? Azt, hogy aki jól akar imádkozni, annak ki kell tűnnie az önmegtagadásban is.
Az önmegtagadás mintegy hőmérője a lelkiéletnek. A hőmérő higanya magasra szökik, ha forró vízbe állítjuk. Az önmegtagadás nagysága jelzi az imaélet magas fokát. Minél önmegtagadóbb egy lélek, annál magasabb fokú a lelkiélete. Fordítva is igaz: minél imádságosabb valaki, azaz minél magasabb fokán áll valaki az imának, annál nagyobb önmegtagadásra lehet nála következtetni. Aki szeret imádkozni, az nem rest az önmegtagadásban sem.
Imádság és kényelem, ez a kettő nem fér össze - tanítja a Szent. A lustaság és a test a földet keresi. Aki pedig megtagadja azt, ami lent van, azok után áhítozik, amik fölülről valók. A jó imádság tüze-lángja is megnöveli az epedő vágyat az önmegtagadás után. Az egyik hajtja, űzi, sarkallja a másikat: az imádság az önmegtagadást, az önmegtagadás az imát. Együtt járnak, mint két jó barát, együtt szállnak, mint két páros madár. Válaszd el őket - mint a síró árva, mint 'a magányos bolygó lesz az egyik, s ugyanúgy a másik. Kettesben dalos, boldog földi élet, biztos előíze az örökkévalóságnak; magukra hagyottan - mint az ázott veréb, mint a kóbor vándor, akinek se barátja, se hazája.
Szent Teréz, amilyen művész az imának épp olyan nagy művésze az önmegtagadásnak is. Mint ott, itt is, elméletben, gyakorlatban egyaránt, bámulatos biztonsággal tanít és ad egyszersmind jó példát. Ahogy elemezte az imamódokat, éppúgy boncolja szét az önmegtagadás különböző formáit. Élesen megkülönbözteti a külső önmegtagadást a belsőtől. Az elsőért is harcol, ajánlja leányainak. Finom humorral csipkedi azokat, akik minden komoly alap nélkül féltik testi egészségüket. Kíméletlenül rámutat a test követelődzéseire, nagy zsarnokságára, ha dédelgetjük, ha ok nélkül ápolgatjuk. Ebben látszik meg, kinek mi a lélek s mit számít a test! A test szerelmesei tele vannak panasszal, s egy kis fejfájás miatt nem győzik zaklatni az elöljárót fölmentésért. A lélek emberei viszont örömmel szenvedik-tűrik a hosszú vértanúságot, csakhogy tessenek Annak, Akiért szenvednek és megtagadják magukat.
Mi igazítson el azonban bennünket a külső önmegtagadás útján? Vajon mi lesz itt a Szent Teréz-i felelet? - Az okosság! Ott látjuk őt előkelő asztal mellett ülni vendégségben, amint közelít feléje a felszolgáló leány a pecsenyés tállal és egy gúnyos gondolattal; de már halljuk is az egyszerű, okos szavakat: „Amikor fogolypecsenye, akkor fogolypecsenye!...” - Máskor meg egyszerű, szegényes kolostorában tűnik szemünkbe, amint az üdülő óra elején lassan vánszorog, rosszul érezve magát, föl a cellájába, de egyik fiatal apácája tapintatlanul invitálja le a többiek közé; s vajon mit felel a fáradt, egy kis pihenés után epedő szent? - „Legyen meg az akarata, leányom!”
A belső önmegtagadás az ő igazi eleme. Ezt úgy gyakoroljuk, szerinte, ha sohasem cselekszünk saját akaratunk és érzéki vágyunk szerint, még a legkisebb dologban sem, míg végre sikerül a testet a léleknek alávetnünk. Hosszú oldalakon, fejezeteken keresztül tárgyalja, feszegeti ezt a kérdést, mert meggyőzően örökre bele akarja vésni olvasói lelkébe, hogy ezen múlik a tökéletesség, az életszentség, ezen a szív igaz békéje és boldogsága.
Belső önmegtagadás! Azért félre a rangkérdésekkel, a tekintélyhajhászással! Átkos dolog ragaszkodni a megbecsüléshez, és hosszú időre megakaszt, sőt visszavet bennünket a beteges érzékenység is. Keressük azért a megaláztatásokat, s ami még fontosabb, viseljük el örömmel, sőt hálával a jogtalanságokat, a sérelmeket, s imádkozzunk buzgón azokért, akik megvetnek bennünket. Az akaratot kell megtörni mindenáron, igájába hajtani Szabálynak, elöljárónak s Isten adta körülményeknek. Az okoskodókat, az elégedetlenkedőket nem tartotta leányai közé valóknak. Egy, a világiak részéről szentnek tartott személytől megtagadta a felvételt, mert az makacsul ragaszkodott saját Bibliájához.
Testestől-lelkestől akart az ő Jézusáé lenni. Minden fönntartás nélkül, legbensőbb énjét megtagadva adta át magát Istennek, hogy ne ő éljen többé, hanem Jézus éljen őbenne. Milyen zűrzavar uralkodik a mi lelkiéletünkben, éppen azért, mert irtózunk az önmegtagadástól! Nem tudjuk, hogy azon fordul meg a dolog, mennyire tudunk megfeledkezni önmagunkról és kényelmünkről. Az okosságnak irányítania kellene ugyan az összes erényeket, de ez csak elméleti tudás nálunk, a valóság az, hogy a test és szenvedélyei kormányozzák és gyötrik a trónját vesztett lélek tehetségeit: tévelygő értelmünket és elgyengült akaratunkat.
Hol vagyunk mi attól, hogy akaratunkat mindenben megtagadjuk s alárendeljük Istennek és az Ő helyetteseinek?! Ahány önmegtagadás, annyi hegyelem! Mennyi kegyelem vész kárba lanyhaságunk és gyöngeségünk miatt!
Forduljunk azért a Szent Anyához: segítsen bennünket az ő követésére, az önmegtagadó élet útjára. Esdje ki, hogy lássunk világosan: azért nem ér semmit az imánk, mert nincs bennünk önmegtagadás. Azért zaklatott nyugtalan a szívünk, mert nem követjük a mi Urunkat az Ő útján, a kereszt királyi útján, szenvedésben, tűrésben, gyalázatban és megvetésben. Féltjük, szereljük magunkat, s egy tál lencséért odaadjuk fényes örökségünket, lelkünket, örök életünket. Bizalommal forduljunk hozzá, hogy elsajátíthassuk mennyei tanát: csak az tud jól imádkozni, aki magát meg tudja tagadni!
Könyörögjünk! Kereszthordozó, jóságos Jézusunk; te mondtad: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét s kövessen engem.” Esedezve kérünk, drága jegyesednek, Szent Teréznek önmegtagadó életére, Érted békén eltűrt sok szenvedésére, gyalázatára és megszégyenítésére, add meg nekünk a kegyelmet, hogy tudjuk őt tökéletesen követni imádságban és önmegtagadásban a Te örömödre és dicsőségedre, aki az Atyával és Szentlélekkel egyetemben élsz és uralkodol, Isten, mindörökkön örökké! Ámen.
Miatyánk, Üdvözlégy, Dicsőség.
Az oszlophoz kötözött Krisztus, az avilai Megtestesülés zárdában. |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése