Ó Uram, ki sorolhatja fel hatalmas tetteidet,
ki hirdetheti minden dicsőséged?
(Zsolt 106,2)
1. A feltámadt Jézus minden megjelenése apostoli küldetéssel végződik. Magdolnának ezt mondja az Úr: „Engedj... Inkább menj testvéreimhez és vidd nekik hírül: Fölmegyek Atyámhoz s a ti Atyátokhoz” (Jn 20, 17). A többinek pedig: „Menjetek, vigyétek hírül testvéreimnek, hogy térjenek vissza Galileába, ott majd viszontlátnak” (Mt 28,10). Az emmauszi tanítványok ugyan nem kapnak kifejezett feladatot, Jézus eltűnése után mégis ösztönzést éreznek, hogy azonnal visszatérjenek Jeruzsálembe és beszámoljanak a Tizenegynek „az úton történtekről” (Lk 24, 35). Márk, összefoglalva a jelenéseket, megjegyzi, hogy az üzenetek nem mindig találtak hitelre. A tanítványok „nem hitték el”, „nekik sem hittek” (Mk 16, 11. 13). Lukács, a nők küldetéséről szólva hangsúlyozza, hogy az apostolok „üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik” (11).
Márk Jézus megjelenéseinek tömör beszámolójában külön kiemeli a Tizenegy hitetlenségét: „Szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik feltámadása után látták” (16, 14). Ugyanezt a szemrehányást már az emmauszi tanítványoknak is hallaniuk kellett: „Ó ti balgák, milyen nehezen tudtok hinni” (Lk 24,25). Az Úr szemrehányását az is igazolja, hogy ő maga is többször előre megmondta, mi fog történni; mindenesetre világos, hogy az apostolok feltámadásba vetett hite nem pillanatnyi lelkesedésből született meg, hanem személyes tapasztalaton alapul, s így mindegyik elmondhatja, hogy szemtanúja volt az eseményeknek.
Jézus csak azután adja tanítványainak a nagy küldetést, miután biztosította hitük szilárdságát: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). Most, hogy a Feltámadottól megkapták a feltámadás valóságának minden bizonyítékát, indulniuk kell, hogy minden embernek megvigyék az örömhírt. Az egyetemes üdvösségnek az Istentő és Jézus Krisztus által megvalósított örömhíre a feltámadással teljessé vált, most már el kell terjeszteni az egész világon, hogy minden ember személyes üdvösségtörténetévé váljék.
2. „Menjetek és hirdessétek.” Az a küldetés, amelyet a feltámadott Úr ültetett el az apostolok szívébe, és amit majd pünkösd napján rájuk szálló életadó Lélek hatalma termékenyít meg, visszavonhatatlan döntéssé vált bennük: életüket az Evangélium hirdetésére kell szentelniük.
A nép vezetői és a főpapok „látva Péter és János bátorságát” – akik tanúsították Jézus feltámadását, és a béna koldus csodás gyógyulását a Feltámadott hatalmának tulajdonították - megparancsolják nekik, hogy „egyáltalán ne beszéljenek és ne tanítsanak Jézus nevében”. A két tanítvány azonban szent merészséggel visszavág: „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” (ApCsel 4, 13-20). Hogyan is hallgathatnák el azt az igazságot, amelynek tanúi voltak? Magának Jézusnak, Isten Fiának ajkáról hallották az együtt élt évek során, igazolva látták számos csodájában, és végül halálból való feltámadásában megkapták a legdöntőbb bizonyítékot. Lehetetlen hallgatással tagadni azt, amit láttak és kezükkel tapintottak. Péter és János mellett a többi apostol is megkezdi az evangélium hirdetését. Az örömhír rövid időn belül túljut Palesztina határain, eléri Kis-Ázsiát, Görögországot, Itáliát, embereket hódít Krisztusnak minden kultúrából, társadalmi rétegből és népfajból.
Jézus húsvéti misztériumából megszületik az Egyház mint olyan apostoli erő, amelynek a világ átalakítása a rendeltetése. Az Egyház lesz a feltámadt Úrból fakadó új, isteni élet kovásza, ezzel akarja áthatni az egész emberi társadalmat és azt olyan keresztény közösséggé tenni, amely Krisztus életéből él. Ebben a vállalkozásban minden hívőnek megvan a saját feladata. Kötelezettsége a keresztségből, az Istentől ingyen kapott hit ajándékából fakad; ez pedig nem személyes kiváltságot alkot, hanem meg kell osztani a testvérekkel. A keresztény olyan mértékben terjeszti hitét és hirdeti az Evangéliumot, amilyen mértékben a feltámadt Krisztust hordja magában, élete minden vonatkozásában. Aki találkozik és beszél vele, annak, ezt kellene mondania: „Láttam az Urat” (Jn 20, 18).
Ima
Megfeszített, meghalt, feltámadt és megdicsőült Jézus Krisztus, Te vagy az egyetlen igazság, a világ egyetlen válósága! Krisztusom, ezért arra kérlek..., add, hogy számomra az Evangélium, a te szavad, a te békéd legyen a lényeg! A te eszményed, Jézusom, az egyetlen valóság!
Nélküled semmit sem tudok tenni; nélküled semmit sem tudok adni az embereknek; rajtad kívül semmit sem akarok adni az embereknek, nehogy valami mást keressenek, mint ezeket a valóságokat, hiszen úgyis el vannak veszve a maguk kis „valóságaiban”, amelyek oly kevéssé valóságosak, hogy gyorsan a semmibe foszlanak. Milyen szégyen volna, ha én mint pap nem volnék mellettük, hogy mondjam: egyetlen egy el nem múló valóság van, az örök élet, a végtelen szeretet, Isten, az Istenember, akiben megistenülnek. Te vagy ez, Krisztus, a világ békéje, mivel te engesztelted ki irántunk a mennyei Atyát, lelkünknek te adod meg az egység, a tisztaság, az igazságosság és a szeretet ajándékát.
Ó Krisztusom! ... Nem akarok semmi mást, csak téged, te vagy számomra a minden. Csak téged akarlak hirdetni a világnak, téged, örök szeretetedet, megfeszített és megdicsőült szeretetedet. Mert az ember arra született, hogy énekelje és hordozza ezt a szeretetet.
P. Lyonnet, Ecrits spirituels
Forrás:
P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006
Útmutató az elmélkedéshez:
Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.
Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.
Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.
Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.
Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.
Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.
Sokak számára ennyi elég is.
Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.
Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.
Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.
Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:
Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.
Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.
Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.
Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.
Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.
Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.
Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.
Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.
Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.
Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.
Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.
A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.
Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.
Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.
A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.
P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.
Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése