Húsvét 2. Vasárnapja
(Jn 20,27)
1. János evangéliuma különlegesen fontos részletekkel gazdagítja annak elbeszélését, miként Jelent meg Jézus az utolsó vacsora termében tartózkodó apostoloknak (Jn 20, 19-29). Jézus, miután a feltámadás estéjén rábízta övéire az Atyától kapott küldetést - „ahogyan az Atya küldött engem, úgy küldelek én is titeket” -, megadja nekik a Szentlelket. „Rájuk lelelt s így folytatta: »Vegyétek a Szentlelket. Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.«“ Nem látható alakban és nyilvánosan kapják meg a Szentlelket, mint majd Pünkösd napján történik, mégis rendkívül jelentős az a tény, hogy Jézus feltámadása napján árasztotta apostolaira Lelkét. A Szentlélek tehát úgy jelenik meg, mint a feltámadt Krisztus első ajándéka Egyházának, mégpedig abban a pillanatban, amikor ez az Egyházat létrehozza és elindítja, hogy folytassa küldetését a világban. A Szentlélek kiárasztásával együtt történik a bűnbánat szentségének megalapítása, amely a keresztséggel és az Eucharisztiával együtt kimondottan húsvéti szentség, hatékony jele a bűnök bocsánatának és annak, hogy Krisztus áldozata által Isten kiengesztelődött az emberekkel.
Tamás azonban nem volt jelen azon az estén, s visszatérve elutasítja, hogy higgyen Jézus feltámadásában: „Hacsak nem látom... és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem.” Nemcsak hogy látni akar, hanem kezét is a sebbe tenni. Jézus szaván fogja. „Nyolc nap múlva” visszajön és ezt mondja neki: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet. Nyújtsd ki kezedet és tedd az oldalamba. S ne légy hitetlen, hanem hívő.” Az Úr megsajnálja az apostolt megátalkodott bizalmatlansága miatt, végtelen jósággal enged vakmerő követelésének. Tamás megadja magát, hitetlensége nagy hitvallásban oldódik fel: „Én Uram és Istenem!” Ez az értékes tanítás arra figyelmezteti a hívőket, ne csodálkozzanak mások kételyein és hitbeli nehézségein. Együtt érezve a kétkedőkkel és hitetlenekkel, imával kell őket körülvenni. „Krisztus szeretete sürgeti, hogy szeretettel, okosan, türelmesen bánjanak hitben tévedő vagy tudatlan embertársaikkal” (DH 14).
2. „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” (Jn 20, 29). Jézus tehát dicsérettel szólt mindazok hitéről, akik az érzékelhető tapasztalat erősítése nélkül hisznek benne. Az Úr dicsérete visszhangzik az első keresztények hite láttán megindult Péter hangjában: úgy hisznek Jézusban, mintha személyesen ismerték volna! „Noha nem láttátok, mégis szeretitek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével” (1Pét 1,8). Íme ez a hit boldogsága, amelyet maga az Úr hirdetett meg; minden idők minden keresztényének ezt a boldogságot kell megtapasztalnia. Hitbeli nehézségek, megpróbáltatások közepette elég, ha Jézus szavaira emlékezünk; Ő majd megerősíti puszta és mindentől megfosztott, de Isten szavára épült biztos hitünket.
A Krisztusban való hit volt az az erő, amely az első keresztényeket mély élet- és szeretetközösségben szorosan egyesítette. „A sok hívő mind egy szív és egy lélek volt” (ApCsel 4, 32). Az első keresztény közösségek e jellemzője abból a „nagy erőből” született, amivel „az apostolok tanúsították Urunk Jézus feltámadását” (33); ennek volt megfelelője valamennyi hívő életerős hite. Ez az erős hit késztette őket arra, hogy javaikról önként lemondjanak, azokat közösbe adják és így segítsék a leginkább rászorulókat, akiket Krisztusban testvéreiknek tartottak. Nem valami elméleti, ideológiai hit volt ez, hanem kézzelfogható és tevékeny: teljesen meghatározta a hívők új életét nemcsak az imában, Istennel való kapcsolatukban, hanem embertársaikkal is, egészen legféltékenyebben őrzött érdekeik háttérbe szorításáig. Ebben a hitben van ma hiány. Túl sok az olyan hívő, akinek életében a hit nem jár semmiféle gyakorlati következménnyel, nem alakít át semmit vagy csak nagyon keveset. Az ilyen kereszténység se meg nem győzi, se át nem alakítja a világot. A ősegyház példája által újra meg kell edzeni hitünket, Istentől pedig kikönyörögni a mély hit kegyelmét; a keresztény győzelme a hite életerejében rejlik. „Mindenki, aki Istentől van, legyőzi a világot. És ez a győzelem - győzelem a világ fölött - a mi hitünk. Ki győzi le a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia?” (1Jn 5, 4—5).
Ima
Tamás apostollal imádlak, Istenem. Akárcsak ő, én is hitetlenséggel vétkeztem, ezért még inkább imádlak... „Uram és Istenem!” (Jn 20, 28), Istenem és Mindenem. Utánad és egyedül csak utánad kell vágyódnom.
Tamás hozzád lépett, hogy kezével érintse szentséges sebeidet. Vajon eljön az a nap, amikor látható és valóságos módon én is odahajolhatok és megcsókolhatlak? Milyen csodálatos lesz az a nap, amelyen - már megszabadulva minden szennytől és bűntől - dicsősége trónusán az emberré lett Isten elé járulhatok! Csodálatos hajnal lesz az, amikor - már letöltve büntetésem - először láthatom meg saját szememmel arcodat, félelem nélkül szemedbe és ajkadra nézhetek, térden állva és örömmel telten megcsókolhatom lábadat és fogadhatom ölelésedet. Lelkem egyetlen igaz Barátja, már most akarlak szeretni, hogy majd azon a napon szerethesselek.
Örök, véget nem ismerő nap lesz, annyira különböző földi életünk napjaitól! Most érzem a „halál testének” súlyát, ezer gondolat foglal le és szór szét; egy is elég, hogy eltávolítson az égtől. Azon a napon viszont már nem létezik többé a bűn lehetősége... Tökéletesen neked tetszően, minden félelem nélkül élhetek jelenlétedben, körülvesznek majd az angyalok és főangyalok, figyelő tekintetük azonban nem váltja ki belőlem a szégyen érzéseit.
J. H. Newman
Forrás:
P. Gabriele di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006
________________________________________________________________________________________________________
Fehérvasárnap: a husvét után következő első vasárnap; így nevezve, mert az ősi egyházban a húsvét vigiliáján megkereszteltek fehér ruhát kaptak s az egész héten át hordva, a nyolcadik napon vetették le. Ugyanerre utal ezen vasárnapon a mise bekezdése: quasi modo geniti.
Irgalmasság Vasárnapja, (idézet Szent Fausztina Naplójából):
48 Megígérem, hogy az a lélek, aki ezt a képet tisztelni fogja, nem vész el. Megígérem azt is, hogy már itt a földön győzedelmeskedni fog ellenségei felett, főként pedig halála óráján. Magam fogom védeni, mint saját dicsőségemet.''
49 Midőn erről a gyóntató atyámmal[48] beszéltem, ezt a választ kaptam: „Ez a te lelkedre vonatkozik.” Még hozzátette: „A lelkedben fesd meg Isten képét!” Midőn kijöttem a gyóntatószékbôl, e szavakat hallottam megint: „Lelkedben már ott van a képem. Azt kívánom, hogy legyen az Irgalmasságnak ünnepe. Azt kívánom, hogy a képet, melyet ecsettel fogsz megfesteni, Húsvét után az első vasárnapon ünnepélyesen áldják meg! Ez a vasárnap legyen az Irgalmasság ünnepe!”
Útmutató az elmélkedéshez:
Mivel bensőségesen beszélgetni akarunk Istennel, kapcsolatban kell vele lennünk. Nos, ezt szolgálja az „előkészület”, vagyis az a gyakorlat, hogy Isten jelenlétébe helyezkedünk, egy rövid gondolattal feléje fordulunk.
Hogy meggyőződjünk Isten irántunk való szeretetéről, valami olyan hitigazságot választunk megfontolás tárgyául, amely nyilvánvalóvá teszi ezt a szeretetet. Ezért megfelelő szöveget olvasunk.
Az olvasás azonban nem elegendő; az olvasottakat reflexióval vagy elmélkedéssel el kell mélyíteni.
Valamennyi kinyilatkoztatott igazság kinyilváníthatja előttem Isten irántam való szeretetét, de ma arról a témáról akarok elmélkedni, amelyet az olvasásban kiválasztottam. Az elmélkedés „pontjainak” szép gondolataival segítek magamnak, mígnem a téma meggyőződésemmé válik, és szívemben, még talán ajkamon is felfakadnak a szeretet szavai.
Így kezdem el a beszélgetést Istennel: mindenféle módon (az állapotomnak leginkább megfelelő módon) mondogatom neki, hogy szeretem, hogy szeretni akarom, hogy haladni akarok szent szeretetében, hogy tettekkel, elsősorban szent akarata teljesítésével akarom bizonyítani szeretetemet.
Íme, eljutottunk az elmélkedő ima szívéhez.
Sokak számára ennyi elég is.
Vannak viszont olyanok, akik szeretik a változatosságot. Ezek számára az Istennel való beszélgetés meghosszabbítását szabadon választható módszerek teszik könnyűvé.
Miután az Úrnak ismét elmondtuk, hogy szeretjük őt, a hálaadásban kifejezzük hálánkat a tőle kapott jótéteményekért. Mivel meg vagyunk győződve arról, hogy annyi mindent kaptunk tőle, a felajánlásban szeretnénk viszonozni az Úr ajándékát: valami jófeltételt teszünk. Különben az ima végén ez mindig hasznos.
Ismerve kicsiségünket és gyöngeségünket, Isten segítségét kérjük.
Íme tehát a terézi módszer hét összetevője:
Két bevezető: előkészület (Isten jelenléte) és olvasás.
Két lényegi: elmélkedés és beszélgetés.
Három szabadon választható: hálaadás, jófeltétel és kérés.
Az elmélkedések erre a módszerre épülnek.
Először Isten jelenlétébe helyezkedünk, vagy olyan gondolatot keresünk, amely a lelket Istennel hozza kapcsolatba és őfelé irányítja.
Az olvasásban megragadjuk az elmélkedés „pontját”, témáját. Minthogy pedig sok benső életet élő ember naponta kétszer is elmélkedik, minden elmélkedés két témát kínál fel.
Aztán a lélek a már olvasott szöveg segítségével hozzákezd a megfontoláshoz.
Ezt követően spontán módon áttér a beszélgetésre; a terézi fogalom szerint ez az elmélkedő ima „szíve”, központja.
Elmélkedéseink különösen ezen a ponton kívánnak segítséget nyújtani. Ezért adtunk a „beszélgetéseknek” meglehetősen széles teret; a lélek természetesen szabadon azt választja, ami állapotának éppen a legjobban megfelel. Hogy a beszélgetéseket még hatékonyabbá tegyük, szent és lángoló lelkek szavait idéztük elsősorban. Gyakran szükség volt arra, hogy ezeket a szövegeket a beszélgetés céljának megfelelően némiképp módosítsuk; a forrást azonban mindig megjelöltük.
Ezekben a beszélgetésekben a szeretet kifejezései váltakoznak kérésekkel, hálálkodással stb., továbbá a lélek lendületét kézzelfoghatóvá alakító jófeltételekkel.
Szívből kívánjuk, hogy az így összeállított elmélkedések hatékonyan segítsék a lelkeket abban, hogy a terézi módszer segítségével előre haladjanak a benső imában.
A terézi lelkiség az isteni meghittség lelkisége, azt célozza, hogy táplálja és kiteljesítse a lelkekben az Istennel való bensőséges kapcsolatot. Ezt a célt elsősorban az elmélkedő ima módszerével lehet elérni; ezt az imát viszont az Istennel való bensőséges kapcsolatra irányuló vágynak kell jellemeznie.
Elmélkedéseink hangnemét tehát az Istennel való bensőséges kapcsolat mint cél határozza meg; amennyire csak lehetséges, ennek elérésében akartuk segíteni a lelkeket.
Egyébként a terézi lelkiség egyben tanítás is. Jézusról nevezett Teréz, a „lelki élet nagy mestere” mindig tudatosan gondoskodott arról, hogy a számára oly kedves emberek aszkétikus és misztikus életének meglegyen a szilárd tanbeli alapja; ezért szerette a Szent annyira a hittudományt. Ezért törekedtünk mi is arra, hogy ezeknek az elmélkedéseknek komoly teológiai alapot biztosítsunk. Mi több, úgy rendeztük az anyagot, hogy egy év leforgása alatt sorra kerüljenek a lelki élet főbb problémái, a belső élet valamennyi természetfeletti valósága.
A Szentlélek, aki a Szeretet Lelke, lakjék szívünkben, működjék bennünk és irányítson minket, „bőséges kegyelmi kiáradásával” gyújtsa fel bennünk a szeretet tüzét, hogy azzal behatolhassunk az isteni meghittség övezetébe. Mária, a Szép Szeretet Anyja, akinek lelke telve van kegyelemmel, és akit mindig a Szentlélek vezetett, nyerje el számunkra is a Szentlélektől, hogy tanulékony szívvel és a benső ima kitartó gyakorlásával mi is megvalósíthassuk az Istennel való bensőséges egyesülés csodálatosan szép eszményét.
P. GABRIELE di S. M. MADDALENA O.C.D.
Róma, 1952 Jézus Szíve ünnepén
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése