2010. ápr. 21.

Kis Szent Teréz halála

      Mennyire igaza van Szent Ágostonnak, amikor azt mondja: „Inter conversionem et mortem aliquod temporis apatium intercedet oportet.” A megtérés és a halál között némi időköznek kell lennie. És Liqouri Szent Alfonz tapasztalata szerint: „Az ember abban az állapotban hal meg, amelyben reájön az utolsó betegség.”

     
      A Kármel harmadik csillagának, Kis Szent Teréznek a halálát következőképpen írja le nénje, Ágnes anya, az önéletrajz toldalékában:

      „Végre azután felvirradt az örökkévalóság nagy napja; csütörtök volt, 1897. szeptember 30. Reggel, a mi kis szelíd áldozati bárányunk száműzetése ezen utolsó éjjeléről beszélve, rátekintett a Szűzanya szobrára, és így szólt:
      - Ó, milyen buzgón imádkoztam Hozzá!... De hát ez tiszta haláltusa, a legkisebb vigasztalás nélkül... - Majd így szólt: - Nem kapok elég földi levegőt; vajon mikor szívhatom már a mennyországét?
      Fél háromkor felült ágyában, amit már régóta nem volt képes megtenni:
      - Anyám, a kehely színültig tele van! Sohasem hittem volna, hogy ennyit lehessen szenvedni!... Nem tudom magamnak ezt másból megmagyarázni, mint abból, hogy mindig annyira vágyódtam lelkeket menteni! - Valamivel utóbb pedig így szólt: - Mindaz, amit a szenvedésre irányuló vágyaimról írtam, ó, az mind teljesen igaz! Én nem bántam meg, hogy kiszolgáltattam magamat a szeretetnek.
      Többször megismételte az utóbbi szavakat. Majd meg így szólt:
      - Anyám, készítsen engem elő a jó halálra!
      A perjelnő anya pedig így bátorította:
      - Gyermekem, ön mindig készen volt arra, hogy megjelenhessék Isten ítélőszéke előtt, mert ön mindig megértette az alázatosság erényét.
      Ekkor ezt a szép bizonyítványt állította ki önmagáról:
      - Igen, érzem, az én lelkem sohasem keresett mást, mint az igazságot... Igen, én megértettem a szívbeli alázatosságot.
      Fél ötkor a végső haláltusa jelei kezdtek mutatkozni. Amikor a szent haldokló meglátta a belépő testületet, legbájosabb mosolyával fejezte ki köszönetét. Azután gyöngülő kezeibe szorítva feszületét, összeszedte erejét a végső küzdelemre. Arcát egészen elborította a halálverejték. Reszketés volt rajta látható, amint azonban a hajós a kikötő közvetlen közelében, a dúló vihar közepette sem veszíti el bátorságát, hasonlóképpen ez a hívő lélek is most, hogy ott látta közelben az örök partok fényes világítótornyát, hősiesen tette meg az utolsó evezőcsapásokat, hogy révbe jusson.
      Néhány perccel hét óra után a perjelnő anya felé fordult, és így szólt hozzá:
      - Anyám, hát nem haláltusa ez? Hát nem most halok meg?
      - Igen, gyermekem, ez a haláltusa, de lehetséges, hogy Jézus meg akarja azt hosszabbítani néhány órára.
      Teljes megnyugvással jegyezte meg erre:
      - Akkor hát... jól van... jól... Ó, én nem szeretnék kevesebbet szenvedni.
      Azután feszületére tekintett, és így szólt:
      - Ó!... Én szeretem Őt... Istenem, én... Téged... szeretlek!
      Ezek voltak utolsó szavai; alighogy kiejtette őket, nagy meglepetésünkre hirtelen hátrahanyatlott, fejét jobb felé fordítva, mint azok a szűz vértanúk, akik önként hajtották nyakukat a pallos alá. Vagy talán még inkább, mint a szeretet áldozata, aki az isteni Vadásztól várja a tüzes nyilat, amely teljesíti szíve vágyát és kioltja életét.
      Egyszerre csak megint felemelkedett, mintha valami titokzatos hangot hallott volna, kinyitotta szemeit, mennyei békétől és boldogságtól ragyogó tekintetét valamivel Mária szobra fölé szegezte. Ez a tekintet körülbelül egy Hiszekegy hosszáig tartott. Ekkor szeráfi lelkét zsákmányul ragadta el az Isteni Sas, és fölrepült vele az égbe.”

__________________________________________
Forrás:
P. Szeghy Ernő kármelita: Gondolatok az élet késő alkonyán

1 megjegyzés:

Földi Tibor írta...

DICSŐSÉG AZ ATYÁNAK A FIÚNAK ÉS A SZENTLÉLEKNEK MIKÉPPEN KEZDETBEN MOST ÉS MINDÖRÖKKÉ AMEN

Az Énekek Énekének Jegyese végre hazaért Kedveséhez!