Ekkor megmagyarázhatatlan félelem fogta el őket, és elfutottak. Közben a sztarec magához tért, s az éjszakát a kunyhóban töltve másnap ali-alig tudott elvánszorogni a kolostorig, hová éppen a Szent Liturgia alatt érkezett. Borzalmas állapotban volt. A testvérek kérdezték tőle, mi történt vele, de a sztarec semmit sem válaszolt, csak azt kérte, hogy hívják hozzá a lelkiatyját és az apátot. Egyedül nekik mondta el, mi történt. Emiatt a szerencsétlenség miatt Szerafim atya kénytelen volt a kolostorban maradni. Mélységes hálát érzett a testvérek iránt, amiért gondoskodtak róla, s az őt gyógyító orvosok fáradozásáért is hálás volt, akiket miatta hívtak a kolostorba. Egy napon orvosi konzíliumot tartottak betegágyánál. Amíg várták az apátot, a gyógymódról tanakodtak. Egyszer csak bejelentették: „Jön az apát!”- s ebben a pillanatban a sztarec elaludt. Álmában királyi öltözetben és ragyogó bíborban látta a Szentséges Szűzanyát, dicsőségtől övezetten. Ugyanúgy, mint első alkalommal, sok esztendővel ezelőtt - halálos betegsége idején -, most is látta, hogyan vonulnak az apostolok, János és Péter, Isten Szentséges Szülője után. És most Isten Anyja ujjával a beteg felé mutatva, ind az apostolokhoz, mind a szobában lévőkhöz fordulva ismételten azt mondta: „Ő a mi nemzetségünkből való”. Szerafim atya magához tért - és éppen abban a pillanatban bejött a szobába az apát. Mindannyiuk csodálatára a beteg annyi törődés után azt kérte, hogy semmiféle gyógykezelésben ne részesítsék, hanem bízzák életét egészen az Üdvözítőre és Isten Anyjára, mint akik testünk és lelkünk igazi és biztos gyógyítói. Az apát beleegyezését adta, és mindnyájan kimentek a szobából, csodálva erős hitét és türelmét. És csodák csodája! Azonnal megnyugodott, s néhány óra múlva fölkelt az ágyból. Hamarosan járkálni kezdett a cellában, este ételt vett magához, melytől erőre kapott. Betegsége miatt a sztarec öt hónapot töltött a kolostorban. Amikor pedig felgyógyult, kérte az apátot, Izajás atyát, hogy újra engedje el őt az erdei remeteségbe, bár az apát is meg a testvérek is nagyon szerették volna őt ott fogni, mégis engedtek a kérésnek.
1806-ban Izajás atya öregkora miatt lemondott apáti tisztségéről és nyugalomba vonult. A sors Szerafim atyára esett. De a sztarec könyörögve kérte a testvéreket, hogy ne őt válasszák; maga helyett a gondnokot, Nifont atyát javasolta. Izajás apát még egy esztendeig élt. Nem tudott gyalog elmenni Szerafim atyához, ezért a testvérek taligán vitték el egykori apátjukat a remeteségbe. Szerafim atya mindig örömmel fogadta és hosszasan elbeszélgetett vele. Izajás apát halála mélyen lesújtotta. Ha a remeteségbe látogató érkezett, akkor nem ment ki hozzá. Ha az erdő sűrűjében akadt össze valakivel, akkor arccal a földre borult, s addig föl nem kelt, amíg a vele szembe jövő el nem haladt mellette. Hallgatási fogadalmának harmadik esztendejében nem járt be többé a kolostorba, még vasár- és ünnepnapokon sem. Egy testvér hordta neki az ételt, különösen téli időszakban, amikor a sztarecnek nem volt saját tartaléka.
Belépve a tornácra a testvér - az előírás szerint – elmondta az imát, a sztarec pedig magában „Ámen”-t mondva kinyitotta az ajtót. Karjait a mellén összefonva szótlanul és mozdulatlanul állt a cella küszöbén, sem áldást nem adott az érkezőnek, sem tekintetét nem emelte rá. A testvér pedig szokásos imáját elvégezve földig hajolt a sztarec előtt, letette a tornácon lévő asztalon fekvő ládikára az egyszerű ételt, amit hozott, és visszatért a kolostorba.
Ez így ment három éven keresztül. „Amikor hallgatásba merülünk - magyarázta a sztarec évek múlva ezt az állapotot -, ellenségünk az ördög semmire sem megy az ember titkos szívével; ezen utóbbit az értelem csendjére kell érteni. A hallgatás a szellem legkülönfélébb gyümölcseit termi a lélekben. A magányból és a hallgatásból születik a kedvesség és a szelídség. Ezen utóbbinak szívünkben kifejtett hatása a Silóé vizéhez hasonlítható, amely zajtalanul és hangtalanul folyik, amint erről Izajás próféta beszél (vö. Iz 8,6). A hallgatás gyümölcse a lélek békéje. A hallgatás közel viszi az embert Istenhez és mintegy földi angyallá teszi őt.”
A kolostor néhány szerzetese kárpálta őt, amiért magányba vonult és némaságba merült, holott velük lakva szavával és példájával nevelhetné őket. A sztarec életének erre az időszakára emlékezve a szentatyák intelmeit szerette idézni: „Jobban szeresd a hallgatás tétlenségét, mint a világban éhezők jóllakatását”, mondta Szíriai Szent Izsák[16]. Teológus Szent Gergely[17] pedig azt mondta: „Csodálatos dolog teologizálni az Istenért, de jobb, ha az ember megtisztítja lelkét az Istenért.”
Nifont atya, az apát, nyugtalankodott, nehogy Szerafim atya remeteélete - mivel már vasárnaponként se járt be a kolostorba, hogy szentáldozáshoz járuljon - valakit is megbotránkoztasson. Ezért az idős szerzetespapok közül többeket káptalanba hívott és javasolta, hogy hozzanak határozatot Szerafim atya áldozásával kapcsolatban. A káptalan a következő döntéssel zárult: Szerafim atyának javasolják, hogy ha egészséges lesz és a lábai bírják, vasár- és ünnepnapokon jöjjön a kolostorba istentiszteletre, vagy ha a lábai miatt gyengélkedik és nincs hozzá ereje, akkor költözzön át kolostori cellájába. Elküldték hozzá azt a testvért, aki az ennivalót szokta vinni neki. Szerafim atya meghallgatta őt és szokása szerint szó nélkül útjára bocsátotta. Egy hét múlva a testvér újra elmondta a kolostori káptalan döntését. Akkor a sztarec előbb megáldotta őt, majd vele együtt gyalog elindult a kolostor felé.
A tizenöt esztendeig tartó remetéskedés után Szerafim atya nem tért be saját cellájába, hanem egyenesen a kórházba indult. Amikor megkondultak a harangok, megjelent az éjszakai virrasztó istentiszteleten a Szűz Anya Elszenderülésének templomában. Másnap, Csodatévő Szent Miklós ünnepén Szerafim atya a kórházkápolnába ment korai Liturgiára, melyen magához vette Krisztus Szentséges Testét és Vérét. A templomból kijőve egyenesen Nifont atya cellájába indult, s miután áldásában részesült, átköltözött korábbi cellájába. Senkit sem engedett be magához, ő maga sem lépett ki cellájából, és egyetlen egy szót sem szólt. A cellában csak a legszükségesebb dolgok voltak. Egy ikon, mely előtt mindig mécses égett, és egy asztalt helyettesítő farönk. A keblén, az inge alatt egy kb. 5 hüvelyknyi hosszú, madzagon lógó vaskeresztet viselt, amit inkább csak a mérete miatt hívtak vezeklő eszköznek. De tulajdonképpeni vezeklő övet, sem pedig vezeklő inget a sztarec nem viselt. „Ha valaki bennünket akár szóval, akár tettlegesen bántalmaz, s mi evangéliumi módon viseljük el a sértéseket: ez a mi vezeklő övünk, ez a mi vezeklő ingünk - szokta volt mondogatni. - Igaz, a szentatyák közül sokan viseltek vasból készült vezeklő eszközöket és vezeklő inget, de ők ezt Isten iránti szeretetből tették, hogy testüket és szenvedélyeiket tökéletesen megfékezzék s a léleknek alávessék... Mi pedig még csecsemők vagyunk, testünket szenvedélyek uralják, melyek ellenszegülnek Isten akaratának és törvényének. S mi haszna lesz annak, ha vezeklő övet öltünk magunkra, s annyit alszunk, iszunk és eszünk, amennyi csak jól esik.” Szerafim atya ugyanazt a ruhát viselte, mint amit az erdei remeteségben, étekül víz, fehér gyalult káposzta és zabliszt szolgáltak. A vizet és az ennivalót Pável atya, a szomszédos cella lakója szokta neki beszerezni. Miután bekopogott a sztarec cellájába, a küszöbre rakta, amit hozott, a remete pedig egy darab vászonnal betakarva a fejét, térdre ereszkedett és így vette át az ételt. A remetelakban éppúgy, mint az erdei remeteségben rendszeresen végezte a saját szabályzata szerinti imádságokat[18] és a teljes napi zsolozsmát. Egy hét leforgása alatt elolvasta mind a négy evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit.
A remetelakban töltött esztendők alatt Szerafim atya, betartva a kolostori káptalan határozatát, minden vasárnap magához vette Krisztus Szentséges Testét és Vérét, amelyet a korai Liturgia után a kórházkápolnából vittek egyenesen a cellájába. Hogy egy percre se feledkezzék meg az Utolsó Ítéletről, egy koporsót készíttetett és cellája tornácára helyezte. Itt gyakran könnyek között imádkozott, készülvén a halálra.
Öt esztendő múlva a sztarec úgy döntött, hogy enyhít a remeteélet szigorúságán. Körülbelül 1815-től kezdve cellájának ajtaja állandóan nyitva állt mindenki előtt, bárki láthatta, egyesek kérdéseket tettek fel neki, de senkinek sem válaszolt.
Így telt el még egy esztendő. Végül a hallgatási fogadalom alól is feloldotta magát. Ez gondviselésszerűen - a következőképpen történt. Egyszer egy istenfélő házaspár érkezett Szárovba, akik szerettek volna a kolostorban imádkozni, valamint a szentéletű sztarec áldását kiesdeni. Hogy érkezésükről hogyan szerzett tudomást a sztarec, azt nem tudjuk, csak azt, hogy még mielőtt ajtajához értek volna, ő maga sietett ki elébük. Áldását adta rájuk, és mindenki csodálatára nyájasan beszédbe elegyedett velük. A rákövetkező naptól kezdve testvérek és világiak kezdtek járni hozzá, és senkitől sem tagadta meg a beszélgetést és az útbaigazítást.
___________________________________________
___________________________________________
[16] Szíriai Szent Izsák (+700 körül) Ninive püspöke, de megválasztása után öt hónappal lemond a püspökségről. Szigorú aszkéta, vak, aszketikus írások szerzője, melyek mély lelki meglátásokról tanúskodnak.
[17] Teológus (Nazianzi) Szent Gergely (330-390) konstantinápolyi érsek, termékeny lelki író és költő. Sokat harcolt az ariánusok ellen.
[18] Lásd majd „Szárovi Szent Szerafim intelmei”-hez a bevezetőt.
Folyt. köv.
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése