Oroszországban a XIX. és a XX. század elejét lelki megújulás jellemzi. Ez a megújulás a «sztarecség» jegyében zajlik és halad előre. A «sztarecség» igen-igen ősi szerzetesi intézmény, melyet Oroszország Keletről kölcsönzött. A sztarec olyan szerzetes (akár pap, akár nem pap), akit eltöltött a Szentlélek, s ezáltal tanítómestere és vezetője lett azoknak, akik a lelki tökéletesség útját járják. Nem attól lesz valaki sztareccé, hogy valamilyen konkrét szerzetesi feladatot vállal magára, nem is attól, hogy buzgón törekszik Isten ügyét szolgálni, hanem kizárólag az ember lelki alkatától függ, melyet átformált a kegyelem. A kolostori sztarec (bölcsessége és tapasztalata alapján «öreg») nem vesz részt sem a kormányzásban, sem a közvetlen irányításban. Nem választásnak köszönheti helyzetét, nem is valamilyen kinevezésnek, hanem egyedül a körülményeknek. Lelki készsége, imádságos életmódja és aszkézise teszik őt sztareccé. A sztarec akaratlanul is vonz minden istenkereső lelket, mivel érezhető benne Isten jelenléte. Bár eleinte ez az intézmény szigorúan szerzetesi keretek között működött, melyet kolostori körülmények hívtak életre, a későbbiek során messze túlnőtt a kolostorok falain, és sokkal szélesebb körben vált jelentőssé. Nagy néptömegek keresték föl a sztarecet, aki Isten irgalmával eltelve meghallgatta bűnvallomásaikat, a keresztény tökéletességre buzdított és Isten útjára vezetett. A sztarecek tanították meg az orosz népet arra, hogy «a kupolák és székesegyházak fölé, az égre tekintsenek», vagyis elszakadva a ritualizmustól és a formalizmustól, belső életet éljenek, s ne csak az imádás külső jeleivel törekedjenek Isten felé. A sztarecek igyekeztek alázatra, megbocsátásra nevelni és arra, hogy ki-ki uralkodjék akarata fölött. Az orosz nép valódi tanítómesterei voltak. Celláik egyfajta egyetemi katedra szerepét töltötték be, ahol a nép lelki műveltséget szerzett. A sztarecek hatása, jóllehet a hivatalos papság mozgásterén kívül éltek, óriási volt és az is marad. Ez a hatás jelentősen felülmúlja az egyszerű papét vagy szerzetesét.
Az orosz sztarecek sohasem voltak hermetikusan elzárva a világtól, annak szükségleteitől, szenvedéseitől. Cellájuk ajtaja mindig nyitva állt minden szenvedő és segítségre szoruló előtt, de ez mégsem akadályozta őket abban, hogy felülemelkedjenek «e világon». Oroszországban a sztarecek hatása a társadalomnak nem csak egy bizonyos rétegére - parasztság, kispolgárság-korlátozódott; ellenkezőleg: a «sztarecség» a lelki élet központjává, forrásává vált, melyből ki-ki a kegyelem élő vizét meríthette. A sztarecség már a XIX. század előtt is jelen volt Oroszországban, de csupán néhány képviselőjét ismerjük. Ám szervezett iskolaként, melynek szilárd alapja a patrisztikus-aszketikus irodalom, saját regulával, csak Pajszij Velicskovszkij - a Filokália egyházi szláv fordítója - honosította meg. Pajszij sztarec arra emlékeztette a szerzeteseket, hogy mi a lelki élet célja. A lelki élet nem külső aszkézisből áll, hanem az Istenhez való belső közeledésből, a «lelki tevékenységből», az állandó önmagamra figyelésből, a sajátbűnös vonzalmaimmal vívott harcból, a szívnek a belső imával történő megszenteléséből és megvilágosításából. Ez a cél nem érhető el másképp, mint a bűnös akaratról való lemondás által, azzal, hogy alávetem magamat egy tapasztalt mester irányításának, vagy ha erre nincs módom, akkor a Szentírás vagy az egyházatyák írásainak irányítására bízom magamat. (Ioann Kologrivov: Fejezetek az orosz lelkiség történetéből, Zsizny sz Bogom, Brüsszel, 1961, 347-348.0. alapján)
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése