2013. febr. 22.

A sztárec előrelátása

      Új irányt vett élete folyása. Amíg korábban saját lelke üdvösségével törődött, s az emberekkel való törődés abból állt, hogy imáiban az egész világért buzgón közbenjárt, úgy mostantól kezdve minden erejét és idejét arra szentelte, hogy a zarándokokat épületes oktatásban részesítse.
      Szentéletű Szerafim a következő imaszabályt adta azoknak, akik házi teendők vagy más gondok terhét hordozzak. 
  • „Fölkelve az ágyból, állj a szent ikonok elé és mondd el az Úr imádságát, a Miatyánkot háromszor a Szentháromság tiszteletére, majd a Szűzanya énekét: az Üdvözlégy Máriát szintén háromszor; végül a Hiszekegyet: „Hiszek az egy Istenben” egyszer. Otthoni munka közben pedig, vagy ha úton vagy, imádkozd halkan vagy magadban: „Uram Jézus Krisztus, Isten Fia, irgalmazz nekem bűnösnek”, vagy rövidebb formában: „Uram, irgalmazz!” Ebédtől vacsoráig: „Szentséges Szűzanya, ments meg engem, bűnös embert!” Végül nyugovóra térve ismét a reggeli szabály szerint imádkozz, majd jelöld meg magad a kereszt jelével és aludj el békében. 
      Ennek az imaszabálynak az értékét kifejtve Szerafim atya azt mondta: 
  • „Aki ezt betartja, az eljuthat a keresztény tökéletességre: a három említett imádság a keresztény élet alapja. Az elsőt maga az Úr adta, ő rendelte el számunkra, s ez minden imádság mintája. A másodikat Gábriel arkangyal hozta el az égből, hogy köszöntse Szűz Máriát. A Hiszekegy pedig rövid foglalata az üdvösséghez szükséges orthodox hittételeknek. 
      Sok előkelő és egészen egyszerű ember is fölkereste őt, nemcsak tanácsot, de segítséget is kérve. Jelizarev falu vezetőjének hitvese elmondta, hogy férje milyen szörnyű betegségbe esett, s mivel tudja, hogy felesége mennyire ragaszkodik Szerafim atyához, elküldte hozzá, hogy imáit kérje. Az asszony, miután Szárovba érkezett, megtudta, hogy a bátyuska[19] senkit sem fogad. Már semmiben sem reménykedett, mikor ott állt a sztarec látására érkezett zarándokok sokaságában, s egyszer csak kinyílt a cellaajtó, s a Szent megjelent a küszöbön. A tömeg jelenlétéről tudomást sem véve egyenesen őhozzá fordult: „Agrippina lányom, jöjj ide hamar!” Átfurakodván a tömegen odaért a sztarechez, s még mielőtt bármit szólhatott volna, adott neki szentelt vizet, antidórt[20], szentelt bort és néhány kétszersültet, majd megáldotta és így szólt: „Mielőbb vidd el ezt a férjednek!” Majd megfogván a kezét saját vállára tette, ahol kitapinthatta a madzagot, melyen a súlyos vaskereszt lógott. Aztán nyájasan így szólt hozzá: „Leányom, eleinte az embernek nehezére esik ennek viselése, de most már nem nehéz. Eridj férjedhez, és ne feledd el az én terhemet. Isten veled!” Megáldotta az asszonyt, és újra visszavonult magányába anélkül, hogy valakivel is szót váltott volna. Az asszony hazaigyekezett, és megérkeztekor hitvesét haldokolva találta, már szólni sem tudott és nem volt magánál. Alighogy odaadta neki a bort meg az antidórt, aztán a szenteltvizet, amit Szerafimtól kapott, a beteg kinyitotta szemét, szelíd mosoly suhant át az arcán, és érthetően azt mondá: „Bocsáss meg nekem, atyám, ez az utolsó áldás, amit kapok tőled.” Odahívta gyermekeit, mindegyiket megáldotta, majd a feleségét is, és békésen az Úrhoz költözött. 

      Koloncsakova hercegnő a sztarec előrelátásáról mondott el egy történetet. Testvére, aki a honvédségnél szolgált, több mint négy évig nem adott hírt magáról. Mikor a hercegnő a szárovi remeteségbe érkezett, elhatározta, hogy kikéri Szerafim szerzetespap tanácsát - akiről csodálatos dolgokat hallott -, mitévő legyen. Még mielőtt áldását fogadta volna, köszöntötte őt cellája küszöbén, s már hallotta is csöndes, nyájas szavait: „Ne keseregj annyit, minden családot utolér a gyász.” A hercegnő igen-igen elcsodálkozott azon, amit hallott, és mesélni kezdett nyomtalanul eltűnt testvéréről, de a sztarec, miután végighallgatta, így szólt: „Mindenképpen meg kell mondanom, hogy imádkozz lelke örök nyugodalmáért.” A hercegnő hamarosan értesítést kapott az ezredtől, hogy testvére nincs már az élők sorában. 

      Egy parasztembernek elveszett a lova, népes családjának egyedüli eltartója. Kétségbeesve szaladt a kolostorba, s Szerafim atya lábaihoz borulván keserves sírásra fakadt: „Bátyuska, most olyan szegény vagyok, mint a templom egere, s nem tudom, mit mondjak odahaza!” Szerafim atya tenyerébe fogta a fejét és kedvesen a sajátjához szorítva halkan azt mondta: „Hallgatásba burkolóddz - a szótlan aszkéta gyakran adta ezt a tanácsot a bánatukkal hozzá fordulóknak -, bizalommal siess a szomszéd faluba, ott kanyarodj le az útról jobbra, menj a kertek alatt négy portányit, ott látsz egy kiskertajtót, menj be rajta, a kút kávájától oldd el a lovadat és csöndben vigyed haza.” 

      A sztarec, bár mindenkit fogadott, mégsem ment ki sehová a cellájából, s miután feloldotta magát a hallgatási fogadalom alól, nem hagyta el a remetelakot. Így telt el újabb tizenöt esztendő. Végül rászánta magát, hogy előjön a remetelakból, de nem hagyván el végleg a kolostort, meg-meglátogatja erdei remeteségét, és a saját és mások üdvösségéért fog dolgozni benne. A sztarec olykor felkereste előző celláját az ún. „távoli erdei remeteség”-ben, hogy ott imádkozzék. 1825 decemberé ben fölkereste őt két, akkoriban a kolostori vendégfogadóban időző nővér a gyivéjevói női kolostorból. Alig csendítettek a reggeli imádságra, Szerafim atya elindult az erdő felé és meghagyta a két szerzetesnőnek, Paraszkévának és Máriának, hogy menjenek vele. A Bogoszlovszkij nevű forrás mellett vitt el az útjuk, melyet később Szerafimovnak neveztek el. A bátyuska a két nővérnek elmondta, hogy a forrást többször is alakította, tisztította. Végül odaértek a távoli erdei remeteségbe. Itt a Szent a falon függő feszület elé állva odaállította az egyik nővért jobb felől, a másikat bal felől, kezükbe egy-egy gyertyát adott, és kb. egy órán át imádkozott. Majd elfújták a gyertyákat, szótlanul kimentek a cellából és sötétedésig a cella melletti pince takarításával foglalatoskodtak, azután visszatértek a kolostorba. Évek múltával a két nővér rájött, hogy a bátyuska a gyivéjevói női kolostorért imádkozott velük együtt a távoli erdei remeteségben. 
      A gyivéjevói közösség, amely kb. 12 versztára feküdt Szárovtól, akkoriban mintegy negyven tagot számlált. Hosszú ideig Pahomij és Izajás, a két elhunyt sztarec viselték gondjukat, most pedig Szentéletű Szerafim vett részt közelről életük irányításában, mivel erre ígéretet tett lelki tanítómestereinek. A nővérek közül sokan az ő irányításának köszönhetően léptek be a kolostorba. A sztarec javaslatára a közösség rövidesen két részre oszlott. 
      1826. december 9-én, pontosan egy évvel a sztarec emlékezetes imádsága után lovas kocsin hozták az első gerendákat arra a helyre, amelyet Szerafim atya jelölt ki a gyivéjevói nővérek letelepedési helyéül. A következő év tavaszán belekezdtek a malom építésébe, s július 7-én, a Kazanyi Szűzanya ikonja búcsúnapjának előestéjén már működött is. Maga a sztarec választotta ki a nővéreket a közösségből. A gyivéjevói kolostor vezetője, Matrjona anya a következő csodás esetről számolt be. Nem sokkal azután, hogy belépett a kolostorba, gyenge egészségi állapota és ördögi kísértés hatására olyan zavar és levertség vett erőt rajta, hogy csendben, szó nélkül el akarta hagyni a kolostort. Szerafim atya biztosan kitalálta a szándékát, mondta a nővér, mert egyszer csak küldönc jött tőle, hogy keresse fel őt. 
      Az utasításnak engedelmeskedve útnak indult Szárovba és az egész utat végigsírta. Miután a Szent cellájához ért, szokása szerint elvégezte az imádságot, a sztarec pedig „Ámen”-nel válaszolva a küszöbön fogadta őt. Mindkét kezét megfogva Matrjonát Isten Anyjának ikonja elé vezette, és azt mondta: „A mennyek Királynéja majd megvigasztal téged.” Matrjona megcsókolva az ikont olyan rendkívüli örömet érzett, hogy fáradtsága és rossz közérzete szinte egy csapásra elmúlt. „Most eridj a vendégfogadóba - mondta Szerafim atya -, holnap pedig hozz nekem hírt a távoli erdei remeteségbe.” - „Bátyuska - ellenkezett a fiatal szerzetesnő -, félek egyedül az erdőben.” – Mátuska[21] - mondta a Szent mosolyogva -, csak eridj, s ahogy a szádon kifér, imádkozzad: «Uram, irgalmazz!» - S a sztarec is elénekelte néhányszor ezt a könyörgést. 
      Reggelre kelve, miután félszáz mély meghajlást végzett, Matrjona anya útnak indult. Könnyű léptekkel haladt és hamar odaért a remeteségbe, ahol mély megrendülésben volt része. A sztarec a cella előtt egy farönkön ült és kenyérrel etetett egy medvét. „Én szinte halálra váltam - mesélte Matrjona anya nővéreinek -, és hangosan felkiáltottam: «Bátyuska, meghalok!» - és összeestem. Szerafim atya hallván hangomat, könnyedén meglegyintette a medvét és intett neki a kezével. A medve, mintha értelmes lény volna, tüstént abba az irányba indult, amerre Szerafim atya mutatott: az erdőbe.” 
      A sztarec meg a földön fekvőhöz ment és azt mondta: „Mátuska, ez még nem a halál, tőled még távol van a halál; ez az öröm”. S aztán fölemelte, talpra állította és a cellához vezette. Még helyet sem foglaltak, a medve máris előbújt a sűrűből, odament a Szenthez és leheveredett a lábainál. Matrjona anyát eleinte ugyanaz a rémület fogta el, de amint látta, hogy Szerafim atya társalog a vadállattal, mintha kezes bárány volna, lassacskán magához tért. Ekkor különösen jól emlékezetébe véste a sztarec arcát: „Örömteli és sugárzó volt, mint egy angyalé.” Amint a sztarec látta, hogy az apáca megnyugodott, sőt az ő iszákjából kenyeret mert adni a medvének, így szólt hozzá: „Ugye emlékszel Szentéletű Geraszimra[22], akinek a Jordán partján oroszlán szolgált; a szegény Szerafimnak medve szolgál. Látod, mátuska, még a vadállatok is szót fogadnak nekünk, te meg elcsüggedsz. Miért kellene elcsüggednünk?” 
      Akkor Matrjona anya együgyűen azt mondta: „Bátyuska, ha ezt meglátják a nővérek, biztosan szörnyet halnak!” - „A nővérek nem fogják látni - mondta az isteni sztarec. - „De ha valaki más meglátja és leszúrja? Bátyuska, sajnálom őt.” - „Nem fogja őt senki leszúrni, rajtad kívül senki nem látja meg.” A fiatal apáca gondolkodni kezdett, hogyan mesélje el nővéreinek ezt a csodát, de Szentéletű Szerafim már válaszolt is neki: „Mátuska, halálom után tizenegy évig ezt senkinek se áruld el, majd akkor Isten akarata feltárja, kinek mondd el.” Így is történt: pontosan tizenegy évvel később - ahogy a sztarec meghagyta - Matrjona anya elment Jefimij Vasziljev ikonfestőhöz és látta, hogy éppen Szerafim bátyuskáról készít portrét. Felkiáltott: „Most egészen illendő lenne a bátyuskát medvével megfesteni!” „Hogy jut ilyen eszedbe?” - kérdezte csodálkozva a festő. És akkor elmondta neki ezt a csodálatos történetet.

____________________________________
[19] bátyuska - „Atyám!” pap vagy szerzetes közvetlen hangú megszólítása; Szent Szerafim - kedvességből - világi embereket is így szólított meg.
[20] antidór (görögül ajándék helyett) - az áldozatra szánt kenyér maradéka. Át nem változtatott kenyér, mely szentelménynek számít.
[21] mátuska - „Anyácskám!” szerzetesnők közvetlen hangú megszólítása
[22] Szentéletű Geraszim (+475) Palesztinában élt, a Jordán partján alapított kolostort. Legendájában olvashatjuk, hogy egyszer egy oroszlánnal találkozott, akinek a mancsából tüskét szedett ki. Attól kezdve az oroszlán úgy járt utána, mintha háziállat lett volna.
 Folyt. köv.

Forrás:

Nincsenek megjegyzések: