Krisztus szent Anyja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

4. elmélkedés 

Krisztus szent Anyja

Mater Christi 

      Azzal a gyermeki bizalommal, mint tette Szent Labouré Katalin, térdeljünk oda Szűzanyánk mellé, hozzásimulva, mint édesanyánkhoz, és csaljunk mosolyt az Ő édes ajkaira ezzel a becéző szóval: Krisztus szent Anyja. Ő majd megszerzi a kegyelmet elmélkedésünkhöz.

      Gondoljuk meg ezen szónak jelentését: Krisztus. Görög szó, amely betű szerint annyit tesz, hogy fölkent. Fordítása az ugyanilyen jelentésű héber szónak: Mesiach. S vajon miért nevezzük az édes Jézust fölkentnek, holott nincs arról tudomásunk, hogy bárminemű fölkenésben részesült volna? Megkeresztelkedett a Jordán vizében, azt igen, de tudomásunk szerint pappá senki sem kente őt fel. Igen ám, csakhogy a fölkenésben nem a külső szertartás a lényeg, hanem az a belső kegyelem, amelyet az előbbi jelez. Minden fölkenésben, legyen az bérmálás vagy egyházi rend, a lélekre, hogy úgy mondjuk, egy újabb kegyelemréteg kenődik rá, s tulajdonképpen ez az igazi fölkenés. Embernél ez a szentségi kegyelem teremtett valami: felséges, természetfölötti tulajdonság és részesedés az isteniekben, de azért mégis csak teremtett valami. Ellenben az édes Jézus lelkének kenete maga az Istenség volt, amely az emberi természettel egy személyben egyesült. Ismételjük ezt a fontos igazságot: Jézus lelke, mint kenetet viselte magán Istent; a véges lény a végtelent. Azzal Ő bensőleg volt egyesülve, tehát az nem volt rajta valami külső máz. Ezért, míg az embernél a szentségi kegyelem csak járulék, Őnála állag volt. Embernél ez tényleg csak bevonat a lelken. Őnála ellenben az egész lélek át volt itatva attól a kenettől, illetve elmerült annak a kenetnek végtelen óceánjában. Ezért nevezzük Őt a fölkentnek, a Krisztusnak. S ezen fölkentnek édesanyja a mi jóságos, drága Szűzanyánk. Nem csodálatos méltóság ez?!

      A Krisztus, a Messiás, a Fölkent felhívja figyelmünket a Szentháromságra, amelynek Ő második személye, és a megtestesülésre, amely Őbenne végbement. Ez a kettő hitünknek legfölségesebb titka, s bár az elme képtelen abba belehatolni, és azt megérteni, azért egy örökkévalóságra való szellemi táplálékot nyújt nekünk. Hiszen egykor majd az égben ezeknek szemlélete lesz a mi boldogságunk. Isten tehát három személy egy természetben. Míg e földön három embernek három különálló emberi természete van, Istenben egy a természet, de három a személy. Az első az Atya, akinek jellemző vonása, hogy senkitől sem származik. A második a Fiú, aki az Atyától születik. A harmadik a Szentlélek, aki az Atyától és Fiútól származik.
      Jegyezzük meg ezt a két szót, hogy születik és származik. Tehát nem azt mondjuk, hogy született és származott, mert az Istenségben nincs múlt, sem jövő, hanem csakis örökös jelen, vagyis örökkévalóság. A Fiú tehát állandóan születik, a Szentlélek állandóan származik, míg az Atya állandóan van.
      Mélyedjünk bele kissé ebbe a gondolatba, mert csodálatosan mélyíti fogalmunkat Isten végtelen nagyságáról. Az Atya megismeri önmagát, s az a fogalom, melyet önmagáról alkot, az a második isteni személy, a Fiú. Tökéletes tükörképe az Atyának. Ők ketten végtelenül szeretik egymást, s az a szeretet, amely belőlük egymás irányában árad, az a Szentlélek. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Hogy a bűnbeesett emberi nemet megváltsa, a második isteni személy emberré lőn.
      Itt megint egy érthetetlen, de csodás szépségű titokkal állunk szemben, amelynek szemlélete azonban sokban gazdagítja elménket és szívünket, mint a világnak összes tudományai. Hogy annyi jóakaratú ember van, aki a lelki életben olyan kevésre viszi, annak egyik oka, hogy ezekkel a titkokkal nem foglalkozik. Azt, gondolja, hogy mivel úgy sem érti meg őket, nem érdemes róluk elmélkedni. Elfelejti, hogy nekünk hitben kell haladnunk, márpedig a hitet a titkok körül gyakoroljuk, nem pedig erkölcsi tételek körül. Ha valaki folyton csak arról elmélkedik, hogy milyen szép dolog buzgón imádkozni, szegényeknek alamizsnát adni, felebarátunkat szeretni, még ha az édes Jézus, a Szűzanya és a szentek példája alapján teszi is ezt, az középúton marad. Mert ha valaki igazán szereti Istent, akkor szenvedélyesen érdeklődik minden iránt, ami róla tudható, legyen az mégannyira titok.
      „Mondjátok, milyen az Isten?” - ezzel faggatta szüleit kisgyermekkorában Szent Teréz Margit. Ha valaki szereti az édes Jézust, akkor nem fogja neki azt mondani: „Tudod, Jézusom, engem csak mint ember érdekelsz. Egyéb vonatkozásaid, például megtestesülésed, az mind magas nekem. Hinni hiszem, de fárasztja a fejemet. Hagyjuk azt. Ne beszéljünk róla!” Pedig hát az édes Jézus erről szeret beszélni az olyan léleknek, amelyet bizalmára méltat. Kis Szent Teréz azt mondja, hogy az édes Jézus az ő lelke mélyén csendben, szelíden, lassan-lassan oktatta őt. Hát, hiszen nem oktatta volna, ha őt csakis mint a tökéletes, ideális ember érdekelte volna. Kell, hogy úgy is érdekeljen, de nem csak úgy, mert az „igaz a hitből él” (Róm 1,17), nem pedig pusztán erkölcsi erénygyakorlatból.
      Tehát ennek a felséges, titokzatos, isteni lénynek, a Krisztusnak édesanyja a mi drága Szűzanyánk! Kívánjunk neki szerencsét hozzá! Szűzanyám, szeretlek!

_______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html