Mindennapok: Aszketikus imádság

2012. márc. 30.

Aszketikus imádság

Amikor jó hangulatban vagyunk, amikor szívünk megtelik imádsággal, mások iránti szeretettel, amikor – Szent Lukács szavaival - csordultig teli szívünkből szól a szánk (6,45), nincs semmi baj az imádkozással; a számunkra legmeghittebb szavakkal, szabadon szólunk az Istenhez. Ám ha imaéletünket hangulataink kényének-kedvének kellene kitennünk, akkor időnként valószínűleg buzgón és őszintén tudnánk imádkozni, de hosszú időszakokra elveszítenénk minden imádságos kapcsolatot Istennel.

Nagy kísértés elhalasztani az imádkozást addig a pillanatig, amíg nem érezzük, hogy megelevenedtünk az Isten számára, és azt hinni, hogy bármilyen ima, bármilyen közeledés, amelyet más alkalommal teszünk Isten felé, nélkülözi az őszinteséget.

Tapasztalatból tudjuk, hogy sokféle érzés van bennünk, amelyek nem jutnak felszínre életünk minden egyes pillanatában; betegség vagy csüggedés elhomályosíthatja azokat tudatunkban. Még ha mélységesen szeretünk is valakit, lehetnek olyan pillanatok, amikor nem vagyunk ennek tudatában, jóllehet tudjuk, hogy a szeretet elevenen él bennünk.

Ugyanez érvényes az Istennel való kapcsolatunkra is; vannak belső és külső okok, amelyek miatt időnként nehéz átéreznünk, hogy hiszünk, remélünk, és igenis szeretjük Istent. Az ilyen pillanatokban nem arra kell támaszkodnunk, amit érzünk, hanem arra, amit tudunk. Hinnünk kell abban, ami bennünk van, még akkor is, ha az adott pillanatban nem érzékeljük. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szeretet még ott van, akkor is, ha nem tölti el szívünket örömmel és lelkesedéssel.

És úgy kell Isten elé állnunk, hogy nem feledkezünk meg arról: ő mindig szeret, mindig jelen van, még ha nem is érezzük ezt.

Amikor hidegek és szárazak vagyunk, amikor úgy tűnik, hogy imánk csupán hamis látszat, amelyet rutinból végzünk, vajon mi a teendő? Hagyjuk abba az imádkozást, amíg az ima ismét életre nem kel? No de honnan tudjuk majd meg, hogy eljött az idő? Súlyos veszélyt jelent, ha hagyjuk magunkat elcsábítani az imában való tökéletesség utáni vágytól, amikor még olyan messze vagyunk ettől.

Ha az ima száraz, ahelyett hogy feladnánk, tegyünk egy őszinte hitvallást, és folytassuk tovább. Forduljunk Istenhez, és mondjuk: „El vagyok csigázva, nem tudok igazán imádkozni; fogadd el, Uram, ezt a sivár hangot és imádságom szavait, és segíts rajtam.”

Legyen az imában a mennyiségen a hangsúly, ha már nem lehet a minőségen. Természetesen jobb a szavak értelmének teljes mélységével mindössze ennyit mondani: „Mi Atyánk”, mint az Úr imáját tízszer elismételni, de éppen ez az, amire néha képtelenek vagyunk. Az ima mennyiségi jellege nem a szokásosnál több szó használatát jelenti, hanem azt, hogy tartjuk magunkat a megszokott, egyszer meghatározott imarendhez, és elfogadjuk, hogy ez nem más, mint újra elismételt szavak bizonyos mennyisége.

Ahogy az atyák mondják, a Szentlélek mindig ott van, ahol imádság van, Szent Pál pedig ezt írja: „senki sem mondhatja: »Jézus az Úr«, hacsak nem a Szentlélek által” (1Kor 12,3). A Szentlélek az, aki kellő időben az új élet jelentésével és mélységével tölti meg az imát, ha az hűséges és kitartó marad.

Amikor ezekben a levert pillanatokban állunk az Isten elé, akaratunkra kell támaszkodnunk, meggyőződésből kell imádkoznunk, ha nem tudunk érzésből, abból a hitből, amelyről tudjuk, hogy bennünk van, értelemmel, ha már nem lángol a szívünk.

Az ilyen pillanatokban az imák egészen másként hangzanak számunkra, de nem az Isten számára. Norwichi Julián[1] írja: „Imádkozz bensődben, akkor is, ha semmi ízét sem érzed, mert ez javadra válik, akkor is, ha nem érzel semmit, akkor is, ha nem látsz semmit, igen, akkor is, ha úgy érzed, képtelen vagy rá. Mert a szárazságban és sivárságban, betegségben és gyöngeségben mondott imádságod van igazán kedvemre, még ha te úgy találod is, hogy szinte semmi íze sincs, az én szememben ugyanilyen értékű minden hívő imádságod.” (Az Isteni Szeretet kinyilatkoztatásai)[2]

A szárazság időszakaiban, amikor az ima erőfeszítéssé válik, fő támaszunk az állhatatosság és az eltökéltség. Mindkettő segítségével, akarati erőfeszítéssel kényszerítjük magunkat arra - tekintet nélkül érzéseinkre -, hogy Isten elé álljunk és szóljunk hozzá, egyszerűen azért, mert az Isten az Isten, mi pedig az ő teremtményei vagyunk. Bármit érezzünk is egy adott pillanatban, állapotunk ugyanaz marad: Isten továbbra is a mi teremtőnk, a mi megváltónk, a mi urunk, és ő az, aki felé törekszünk, aki vágyaink tárgya, s az egyetlen, aki beteljesülést adhat nekünk.

Néha úgy érezzük, méltatlanok vagyunk arra, hogy imádkozzunk, sőt nincs is jogunk imádkozni, ami ismét csak kísértés. Minden csepp víz, akár egy kis tócsából, akár az óceánból száll fel, megtisztul a párolgás folyamatában, s ugyanígy tisztul meg minden Isten felé szálló ima.

Minél levertebbnek érezzük magunkat, annál nagyobb szükségünk van az imára, és kétségkívül ez volt az, amit Kronstadti János érzett egy nap imádkozás közben, amikor egy ördög figyelte, s ezt mormogta: „Te képmutató, hogyan merészelsz ezzel a szennyes elmével imádkozni, tele mindazokkal a gondolatokkal, amelyek között olvasok?” Ámde ő így válaszolt: „Éppen azért imádkozom Istenhez, mert elmém tele van olyan gondolatokkal, amelyektől viszolygok, s amelyek ellen harcolok.”

Akár a Jézus-imát gyakoroljuk, vagy más kötött imát mondunk, gyakran föltesszük a kérdést: milyen jogon imádkozzuk? Hogyan ejthetjük ki ezeket a szavakat úgy, mint sajátjainkat? Ha olyan imákat mondunk, amelyeket szentek, imádságos emberek írtak és tapasztalatuk eredményeként lejegyeztek, biztosak lehetünk abban, hogy ha elég figyelmesek vagyunk, ezek a szavak sajátjainkká válnak, fel fogunk nőni a bennük foglalt tartalomhoz, át fognak alakítani bennünket az Isten kegyelmével, aki válaszol erőfeszítéseinkre.

A Jézus-imával bizonyos fokig könnyebb a dolgunk, hiszen minél rosszabb állapotban vagyunk, annál könnyebb megértenünk, hogy az Isten színe elé állva mindössze ennyit mondhatunk: „Kirie elejszon”, „Uram, irgalmazz!”

Gyakrabban, mint ahogy magunknak is bevallanánk, valamiféle titokzatos megvilágosodás reményében imádkozunk, azt reméljük, hogy valami történik majd velünk, valamilyen lelkünket megborzongató élmény ér bennünket. Ez hiba, ugyanaz a hiba, amit néha elkövetünk az emberi kapcsolatainkban, amely tönkreteheti a kapcsolatot egészen. Valakihez fordulunk, és egy bizonyos meghatározott választ várunk, de ha semmilyen választ sem kapunk, vagy nem azt kapjuk, amit vártunk, csalódottak leszünk, vagy pedig valótlannak tekintjük a kapott választ. Amikor imádkozunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy az Úristen, aki szabadon színe elé bocsátott bennünket, maga is szabad viszonyban áll velünk; ez nem azt jelenti, hogy önkényesen bánik szabadságával, ahogyan mi tesszük, amikor hangulatunktól függően vagyunk kedvesek vagy durvák, hanem azt, hogy nem köteles rögtön kinyilatkoztatni magát nekünk, pusztán csak azért, mert eljöttünk és felé irányítjuk tekintetünket.

Nagyon fontos emlékezetünkbe vésnünk, hogy Isten is, és mi is szabadon jövünk és távozunk, s ez a szabadság rendkívül fontos, hiszen ez minden valóságos kapcsolatnak a jellemzője.

Egyszer egy fiatal nő, egy imádságban eltöltött életszakasz után, amely alatt rendkívül bensőséges és szoros viszonyba került Istennel, hirtelen elveszített vele minden kapcsolatot. Az Isten elvesztése fölött érzett bánatánál is jobban félt azonban a kísértéstől, hogy azzal próbál majd megszabadulni az Isten távollétének az érzésétől, hogy egy hamis jelenlétet épít fel magának, hiszen az Isten tényleges távolléte és valóságos jelenléte egyformán erős bizonyítéka az ő létének s az imádság által feltételezett konkrét kapcsolatnak.

Legyünk tehát készen arra, hogy fölajánljuk imánkat Istennek, és elfogadjuk mindazt, amit csak adhat. Ez az aszketikus élet alapelve.

A harcban, amelyben igyekszünk megőrizni az Isten felé irányultságunkat, és küzdeni akarunk mindaz ellen, ami homályos bennünk, ami megakadályoz abban, hogy Isten felé tekintsünk, nem lehetünk sem teljesen aktívak, sem teljesen passzívak. Nem lehetünk aktívak olyan értelemben, hogy nyugtalankodással, saját erőfeszítéseinkkel nem tudunk felkapaszkodni az égbe, sem lehozni Istent az égből. De nem lehetünk egészen passzívak sem, tétlenül várakozva, mivel Isten nem tárgyként kezel bennünket. Nem alakulhatna ki valódi viszony úgy, hogy Isten egyszerűen csak végrehajtja rajtunk az akaratát.

Az aszketikus magatartás jellemzője a virrasztás, a katona virrasztása, aki az éjszakában olyan mozdulatlanul áll, amennyire csak tud, de a lehető legéberebben, legtudatosabban ügyel mindarra, ami körülötte történik, készen arra, hogy a megfelelő módon, gyorsan válaszoljon bármire, ami történik.

Bizonyos fokig tétlen, mert úgy áll a helyén, hogy semmit sem csinál, másrészt viszont intenzív tevékenységet folytat, hiszen éberen és teljes összeszedettséggel őrködik. Fokozott érzékenységgel hallgat, figyel, készen bármire.

Ugyanez érvényes a belső életre is. Az Isten színe előtt teljes csendben és összeszedettségben, éberen és nyugalomban kell megállnunk. Lehet, hogy órákig vagy még hosszabb ideig kell várakozunk, de elérkezik a pillanat, amikor éberségünk elnyeri jutalmát, mert valami történni fog. Ugyanakkor, ha éberen figyelünk és őrködünk, nem csupán egyetlen meghatározott dologra ügyelünk, hanem bármire, ami körülöttünk történhet.

Készen kell állnunk arra, hogy bármilyen élményt elfogadjunk, amit Isten küld.

Amikor egy kis imában eltöltött idő után bizonyos melegséget érzünk, nagyon könnyen beleesünk abba a kísértésbe, hogy a rá következő napon ugyanennek az érzésnek a reményében jöjjünk Istenhez. Ha a múltban melegséggel vagy könnyekkel, töredelemmel vagy örömmel imádkoztunk, ugyanolyan érzés reményében fordulunk Istenhez, amit már egyszer megtapasztaltunk, és nagyon gyakran a régi érzésekre várva elszalasztunk egy új kapcsolatot Istennel. Az Isten hozzánk való közeledése a legkülönfélébb módokon nyilvánulhat meg: érezhetünk örömet, félelmet, töredelmet vagy bármi mást.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az, amit ma fogunk érezni, még ismeretlen előttünk, mert az Isten, ahogy őt tegnap megismertük, nem ugyanaz az Isten, ahogyan esetleg holnap tárja fel önmagát előttünk.

____________________________________
[1] Norwichi Julián (1342-1416 k.): angol keresztény misztikus írónő és remete. A középkori vallásos irodalom egyik legjelentősebb alakja. Rendkívüli vallási élményei és ezek teológiai megfogalmazása nagy hatást váltott ki a nyugati keresztény gondolkodásban. Életének utolsó idejét a carrow-i Szent Julián-templomban töltötte teljes elvonultságban, s nevét is e helyről kapta.
[2] JULIAN OF NORWICH, Revelations of Divine Love. Translated into Modern English with an introduction by Clifton Wotters. Penguin Books, London 1966. 41. fejezet. 123. o.

Folyt. köv.