Mindennapok: Spirituális életünk alapja a hit és az elhatározás

2012. márc. 8.

Spirituális életünk alapja a hit és az elhatározás

Nem szabad, hogy a liturgia külső szépségének varázsa elfeledtesse velünk, hogy az imádságban való józanság az ortodox élet igen fontos eleme. A zarándok elbeszéléseiben egy falusi pap határozott és egyértelmű tanácsot ad az imával kapcsolatban: „Ha azt akarod, hogy imádságod tiszta, helyes és felüdítő legyen, valamilyen rövid, kevés, de erőteljes szóból álló imádságot kell kiválasztani. Gyakran és hosszan ismételni kell, s akkor érzed az imádság ízét.”

Ugyanezt a gondolatot találjuk Lőrinc testvér[1] leveleiben: „Nem tanácsolom, hogy hosszú fejtegetésekbe bocsátkozzon elmélkedés idején, mivel a sok beszéd gyakran az elkalandozásra alkalom.”

Kronstadti Jánost[2] megkérdezték egyszer, hogyan lehetséges, hogy a papok gyakorlatuk ellenére elkalandozó, tolakodó gondolatokat tapasztalnak még a liturgia folyamán is. Ezt válaszolta: „Azért, mert nincs bennünk elég hit.” Nincs elég hitünk, s itt Szent Pál szavai szerint hiten „a nem látható dolgokról való meggyőződést” (Zsid 11,1) kell értenünk.

Mindemellett tévedés volna azt hinni, hogy a figyelmünket elterelő gondolatok mind kívülről érkeznek. Szembe kell néznünk azzal, hogy saját bensőnkből jönnek: állandó gondjaink jutnak így felszínre, pontosan azok a gondolatok, amelyek általánosságban betöltik életünket, és az egyetlen mód, amellyel gyökeresen megszabadulhatunk a méltatlan gondolatoktól, az, hogy alapvetően megváltoztatjuk az életről alkotott felfogásunkat.

Idézzünk ismét Lőrinc testvér hetedik leveléből: „Hogy a szellemet könnyen összeszedjük, és nagyobb nyugalomban tartsuk az elmélkedés idején, annak egyik eszköze, ha nem engedjük nagyon szabadjára napközben. Hűségesen Isten jelenlétében kell tartani: ha hozzászokott, hogy időnként rá gondoljon, könnyű lesz az elmélkedés alatt nyugodtan maradni, vagy legalábbis visszatérni az elkalandozásokból.”

Mindaddig, amíg mélységesen aggódunk az élet összes aprósága miatt, nem remélhetjük, hogy teljes szívből tudunk imádkozni; ezek az apró-cseprő dolgok mindig árnyékot fognak vetni gondolataink menetére.

Ugyanez érvényes mindennapi kapcsolatainkra embertársainkkal, amelyek nem állhatnak puszta fecsegésből, hanem arra kell irányulniuk, ami mindegyikünkben lényeges, máskülönben képtelennek bizonyulunk arra is, hogy egy másik szintre jussunk el, amikor Istenhez fordulunk. Gyökerestül ki kell irtanunk magunkból és a másokhoz fűződő kapcsolatainkból mindent, ami jelentéktelen, kicsinyes, és azokra a dolgokra kell összpontosítanunk, amelyeket az örökkévalóságba magunkkal vihetünk.

Nem válhatunk egy csapásra más emberré, mihelyt elkezdünk imádkozni, de ha ügyelünk gondolatainkra, akkor fokozatosan megtanuljuk, hogy megkülönböztessük értéküket. Mindennapi életünk során neveljük fel azokat a gondolatokat, amelyek ima közben elfojthatatlanul előtörnek. Megfordítva viszont az ima megváltoztatja és gazdagítja mindennapi életünket, az Istennel és a körülöttünk élőkkel kialakított új és valóságos kapcsolat alapjává válik.

Az imáért folytatott küzdelemben az érzelmek csaknem lényegtelenek: mindössze teljes és szilárd elhatározást kell felajánlanunk Istennek, hogy hűségesek leszünk hozzá, és törekednünk kell arra, hogy Isten éljen bennünk.

Nem szabad elfelejtenünk: az imának nem ilyen vagy olyan érzelmi állapot, hanem egész személyiségünk mélységes megváltozása a gyümölcse. Az a célunk, hogy képesek legyünk megállni az Isten színe előtt, és figyelmünket az ő jelenlétére tudjuk összpontosítani, miközben minden szükségünket felé irányítjuk, s hogy képességet, erőt és minden egyéb szükséges dolgot megkapjunk ahhoz, hogy az Isten akarata beteljesedjék bennünk.

Hogy az Isten akarata megvalósuljon bennünk, ez az ima egyetlen célja, s egyben ez a helyes imádság ismérve. Nem az esetleges misztikus élmények vagy az érzelmek teszik a jó imádságot. Remete Teofán írja: „Azt kérdezed magadtól: »Jól imádkoztam-e ma?« Ne akard megtudni, milyen mélyek voltak az érzelmeid, vagy mennyivel mélyebben érted az isteni dolgokat, hanem ezt kérdezd magadtól: »Jobban cselekszem-e az Isten akaratát, mint azelőtt?« Ha igen, akkor az ima meghozta gyümölcsét, ha nem, akkor nem termett gyümölcsöt, bármilyen sok gondolat vagy érzés származott is az Isten jelenlétében eltöltött időből.”

A figyelem összpontosítása mind az elmélkedésben, mind az imában csak akarati erőfeszítéssel érhető el. Spirituális életünk alapja a hit és az elhatározás, minden esetleges öröm pedig az Isten ajándéka.

Amikor Szárovi Szent Szerafimtól[3] megkérdezték, mi az oka annak, hogy egyes emberek bűnösök maradnak és sohasem haladnak semmiben előre, míg mások szentekké lesznek és Istenben élnek, így válaszolt: „Egyedül az elhatározás.”

Egész tevékenységünket belső akarati döntésnek kell meghatároznia, amely rendszerint ellentétes azzal, ami után vágyakozunk; ez az akarat, amely hitünkön nyugszik, mindig összeütközésbe kerül egy másik akarattal, amely az ösztönökből táplálkozik.

Két akarat van bennünk, az első a kisebb vagy nagyobb mértékben birtokolt tudatos akarat, az a képességünk, amellyel önmagunkat a meggyőződésünkkel összhangban lévő cselekvésre tudjuk késztetni. A másik akarat egy másfajta belső késztetés: egész emberi természetünk vágyódásai, igényei, kívánságai, amelyek nagyon gyakran ellenkeznek az első akarattal. Szent Pál két, egymással harcban álló törvényről beszél (Róm 7,23): arról, hogy a régi és az új Ádám is bennünk él, s a kettő ott küzd egymással. Tudjuk, hogy az egyiknek meg kell halnia ahhoz, hogy a másik élhessen, és meg kell értenünk, hogy spirituális életünk, egész emberi létünk a maga teljességében, sohasem lesz teljes addig, amíg e két akarat egybe nem esik. Nem elég a jó akarat győzelmére törekednünk a gonosz akarattal szemben, hanem a gonosz akaratnak - bukott természetünk vágyódásainak - tökéletesen, jóllehet fokozatosan, át kell alakulnia olthatatlan vágyakozássá Isten iránt.

A küzdelem kemény és mindenre kiterjedő lesz.

______________________________

[1] A Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér, eredeti nevén Nicolas Herman (1614-1691): francia sarutlan kármelita szerzetes. Lelki írásait, leveleit, beszélgetéseit számos nyelvre lefordították, s így ismertebbé vált Nyugat-Európában, mint hazájában.

[2] Világi nevén Ioann Iljics Szergijev, közismert egyházi nevén Kronstadti Szent János (1829-1908): orosz ortodox parochus, kivételes hatású lelki vezető, pedagógus, egyházi író. A Néva torkolatánál fekvő Kronstadt haditengerészeti szigetbázis Szent András-templomában szolgált. Csodatévőként tartják számon.

[3] Orosz szent, a szárovi remeteség aszkéta szerzetese († 1833). Korának legnagyobb hatású lelki vezetője. Csodatévőként tisztelik.

Folyt. köv.