2012. márc. 16.

A templom Isten lakhelye

      Imádkozni mindenütt, bárhol lehet, mégis vannak helyek, ahol az imádság természetes atmoszférára talál; ezek a templomok, ahol beteljesedik az ígéret: „örömet szerzek nekik abban a házban, ahol hozzám imádkoznak” (Iz 56,7).
  • A templom, miután felszentelték, és minden mástól elkülönítették, az Isten lakhelyévé válik. Isten másképpen van itt jelen, mint a világ többi részén. A világban idegenként, zarándokként jelenik meg, ajtóról ajtóra járva, akinek nincs hol a fejét lehajtania; úgy jár, mint a világ ura, akit a világ visszautasított és királyságából elűzött, de aki visszatér oda, hogy népét megmentse. 
      A templomban otthon van, ez az ő helye; itt nemcsak jog szerint Teremtő és Úr, de így is ismerik őt. A templomon kívül akkor cselekszik, amikor tud, és úgy, ahogyan tud, a templomban azonban övé minden erő és hatalom, s nekünk kell őhozzá mennünk. 
      Amikor templomot építünk, vagy elkülönítünk egy helyet az imádságra, valami olyat cselekszünk, ami messze túlmutat ennek az eseménynek a nyilvánvaló jelentésén. Az egész világ, amelyet Isten alkotott, olyan hellyé vált, ahol az emberek vétkeznek, ahol az ördög tevékenykedik, ahol állandó küzdelem zajlik. Nincs egyetlen hely sem ezen a földön, melyet ne szennyezett volna be vér, szenvedés és bűn. Amikor ebből egy parányi részt kiválasztunk, és a kegyelmet közvetítő szertartások által magának Istennek a hatalmát hívjuk le rá, hogy áldja meg, amikor megtisztítjuk a gonoszság szellemétől és elkülönítjük, hogy Isten vesse meg rajta a lábát, akkor visszafoglalunk egy kicsiny részt Isten számára a megszentségtelenített világból. Azt is mondhatjuk, hogy ez az a hely, ahol az Isten országa kinyilvánítja magát és hatalommal jelenik meg. Amikor eljövünk a templomba, tudatában kell lennünk annak, hogy megszentelt földre lépünk, olyan helyre, amely az Istené, és ehhez méltóan is kell viselkednünk. 
      A templom falain látható ikonok nem pusztán képek vagy festmények: az ikon egy valóságos jelenlét gyújtópontja. Aranyszájú Szent János azt tanácsolja, hogy mielőtt elkezdenénk imádkozni, álljunk az ikon elé, és hunyjuk le a szemünket. Ezt mondja: „hunyjuk le a szemünket”, mivel nem az ikon tüzetes szemügyre vétele, vizuális támaszként történő használata segít nekünk az imádkozásban. „Ámde nem is lényegi jelenlétről van szó abban az értelemben, ahogyan a kenyér és a bor: Krisztus teste és vére. Az ikon ilyen értelemben nem Krisztus, de közöttük titokzatos kapcsolat áll fenn. A kegyelem ereje révén az ikon olyan valaminek a részesévé válik, amelyet legjobban Palamasz Gergely[1] szavaival nevezhetünk meg: Krisztus „energiáiból”, Krisztusnak a mi üdvösségünket munkáló tevékeny erejéből részesül. 
      Az ikont mintegy imádságos cselekedettel festik. A fát kiválasztják és megáldják, a festéket is megáldják, a festeni szándékozó személy böjtöléssel, gyónással, áldozással készül fel. Munkája során aszketikus szabályok szerint él, s miután a mű elkészült, szentelt vízzel áldják meg, olajjal kenik meg (a megszentelésnek ez utóbbi része manapság sajnos gyakran elmarad). Ily módon a Szentlélek ereje által az ikon több lesz mint festmény. Elő jelenlétté válik, átitatja a Lélek kegyelme, és a szentek közösségének misztériumában, valamint a mindenség kozmikus egységében, illetve azokon keresztül összekapcsolódik az általa ábrázolt szenttel. Az ikonról nem mondható el, hogy a rajta ábrázolt szent azonos vagy hasonló módon van jelen, mint Krisztus a szent adományokban, ám mégis a valóságos jelenlét gyújtópontja úgy, ahogyan azt az Egyház tapasztalja és tanítja. Az ikon nem hasonmás, hanem jel. Bizonyos ikonokat az Isten ereje és bölcsessége csodatételre választott ki. Amikor előttük állsz, úgy érzed, kihívást intéznek hozzád.
      Egy pap, aki nemrég Oroszországban járt, istentiszteleteket tartott egy templomban, ahol Miasszonyunknak egy jól ismert csodatévő ikonját őrzik, és mélyen átérezte az ő cselekvő részvételét az istentiszteletben. Az ikon az évszázadok folyamán nagyon megsötétedett, és a pap arról a helyről, ahol állt, nem tudta kivenni a vonásokat, így lehunyt szemmel folytatta az istentiszteletet. Hirtelen úgy érezte, hogy az ikonon ábrázolt Istenszülő szinte kényszeríti az imára, vezeti imáit, alakítja elméjét. Felismerte, hogy az ikonból erő árad, amely imádsággal töltötte meg a templomot, és a szétszórt gondolatokat egybegyűjtötte. Szinte fizikai jelenlét volt ez, egy személy állt ott, aki válaszra késztetett. 

________________________________
[1] Palamasz Szent Gergely (1296-1359): bizánci szent, Thesszalonika érseke, áthosz-hegyi szerzetes, aszkéta, teológus, akit az ortodox egyház csodatévőként is tisztel. Az ún. „hészükhaszta” teológia és lelkiség jeles képviselője, védelmezője. Főként a Varlaámmal és Akindinosszal folytatott vitája tette őt ismertté s egyszersmind vitatottá - egészen a legutóbbi időkig – a nyugati teológusok szemében.     

Folyt. köv.

Nincsenek megjegyzések: