Mindennapok: A csend imája

2012. ápr. 1.

A csend imája

VIII.

Az ima elsősorban találkozás Istennel. Bizonyos esetekben, bár többnyire homályosan, tudatában vagyunk az Isten jelenlétének, vannak azonban pillanatok, amikor csupán a hit belső cselekedetével tudjuk magunkat arra kényszeríteni, hogy elé álljunk, anélkül hogy egyáltalán átéreznénk a jelenlétét. Ámde nem az a lényeges, hogy mennyire érezzük át a jelenlétet, nem ez teszi lehetővé és gyümölcsözővé a találkozást. Más feltételeket kell teljesíteni, amelyek között a legalapvetőbb az, hogy az imádkozó személy valóságos legyen. A társadalmi életben személyiségünknek számos arculata jelenik meg. Ugyanaz a személy egy bizonyos környezetben egészen másként viselkedik, mint egy másikban, tekintélyként azokban a helyzetekben, amelyekben ő parancsol, ugyanakkor rendkívül alázatosan otthon, és ismét teljesen másképp baráti társaságban. Minden én összetett, de e hamis személyiségek közül, illetve azok közül, amelyek részben hamisak és részben valódiak, egy sem lehet olyan mértékben a valóságos énünk, hogy az álljon a nevünkben Isten színe elé. S ha mégis, ez gyöngíti imánkat, megosztottá teszi értelmünket, szívünket és akaratunkat. Polonius mondja a Hamletben: „Légy hű magadhoz: így, mint napra éj, következik, hogy ál máshoz se léssz.”[1]

Nem könnyű vállalkozás e különböző hamis személyek között vagy mögött megtalálni valódi énünket. Annyira szokatlan számunkra, hogy valamilyen mély és igaz értelemben önmagunk legyünk, hogy majdnem lehetetlen rájönnünk, hol is kezdjük a kutatást. Mindnyájan tudjuk, hogy vannak olyan pillanatok, amikor közelebb állunk ahhoz, hogy valódi önmagunk legyünk. Ki kell választanunk és alaposan meg kell vizsgálnunk ezeket a pillanatokat, hogy legalább megközelítőleg felfedezhessük, milyenek is vagyunk a valóságban. Rendszerint hiúságunk az oka, hogy oly nehéz az igazságot magunkról kideríteni; egyrészt maga a hiúság, másrészt az, ahogyan viselkedésünket befolyásolja. Hiúságunk abban rejlik, hogy olyan dolgokkal büszkélkedünk, amelyeknek semmi értékük sincs, illetve a saját magunkról alkotott ítéletünket és következésképpen egész életfelfogásunkat olyan emberek véleményétől tesszük függővé, akiknek nem kellene ennyire fontosaknak lenniük számunkra. Mások személyiségünkre adott reakcióitól függünk.

A hiúság tehát az első ellenség, amelyet célba kell vennünk, jóllehet, ahogy az atyák mondják, utolsónak fogjuk legyőzni.

A hiúság legyőzésére jó példát találunk Zakeus történetében (Lk 19,1-10), amelyből sokat tanulhatunk. Zakeus jó társadalmi pozícióval rendelkező gazdag ember volt, a Római Birodalom hivatalnoka, vámszedő, akinek bizonyos ranghoz kellett magát tartania. Kis városkájának jelentős polgára volt, és az a szemlélet, amelyet úgy fogalmazhatnánk meg, hogy „mit szólnak majd az emberek?”, valószínűleg őt is megakadályozhatta volna abban, hogy Krisztussal találkozzék. Amikor Zakeus meghallotta, hogy Krisztus éppen Jerikóban jár, olyan nagy vágy ébredt benne, hogy meglássa őt, hogy elfelejtette, netán nevetségessé is válhat - ami számunkra sokkal rosszabb a legtöbb balszerencsénél -, s ez a tiszteletre méltó polgár már szaladt is, és felmászott egy fára! Az egész tömeg láthatta, s nem kétséges, hogy közülük sokan nevettek. Ámde olyan nagy volt benne a vágy a Krisztussal való találkozásra, hogy megfeledkezett a mások véleménye fölötti aggodalmairól, egy rövid időre függetlenítette magát mindenki ítéletétől, és abban a pillanatban egészen önmaga volt; Zakeus, az ember volt, nem pedig Zakeus, a vámszedő, vagy a gazdag ember, vagy a polgár.

A megalázás az egyik mód, amelynek segítségével elfelejthetjük a hiúságot, de ha nem fogadjuk el önként, akkor a megaláztatás jó eséllyel csak fokozza sértett érzelmeinket, s még inkább függővé tesz mások véleményétől.

Lépcsős Szent János és Szíriai Szent Izsák nézetei a hiúságról látszólag ellentmondanak egymásnak. Az előbbi azt mondja, hogy a hiúság leküzdésének egyetlen módja a büszkeség, az utóbbi szerint viszont az alázaton keresztül vezet az út. Mindketten egy adott szövegösszefüggésben fejtik ki nézetüket, nem pedig abszolút igazságként, ámde ez lehetővé teszi számunkra, hogy megnézzük, mi a közös ebben a két végletben, nevezetesen az, hogy akár büszkék, akár alázatosak vagyunk, nem veszünk tudomást az emberi véleményről. Mindkét esetben figyelmen kívül hagyjuk az emberek ítéletét.
Szent Makáriosz életében jó példát találunk az első esetre. Egy alkalommal Szent Makáriosz a felügyelete alá tartozó egyik monostorhoz közeledve látta, hogy szerzetesek egy csoportja kinevet és gúnyol egy igen fiatal barátot, aki viszont ügyet sem vet rájuk, és elámult a fiatalember derűs nyugalmán. Makáriosz nagy tapasztalattal rendelkezett a lelki küzdelem nehézségeiben, és némi gyanakvással nézte a dolgot. Megkérdezte a szerzetest, miként lehetséges, hogy fiatal volta ellenére a szenvedélymentesség ilyen magas fokára jutott. Az így válaszolt: „Miért kellene figyelnem ugató kutyákra? Nem figyelek rájuk, az Isten az egyetlen, akit elfogadok bírámul.” Jó példája ez annak, hogyan szabadíthat meg a büszkeség a mások véleményétől való függőségtől. A büszkeség az a magatartás, amikor önmagunkat állítjuk a dolgok középpontjába, magunkat tekintjük az igazság, a valóság, a jó és a rossz ismérvének, és akkor szabaddá válunk minden más ítélettől, s ekként a hiúságtól is.

Csak a tökéletes büszkeség tudja azonban teljesen kiűzni a hiúságot, és a tökéletes büszkeség szerencsére meghaladja emberi képességeinket.

A másik gyógymód az alázat. Az alázat lényegében annak az embernek a magatartása, aki állandóan az Isten ítélete alatt áll.

      Annak a magatartása, aki hasonló a termőföldhöz. A latin humilitas (alázat) a humus szóból ered, amely termőföldet jelent. A termőföld ott van, észrevétlenül, mindenki természetesnek veszi, mindig készen arra, hogy tapossanak rajta. Csöndes, észrevétlen, sötét, és mégis mindig kész bármilyen mag befogadására, kész arra, hogy annak testet és életet adjon. Minél alacsonyabban fekszik, annál több hasznot hajt, mert akkor válik valóban termékennyé, amikor magába fogadja a föld minden hulladékát. Olyan mélyen fekszik, hogy semmi sem tudja beszennyezni, lealacsonyítani, megalázni; elfoglalta a legutolsó helyet, mélyebbre nem mehet. Ebben a helyzetben már semmi sem tudja összezúzni a lélek nyugalmát, békéjét és örömét.
      Vannak pillanatok, amelyek kizökkentenek bennünket az emberi reakcióktól való függőségünkből; ezek a mély bánat vagy a valódi túláradó öröm pillanatai. Amikor Dávid király táncolt a frigyláda előtt (2Sám 6,14), sokan, mint például Míkal, Saul leánya, úgy gondolták, hogy a király nagyon illetlenül viselkedik. Valószínűleg mosolyogtak vagy zavartan elfordultak. Őt azonban annyira eltöltötte az öröm, hogy nem vette észre. A bánattal ugyanez a helyzet: ha őszinte és mély, a személy valódivá válik, a szerepek és a magatartások feledésbe merülnek, s ez az, ami olyan becses a bánkódásban, akár önmagunk, akár másvalaki szomorúságában.
      A nehézség abban rejlik, hogy amikor valóságosak vagyunk, akár a bánat, akár az öröm miatt, sem kedvünk, sem lehetőségünk nincs arra, hogy önmagunkat kívülről lássuk, hogy megfigyeljük, személyiségünknek milyen vonásai kerülnek ilyenkor a felszínre. Mégis van egy pillanat, amikor még elég mélyen érzünk ahhoz, hogy valódiak legyünk, de már eléggé magunkhoz tértünk az öröm vagy a bánat révületéből, hogy megdöbbenjünk az ellentéten, milyenek is vagyunk az adott pillanatban, és milyenek vagyunk általában; ekkor mutatkozik meg világosan számunkra saját mélységünk és sekélyességünk. Ha figyelünk, és nem figyelmetlenül megyünk át lelkünk vagy szívünk egyik állapotából a másikba, rögtön elfelejtve azt, ami elmúlt, akkor fokozatosan megtanulhatjuk megőrizni a valóságnak azokat a jellegzetes vonásait, amelyek csupán egy rövid időre jelentek meg.

Számos spirituális szerző tanítja, hogy igyekeznünk kell felfedezni önmagunkban Krisztust.

      Ő a tökéletes, a teljességgel igaz ember, és annak fölfedezését, hogy mi az, ami igaz bennünk, azzal kezdhetjük, hogy fölfedezzük azt, ami bennünk rokon ővele. Vannak részek az Evangéliumban, amelyek ellen lázadunk, és megint mások, amelyektől hevül a szívünk (Lk 24,32). Ha kiválasztjuk azokat a verseket, amelyek tiltakozást szülnek bennünk, illetve azokat, amelyeket szívünk mélyéből igazaknak érzünk, máris fölfedeztük magunkban a két végletet, röviden az Antikrisztust és a Krisztust. Mindkétfajta szöveget szem előtt kell tartanunk, és azokra kell összpontosítanunk, amelyek szívünkhöz közel állnak, mert joggal feltételezhetjük, hogy legalább egy olyan pontra utalnak, ahol Krisztus és mi magunk rokonok vagyunk, olyan pontra, ahol az ember - bizonyára nem teljesen, de legalább valamilyen kezdeti fokon - már valódi ember, Krisztus képmása. Nem elegendő azonban, ha érzelmileg valami megérintett bennünket, ha értelmünk teljes mértékig elfogadja az Evangélium egyik vagy másik versét: Krisztus szavait magunkban kell megvalósítanunk. Lehetséges, hogy bár valami megindított, mégis az első adandó alkalommal, amikor felfedezésünket hasznosíthatnánk, feladjuk mindazt, amit gondoltunk és éreztünk.
      Vannak pillanatok, amikor olyan hangulatban vagyunk, hogy meg akarunk békélni ellenségeinkkel, de ha a másik személy ellenáll, békülékeny hangulatunk könnyen harciasra vált. Ez történt Miuszovval, Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényében. Előzőleg durva és türelmetlen volt másokkal, majd erőt vett magán, felülkerekedett benne az önbecsülés, de Karamazov váratlan arcátlansága egy csapásra ismét megváltoztatta érzelmeit, és Miuszov „a legderűsebb hangulatból hirtelen a legdühösebb indulatba csapott át. Mindaz, ami már-már kialudt és lecsitult a szívében, egy csapásra feltámadt és fellobbant.”[2]
      Nem elég az, ha megdöbbentenek azok az evangéliumi versek, amelyeket nagyon is igazaknak érzünk. A felismerést küzdelemnek kell követnie azért, hogy életünk minden egyes pillanatában olyanokká váljunk, amilyenek legjobb pillanatainkban vagyunk, így fokozatosan levetkőzzük a felületességet, és valódibbakká, igazabbakká válunk.

Ahogy Krisztus maga az igazság és a valóság, úgy kell nekünk is egyre inkább azzá válnunk, ami Krisztus. Ez nem abból áll, hogy Krisztust csupán külső megnyilvánulásaiban utánozzuk, hanem bensőnkben kell azzá válnunk, ami ő.

      Krisztus követése nem az ő magatartásának vagy életének puszta utánzását jelenti, hanem kemény és bonyolult küzdelmet. S ez az egyik különbség az Ó- és az Újszövetség között: az Ószövetség parancsolatai életszabályok voltak, és az, aki hűségesen betartotta ezeket a szabályokat, igaz emberré vált, mégsem tudott azonban ebből örök életet nyerni. Ezzel ellentétben az Újszövetség parancsolatai sohasem tesznek egy embert igazzá. Krisztus egy ízben ezt mondta tanítványainak: „ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: »Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt«” (Lk 17,10). Ámde amikor Krisztus parancsolatait nem pusztán magatartási szabályokként teljesítjük, hanem azért, mert az Isten akarata átjárta szívünket, vagy akár csak megzabolázzuk gonosz szándékainkat, rákényszerítve magunkat a parancsolatok külsőleges megtartására, és bűnbánattal megállunk, tudva, hogy ezen a külső teljesítésen túl semmi sincs bennünk, akkor fokozatosan felnövünk az Isten megismeréséhez, ami egy belső, és nem értelmi, elméleti vagy tudományos ismeret.
      Az, aki valódivá és igazzá vált, Isten elé állhat, és teljes figyelemmel, az értelem, a szív és az akarat egységében ajánlhatja föl imáját, olyan testben, amely tökéletesen engedelmeskedik a lélek ösztönzéseinek. Ám még ha nem is értük el a tökéletességnek ezt a fokát, azért még az Isten színe elé járulhatunk, tudatában lévén annak, hogy részben valóságosak vagyunk, részben pedig nem, és elé vihetjük mindazt, amit csak tudunk, ámde bűnbánatban, megvallva, hogy még igencsak valótlanok vagyunk, s felettébb képtelenek az egységre. Nincs olyan pillanat az életünkben - akár még teljesen megosztottak vagyunk, akár már az egység útján járunk -, amikor ne lenne lehetőségünk arra, hogy Isten elé járuljunk. A teljes egység helyett azonban, amely imánknak lendületet és erőt adna, gyöngeségben járulunk elé, elismerjük ezt, és készek vagyunk viselni a következményeit.
      Optyinai Ambrus, az utolsó orosz sztarecek egyike mondta egy ízben, hogy az emberek két csoportja jut majd el az üdvösségre: azok, akik vétkeznek és elég erősek ahhoz, hogy bűnbánatot tartsanak, illetve azok, aki még ahhoz is túl gyengék, hogy valódi bűnbánatot tartsanak, de készen állnak arra, hogy türelemmel, alázattal és hálával viseljék el bűneik következményeinek teljes súlyát. Ők alázatuk miatt válnak elfogadhatóvá Isten számára.
      Isten mindig valóságos, mindig önmaga, és ha szemtől szemben tudnánk vele állni, úgy, ahogy van, és fel tudnánk fogni az ő objektív valóságát, akkor minden jóval egyszerűbb lenne; ámde sikerül szubjektív módon elhomályosítanunk ezt az igazságot, ezt a valóságot, amellyel szemben állunk, és a valódi Istent halovány képmásával cseréljük föl, sőt, ami még rosszabb, egy olyan istennel, aki a róla alkotott egyoldalú és szegényes elképzelésünk miatt egészen valótlan.

Ha valakivel találkozni készülünk, a találkozó realitása nemcsak attól függ, hogy mi milyenek vagyunk és milyen a másik fél, hanem nagy mértékben attól az előzetes elképzeléstől is, amelyet korábban erről az emberről alkottunk. Ilyenkor nem a valódi személyhez beszélünk, hanem a róla alkotott képhez, és elfogultságunk áldozatának rendszerint komoly erőfeszítésébe kerül, hogy ezt áttörje, és valódi kapcsolatot teremtsen.

      Mindnyájunknak vannak elképzelései az Istenről, de bármennyire fennköltek, szépek és részleteikben igazak is ezek az elképzelések, ha nem vagyunk elég óvatosak, akkor közénk és a valódi Isten közé állnak, s így puszta bálvánnyá válhat az, amihez imádkozunk, a valódi Isten pedig rejtve marad mögötte. Ez különösen akkor történik meg velünk, amikor valamilyen kéréssel vagy közbenjárással fordulunk Istenhez; nem úgy jövünk hozzá, mint egy személyhez, akivel meg akarjuk osztani nehézségeinket, akinek a szeretetében bízunk, akitől döntést várunk, hanem bizonyos szemszögből próbálunk hozzá közelíteni, és ekkor nem Istenhez intézzük imánkat, hanem egy olyan istenfogalomhoz, amely az adott pillanatban hasznos számunkra.
      Nem szabad azért járulnunk Istenhez, hogy az érzelmek valamely skáláján menjünk keresztül, sem azért, hogy misztikus élményben legyen részünk. Csakis azért kell Istenhez járulnunk, hogy az ő színe előtt legyünk, és ha méltat bennünket arra, hogy ennek tudatában legyünk, akkor áldott legyen az Isten, de ha azt akarja, hogy a valódi távollétét éljük át, akkor ismét csak áldott legyen, hiszen, mint már láttuk, szabad abban, hogy eljöjjön hozzánk, vagy sem. Ugyanolyan szabad, mint mi, és mégis, ha mi nem járulunk az Isten színe elé, ez azért van, mert valami mással vagyunk elfoglalva, ami jobban vonz bennünket, mint ő. Ámde ami őt illeti, ha nem nyilatkoztatja ki jelenlétét, ez azért van, mert valamit meg kell tudnunk róla és önmagunkról. Az Isten távolléte, amelyet olykor imánkban megtapasztalunk, az érzés, hogy nincs jelen, szintén része kapcsolatunknak, méghozzá igen értékes része.
      Az Isten távollétének érzése lehet az ő akaratának eredménye; lehet, hogy azt akarja, vágyódjunk utána, és azáltal, hogy megismertet bennünket a teljes elhagyatottság érzésével, megtudjuk, milyen drága az ő jelenléte. Isten távollétének az érzése azonban gyakran abból fakad, hogy nem adunk lehetőséget magunknak jelenlétének érzékelésére.
      Egy asszony, aki már tizennégy éve gyakorolta a Jézus-imát, elpanaszolta, hogy még sohasem érzékelte az Isten jelenlétét. Ámde amikor figyelmeztették arra, hogy egész idő alatt folyton ő beszélt, beleegyezett, hogy néhány napig szótlanul imádkozzék. Így is tett, és nemsokára észrevette, hogy Isten ott van, hogy az őt körülvevő csönd nem puszta űr, a zaj és a mozgás hiánya, hanem valami szilárd valóság van ebben a csendben, hogy az nem valamilyen negatív, hanem pozitív dolog, valamiféle jelenlét, az Isten jelenléte, aki úgy nyilatkoztatta ki magát neki, hogy ugyanazt a csöndet hozta létre őbenne. Azután észrevette, hogy az ima egészen önmagától visszatért, de már nem a korábbi diszkurzív zajként, amely akadályozta Istent abban, hogy megismertesse magát.
      Ha alázatosak lennénk, vagy csak logikusan gondolkodnánk, nem várnánk azonnal, hogy pusztán azért, mert imádságba fogtunk, rögtön Keresztes Szent János, Szent Teréz vagy Szárovi Szent Szerafim élményeiben részesüljünk. Gyakran azonban nem is a szentek élményeire vágyunk, hanem egyszerűen saját, korábbi lelki élményünket akarjuk újra átélni, jóllehet egy előző élményre való összpontosítás elvakíthat bennünket, hogy ne lássuk meg a következő élményt, amellyel a következő stádiumban egészen természetes módon találkoznánk. Mindaz, amit korábban éreztünk, immár a múlté, tegnapi énünkhöz kötődik és nem ahhoz, ami ma vagyunk. Nem azért imádkozunk, hogy valamilyen sajátos élményt idézzünk elő, amelyben gyönyörködhetünk, hanem azért, hogy Istennel találkozzunk, bármilyen következményekkel járjon is ez, vagy egyszerűen azért, hogy elé tárjuk mindazt, amink van, és rábízzuk, hogy úgy használja ezt föl, ahogyan akarja.

Ne feledjük: mindig úgy kell közelítenünk Istenhez, hogy tudjuk, nem ismerjük őt. A kifürkészhetetlen, titokzatos Istenhez kell közelednünk, aki úgy jelenti ki magát, ahogyan akarja; valahányszor hozzá jövünk, olyan Isten előtt állunk, akit még nem ismerünk.

      Személyének és jelenlétének bármilyen megnyilatkozására készen kell állnunk.
      Lehet, hogy már sok mindent tudunk Istenről - saját tapasztalatunkból, mások tapasztalatából, a szentek írásaiból, az Egyház tanításából, az Írások tanúságából. Tudjuk azt, hogy jó, alázatos, égető tűz, hogy ő a mi bíránk, ő a megváltónk, és még sok minden mást, mégsem szabad elfelejtenünk, hogy bármely pillanatban ezeken az általános kategóriákon belül is olyan módon jelentheti ki magát, ahogy még sohasem tapasztaltuk. Tisztelettel kell előtte megállnunk, és készen kell lennünk arra, hogy azzal találkozzunk, akivel éppen szembe találjuk magunkat: vagy az általunk már jól ismert Istennel, vagy egy olyan Istennel, akit nem tudunk felismerni. Lehet, hogy megérezteti velünk, kicsoda ő, és ez egészen más lesz, mint amit várnánk. Azt várjuk, hogy a szelíd, együtt érző, szerető Jézussal találkozunk, és ehelyett az Istennel találkozunk, aki ítél és elítél, s jelenlegi állapotunkban nem enged közel magához. Máskor bűnbánattal közeledünk hozzá, készen arra, hogy elutasít, és ehelyett együttérzésre találunk. Isten életünk minden szakaszában részben ismert, részben ismeretien számunkra. Kijelenti magát, és ennyiben ismerjük őt, de sohasem fogjuk teljesen megismerni, mindig megmarad az isteni titok, a misztérium belső lényege, amelybe sohasem leszünk képesek behatolni.
      Az Isten ismeretére csak vele közösségben tudunk eljutni, csak ha osztozunk Istennel abban, ami ő, olyan mértékig, amennyire részesülhetünk belőle. A buddhista gondolatvilág egy sóbaba történetével érzékelteti ezt.

A sóbaba hosszú szárazföldi vándorlás után eljutott a tengerhez, és ott valami olyannal találkozott, amilyet azelőtt sohasem látott, s amit nem is igen tudott megérteni. A szárazföldön állt egy kemény, kicsi sóbaba, és maga előtt egy másfajta talajt látott: mozgó, veszélyes, zajos, furcsa, ismeretlen földet. Megkérdezte a tengert: „Hát te meg mi vagy?”, és a tenger ezt válaszolta: „Én vagyok a tenger.” Mire a baba: „Mi az, hogy tenger?”, amire ezt a választ kapta: „Én vagyok az.” A baba tovább kérdezett: „Ezt nem értem, de szeretném megérteni; hogyan érthetném meg?” A tenger így válaszolt: „Érints meg!” Erre a baba félénken kinyújtotta az egyik lábát, megérintette a vizet, és az a különös érzése támadt, hogy ez az érthetetlen valami kezd érthetővé válni. Visszahúzta a lábát, ránézett, és látta, hogy az ujjai eltűntek, erre megijedt, és így szólt: „Jaj, hol a lábujjam, mit tettél velem?” A tenger ezt válaszolta: „Adtál valamit azért, hogy megérts valamit.” A víz lassanként a sóbaba egyre több darabkáját vitte magával, a baba pedig egyre messzebb ment a tengerbe, és minden pillanatban az volt az érzése, hogy egyre többet ért, habár még mindig nem tudta megmondani, mi a tenger. Ahogy mélyebbre ment, egyre tovább olvadt, és közben ezt ismételgette: „De hát mi a tenger?” Végül egy hullámmal az utolsó darabkája is felolvadt, és a baba ezt mondta: „Én vagyok az!” Rájött, hogy mi a tenger, de azt még nem tudta megmondani, mi a víz.

      Anélkül, hogy szigorú párhuzamot vonnánk a buddhista baba és az Isten keresztény ismerete között, sok igazságot találunk ebben a kis történetben. Szent Maximosz egy vörösre izzított kard példáját hozza fel: a kard nem tudja, hol van vége a tűznek, a tűz pedig nem tudja, hol kezdődik a kard, így tehát - írja - vághatunk a tűzzel, és égethetünk a vassal. A bábu akkor tudta meg, hogy mi a tenger, amikor parányi létére feloldódott annak végtelenségében. Ugyanígy, amikor belépünk az Isten ismeretébe, nem mi fogadjuk be őt, hanem ő fogad bennünket magába, és mi ebben az Istennel való találkozásban leszünk önmagunkká, biztonságra lelvén az ő végtelenségében.
      Szent Atanáz írta, hogy az ember felemelkedése a megistenüléshez teremtése pillanatával kezdődik. Isten az első pillanattól kezdve részesít bennünket teremtetlen kegyelmében azért, hogy eggyé legyünk vele. Az ortodox tanítás szerint nincs „természetes ember”, akire Isten mintegy felülről ráruházza a kegyelmet. Az Isten első szava, amellyel a nemlétből a létbe hívott minket, első lépésünk volt elhivatásunk beteljesítése felé, hogy Isten legyen mindenekben, mi pedig úgy legyünk őbenne, ahogy ő mibennünk van.
      Készüljünk fel arra, hogy az Istennel való kapcsolatunk utolsó lépcsője tiszta imádat, amikor szemtől szemben állunk egy számunkra áthatolhatatlan titokkal. Évről évre, egészen életünk végéig, fokozatosan növünk fel az Isten megismeréséig, és ez folytatódik az örökkévalóságon át, de soha nem jutunk el egy olyan pontig, ahol elmondhatjuk, hogy már mindent ismerünk, ami Istenben megismerhető. Az Isten fokozatos felfedezésének ez a folyamata oda vezet, hogy minden pillanatban mögöttünk marad minden elmúlt tapasztalat, és előttünk áll a megismerhető, de mégis ismeretlen Isten misztériuma. Az a kevés, amit Istenről tudunk, megnehezíti számunkra, hogy többet tudjunk meg róla, mert a többet nem lehet egyszerűen hozzáadni a kevéshez, hiszen minden egyes találkozás olyan perspektívaváltozást eredményez, hogy az, amit előzőleg megtudtunk, majdhogynem hamissá válik későbbi tudásunk fényében.
      Ugyanezt mondhatjuk el bármilyen más tudásról, amelyre szert teszünk. Minden nap hoz valami újat számunkra a természettudományban vagy a humán tudományokban, a megszerzett tudásnak azonban csak annyiban van értelme, hogy elvezet bennünket ahhoz a határhoz, amelyen túl újabb felfedezések várnak ránk. Ha megállunk, hogy pusztán a megszerzett tudást ismételjük, az időnket vesztegetjük. Ha a valóságos Istennel akarunk találkozni az imában, mindenekelőtt azt kell megértenünk: a korábban elsajátított tudásunk hozott ide, hogy most itt álljunk a színe előtt. Mindez értékes és fontos, de ha nem megyünk tovább, akkor egyfajta kísértetté, fantommá válik, már nem valódi élet lesz többé, hanem emlék, az ember viszont nem élhet emlékekből.
      Emberi kapcsolatainkban elkerülhetetlenül személyiségünknek csupán egyik arcát fordítjuk a másik ember személyiségének egyik arculata felé; ez jó is lehet, ha a kapcsolatteremtést szolgálja, de rossz is lehet, ha azért tesszük, hogy a másik személy gyengeségeit kihasználjuk. Istenhez is azzal az arculatunkkal fordulunk, amelyik a legközelebb áll hozzá: bizakodó és szerető arcunkkal.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy mi sohasem az Isten egyetlen arcával találkozunk, hanem Istennel a maga teljességében.

      Amikor imádkozni kezdünk, azt reméljük, úgy fogjuk megtapasztalni Istent, mint egy személyt, aki jelen van, hogy imánk, ha nem is párbeszéd, de legalább beszéd lesz valakihez, aki hallgat bennünket. Félelemmel gondolunk arra, hogy talán semmilyen jelenlétet sem fogunk érezni, az a benyomásunk támad majd, hogy a semmibe beszélünk, ahol nincs is senki, aki meghallgatna, válaszolna, érdeklődne irántunk. Ez azonban pusztán szubjektív érzés, mert ha összevetjük imádságos tapasztalatunkat hétköznapi, emberi kapcsolatainkkal, jól tudjuk, hogy van, amikor valaki nagy figyelemmel hallgatja mondanivalónkat, mégis az az érzésünk, hogy hiába fecséreljük a szót. Imánk mindig eljut Istenhez, de nem kapjuk mindig válaszul az öröm vagy a béke érzését.
      Amikor arról beszélünk, hogy Isten elé állunk, azt szoktuk képzelni, hogy itt állunk mi, és ott áll Isten, rajtunk kívül. Ha Istent magunk fölött, magunk előtt vagy magunk körül keressük, nem fogjuk megtalálni. Aranyszájú Szent János mondta: „Keresd meg lelked belső szobájának ajtaját, és rájössz, hogy ez az ajtó vezet a mennyek országába.” Szíriai Szent Efrém azt tanítja, hogy Isten, amikor az embert megalkotta, a legmélyére rejtette az egész országot, az életnek pedig az a célja, hogy az ember elég mélyre ásson ahhoz, hogy rátaláljon az elrejtett kincsre. Ezért ha Istent meg akarjuk találni, le kell ásnunk addig, amíg arra a legbelső szobára rá nem találunk, arra a helyre, ahol az Isten teljes országa jelen van lényünk legmélyén, ahol Isten és mi találkozhatunk. A legjobb eszköz, amely minden akadályon keresztülhatol, az ima.
      A fontos csak az, hogy figyelmesen, egyszerűen és őszintén imádkozzunk, anélkül hogy a valóságos Istent bármilyen hamis Istennel, bálvánnyal, képzeletünk termékével helyettesítenénk, és anélkül, hogy bármiféle misztikus élmény előzetes képét rajzolnánk ki magunkban. Az ima szavaira összpontosítva, és hittel tudva azt, hogy minden kiejtett szavunk eljut Istenhez, használhatjuk saját szavainkat vagy a nálunk nagyobb emberek szavait, hogy kifejezhessük, jobban, mint arra mi magunk képesek vagyunk, azt, amit érzünk vagy homályosan sejtünk magunkban. Isten nem a szavak mennyisége alapján fog bennünket meghallgatni, hanem aszerint, hogy azok mennyire felelnek meg az igazságnak. Ha saját szavainkat használjuk, világosan kell szólnunk Istenhez, s ezért ne törekedjünk se rövidségre, se hosszúságra, hanem csak az igazságra.
      Vannak pillanatok, amikor az ima spontán módon, könnyen fakad fel lelkünkből, máskor viszont úgy érezzük, mintha kiszáradt volna bennünk a forrás. Ilyenkor kell mások imáit mondanunk, amelyek alapjában azt fejezik ki, amit mi is hiszünk, mindazt, ami abban az adott pillanatban nem tud életre kelni bennünk, mert nem kelt a szívünkben mély visszhangot. Ekkor kétszeres hittel kell imádkoznunk, nemcsak az Istenbe, hanem önmagunkba vetett hittel, bízva abban a hitben, amely elhomályosult ugyan, ám mégis részünket alkotja.
      Olyan pillanatok is vannak, amikor nincs szükségünk az ima szavaira, sem sajátjainkra, sem másokéra, amikor tökéletes csendben imádkozunk. Ez a tökéletes csend az ideális imádság, feltéve, ha valódi csendről és nem álmodozásról van szó. Nagyon kevés tapasztalatunk van arról, mit jelent a test és a lélek mély csendje, amikor teljes derű tölti be a lelket, amikor teljes béke árasztja el a testet, amikor semmi sem nyugtalanít, semmi sem izgat bennünket, amikor Isten előtt állunk, és teljesen megnyílunk felé az imádatban. Jöhetnek olyan pillanatok is, amikor testileg jól érezzük magunkat, elménk elengedett, a szavakba belefáradtunk, mert már annyit mondtuk őket; nem akarjuk felkavarni ezt az állapotot, és boldogoknak érezzük magunkat ebben a törékeny egyensúlyban; ez az a pillanat, amikor nem sok választ el bennünket attól, hogy álmodozásba merüljünk. A benső csend a gondolatok és érzelmek minden kavargásának a megszűnését jelenti, ugyanakkor teljes éberséget és nyitottságot Isten felé. Amikor tudjuk, meg kell őriznünk a teljes csendet, de sohasem szabad megengednünk, hogy egyszerűen valamilyen elégedett hangulatba süllyedjünk. Ennek megelőzésére az ortodoxia nagy írói óvnak attól, hogy az ima megszokott formáit teljességgel elhagyjuk, mert még azok is, akik ezt a szemlélődő csendet elérték, szükségesnek érezték, hogy valahányszor a lelki hanyagság veszélye fenyegette őket, újra az ima szavaihoz forduljanak mindaddig, amíg az imádság ismét megújítja a csöndet.
      A görög atyák ezt a csendet, amelyet iszihiának[3] neveztek, tartották az imaélet kiindulópontjának és egyben végcéljának. A csend az az állapot, amelyben a lélek minden ereje és minden testi képesség teljes békességben, nyugalomban és összeszedettségben van, tökéletesen éber, mégis mentes minden nyugtalanságtól vagy hullámzástól. Az atyák számos írásukban említik a tó vizének hasonlatát. Mindaddig, amíg a felszín fodrozódik, semmi sem tud tökéletesen tükröződni benne, sem a fák, sem az ég; ámde amikor a felszín teljes nyugalomban van, az ég tökéletesen tükröződik, a parti fákkal együtt minden tisztán kivehető, éppúgy, mint a valóságban.
      Az atyák egy másik, az előzővel rokon hasonlata szerint mindaddig, amíg a tó fenekén lévő iszap le nem ülepedik, a víz nem tud megtisztulni, és semmi sem látszik benne. Mindkét példa az emberi szív állapotára vonatkozik. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent” (Mt 5,8). Amíg az iszap kavarog, semmi sem vehető ki tisztán a vízben, és amíg a felszín fodrozódik, a környező partokról semmi sem tükröződhet tökéletesen a tóban.
      Amíg a lélek nem csendesedik el, nem láthat semmit, de amikor a csend révén az Isten színe elé jutottunk, egy másfajta, sokkal tökéletesebb csend jön létre: annak a léleknek a csendje, amely nemcsak nyugodt és összeszedett, de amelyet az imádság belső cselekedetében lenyűgöz az Isten jelenléte. Olyan csend, amelyben Norwichi Julián szavaival „Az ima egyesíti a lelket Istennel”.

___________________________________

[1] Arany János fordítása. William Shakespeare, Hamlet, dán királyfi. In: Shakespeare összes művei. 2. köt. Európa Könyvkiadó, Budapest 1964, 242. o.

[2] Makai Imre fordítása. F. M. Dosztojevszkij, A Karamazov testvérek. 1. köt. Európa Könyvkiadó, Budapest 1982,131. o.

[3] A jelenlegi kiejtés szerint, amelyhez nagyon hasonló lehetett a IV. századi bizánci kiejtés is; az ún. erasmusi kiejtést követő magyar akadémiai átírás szerint hészükhia, s innen erednek a nemzetközi irodalomban (és korlátozottan a magyarban is) használt hészükhaszta, hészükhazmus, hészükhaszta vita kifejezések.

Vége