Mindennapok: A megtérés elkezdődik, de soha nem ér véget

2012. márc. 13.

A megtérés elkezdődik, de soha nem ér véget

A spirituális élet, a keresztény élet nem abból áll, hogy olyan erős akaratot fejlesszünk ki, amely rá tud kényszeríteni bennünket, hogy megtegyük, amit nem akarunk. Bizonyos értelemben természetesen az is eredmény, ha a jót tesszük, amikor valójában a rosszat kívánnánk tenni, de ez csekély eredmény.

Az érett spirituális élet feltételezi, hogy tudatos akaratunk összhangban van az Isten igéivel, és az Isten kegyelmének segítségével olyan mélységesen újjáformálta, átalakította természetünket, hogy egész emberi személyiségünk egyetlen akarattá vált.

Mindenekelőtt alá kell vetnünk, meg kell zaboláznunk akaratunkat, hogy engedelmeskedjék Krisztus parancsolatainak, amelyeket minden elfogultságtól mentesen kell értelmeznünk és pontosan kell alkalmaznunk még akkor is, ha összeütközésbe kerülnek azzal, amit az életről tudunk.

A hit egy belső cselekedetével el kell fogadnunk, hogy a látszat ellenére Krisztusnak van igaza.

Tapasztalatunk alapján úgy tűnhet, bizonyos dolgok nem úgy történnek, ahogy az evangéliumi tanítás szerint történniük kellene, ámde mivel Isten azt mondja, hogy így történnek, így is kell lenniük. Nem szabad elfelejtenünk, hogy amikor ebben az objektív értelemben teljesítjük az Isten akaratát, nem tehetjük ezt próbálkozásszerűen, mintegy kísérletképpen, azon az alapon, hogy majd meglátjuk, mi lesz belőle, mert akkor nem fog sikerülni.

A tapasztalat arra tanít, hogy amikor egyik oldalról arcul ütnek, vissza akarjuk adni; Krisztus azonban ezt mondja: „tartsd oda a másik arcodat is”. Amikor végül elhatározzuk, hogy odatartjuk a másik arcunkat is, valójában azt reméljük, hogy ellenségünket megtérítjük, és elnyerjük csodálatát. De ha ehelyett újabb arculütést kapunk, általában meglepődünk vagy méltatlankodunk, mintha Isten rászedett volna bennünket, hogy olyat tegyünk, ami egészen lehetetlen.

Le kell vetkőznünk ezt a magatartást, készen állva arra, hogy teljesítsük az Isten akaratát, és megfizessük az árát. Amíg nem vagyunk készek az árat megfizetni, csak az időnket vesztegetjük.

A következő lépés, hogy megtanuljuk, nem elég az Isten akaratát cselekedni, mert nem az a cél, hogy belekényszerítsük magunkat a kereszténységbe, hanem keresztényekké kell válnunk; miközben az Isten akaratát teljesítjük, meg kell tanulnunk, hogy megértsük Isten célját.

Krisztus világosan feltárta előttünk szándékait, és nem hiába történt, hogy Szent János evangéliumában többé már nem szolgáknak nevez bennünket, hanem barátainak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura, ő viszont mindent elmondott nekünk (Jn 15,15). Azáltal, hogy az Isten akaratát cselekedjük, meg kell tanulnunk, hogy ez a cselekvés mit foglal magában, hogy gondolkodásunkban, akaratunkban, magatartásunkban Krisztus munkatársaivá válhassunk (1Kor 3,9).

Ha egy a szándékunk, akkor fokozatosan bensőleg is olyanná válunk, amilyenek külsőleg igyekszünk lenni. Láthatjuk, hogy nem részesedhetünk teljes mértékben az Isten életében, hacsak alapvetően meg nem változunk.

Ezért nagyon fontos azzal a céllal közelednünk Istenhez, hogy átalakítson, megváltoztasson bennünket, s ezért mindenekelőtt megtérésünkért kell imádkoznunk. A latinban a megtérés, a conversio fordulatot, a dolgok irányának megváltozását jelenti. A görög metanoia kifejezés a gondolkodás megváltoztatására utal. A megtérés azt jelenti, hogy nem akarunk többé úgy élni, hogy minden irányban tekintgetünk, hanem csak egyetlenegy irányt akarunk követni. Elfordulást jelent sok mindentől, amit kizárólag azért értékeltünk, mert kellemes vagy hasznos volt számunkra.

A megtérés első hatása, hogy értékítéletünk átalakul: mindennek a középpontjába Isten kerül, s így minden új helyet kap, új mélységet nyer. Mindaz, ami az Istené, mindaz, ami hozzá tartozik, pozitív és valódi. Mindannak, ami rajta kívül van, nincs sem értéke, sem jelentősége.

De a megtérés nem csupán a gondolkodás megváltoztatásából áll. Lehet, hogy gondolkodásunk megváltozik, de tovább nem jutunk; az akarat cselekedetének kell következnie, és amíg akaratunk nem lép működésbe, nem vesz új irányt Isten felé, addig nincs megtérés, legföljebb egy kezdeti, még szunnyadó és tétlen változás. Nyilvánvaló, hogy nem elég a helyes irányba nézni és nem mozdulni.

A bűnbánatot nem szabad összetévesztenünk a lelkiismeret-furdalással, nem abból áll, hogy rettentően sajnálkozunk azon, hogy a múltban elrontottuk a dolgainkat, hanem tevékeny, pozitív magatartást jelent, amely abban nyilvánul meg, hogy a helyes irányba haladunk.

Ez nagyon világosan megfogalmazódik a két fiúról szóló példabeszédben, akik atyjuktól azt az utasítást kapták, hogy menjenek dolgozni a szőlőjébe (Mt 21,28). Az egyik azt mondta: „Elmegyek”, de nem ment el. A másik azt mondta: „Nem megyek”, később azonban elszégyellte magát, és kiment a munkára. Ez volt a valódi bűnbánat, és soha nem szabad abba az illúzióba ringatnunk magunkat, hogy a múltunk feletti siránkozás a bűnbánat megnyilvánulása. Természetesen része annak, de mindaddig irreális és meddő marad, amíg nem vezet bennünket odáig, hogy az atya akaratát cselekedjük.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a bűnbánatnak szép érzelmekben kell megnyilvánulnia, és igen gyakran valódi, mély változás helyett megelégedünk az érzelmekkel.

Amikor megsértünk valakit, és rájövünk, hogy helytelenül cselekedtünk, igen gyakran felkeressük az illetőt, kifejezzük sajnálkozásunkat, s ha a beszélgetés érzelmileg telített volt, ha sok könny, megbocsátás és megható szavak kísérték, akkor azzal az érzéssel távozunk, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk. Együtt sírtunk, megbékültünk, és most már minden rendben van. Pedig semmi sincs rendben. Csupán saját erényeinkben gyönyörködtünk, és a másik fél, aki alkalmasint jószívű és könnyen meghatódik, érzékenyen válaszolt erre az érzelmi jelenetre. Ámde ez éppen hogy nem azonos a megtéréssel.

Senki sem kívánja, hogy könnyeket ejtsünk, hogy megindító találkozás jöjjön létre az áldozattal, még akkor sem, ha az áldozat maga az Isten. Ezzel szemben az a dolgunk, hogy miután beláttuk tévedésünket, tegyük jóvá.

A megtérés azonban itt sem ér véget; messzebbre kell vezetnie abban a folyamatban, amelyben más emberekké válunk. A megtérés elkezdődik, de soha nem ér véget. Állandó növekedésben lévő folyamatot jelent, amelynek során fokozatosan, egyre inkább azzá válunk, amivé lennünk kell, egészen addig, amíg az ítélet napja után a bűnbeesés, a megtérés és az igazságosság fogalmai el nem tűnnek, hogy egy új élet új kategóriái váltsák fel őket. Ahogyan Krisztus mondja: „Íme, újjáteremtek mindent” (Jel 21,5).

Folyt. köv.