Mire jó a lelkivezető, ki ő?

Avilai Szent Teréznek általában a gyóntatói voltak a lelkivezetői. Később ő maga megengedte a nővéreknek, hogy maguk válasszanak papot, aki előtt meg tudtak nyílni, és más pappal is beszélhettek, ha nem voltak megelégedve.

• "Mindig szerettem a tudós embereket; hiszen elég kárt okoztak a lelkemnek a félművelt gyóntatók! Mert akkoriban még nem volt alkalmam olyan tudós lelki vezetőkre szert tenni, amilyeneket óhajtottam volna. Tapasztalatom alapján mondhatom: föltéve, hogy a gyóntató erényes és szent életű ember, jobb ha semmi tudománya sincs, mintha kevés van belőle. Az ilyenek ugyanis legalább nem bíznak saját ítéletükben, s nem szégyenük kikérni igazán tudós emberek véleményét; de meg azután én sem bízom magamat vakon reájuk. Ellenben igazán tudományos ember még sohasem vezetett engem tévútra. Hiszen végre azok a többiek sem akartak félrevezetni, csakhogy nem értették a dolgukat. Én viszont azt gondoltam, hogy igenis értik, s hogy eleget teszek kötelességemnek, ha elfogadom véleményüket."

Folytassuk amit nemrégiben elkezdtem a témában: Thomas Merton néhány fejtegetésével "A lelkivezetés és elmélkedés" c. könyvéből.

• A lelkivezetés nem csupán vezetés és tanácsadás, illetőleg vezetés és pszichoterápia. A lelkivezetés nem csupán azoknak a bátorításoknak és figyelmeztetéseknek összege, amelyekre mindannyiunknak szükségünk van, hogy elérjük az állapotunknak megfelelő tökéletességet. Nem csupán etikai, szociális vagy lélektani irányítás. Hanem lelki.
• Mert ha - mint Eric Gill mondotta - „minden ember különleges fajta művész”, akkor talán az is igaz, hogy minden embernek különleges, sőt veszedelmes hivatása van annak a legmagasabbrendű remekműnek a létrehozására, ami az életszentség. Innét egy orosz sztarec találó mondása, mikor kifogásolták, miért pazarolja arra az idejét, hogy komoly tanácsokat ad egy öreg parasztasszonynak pulykái gondozására. „Szó sincs időfecsérlésről - válaszolta -, neki az e g é s z élete azok a pulykák.” A lelkivezetés tehát az egész embernek szól, életének konkrét körülményeiben, bármilyen egyszerűek is azok. Nem arra való, hogy azt vitassuk: az ostorozás érdemszerzőbb-e vagy a vezeklőöv, és azt méricskéljék, elérte-e már valaki a „nyugalmi imát”, vagy még nem.
• A lelkivezetés egész célja az, hogy behatoljon egy ember életének a felszíne alá, eljusson a világ felé mutatott konvencionális gesztusainak és viselkedésének kulisszái mögé, és felszínre hozza belső szabadságát, legbensőbb igazságát, vagyis azt, amit krisztushasonlóságnak hívunk a lelkében. Ez teljességgel természetfölötti dolog, mert a belső ember, megváltása a gépiességtől mindenekelőtt a Szentlélek műve. A lelkivezető egymagában nem tehet ilyet. Az ő szerepe az, hogy megállapítsa, mi igazán lelki a lélekben, és azt fejlődésre biztassa.
• A keresztény monaszticizmus legkorábbi idejében a lelkiatya sokkal többet tett oktatásnál és tanácsadásnál. Az újonc együtt lakott vele cellájában éjjel-nappal, és azt tette, amit atyjától látott. Tudtul adott neki „minden gondolatot, amely szívébe felhatott”, és nyomban megkapta az útbaigazítást, hogyan viselkedjék vele szemben, így az egész lelkiéletet konkrét, kísérleti úton tanulta meg. Betű szerint beitta, és saját életében újraalkotta „Krisztusban atyjának” életét és szellemét.
• Az első dolog, ami az igazi kelkivezetéshez szükséges: normális, természetes emberi viszony. Nem szabad úgy vélekednünk, hogy valamiképpen „nem természetfölötti” az, ha könnyedén megnyílunk egy vezető előtt, és jóleső, fesztelen családiasság légkörében társalgunk vele. Ez segíti a kegyelem művét: ez is egy példája a természetre építő kegyelemnek.
• Paradox dolog: azok, akik a természetfölötti életre vonatkozó elméletükben a legszigorúbban „természetfölöttiek”, gyakorlatban néha a „legtermészetesebbek”. Azt képzelni, hogy a hit csak emberileg visszatetsző helyzetben érvényesül, és hogy csak azok a „természetfölötti” elhatározások, amelyeket a gyónó felháborítónak vagy gyakorlatilag lehetetlennek talál, annyit jelent, mint meghiúsítani a lelkivezetés egész célját. Egyes vezetők, azzal az ürüggyel, hogy teljesen „természetfölötti elvek” szerint cselekszenek, zsarnokiak és önkényesek. Megengedik maguknak, hogy ne ismerjék gyónóik egyéni szükségeit és gyöngéit, vagy elnézzenek fölöttük. Szabványfeleleteik vannak, „kemény mondások”, amelyek nem tűrnek kivételt vagy enyhítést, és mindig ugyanazok, nem számít, mennyiben változtatják meg az esetet a körülmények. Így kiélik magukat abban, hogy titkon engednek agresszív ösztöneiknek.
• Persze el kell készülnünk arra, hogy nemszeretem dolgokat hallunk, és igen magas igényekkel találkozunk. Készen kell állnunk az áldozatra. És a jó vezető habozás nélkül ránk ró ilyeneket, ha úgy gondolja, hogy ez Isten akarata. A baj azonban az, hogy egy bizonyos fajta lelkiség szándékos taktikából önkényes és érzéketlen. Azt veszi a lelkiélet alaptételének, hogy minden lelket meg kell alázni, ki kell ábrándítani és le kell törni; hogy minden spontán vágy gyanús pusztán azért, mert önkéntelen; hogy minden egyéni jelleget le kell nyesni, és a lelket a másokkal való tökéletes, gépies egyformaság állapotába juttatni, egy és ugyanazon képzeletbeli kategóriába. Az eredmény: „áldozati” robotlelkek menete, akik görcsösen haladnak a lelkiéletben gyakorlatról-gyakorlatra, titkon gyűlölve az egész históriát, és korai halálért imádkozva, közben „felajánlva” mindezt, nehogy az egész kárba menjen. Nyilvánvaló, hogy semmi vezetés többet ér az ilyen vezetésnél. Ez méreg a vallásos élet számára.
• A 17. századi bencés misztikus, Dom Augustine Baker, aki elszánt küzdelmet vívott a szemlélődő lelkek belső szabadságáért az autokrata lelkivezetők uralkodásának korában, a következőket mondja tárgyunkról: „A lelkivezető nem arra való, hogy a saját útját tanítsa, vagy egyáltalában valami meghatározott imamódot, hanem arra oktassa ki tanítványait, hogyan találhatják meg ők maguk a nekik megfelelő utat... Egyszóval ő csak az ajtónálló, aki Istent bejelenti; Isten útján kell vezetnie a lelkeket, és nem a magáén.”