Szükséges-e a lelkivezetés?

A klauzúrában élő szerzeteseknek és nővéreknek sokkal inkább szükséges egy jó lelkivezető, mint a világiaknak. Avilai Szent Teréz a leányainak okos tanácsokat ad, és felhívja a veszélyekre is a figyelmet:

"Ha látják, hogy gyóntatójuknak minden szava lelki javukat célozza; ha nem vesznek benne észre semmi léhaságot - mert hiszen azt rögtön észreveszi mindenki, aki nem egészen együgyű - s ha látják, hogy istenfélő ember: akkor ne törődjenek azzal, ha akármekkora vonzalom ébred is fel önökben iránta, hanem vessék meg az ilyen kísértést és fordítsák el arról figyelmüket. Meglátják, hogy ha így tesznek, az ördög végre is belefárad s békében fogja önöket hagyni. Ellenben, ha a gyóntatójukon észrevennék, hogy valami léhaságon jár az esze, akkor nézzenek nála mindent gyanús szemmel; s ne tárgyaljanak vele, még a legszentebb dolgokról sem; éppen csak a bűneiket gyónják meg és végezzenek vele röviden. A legjobb, ha ilyenkor megmondják a főnöknőnek, hogy nem jó hatással van a lelkükre és más gyóntatót választanak. Ez a leghelyesebb eljárás, feltéve, hogy nem ejt csorbát a gyóntató becsületén(... ) Fontolják meg, hogy ezt meg kell tenni minden áron, mert a dolog veszélyes és pokoli helyzetbe sodorhatna mindnyájunkat. S arra is figyelmeztetem önöket, hogy ne várjanak addig, amíg a baj nagyra nő, hanem mindjárt csírájában fojtsák azt el minden rendelkezésükre álló eszközzel. Ezt egészen nyugodt lelkiismerettel megtehetik. Én e tekintetben az Úrba vetem bizalmamat; Ő nem fogja megengedni, hogy olyanok, akiknek esze szükségképpen mindig imádságon jár, meg tudjanak szeretni valakit, ha csak nem szent életű ember az illető."

Thomas Merton (trappista szerzetes volt) tárgyalja a világiak lelkivezetését is:
(Megj: csak idézetek kerülnek fel a blogba, nem a teljes fejezetek!!!)

• Szigorúan véve az egyszerű kereszténynek nem szükséges a lelkivezetés. De bárhol fordul elő sajátos küldetés vagy hivatás, ott magának a hivatásnak a természete magával hozza a vezetés bizonyos minimumát.
• A hivők rendes érintkezése lelkészükkel és gyóntatójukkal szigorúan véve elég arra, hogy ezek gondot viseljenek szükségeikre. De ez persze föltételezi azt, hogy lelkészük ismeri őket, és hogy van rendes gyóntatójuk. Kiterjedt plébánián, ahol a lelkésszel való kapcsolat talán igen csekély vagy teljesen hiányzik, legalább rendes gyóntatója legyen valakinek, aki ismeri őt, ha a gyóntató nem is mindig formálisan és kifejezetten „lelkivezető”. Ennek oka az, hogy a gyónás természeténél fogva magában foglal egy kis lelkivezetést. A gyóntató köteles a gyónó tanítására és irányítására, legalább annyira, amennyire ez a bűnbánat szentségének gyümölcsöző vételéhez szükséges. De mikor valaki szokásszerűen súlyos bűnöket követ el, akkor - ha valóban eredményes lépéseket akar tenni a bűn elkerülésére - feltétlenül tanácsra és megfelelő útbaigazítósra van szüksége. Ha pedig nem hajlandó ilyen lépésekre, akkor mondhatjuk-e, hogy gyümölcsözően veszi a szentséget? így tehát még a rendes gyónásba is bele kellene tartoznia bizonyos mértékű lelkivezetésnek.
• Azt gondolhatná valaki: miután a világi ember nem „a tökéletesség állapotában” él, nem szorul ilyenfajta vezetésre. De mihelyt a világinak különleges munkatere van az Egyház érdekében, vagy helyzete sajátos problémákat vet föl, feltétlenül szüksége lenne vezetőre.
• Mindenkinek, aki szabadon igénybe vesz bizonyos hivatásos eszközöket, hogy elérje az egyesülést Istennel, természetszerűen szüksége van sajátos lelki alakításra. Az ilyen férfit vagy nőt meg kell tanítani hivatásának jelentőségére, szellemére, céljaira és jellegzetes problémáira. Ez sokkal mélyebbet jelent, mint pusztán külső alakulást - annak megtanulását, hogyan kell megtartani a szabályokat, hogyan kell kivitelezni a közösségi élet különféle szokásait és előírásait. Attól a perctől kezdve, hogy valaki belép egy szigorúan intézményesített életbe, ahol a legkisebb részletig minden szabályozva van, a bensőséges egyéni irányítás erkölcsileg szükséges védőszerré válik az eltorzulós ellen.
• A szerzeteséletben, különösen a kiképzés korszakában, a boldogság valóban a bölcs irányítástól függ. Természetesen a szerzetes „üdvözülhet” jó lelkivezető nélkül is. Nem erről van szó. Az a kérdés: élhet-e termékeny, boldog, értelmes lelkiéletet? Legalábbis valamennyi irányítás nélkül ez aligha lehetséges. De persze nem föltétlenül egy pap, teológus vagy szakember vezetésére célzunk. Nővérek esetében egy bölcs főnöknőnek vagy egy jó újoncmesternőnek képesnek kellene lennie bizonyos mértékű vezetésre a jelzett értelemben.

• Még a kiképzés után is, a fogadalmas szerzetesnek is szüksége van kelkivezetésre. Egyes esetekben nem is találkozik előbb a komolyabb problémákkal, csak a fogadalomtétel után. Bizonyos körülmények között a vezetés ilyenkor szükségesebb, mint valaha. Nagyon fontos, hogy a fogadalmakat közvetlenül követő időben minden szerzetes, hacsak lehet, állandó - bár nem szükségképpen gyakori - irányításban részesüljön. Legkívánatosabb olyasvalakinek a benső irányítása, aki ismeri és megérti őket, a kötetlenség és bizalom légkörében, ezt pedig az elöljáróval talán nem olyan könnyű megteremteni. Az évek tapasztalataira támaszkodó szerzetesek már föltételezhetően tudják magukat irányítani - de néha még nekik is szükségük van arra, hogy bölcs lelkivezetőtől kérjenek tanácsot. Egy szerzetesnek sem szabad azt gondolnia, hogy neki egyáltalán nincs szüksége lelkivezetésre.
• Megjegyzendő: semmiképpen sem tételezzük fel, hogy minden szerzetes számára ugyanolyan szükséges a lelkivezetés. A fiatalok jobban rászorulnak, mint az öregek, de gyakorlatilag minden az egyéni eseten fordul. Általában azonban haszonnal ismételhetjük meg azt az állításunkat, hogy érett szerzetesnek rendes körülmények között képesnek kell lennie saját irányítására. Felelős állásban lévő, nehéz megbízatást betöltő ember bizonyára sok olyan döntéssel kerül szembe, amiért ő és csakis ő felelős Isten színe előtt. Sőt olyan problémák megoldása is várhat rá, amelyeket lehetetlen bárki más ítéletének alávetni. Ez rettenetes magányba zárja. Egyes szerzeteseket és papokat rémület tölt el ilyen elhatározások puszta gondolatára is. Pedig ez tévedés. Nem szabad menekülnünk a felelősség elől, nem szabad olyan bálványt csinálni a kelkivezetésből, hogy érett és felelős egyházi ember létünkre tapodtat se akarjunk mozdulni másképpen, mint „engedelmességből”, vagyis úgy, hogy valaki más vállalja értünk a felelősséget. Fölösleges mondani: téves az az elgondolás is, hogy a vezetőnek mindenben „engedelmeskednünk” kell - erről később lesz még szó. A normális szerzetesben szerzetesi alakulásával együtt kellene fejlődnie az okosság erényének, hogy tudja irányítani önmagát olyankor, amikor a külső vezetés lehetetlen vagy szükségtelen. Ez Istenbe vetett bizalmat tételez fel, és őszinte ráhagyatkozóst a Szentlélekre. Tőle mindenkor megkaphatjuk az isteni Tanács világosságát, és arra rábízhatjuk magunkat - föltéve, hogy lelkiismeretes szerzetesek vagyunk, és próbálunk az imádság emberei lenni.
• Manapság a legtöbb embernek szerencséje van, ha talál valakit, aki „irányítást tud adni neki”, mikor a felhalmozódott problémák súlya alatt görnyed. Az eszményi az lenne, ha mindenkinek lenne lelkiatyja, akihez rendszeres irányításra járhatna. Az elöljárók mindig szívesen megengedik, hogy szerzeteseik lelki beszámolót küldhessenek egy-egy erre alkalmas lelkivezetőnek. A kódex biztosítja, hogy bármelyik joghatósággal rendelkező gyóntatóhoz elmehessenek.
• Csakhogy nem könnyű lelkivezetőt találni, még a szerzeteséletben sem. Még ha több pap van is kéznél, az sem jelenti azt, hogy mind alkalmas „vezetőnek”. Talán az igazán jó szerzetesi lelkivezetők ritka volta magyarázza, hogy egyes közösségekben akkora problémák adódnak. Néha a szerzetesek nem kapnak igazán megfelelő képzést, és mégis fogadalmat tesznek, - ez szerencsétlen következményekkel jár. De az is lehet, hogy a fogadalomtétel után a jó noviciátus hatásai elpárolognak, mert nincs vezető, aki a jól kezdett művet folytassa. Semmi kétség: sok hivatásvesztést meg lehetne előzni igazán szolid és szilárd lelkivezetéssel a jelöltség utáni első évek idején.
  
•  A jó vezető ritka madár. Ez nagyon fontos ügy. Ha igazán óhajtunk lelkivezetőket a magunk és mások számára, keresnünk kell őket. Legalábbis imádkozhatunk erre a szándékra! 
• Isten olyan papokat támaszt, akik a velejáró nehézségek és áldozatok ellenére óhajtják ilyen munkának szentelni magukat. De mindig fennáll a veszély, hogy a komoly irányításra alkalmas pap szolgálatait túlságosan igénybe veszik, és elhalmozzák kérésékkel. Pedig ha hatásos vezető akar lenni, akkor az az első kötelessége, hogy ügyeljen saját lelkiéletére, szakítson időt az imádságra és elmélkedésre, hiszen sohasem fogja tudni azt adni másoknak, amije neki magának nincs.