Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [7]

         14. A gótok idejében királyuk, Totila is hallott arról, hogy a szent férfiút eltölti a prófétaság szelleme. Elindult tehát monostora felé, és kissé távolabb megállapodott, hírül adatva neki, hogy érkezőben van hozzá. A monostorból azonnal üzenet jótt számára, hogy jöjjön nyugodtan. Ő azonban, minthogy álnok lelkületű volt, próbára akarta tenni Isten emberét, igazán rendelkezik-e a prófétálás szellemével. Egyik fegyverhordozóját Riggónak hívták; ez átadta netí lábbelijét, ő pedig királyi ruhába öltöztette, és megparancsolta neki, hogy mintegy az ő személyében menjen el Isten emberéhez. Kíséretként három társát is vele küldte, akik legszűkebb környezetét szokták alkotni azaz Vult, Rudericet és Blindint, hogy Isten szolgája szemében azt színleljék, hogy ő Totila király, és mellette legyenek. Még más kísérőket és fegyvereseket is adott melléje, hogy mind a kísérőkbő1, mind a bíboröltözékből azt higgyék, hogy Riggo a király Amikor ez ékes ruházatban, kísérői csapatától körülvéve belépett a monostorba, Isten embere ott ült egy távoli helyen. Amint megpillantotta az érkezőt - ahogy távolról már hallható volt hangja -, ezt kiáltotta feléje: „Tedd le, fíam, tedd csak le, amit viselsz: nem a tied az!” Riggo erre tüstént földre rogyott, megrettent, hogy ily nagy férfiút próbált kijátszani. Akik vele jöttek Isten emberéhez, ugyancsak a földre roskadtak. Mikor aztán fölkeltek, nem mertek hozzá közeledni, hanem visszatértek királyukhoz, és remegve jelentették neki, milyen gyorsan lelepleződtek.

         15. Totila ekkor maga ment el Isten emberéhez. Amikor messziről meglátta, nem mert feléje közeledni, hanem a földre vetette magát. Isten embere kétszer-háromszor szólította: „Kelj fel.” Ám ő nem mert előtte a földről felkelni. Ekkor Benedek, az Úr Jézus Krisztus szolgája, maga lépett oda a földre borult királyhoz. Felemelte a földről, megfeddte cselekedeteiért. Pár szóval mindent előre megmondott neki, ami majd a jövőben történik vele, és így szólt hozzá: „Sok rosszat cselekszel, sokat cselekedtél, végre-valahára hagyj már fel gonoszságoddal. Rómába bevonulsz, átkelsz a tengeren is, kilenc évig uralkodsz, a tízedikben meghalsz.” Ezek hallatára a király nagyon megrettent, imádságot kért, majd eltávozott. És valóban, ettől az időtől kezdve már nem volt annyira kegyetlen. Nem sokkal utóbb bevonult Rómába, eljutott Szicíliába is, uralkodása tizedik évében pedig a mindenható Isten ítélete folytán királyságát életével együtt elvesztette.
         A canusiumi [Canosa di Puglia] szentegyház püspöke gyakran felkereste az Úr szolgáját; Isten embere érdemekben gazdag élete miatt nagyon szerette őt. Amikor Totila király bevonulásáról és Róma város pusztulásáról beszélgetett vele, a püspök így szólt: „Ez a király a várost úgy lerombolja, hogy többé senki sem lakik benne.” Isten embere ezt válaszolta neki: „Rómát a pogányok nem törlik el a föld színéről, hanem viharok, villámok, forgószél és földrengés sújtja, s így lesz része a pusztulásban.” E jövendölés titkai már napnál világosabbak előttünk, akik látjuk e város viharoktól szétdúlt falait, összedőlt házait, lerombolt templomait. Az idő múlásától megviselt épületek a gyakori összeomlások következtében lassan romokban hevernek. Tanítványa, Honoratus, akitől ezt az értesülést szereztem, azt mondja, hogy ezt nem közvetlenül tőle hallotta, hanem azt állítja, hogy a testvérek mondták el neki.
         16. Ugyanebben az időben az aquinumi [Aquino] egyház egyik klerikusát az ördög gyötörte. Constantinus, a tiszteletre méltó férfiú, e szentegyház püspöke a vértanúk sok helyére elküldte, hogy épségét visszanyerhesse. Ám a szent mártírok nem akarták egészséggel megajándékozni, hogy így mutassák ki, milyen nagy a kegyelem Benedekben. Elvitték tehát a mindenható Isten szolgájához, Benedekhez. Ő az Úr Jézus Krisztushoz imádkozva a megszállott emberből azonnal kiűzte az ősellenséget. Amikor így meggyógyult, ezt parancsolta neki: „Menj, és ezután húst ne egyél, a szent rend felvételét pedig soha meg ne kíséreld. Amely napon ugyanis a szent rendet fel merészelnéd venni, azonnal újra az ördög rabságába esel.” A klerikus épségben távozott. Friss fájdalom a lelket félelemben tartja: így egy ideig ő is megtartotta, amit Isten embere parancsolt neki. Amikor azonban évek múltán azok, akik nála előbbre voltak, mind elhaláloztak, továbbá azt látta, hogy a nála hátrább valók a szent rendek felvételében föléje kerülnek, mintha az idők múlásával elfelejtette volna Isten emberének szavát, sutba dobta azt, és felvette a szent rendet. Erre az ördög, amely elhagyta, újra hatalmába kerítette, és nem szűnt meg gyötörni mindaddig, amíg csak ki nem lehelte lelkét.

         Péter: Úgy látom, Isten embere az istenség titkaiba is behatolt; meglátta: a klerikus azért adatott át az ördögnek, hogy ne merészelje felvenni a szent rendet.
         Gergely: Miért ne ismerte volna az istenség titkait az, aki az istenség parancsait megtartotta, hisz írva van: „Aki az Úrhoz ragaszkodik, egy lélek ővele”(lKor 6,17)?
          Péter: Ha egy lélekké lesz az Úrral, aki az Úrhoz ragaszkodik, hogyan van, hogy ugyanez a kiváló hithirdető ezt mondja: „Ki ismerte meg az Úr gondolatát? Vagy ki volt az ő tanácsadója?” (Róm 11,34).Furcsának látszik, hogy az ember ne ismerje annak gondolatát, akivel eggyé lett.
         Gergely: A szent férfiak, amennyiben egyek az Úrral, igenis ismerik az Úr gondolatát. Hiszen ugyanez az apostol ezt is mondja: „Mert ki ismeri az ember benső dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek?” (1Kor 2,11) Éppúgy Isten dolgait sem ismeri senki, csak Isten Lelke. És hogy megmutassa: ő is ismeri Isten dolgait, ezt fűzi hozzá: „Mi nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istentől eredő Lelket.” (1Kor 2,12) Ezért ismét csak ezt mondja: „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív fel nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által.” (1Kor 2,9)
         Péter: Ha tehát az apostolnak Isten Lelke nyilatkoztatta ki Isten dolgait, hogy mondhatta korábban idézett szavai előtt ezeket: „Mekkora a mélysége Isten gazdagságának, bölcsességének és tudásának! Mily kifürkészhetetlenek szándékai, mily megfoghatatlanok útjai!” (Róm 11,33) De hogy ezt mondom, eszembe ötlik egy másik kérdés is: Dávid próféta e szavakkal szól az Úrhoz: „Ajkammal hirdetni fogom szád minden végzését.” (Zsolt 118,13) Minthogy kisebb dolog tudni, mint hirdetni is valamit, hogyan van az, hogy Pál megfoghatatlannak mondja Isten gondolatait, Dávid ellenben azt állítja, hogy ő mindezeket nemcsak tudja, hanem ajkával hirdeti is?
         Gergely: Mindkét dologra feleltem már előbb, amikor azt mondtam, hogy a szent férfiak, amennyiben egyek az Úrral, az Úr gondolatát igenis ismerik. Mindazok ugyanis, akik önmagukat neki átadva az Urat követik, éppen az önátadás révén egyesülnek Istennel; viszont, minthogy még a romlandó test súlya alatt görnyednek, ennyiben nincsenek Istennel együtt. Tehát: tudják Isten gondolatait, a titkosat is, amennyiben vele egyesülnek; viszont amennyiben el vannak még Tőle választva, nem tudják őket. Mivel tehát titkait emberésszel teljesen meg nem értik, azt állítják, hogy megfoghatatlanok az Ő gondolatai. Másrészt azonban: mivel lélekben hozzátapadnak, így hozzátapadva amit - akár a Szentírás szavai, akár titkos kinyilatkoztatások által - éppen kapnak, azt fel is ismerik, tudják és hirdetik is. Istennek azokat a gondolatait tehát, amelyekről Ő hallgat, nem tudják. Amit viszont elmond, azt tudják. Ezért Dávid próféta, mikor ezt mondta: „hirdetni fogom ajkammal minden végzését”, rögtön hozzátette: „szádnak”, mintha csak világosan ezt mondaná: azokat a gondolataidat tudom megismerni és hirdetni, amelyekről tudom, hogy te mondottad őket. Mert azokat, amelyeket nem közölsz, kétségkívül elrejted megismerésünk elől. Egyezik tehát a próféta és az apostol mondása: egyrészt megfoghatatlanok Isten ítéletei, másrészt azonban, amit szája közöl, azt emberi ajkak is hirdetik. Mert úgy van, hogy amit Isten közöl, azt az emberek ismerhetik, amit meg rejtve tart, azt nem tudhatják.
         Péter: Kérdésem közbevetése folytán a dolog értelme világossá lett. Ám most már arra kérlek, folytasd, ha még van további mondanivalód e férfiú csodás erejét illetően.

         17. Egy nemesi származású férfi, név szerint Theoprobus, Benedek atya szavára szerzetes lett; érdemekben gazdag élete miatt nagyon bensőséges viszonyban volt vele. Amikor egyik nap belépett Benedek cellájába, keserves sírásban találta. Sokáig állt ott csendben de úgy látta, könnyeinek nem szakad vége. Isten embere azonban nem imádkozva sírt - ahogy máskor szokta -, hanem szomorúan panaszkodva. Megkérdezte tőle, mi az oka ily nagy bánkódásának. Isten embere rögtön felelte: „Az egész monostor, amit felépítettem, minden, amit a testvéreknek elrendeztem, a mindenható Isten ítélete folytán átadatott a pogányoknak. Alig tudtam azt is kieszközölni, hogy a lelkek az enyémek maradjanak.” Szavait akkor Theoprobus csak hallotta, mi azonban már megvalósulva látjuk, hisz tudjuk, hogy monostorát a longobárdok népe a közelmúltban lerombolta. Nemrégiben, éjszaka idején, a testvérek pihenése alatt a longobárdok behatoltak, mindent széthordtak, de egyetlen embert sem tudtak elfogni. Teljesítette a mindenható Isten, amit Benedeknek, hűséges szolgájának megígért: ha az anyagi dolgokat a pogányok kezére adja is, a lelkeket megőrzi. Ebben a dologban Pál szerepében látod Benedeket; az ő hajója is mindenestül elpusztult, de vigasztalásképpen megkapta társai életét.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész
         - hatodik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [6]

         9. Egyik nap, amikor a testvérek a monostor lakóhelyiségeit építették, egy ott fekvő követ is be akartak emelni a falba. Két-három testvér sem tudta azonban megmozdítani. Erre még másokat is odahívtak, de a kő továbbra is olyan mozdulatlan maradt, mintha belegyökerezett volna a földbe. Nyilvánvaló volt: maga az ősellenség ült rá, minthogy annyi férfikéz nem tudta helyéből kimozdítani. E nehézség láttán Isten emberéhez siettek, jöjjön el, és imádságával űzze messze az ellenséget, hogy aztán felemelhessék a követ. Ő azonnal oda is ment, ima után áldást adott rá, mire olyan gyorsan felemelték a követ, mintha semmi súlya nem lett volna.

         10. Isten embere szándékának megfelelően akkor ott ásni kezdtek. Amikor így ásás közben mélyebbre jutottak, egy ércből való bálványszoborra bukkantak. Egy időre a konyhába dobták be, és ekkor úgy tűnt, hogy tűz csap fel belőle. A szerzetesek mind azt hitték, hogy a tűz az egész konyhaépületet elhamvasztja. Ahogy nagy zaj közepette oltani próbálták, a csődületre odajött Isten embere is. Azt találta, hogy ő nem látja a tüzet, csak a testvérek szeme; azonnal imádságra hajtotta le fejét. Így aztán szemük helyes használatára vezette vissza a testvéreket, hiszen látta, hogy képzeletbeli tűz kápráztatja el őket. Erre ők is úgy látták már, hogy a konyha épülete épségben van, és nem észlelték többé a lángokat sem, amelyeket csak az ősellenség vetített lelki szemeik elé.

         11. Ismét más alkalommal, mialatt a testvérek - minthogy a helyzet így kívánta meg - egy falat kissé magasabbra húztak, az Isten embere pedig cellája magányában tartózkodott buzgó imádságba merülve, újra megjelent előtte az ősellenség csúfolkodva; jelentette, hogy a munkában levő testvérekhez tart. Ezt Isten embere hírnök útján gyorsan jelezte a testvéreknek, azt üzenve; „Testvérek, óvatosan dolgozzatok, mert ebben az órában odaérkezik hozzátok az ördög.” Alig fejezte be szavait az üzenetvivő, a gonosz lélek máris ledöntötte az épülő falat, és az lezuhanva az egyik gyermekszerzetest, egy császári udvari ember fiát, agyon is zúzta. Az eset mindannyiukat nagyon elszomorította, és mélyen lesújtotta; nem ugyan a fal kára, hanem a testvér elvesztése miatt. Mélységes fájdalmukban igyekeztek ezt a tiszteletre méltó Benedek atyának minél előbb jelenteni. Benedek atya ekkor maga elé hozatta a szétroncsolt testű gyermeket. Csak köpenybe burkolva tudták vinni, mert a ledőlt fal kövei nemcsak tagjait, hanem csontjait is összezúzták. Isten embere cellájában azonnal gyékényre fektette, amelyet közönségesen mattának hívnak. Ezen szokott imádkozni. Majd kiküldve a testvéreket, bezárta szobája ajtaját, és a szokottnál is nagyobb buzgósággal imádkozni kezdett. Csodálatos dolog történt! Még ugyanebben az órában épségben küldte őt vissza a munkához, korábbi erejének teljes birtokában, úgyhogy ő is a testvérekkel együtt fejezhette be a falat, jóllehet az ősellenség azt hitte, hogy pusztulásával csúfot űzhet Benedekből. Eközben Isten embere a prófétaság szellemével is kitűnt: későbbi eseményeket jövendölt meg, és távolban történt dolgokat hozott környezete tudomására.

         12. Kolostori szokás volt, hogy amikor a testvérek valami megbízatással künn jártak a világban, sem ételt, sem italt nem vettek magukhoz kolostorukon kívül. A Regulának ezt a gyakorlatát pontosan megtartották. Egyik nap valami ügy intézésére távoztak így a testvérek, amikor késői órákig voltak kénytelenek künn időzni. Úgy intézték a dolgokat, hogy egy vallásos asszony otthonába tértek be, és ott étkeztek. Így később érkeztek vissza a kolostorba; szokás szerint az atya áldását kérték. Ő azonnal ezt kérdezte tőlük: „Hol étkeztetek?” Azt felelték: „Sehol sem.” Erre így szólt hozzájuk: „Miért hazudtok ekképpen? Vajon nem tértetek-e be ennek és ennek az asszonynak a házába? Ezt és ezt az ételt nem költöttétek-e el nála? Nem ittatok-e ennyi meg ennyi pohár bort is?” Amikor így a tiszteletre méltó atya elsorolta nekik mind az asszony vendéglátását, mind az ételek fajtáját, mind pedig a poharak számát, mindent bevallottak, amit tettek, és remegve borultak le lába elé, elismerve, hogy hibáztak. Ő pedig azonnal megbocsátotta hibájukat, számolva azzal, hogy távollétében sem tesznek többé ilyesmit, minthogy most már tudják róla, hogy lélekben velük van.

         13. A fentebb említett Valentinianus szerzetes testvére világi, de vallásos ember volt. Hogy Isten szolgájának imáját elnyerje, és testvérét lássa, évenként éhgyomorral szokott lakóhelyéről a kolostorba jönni. Egy napon, amikor történetesen éppen úton volt a monostor felé, egy vándor utas is csatlakozott hozzá, aki útra való élelmét is magával vitte. Amikor már későre járt az idő, ezt mondta: ,Jöjj, testvér, együnk valamit, hogy el ne lankadjunk az úton.” Ő azt felelte: „Távol legyen ez tőlem, testvérem. Nem teszem, mert mindig böjtölve szoktam a tiszteletre méltó Benedek atyához jönni.” Erre a feleletre az útitárs egy ideig elhallgatott. Midőn azonban egy kis utat ismét megtettek, újra csak biztatta, hogy egyenek. Ám ő nem akart beleegyezni, mert éhgyomorral szándékozott megérkezni. És erre újra elhallgatott, aki az evést szorgalmazta, és egyetértett egy kis ideig még abban, hogy továbbra is böjtölve menjen vele együtt. Midőn azonban egyrészt már hosszabb utat tettek meg, másrészt a hosszú idő kifárasztotta őket a járásban, íme, útközben egy rétre bukkantak, aztán egy forrásra. Mindez nagyon vonzónak tűnt nekik testük felüdítésére. Ekkor az útitárs ezt mondotta: „Íme, itt a víz, itt a rét, itt a kellemes hely, ahol felüdíthetjük magunkat, és kissé megpihenhetünk, hogy utána épségben végezhessük be gyaloglásunkat.” Hogy így a szó hízelgett a fülnek, a hely pedig a szemnek, ennek a harmadik rábeszélésnek engedett, beleegyezését adta, és evett. Az esti órákban aztán megérkezett a monostorba. A tiszteletre méltó Benedek atya elé vezették, és imádságát kérte. Ám a szent férfiú szemrehányóan azonnal eléje tárta azt, amit az úton cselekedett, és azt mondta: „Hogyan történhetett ez meg, testvér? Hogy ugyanis téged a gonosz ellenség, amely útitársad által szólt hozzád, első alkalommal nem tudott rávenni, másodszor sem, harmadszorra mégis rábeszélt, és így akarata szerint győzedelmeskedett feletted?” Ekkor ő, beismerve lelke gyengeségét, lábai elé vetette magát, és annál inkább kezdte gyarlóságát pironkodva siratni, minél jobban látta, hogy még távollétében is Benedek atya szeme előtt volt, amikor hibázott.

        Péter: Úgy látom, a szent férfiú szívében Elizeus szelleme élt, aki együtt volt távol levő tanítványaival is.
         Gergely: Péter, légy most csendben, hogy aztán nagyobb dolgokat is hallhass.

 Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész
         - ötödik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [5]

         8. A környéken már mindenfelé fellángolt a mi Urunknak Jézus Krisztusnak szeretete, és sokan hagyták el már a világ életét, hogy a Megváltó könnyű igájába törjék be szívüket. Ám a gonoszok tulajdonsága, hogy másokra irigykednek az erények birtoklásáért, amelyeket ők viszont nem igyekeznek megszerezni. Egy szomszédos templom papját, név szerint Florentiust, a mi alszerpapunknak, Florentiusnak nagyatyját is ledöntötte lábáról az ősellenség gonoszsága, s a szent férfiú buzgólkodására irigy szemmel kezdett tekinteni; ócsárolta életmódját, és akiket csak tudott, még meglátogatásától is igyekezett visszatartani. Amikor azonban látta, hogy sikeres működésének gáncsot nem vethet, életszentségének híre pedig egyre növekszik, sőt éppen hírnevének dicsősége vonz szakadatlanul sokakat a tökéletesebb életeszmény felé: mind jobban és jobban fellángolt lelkében az irigység tüze, és így egyre elvetemültebbé vált, mert életszentségének dicsőségére áhítozott, de dicséretes életmódját nem kívánta. Irigysége vakságában odáig jutott, hogy szeretetközösségük jeleként mérgezett kenyeret küldött neki. Isten embere hálásan fogadta, de nem maradt rejtve előtte, milyen veszedelem rejlik a kenyérben. Étkezése idején a szomszédos erdőből egy holló szokott odaszállni, hogy kezéből vegye a kenyeret. Amikor a holló szokása szerint ekkor is megérkezett, Isten embere eléje vetette a kenyeret, amelyet a pap küldött neki, és ráparancsolt: „Urunk, Jézus Krisztus nevében vedd ezt a kenyeret, és olyan helyen dobd el, ahol senki emberfia meg nem találhatja.” Ekkor a holló nyitott szájjal, kitárt szárnyakkal röpködni kezdett a kenyér körül, károgva, mintha csak világosan azt mondaná: igenis, akar engedelmeskedni, de mégsem tudja a parancsot végrehajtani. Isten embere pedig újra és újra ráparancsolt ezekkel a szavakkal: „Vedd csak, vedd fel, nem történik veled semmi. Dobd el ott, ahol ember meg nem találhatja.” Hosszabb idő múltán a holló végre belekapott, felemelte és eltávozott vele. Három óra múlva, amikor már eldobta a kenyeret, s visszatért, megkapta Isten emberének kezéből szokott adagját is. Amikor a tiszteletre méltó atya ebből látta, hogy a pap lelkében ott izzik a gyűlölet az ő élete ellen, inkább miatta, semmint saját maga miatt bánkódott. Az említett Florentius ellenben, mivel a Mester testét nem tudta megölni, most már tanítványai lelkének meggyilkolásáért lobbant lángra. Ezért a monostor kertjébe, ahol Benedek lakott, szemük elé hét mezítelen leányt küldött. Ezek egymás kezét fogva sokáig táncoltak ott, hogy a tanítványok lelkében felkorbácsolják az érzékiség vágyát. Amint a szent férfiú ezt cellájából észrevette, és a még fiatal tanítványok lelkét a bukástól féltette – minthogy azt gondolta, minden csak az ő üldöztetése végett történik -, kitért az irigység útjából. Ezért az összes imahelyeket, amelyeket alapított, az élükre helyezett elöljárók alá rendelte, és testvéreket is adott mindegyikhez, majd néhány szerzetest maga mellé véve elhagyta itteni lakóhelyét. Alig tért ki azonban alázatosan Isten embere a gyűlölködés elől, a papot a mindenható Isten rettenetesen megbüntette. Mert amikor háza erkélyén állott, és észrevéve Benedek távozását, ujjongani kezdett, jóllehet a ház egyéb szerkezetében épségben megmaradt, az erkély ahol állott, leszakadt, és összezúzta Benedek ellenségét, kioltva életét. Isten emberének Maurus nevű tanítványa ekkor úgy vélte, hogy rögtön jelentenie kell a történteket a tiszteletre méltó atyának, Benedeknek, aki az erkélytől még alig volt tíz mérföldnyire. Ezt üzente neki: „Térj vissza, mert a pap, aki téged üldözött, immár halálát lelte.” Amikor Isten embere, Benedek ezt meghallotta, fájdalmas panaszokban tört ki, egyrészt azért, mert ellensége elpusztult, másrészt pedig mivel tanítványa az ellenség halálán örvendett. Ezért aztán vezeklést is szabott tanítványára, mert amikor a dolgot hírül adta, az ellenség pusztulásán örvendeni merészelt.

         Péter: Csodálatosak és rendkívül bámulatosak, amiket mondasz; mert a sziklából való vízfakasztásban Mózest, a víz mélyéről visszatérő vasdarab esetében Elizeust, a vízen járásban Pétert, a holló engedelmességében Illést, ellensége halálának meggyászolásában Dávidot ismerem fel benne. Ha végiggondolom, ez a férfiú valóban el volt telve minden igazak lelkével.
         Gergely: Péter, az Úr embere Valakinek a lelkét hordozta: azét, aki a nekünk hozott megváltás kegyelmével az összes választottak lelkét eltöltötte, akiről János ezt mondja: „Ő volt az igazi világosság, amely megvilágosít minden e világra jövő embert” (Jn 1,9). És akiről ugyancsak írva van: „Mi mindnyájan az Ő teljességéből vettünk” (Jn 1,16). Mert valóban: Isten szent emberei az Úrtól csodás erőket kaphattak, de nem tudták ezeket egyben másoknak is átadni. Ő azonban, aki ellenségeinek Jónás próféta jelét ígérte, övéinek erőt adott a csodák véghezvitelére. Így a gőgösök szemében csak meghalni, az alázatosak előtt azonban feltámadni is kegyes volt, hogy azok is lássák, mit vetettek meg, és emezek is, mit kell tisztelniük és szeretniük. E titokzatos isteni végzésből ered, hogy a gőgösök csak a halál szégyenét látják, az alázatosak ellenben a halál felett való diadalmas erőt nyerik el.
         Péter: Arra kérlek most már, fejtsd ki azt is, hogy hova költözött a szent férfiú, és tett-e ott is csodajeleket.
         Gergely: A szent férfiú, bár más helyre költözött, ellenséget mégsem cserélt. Utána ugyanis még súlyosabb küzdelmeket állott ki, mert most már azt is meg kellett tapasztalnia, hogy maga a gonoszság mestere támadt nyíltan ellene. Egy Cassinum [Cassino] nevű erődítmény állott egy magas hegy oldalában. A hegy a várat széles hajlattal fogta körül, de egyben három mérföldnyire kiemelkedve csúcsával mintegy az égbe tört. Volt itt egy régi szentély, ahol az ősi pogány szokásnak megfelelően a tudatlan mezei nép még Apollót tisztelte. Körös-körül pedig berkek virultak démonok tiszteletére: itt még ebben az időben is pogányok esztelen sokasága fáradozott istentelen áldozatok bemutatásával. Amikor Isten embere ideérkezett, összezúzta a bálványszobrot, lerombolta az oltárt, kiirtotta a berkeket, sőt magából Apolló templomából Szent Márton tiszteletére emelt szentélyt. Oda, ahol Apolló oltára állt, Szent János szentélyét állította fel. A környéken lakó embereket hithirdetésével az igaz hitre hívta. Ám mindezt az ősellenség nem tűrte szó nélkül, és már nem rejtett módon vagy álomlátásban, hanem látható alakban állt az atya szeme elé, és nagy kiáltozások közepette arról panaszkodott, hogy erőszakot szenved; hangját a testvérek is hallották, jóllehet alakját nem látták. Ahogy a tiszteletre méltó atya tanítványainak elmondta, az ősellenség iszonyatosan rút formában, tűzlángban jelent meg lelki szeme előtt, s égő arccal és szemmel dühöngött ellene. Amit mondott, azt valamennyien hallották, először ugyanis a nevén szólította őt. Mivel Isten embere semmit sem felelt neki, gyalázkodásokban tört ki, és azt kiabálta: „Benedictus, Benedictus”, de látva, hogy semmi választ nem kap, rögtön hozzátette: „Maledictus, non Benedictus [Átkozott, nem Áldott], mi bajod van énvelem? Miért üldözöl engem?”
         Ám most vegyük sorra az ellenség új harcait Isten szolgája ellen, akit ugyan akarattal hívott ki a viadalra, de ezzel akarata ellenére csak a győzelemre adott neki alkalmat.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész
         - negyedik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [4]

         5. Azok közül a monostorok közül, amelyeket Benedek itt felépített, három egy hegy tetején állott. Ezért a testvéreknek nagyon nehezükre esett állandóan lejárni a tóhoz, hogy vizet merítsenek, különösen azért, mert a hegy oldalán, amikor leereszkedtek rajta, mindig komoly veszedelem fenyegette őket. Így a három monostor testvérei együttesen elmentek egyszer Isten szolgájához, Benedekhez, és azt mondták neki: „Nehéz nekünk naponta lejárni a tóra vízért. Szükséges volna tehát, hogy a monostorok innen máshová költözzenek.” Meghallgatta, és kedvesen megvigasztalta őket. Még azon az éjjelen egy kisfiúval, név szerint Placidus-szal, akit fentebb említettem már, felment a sziklás hegy tetejére, és ott hosszasan imádkozott. Imádsága végeztével három szikladarabot helyezett el azon a helyen, jel gyanánt, majd visszatért monostorába, anélkül azonban, hogy bárki is tudott volna a dologról. Amikor pedig másnap az említett testvérek újra visszatértek hozzá a víz ügyében, ezt mondta nekik: „Menjetek csak el, és ott, ahol három egymásra tett követ találtok, ássatok egy keveset: a mindenható Istennek van ereje, hogy a hegy tetején is vizet fakasszon, s így levegye vállatokról a nehéz jövés-menés terhét.” Erre elmentek, és a hegynek azt a szikláját, amelyről Benedek beszélt nekik, már nedvesen találták. Miután pedig vájatot is csináltak rajta, az tüstént megtelt vízzel, amely oly bőségben áradt tovább, hogy még most is gazdagon fakad, sőt a hegycsúcsról a mélybe folyik alá.

         6. Egy alkalommal egy lélekben szegény gót férfi jött oda, hogy szerzetes legyen. Isten embere, Benedek készségesen fel is vette. Egyik nap egy vasszerszámot adatott neki, amelyet sarlóhoz való hasonlósága miatt sarlókésnek neveznek, mégpedig abból a célból, hogy egy darabon irtsa ki a tövisbokrokat, mert ott akartak kertet létesíteni. A hely, amelyet a gótnak irtania kellett, a tó partja fölött terült el. Amikor a gót ereje megfeszítésével kezdte a bokrokat kivagdalni, a vas egyszer csak leröpült a nyélről, és a tóba esett, oda, ahol akkora volt már a víz mélysége, hogy semmi remény nem volt visszaszerzésére. A gót elveszettnek hitte az eszközt, remegve futott Maurus szerzeteshez, jelentette az okozott kárt, és magát is bűnnel vádolta. Maurus szerzetes viszont hamarosan tudomására hozta ezt Isten szolgájának, Benedeknek. Isten embere, Benedek ennek hallatára a tóhoz ment, kivette a gót kezéből a nyelet, és a tóba vetette. És íme, a vas azonnal felbukkant a mélyből, és újra beleilleszkedett a nyélbe. Benedek ezután tüstént visszaadta neki a vasszerszámot, és ezt mondta: „Itt van, dolgozz vele tovább, és ne szomorkodj!”

         7. Egyik nap, amikor a tiszteletre méltó Benedek a cellájában tartózkodott, a szent férfiú egyik szerzetese, a már említett Placidus, a tóhoz ment vizet meríteni. Kezében levő edényét vigyázatlanul eresztette a vízbe, és így ő maga is utána esett. A hullám gyorsan elsodorta, és már majdnem egy nyíllövésnyire vitte befelé a szárazföldtől. Isten embere a cellájából azonnal észrevette ezt; tüstént hívta Maurust, és így szólt hozzá: „Siess, Maurus testvér, mert a gyermek, aki vízért ment, a tóba esett, és már messzire vitte a hullám.” Csodálatos esemény! Péter óta ismeretlen! Miután ugyanis Maurus áldást kért és kapott, sietve indult az atya parancsszavára, és egészen addig a helyig, ameddig a hullám magával sodorta a gyermeket, úgy vélte, hogy a szárazon jár, pedig a víz színén szaladt. Hajánál fogva megragadta a fiút, és gyors futással visszatért vele együtt. Amint azután szárazra lépett a lába, feleszmélve hátranézett, és rájött, hogy a víz felett futott. Minthogy gondolni sem merte volna, hogy ez megtörténhet, megdöbbenve csodálkozott az eseten. Majd visszatért az atyához, és beszámolt neki a történtekről. A tiszteletre méltó Benedek nem a maga érdemének, hanem az engedelmesség jutalmának tulajdonította a dolgot. Ám Maurus a parancs eredményének mondta, ami történt, minthogy ő nincs tudatában olyan erőnek, amelyet öntudatlanul gyakorolt volna. E kedves alázatossági vetélkedésben a megmentett gyermek lépett fel bíróként. Ezt mondta: „Amikor engem a vízből kifelé húztak, a fejem fölött az apát köpenyét láttam, és meg voltam győződve, hogy ő segít ki a vízből.”
         Péter: Nagy dolgok ezek, amelyeket elmondasz; sokak épülésére szolgálnak majd. Minél inkább issza a lelkem ennek a jóságos férfinak csodáit, annál jobban szomjazom utánuk.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész
         - harmadik rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [3]

         3. Mikor tehát elmúlt a kísértés, mint tövisektől megtisztított, megművelt föld, az erények vetéséből gazdag termést hozott. Kiváló életszentségének híre folytán egyre ismertebbé vált Benedek neve. Nem messze pedig volt ott egy monostor. Apátja meghalt, és az egész közösség a tiszteletre méltó Benedekhez jött, és kérve kérték, legyen vezetőjük. Ő sokáig ellentmondva kitért kérésűk elől, és megjósolta nekik: az ő életmódja és a testvéreké nem férhet össze. Ám végre mégis legyőzték könyörgésükkel, és ő beleegyezett. Mikor pedig aztán a monostorban őrködött a szerzetesélet fegyelmén, és meg nem engedett cselekedetekkel senki sem térhetett el se jobbra, se balra életútjáról, mint azelőtt, a testvérek, akiket magára vállalt, esztelen haragjukban először magukat kezdték vádolni, hogy őt kívánták fejükre; romlottságuk ugyanis ellentétbe került Benedek igaz lelkületével. Midőn pedig látták, hogy vezetése alatt a tiltott dolgokat már nem tehetik, viszont fájt nekik a megszokottat elhagyni, továbbá keménynek találták, hogy a régi lelkülettel új életet kezdjenek, s amint a gonosz erkölcsűeknek mindig nehéz a jók élete, már meggyilkolásáról kezdtek egymás között tanakodni. Közös elhatározásra jutva mérget kevertek borába. De midőn a kolostor szokásának megfelelően az asztalhoz ülő atya elé vitték az üvegpoharat, amelyben a halált hozó ital volt, hogy áldja meg, Benedek felemelte kezét, keresztet vetett rá, mire a pohár – amelyet már hosszabb ideje tartottak ott kézben - e jelre menten összetört. Úgy hullott darabokra, mintha csak követ dobott volna a halálos pohárra a keresztvetés helyett. Isten embere azonnal megértette: halálos ital volt benne, amely nem tudta elviselni az élet jelét. Erre azonnal felállott, szelíd tekintettel, nagy lelki nyugalommal összehívta a testvéreket, és ezeket a szavakat intézte hozzájuk: „Legyen irgalmas hozzátok, testvérek, a mindenható Isten. Miért akartátok ezt velem megtenni? Nemde megmondtam már korábban tinéktek, hogy az én életmódom és a tiétek között nincsen békesség? Menjetek csak, és életetek szerint való atyát keressetek magatoknak, mert én ezek után a tiétek nem lehetek.” Ekkor aztán visszatért szeretett magánya helyére, és ott egyedül önmagával volt az égi Szemlélő színe előtt.

         Péter: Nem értem világosan, mit jelent: önmagával volt.
         Gergely: Ha a szent férfiú azokat, akik egyhangúlag összeesküdtek ellene, s akiknek élete olyan nagyon eltért az övétől, kényszerűségből még tovább akarta volna kormányozni, ez talán túlhaladja erejét, lelki békéjét elveszi, lelkének szemét a szemlélődés fényétől talán elvonja. S mialatt javíthatatlanságuktól naponta gyötörve a maga lelkével kevesebbet törődik, esetleg magát is elveszíti, és őket sem találja meg. Mert valahányszor elménk kalandozása folytán elhagyjuk magunkat, bár magunk vagyunk, de mégsem vagyunk a magunk társaságában: önmagunkat nem látjuk már, és másfelé csatangolunk. Vajon mondhatjuk-e, hogy önmagával volt az, aki messze országba távozott, kapott örökrészét elpazarolta, ott egy gazdához szegődött, sertéseit őrizte, és látta, hogy ezek eszik a moslékot, ő ellenben mellettük éhezik? Midőn elgondolta mindazt a jót, amit elvesztett, az Írás szerint „magába tért, és ezt mondotta: hány napszámos bővelkedik kenyérben atyám házánál” (Lk 15,17). Ha tehát önmagával volt, honnan tért magába vissza? Ezért mondtam, hogy ez a tiszteletre méltó férfiú önmagával volt, mert állandóan fegyelmezte magát, mindig Alkotójának szeme előtt tudta magát, mert folyton vizsgálta magát, s így lelke szemét nem engedte fegyelmezetlenül elkalandozni.
         Péter: De mit gondoljunk arról, ami Péter apostolról van megírva, amikor az angyal a börtönből kivezette: „ki magához térve mondta: Most igazán tudom, hogy az Úr elküldte angyalát, és kimentett engem Heródes kezéből és mindabból, amire a zsidó nép számított” (ApCsel 12,11)?
         Gergely: Kétféleképpen juthatunk önmagunkon kívül, Péter. Vagy gondolkodásunk hibája folytán önmagunk alá kerülünk, vagy pedig a szemlélődés kegyelme által magunk fölé emelkedünk. Az tehát, aki sertéseket őrzött, lelke kicsapongó tisztátalansága folytán önmaga alá esett, amaz pedig, akit az angyal megszabadított, és lelkét elragadtatásba emelte, szintén magán kívül volt ugyan, de fölötte önmagának. Mindkettő önmagába tért vissza, amikor az egyik élete kisiklásából szedte össze lelkileg magát, a másik pedig a szemlélődés csúcsáról szállt le oda, ami korábban, közönséges értelmével volt. A tiszteletre méltó Benedek tehát így volt a magányban önmagával: megőrizte magát gondolatainak tartományán belül, mert ahányszor csak a szemlélődés heve a magasba emelte, önmagát kétségen kívül maga alatt hagyta.
         Péter: Elfogadom, amit mondasz. De kérlek, arra felelj most: szabad volt-e elhagynia a testvéreket, akiket egyszer elvállalt?
         Gergely: Úgy vélem, Péter, ott kell türelemmel elviselni a meglevő rosszakat, ahol van néhány jó is, akiken segíthetünk. Mert ahol a jóktól már nem remélhető gyümölcs, ott a gonoszokra fordított fáradozás is legtöbbször hiábavaló; különösen akkor, ha a közelben bőséggel adódnak olyan lehetőségek, amelyek Isten számára gyümölcsözőbbnek bizonyulnak. A szent férfiú tehát vajon melyikük megtartása végett állt volna ott továbbra is helyt, midőn azt látta, hogy mindannyian egy akarattal üldözik őt? És gyakran érzik ezt így a tökéletes lelkek - ezt nem is hallgathatjuk el -, mert amikor fáradozásukat eredménytelennek látják, más helyre mennek, hogy ott gyümölcsözően munkálkodhassanak. Így az a kiváló hithirdető is, aki fölszabadulni és Krisztussal együtt lenni kívánt, akinek „az élet Krisztus és meghalni nyereség”, aki nemcsak magának kívánja a szenvedések bajvívását, hanem ezek elviselésére másokat is felgyullaszt, amikor Damaszkuszban üldözést szenved, azért, hogy ki tudjon belőle szabadulni - falat, kötelet, kosarat kér, és titokban lebocsáttatja magát. Vajon azt mondjuk-e ezért, hogy Pál félt a haláltól, amelyet állítása szerint annyira kívánt Jézus szerelméért? Mivel azonban úgy látta, hogy itt kevesebb az eredmény és súlyos a megpróbáltatás, megmenekült, de csak azért, hogy másutt sikeresen tudjon tovább fáradozni. Istennek e bátor harcosa ugyanis nem akart lakat alatt vesztegelni, hanem a küzdelem mezejét kereste. Ha szívesen hallgatsz továbbra is, hamarosan meglátod, hogy a tiszteletre méltó Benedek is csak hajlíthatatlan férfiakat hagyott el, más helyen viszont sokakat támasztott a lelki halálból életre.
         Péter: Hogy valóban úgy van, ahogy te mondod, azt mind az észszerűség, mind az említett találó idézet igazolja. Ámde most már arra kérlek, térj vissza a kiváló atya életének további rendszeres elbeszéléséhez.
         Gergely: Minthogy a szent férfiú e magányában egyre növekedett erényekben és csodajelekben, sokakat gyűjtött maga köré a mindenható Isten szolgálatára. Így a mindenható Úr Jézus Krisztus segítségével tizenkét monostort alapított itt, s mindegyikbe - apátot állítva élükre - tizenkét-tizenkét szerzetest osztott. Egyeseket azonban, akikről úgy gondolta, hogy szeme előtt majd alkalmasabban nevelődnek tovább, maga mellett tartott. Történt ekkor, hogy Róma városának hívő nemesemberei közül is sereglettek hozzá, és átadták neki fiaikat, hogy nevelje őket a mindenható Úr szolgálatára. Equicius Maurust, Tertullus patrícius pedig Placidust adta át ekkor őneki - jó reménységű gyermekeiket. Közülük az ifjú és kiváltképpen jó erkölcsű Maurus Mestere jobbkezévé kezdett kifejlődni. Placidus ellenben ekkor még csak gyermekéveit élte.

         4. Volt ott a monostorok egyikében, amelyet Benedek köröskörül épített, egy szerzetes, aki nem bírta az imát, hanem mihelyt a testvérek az ima végzésébe fogtak, ő kiment, és szétszórt lelkülettel földi, ideigvaló dolgokkal foglalkozott. Apátja ezért gyakran megintette; végül Isten embere elé került a dolog. Ő is a szemére lobbantotta oktalanságát. Ám ez visszatérve monostorába, alig két napig tartotta magát Isten emberének intelméhez; a harmadik napon visszatért szokásához, és az ima ideje alatt újra el-elkószált. Amikor Isten emberének ezt a monostor apátja - akit ő nevezett ki - jelentette, így szólt: „Magam megyek el, és én javítom meg.” Isten embere meg is érkezett a monostorba; a megállapított órában, a zsoltáréneklés végeztével a testvérek imába merültek. Látja ám ekkor, hogy azt a szerzetest, aki nem tudott az imádságon ott maradni, egy fekete kisgyerek a ruhája szélénél fogva kifelé húzza. Ekkor Benedek a kolostor apátjának, kit Pompeianusnak hívtak, és Isten szolgájának, Maurusnak, ezt mondta négyszemközt: „Nem látjátok, ki az, aki azt a szerzetest kifelé húzza?” Ezek azt felelték: „Nem.” Mire ezt mondta nekik: „Imádkozzunk, hogy ti is lássátok, ki után megy ki ez a szerzetes.” Amikor így két napon át imádkoztak, Maurus szerzetes látta a dolgot, Pompeianus azonban, a monostor apátja, nem láthatta. A következő nap pedig az ima végeztével, amint Isten embere kilépett az imateremből, ott találta künn álldogálva a szerzetest. Szíve vakságáért erre megvesszőztette. És íme, ettől a naptól kezdve nem engedte többé, hogy ez a kis fekete gyerek őt újra elvigye, hanem ő is ott maradt az ima ideje alatt állhatatosan. Így aztán az ősellensége nem mert többé hatalmaskodni gondolatai felett, mintha csak ő maga szenvedte volna el a megvesszőzést!

 Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész
         - második rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [2]

         Élt egy szent életű férfiú, Benedek, kegyelem szerint is, neve szerint is Áldott. Szíve már gyermekkorától kezdve olyan volt, mint az érett öregeké. Viselkedése rácáfolt korára: nem adta oda lelkét semmiféle élvezetre. Ellenkezőleg, bár még itt a földön élt, megvetette azt, amivel mint földi jóval szabadon élhetett volna, megvetette a világot, mintha már virágjával együtt elhervadt volna.
         Nemes származású volt, Nursia tartomány szülötte. A szabad tudományok megszerzésére Rómába került. Itt azonban sokakat látott a bűn szakadéka felé rohanni, s ezért, bár szinte még alig tette lábát a világ küszöbére, visszalépett, nehogy, ha ennek tudományából rá is ragad valami, ő maga szintén a végső romlás szakadékába zuhanjon. Megvetette tehát a tudományokkal való foglalkozást, s elhagyta atyja házát, földi javait. Csak Istennek akart már tetszeni, és ezért az életszentség ruhája után nézett.
         Magányba vonult tehát, tudósan tudatlan, és bölcsen tanulatlan.
         Nem mindenről szereztem tudomást, amit tett. De az a kevés, amit most elmondok, négy tanítványa közléséből ered: azaz Constantinustól, a tiszteletre méltó férfiútól, aki közvetlen utóda volt a monostor kormányzásában; Valentinianustól, aki sok éven keresztül a lateráni monostor élén állott; Simpliciustól, aki mint harmadik utóda szerzetesközösségét vezette; végül Honoratustól, aki jelenleg is feje annak a monostornak, amelyben kezdetben élt.

         1. Miután tehát lemondott a tudománnyal való foglalkozásról, és úgy döntött, hogy a pusztaságba vonul vissza, egyedül dajkája kísérte el, mivel az nagyon szerette. Elérkeztek így egy Enfide nevű helységhez. Itt sok jóérzésű ember szeretettel tartóztatta őket; Szent Péter templománál vettek szállást. A dajka itt egyszer búza tisztításához egy rostát[1]  kért kölcsön a szomszédasszonyoktól. De mivel gondatlanul otthagyta az asztalon, véletlenül összetört, és két darabra esett szét. Amint a dajka visszatérve így találta, heves sírásra fakadt, hogy a kölcsönkapott eszközt ekként összetörve látta. Benedek, az istenfélő és jámbor gyermek, látva, hogy dajkája sír, mélységes részvéttel telt el iránta. Az eltört szita darabjait magához vette, és könnyes szemmel imádkozni kezdett. Mikor az imádságból felkelt, íme, olyan épségben találta ott maga mellett az eszközt, hogy azon törésnek még csak nyoma sem volt többé fellelhető. Utána kedvesen megvigasztalva dajkáját, épségben visszaadta neki a rostát, amelyet eltörve vitt el tőle. Ezt a dolgot a környéken aztán mindenki megtudta, s egyben olyan nagy csodálat tárgya lett, hogy a helybéliek a rostát a templom bejárata fölé akasztották, hogy mind a kortársak, mind pedig az utókor emberei mindannyian megtudják, milyen nagy tökéletességgel kezdte a gyermek Benedek az életszentség útját. Ott volt a rosta sok éven keresztül, mindenki szeme előtt. Egészen a jelen longobárd időkig ott függött a templom kapuja fölött.
         Benedek azonban inkább akarta vállalni a világ bajait, mint dicsőségét; inkább akart Istenért dolgozva fáradozni, mint az élet kedvezéseit élvezni. Ezért titokban elhagyta dajkáját is, és a pusztaság magányába ment. Sublacusnak (Subiaco) hívták ezt a helyet, Róma városától mintegy negyven mérföld távolságra feküdt, hus, tiszta forrásvízzel. A bőséges víz először egy terjedelmes tóba gyűlik össze, majd végül is egy folyóban fut le.
         Amikor tehát Benedek ide tartott, egy Romanus nevű szerzetessel találkozott. Ez megkérdezte tőle, hová igyekszik. Mikor aztán értesült szíve vágyáról, azt titokban is tartotta, s egyben segítséget is nyújtott számára. Ellátta szerzetesi ruhával, és ahogyan csak tudott, szolgálatára állott. Az Isten embere pedig megérkezve a helyre, egy igen szűk barlangba zárkózott, s három éven keresztül Romanus szerzetes kivételével ismeretlen maradt az emberek előtt. Ez a Romanus innen nem messze lakott egy monostorban, Deodatus apát vezetése alatt. Jámbor szándéktól vezéreltetve az apát szeme elől el-eltűnt néhány órára, és azt a kenyeret, amit szájától meg tudott vonni, meghatározott napokon Benedeknek vitte el. A barlanghoz azonban Romanus kolostorától nem vezetett út, mivelhogy fölötte egy igen magas szikla emelkedett az ég felé. Romanus e szikla fokáról egy meglehetősen hosszú kötélre erősítve szokta a kenyeret lebocsátani. Rászerelt a kötélre egy csengőt is, mégpedig abból a célból, hogy a csengő hangjára az Isten embere megtudja, mikor küldi neki Romanus a kenyeret; erre előjött, és elvette. Ám az ősellenség egyiknek szeretetét, a másiknak meg eledelét nézte irigy szemmel. Ezért egyik nap, amikor meglátta, hogy a kenyér ereszkedik lefelé, követ hajított feléje, és így összetörte a csengőt. Romanus azonban továbbra sem hagyta abba segítő szolgálatát, ahogy ez számára lehetséges volt.
         Amikor pedig a mindenható Isten már azt akarta, hogy Romanus megpihenjen fáradozásaiban, és Benedek élete is példaképül szolgáljon az embereknek, hogy a gyertyatartóra tett világosság világoskodjék, és így fényességet árasszon mindazoknak, akik Isten házában vannak: kegyes volt az Úr látomásban megjelenni egy távolabb lakó papnak, aki éppen húsvéti ünnepi ebédjét készítette, és így szólt hozzá: „Te finom falatokat készítesz magadnak, az én szolgámat pedig amott az éhség kínozza.” Erre azonnal felkelt, és húsvét szent ünnepén a maga számára készített étellel elindult a hely felé. Kereste Isten emberét a hegyek meredek sziklái között, a völgyek mélyén, a szakadékokban, míg azután a barlang rejtekében meg is találta. Imádkoztak, és a mindenható Istenre áldást mondva leültek. Majd az élet kedves szavai után az odalátogató pap így szólt: „Kelj fel, költsük el az ételt, mert ma húsvét van.” Isten embere ezt felelte; „Tudom, hogy ma húsvét van, mivel téged láthatlak.” Távol volt ugyanis az emberektől, így nem tudta, hogy ezen a napon van húsvét ünnepe. A tiszteletre méltó pap azonban újra csak erősítgette: „Valóban ma van Urunk feltámadásának húsvétnapja, nem illő tehát, hogy te most böjtölj, hiszen én azért küldettem ide, hogy a mindenható Isten ajándékait együtt fogyasszuk el.” Áldást mondva tehát Istenre elköltötték az eledelt. Az étkezés és a beszélgetés befejeztével azután a pap visszatért templomába.
         Ugyanebben az időben, a barlangban rejtőző Benedekre pásztorok is rátaláltak. Állati bőrbe öltözve pillantották meg a cserjésben, ezért valami vadnak nézték. De miután felismerték benne Isten szolgáját, sokan tértek meg közülük vadállatias felfogásukból a jámborság kegyelmi életére. Neve így közismertté vált a szomszédos helyeken. Utána már sokan jöttek látogatására, és midőn neki testi eledelt hoztak, ugyanakkor ajkáról az élet eledelével szívükben tértek vissza otthonukba.

         2. Egyik nap, amikor egyedül volt, megjelent előtte a kísértő. Egy kis fekete madár - közönségesen rigónak mondják - az arca körül kezdett szálldosni, illetve támadólag neki-nekiröpülni, úgyhogy ha a szent férfiú meg akarta volna fogni, kézzel is elérhette volna. Ám keresztet vetett, mire a madár eltávozott. Amikor azonban a madár eltűnt, oly nagy testi kísértés következett utána, amekkorát a szent férfiú még soha nem tapasztalt. Látott ugyanis valamikor egy bizonyos nőszemélyt; a gonosz lélek most ezt hozta vissza lelki szemei elé, és alakja által Isten szolgájának lelkét úgy feltüzelte, hogy a szerelem lángja alig tudott keblében megmaradni. Már-már arra határozta el magát, hogy engedve a vágynak, elhagyja a pusztaságot; de hirtelen rátekintett az égi kegyelem, és magához tért. Megpillantva maga mellett az ott nőtt sűrű csalánt és tüskebokrot, ledobta ruháját, és belevetette magát, csak úgy csupaszon, a szúrós tövis és égető csalán közé. Itt sokáig hempergett, és csupa seb testtel jött ki onnan. Teste sebével távolította el testéből a lélek sebét, mivel a gyönyört fájdalommá változtatta át. Azzal, hogy külsőleg kínosan égette a fájdalom, eloltotta azt, ami tiltott módon lángolt bensejében. Legyőzte a bűnt, minthogy átváltoztatta a lángolást. Ettől az időtől kezdve, ahogy ő maga elbeszélte tanítványainak, annyira megjuhászodott benne az érzékiség kísértése, hogy ilyesmit soha nem érzett többé.
         Ezután már sokan kezdték elhagyni a világot, és magukat az ő vezetése alá akarták helyezni. Aki ment volt ugyanis a kísértés gyarlóságától, joggal lett az erények tanítójává. Ezért parancsolja Mózes is, hogy a leviták csak huszonöt éves koruktól kezdve és feljebb szolgáljanak, és hogy csak ötvenéves koruktól legyenek a szent edények őrei.
         Péter: Az idézett hely értelme már valamennyire világos előttem, de kérem bővebb kifejtését is.
         Gergely: Az világos, Péter, hogy ifjúkorban a testi kísértések forrásban vannak, az ötvenedik évtől kezdve pedig már alábbhagy a test lángolása; a szent edények nem mások, mint a hívők lelke. Amíg tehát a választottak még kísértésnek vannak kitéve, kell, hogy alattvalók legyenek, hogy szolgáljanak, hogy engedelmeskedve, küszködve fáradozzanak. Mikor azonban a lélek lehiggadt korában a kísértések heve is alábbhagy már, a szent edények őrei lesznek, azaz a lelkek tanítói.
         Péter: Megvallom, tetszik, amit mondasz. Mivel azonban az idézet értelmét már megfejtetted, arra kérlek, szíveskedjél ennek az igaz embernek életéből az elkezdetteket most már folytatni is.
_____________
[1] Teknő formájú, tálszerű edény amelyben a gabonát őrlés előtt forgatással, rázással, fúvással tisztították. A latin capisteriumot némelyek szita, mások egyszerűen cserépedény szóval fordítják. A kézi őrléssel mindig csak az éppen szükségest őrölték a gabonából lisztté.

Forrás:

Szent Benedek élete:
         - első rész

Nagy Szent Gergely pápa: Szent Benedek élete és csodái [1]

Nagy Szent Gergely pápa

         Nagy Szent Gergely egyike a legnagyobb pápáknak, késői nyugati egyházatyaként a középkori teológia egyik megalapozója. Végül mindkét írás nem titkolt célja a példaadás: egy szerzetesi, keresztény életprogram megfogalmazása. Ennek eleven megtestesítői, zászlóvivői a művekben szereplő szentek: a keleti szerzetesség bűvöletében élő, de a Kelethez „felzárkózni” kívánó Nyugat szülöttei, akik sajátosan latin miliőben próbálnak példát adni ugyanarról, amiről az első nagy egyiptomi szerzetesnemzedék aszkétái – az értünk emberré lett Fiúisten, Krisztus naponta újrakezdett követéséről.

         A Benedek életét magában foglaló Dialógusok könyvét a hagyomány egyöntetűen Nagy Szent Gergely pápának tulajdonítja. Gergely 540-ben született Rómában, befolyásos arisztokrata családban. A kor, amelyben felnőtt, a Római Birodalom szétesése utáni zűrzavaros időszak volt. Itáliát háborúk, éhínség és járványok sújtották, a rendkívül véres görög-gót háború, majd a longobárd betörés idején mindennapos volt a fosztogatás, az erőszak; a gazdasági élet ellehetetlenült. Az egykori főváros kiszolgáltatott helyzetbe került, lakossága drasztikus mértékben csökkent. Az embereken eluralkodott a létbizonytalanság, a földi élet viszonylagosságának érzése. Ilyen környezetben lett a fiatal Gergely Rómában vezető tisztségviselő, prefectus urbis. 573-ban úgy döntött, hogy a világról lemondva a szemlélődésnek és az aszkézisnek szenteli életét, és római házát - akárcsak szicíliai birtokait - szerzetesi közösséggé alakítja. Kiváló adottságai és származása révén nem kerülhette el az egyházi szolgálatot: 579-ben diakónussá szentelték, s a pápa még abban az évben Konstantinápolyba küldte, hogy a császári udvarban Róma érdekeit képviselje. Hatéves bizánci tartózkodása az egyházpolitikai tapasztalatszerzés mellett minden bizonnyal alkalmat nyújtott a sokszínű keleti szerzetességgel való ismerkedésre is. 585-ben Rómába visszatérve néhány évi nyugalom köszöntött rá, a szemlélődő belső élet és a külső, lelkipásztori feladatok harmonikus egyensúlyát élhette. 590-ben azonban a pápa halálakor rá esett a választás, s Péter székét vonakodva, nehéz szívvel, de elfoglalta. Pápasága rendkívül nehéz terheket rótt rá: a gazdátlan város közigazgatása is az ő feladata volt, háborús betörések, pestisjárvány a Tiberis áradása nehezítették a csendességre, lelki magányra vágyó Gergely életét. Mindemellett nagy hangsúlyt fektetett a misszióra, a középkor hajnalán hittérítőket küldött a szétesett Birodalom északi végeire, megalapozva ezzel egy új Európa születését. 604-ben halt meg. A mű A Dialógusok könyve különleges helyet foglal el Nagy Szent Gergely művei között. Keletkezését 593-ra teszik, de a benne szereplő történetek jó része a korábbi évtizedekre nyúlik vissza. Gergely minden bizonnyal egy már meglévő gyűjteményre támaszkodott, amely itáliai szentek történeteit tartalmazta. A szentéletrajzoknak a dialógus műfaja ad keretet, amely Gergely és Péter diakónus komoly teológiai-etikai témákat felvonultató beszélgetésébe ágyazza a gyakran naiv, csodás elemekben bővelkedő történeteket. A szerző az 1. és a 3. könyvben számos szent alakját mutatja be, míg a 2. könyvet teljes egészében Benedek életének szenteli. A 4. könyvben főleg eszkatológiai témákat illusztráló epizódokat találunk. A szerző szándéka, hogy a rettenetes pusztítást okozó longobárd betörés után emléket állítson a lelki élet korabeli, itáliai nagyjainak.

         Mivel Szent Benedek életével kapcsolatban erre az egyetlen szövegre támaszkodhatunk, nem kis jelentősége van a mű történeti megbízhatóságával kapcsolatos kérdésnek. A Dialógusok értelmezéstörténete során született fundamentalista elemzések Benedek életének minden momentumát történeti értékkel próbálták felruházni. Ezzel szemben napvilágot láttak olyan feltételezések is, amelyek szerint a Benedek élete csupán didaktikus-szimbolikus mű, szereplői nem történelmi személyek, hanem a gergelyi teológia és spiritualitás egy-egy vonásának jelképes megtestesítői, merő fikciók. A közelmúltban komoly, átfogó filológiai és történeti elemzés alapján Nagy Szent Gergely szerzőségét is kétségbe vonták. A műnek nincsen nyoma a 7. század vége előtti időkből; keletkezésének feltételezett évében Gergelynek nem sok ideje volt írásra; szövegében történeti és földrajzi következetlenségek vannak; stílusában, szóhasználatában jelentősen eltér a pápa többi írásától - ezen érvek alapján a kritika szerint A Dialógusokat egy száz évvel később élt hamisító művének kellene tekinteni, aki eredeti, Gergelytől származó részleteket dolgozott össze a későbbi kor népszerűsítő hagyományából származó történetekkel. A Benedek élete hitelessége körüli vita még korántsem ért véget, azt azonban nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy az életrajz alapvető adatai megbízhatók, néhány fogódzópont alapján beilleszthetők a kor történelmébe, és a szöveg által említett tanúk valós személyeket takarnak. Ezzel együtt persze a Dialógusok 2. könyve nem modern értelemben vett életrajz, szerzőjük szándéka nem a tények és események minél pontosabb megörökítése, hanem egy szerzetesi ideál, egy lelki út minél gazdagabb bemutatása. A főhős és szellemisége A Dialógusok 2. könyve alapján felvázolhatók Benedek életének legfontosabb sarokpontjai.

Nursiai Szent Benedek

         490/500 körül született Nursia vidékén tehetős családból. Tanulmányait Rómában folytatta, de húszévesen elhagyta a várost, s rövid enfidei tartózkodás után Subiacóba vonult vissza, ahol magányosan élt egy barlangban. Remetesége végén Vicovaro monostorának apátja lett, majd az Aniene folyó völgyében alapított tizenkét monostort. 529 körül a személye körüli viszályok miatt elhagyta addigi lakhelyét, és egy pogány szentély helyén megalapította Montecassinót. Itt élt haláláig, itt írta a Regulát, s itt fogadta Tottila gót király látogatását is. Halála 560 körülre tehető.
         Ha azonban Benedek személyéhez, az általa bejárt lelki úthoz, a Gergely művében megfogalmazott szerzetesi ideálhoz akarunk közelíteni, akkor az életrajzot nem elegendő önmagában olvasni. Csak a Regulával együtt, azzal párhuzamosan olvasva ragadhatjuk meg a csodás események leírása mögött a Krisztus-követés benedeki programját.
         A pannonhalmi ebédlő bejárata fölött a barokk mester Szent Benedeket csuklyás, szakállas öregemberként festette meg, aki ujját szája elé teszi, a kép melletti felirat pedig a benedeki Regula kezdő szavát idézi: ausculta!, ami magyarul annyit jelent: „hallgasd meg!”, „figyelj oda!”. Ez a szó nagyon jól összefoglalja azt a küldetést, amelyet Benedek és gyermekei a Szentlélektől az egyházban kaptak. A festő talán nem a legszerencsésebben ábrázolja a meghallgatás fogalmát. A képen megfestett alaknak inkább a fülére kellene tennie a kezét. De valójában még ez sem lenne elég: az ausculta, a benedeki meghallás, meghallgatás a szívvel, a szív hallásával történik.
         Benedek mindenekelőtt Isten Igéjét hallja meg, amely Rómából a magányba hívja. Minden keresztény hivatás és küldetés kezdetén, így Benedek szerzetesi útjának elején is ez áll: az Isten önmagát közlő Igéje megszólít, választ vár, együttműködésre hívja az embert. S ha valaki ezt egész mélységében meghallja, az szíven talált emberré válik, akinek életében az Ige dolgozni, élni kezd. Benedek életében Krisztus, az Ige titokzatos módon „testté” lesz: konkrét, testi valóságban, térben és időben növekedni kezd benne és körülötte az Isten országa.
         Benedek életének folytatása - akárcsak később a bencés monostorok életét tagoló és formáló zsolozsma és a lectio divina, a szent olvasmány - nem más, mint e meghallás begyakorlása, lehetőségének megteremtése. S a naponta befogadott Ige - ellentétben a világ igéivel, amelyek eltömik a fület, és összeszorítják a szívet - képes kitágítani az ember szívét, érzékennyé tenni hallását, s fogékonnyá teszi őt Isten másfajta szavaira is, amelyek a világban jelenlétéről tanúskodnak. Így lesz Benedekből csodatévő lelkiatya, s így születhet meg Benedek és az őt századokon át követő szerzetesek meghallgatásából az a kultúra, amelyet joggal nevezhetünk a meghallgatás kultúrájának.
         Aki szívébe fogadta Isten Igéjét, az képes meghallani a természetben jelen lévő Isten hívását; Subiaco és Montecassino szépsége, a Nap egyetlen sugarában meglátott világ elválaszthatatlanok a benedeki istenkereséstől. Nem véletlen, hogy a bencés monostorok mind csodálatos természeti környezetben épültek, ahol az ember meghallhatja Istent az évszakok váltakozásában, a völgyben csörgedező patakban, a dombtetőn fújó lágy szellőben, vagy a hegyoldal ezüstösen csillogó, zúzmarás fáiban. Az anyagban, amely megmunkálásra vár, és a kész munkadarabban, amely az Ige dicséretét hirdeti.
         A meghallgatás közösségében élő ember megtanulja meghallgatni önmagát, a maga mély vágyait. Benedek, akinek meg kellett küzdenie érzékiségével és az ellene forduló indulatokkal, nemcsak azt hirdeti a Regulában, hogy Isten a testi vágyakban is jelen van, s hogy testi szükségleteink, éhségünk és szomjúságunk is Isten ajándékai, hanem gondja van arra is, hogy vegyék figyelembe a különféle életkorok sajátosságait, hogy az eltérő ízlések miatt kétfélét főzzenek, hogy a szerzetesek eleget aludjanak, sőt hogy a hosszú hajnali imádság végén a reggeli dicséret előtt legyen idejük kimenni, hogy dolgukat elvégezhessék.
         A természet és önmagunk meghallgatása mellett a harmadik, s talán legnehezebb feladat: meghallgatni és meghallani a másikat. Nagy Szent Gergely leírásában az érett Benedek egyszerre szigorú és jóságos atyaként jelenik meg, aki bölcsességgel és figyelemmel gondozza a rábízott lelkeket. Amint az önmagában gyenge, emberi szavak mögött meg kell tanulni felfedezni az embernek szóló, üdvösségre vezető üzenetet, amely végső soron nem más, mint Krisztus maga, ugyanúgy a testvérek naponta látott, sokszor nehezen elviselhető arcán is fel kell ragyogniuk Krisztus vonásainak. Csak ha az Ige kitágította a szíveket, akkor válhat meggyőződéssé, hogy a másik ember az életet megnehezítő akadály, legyőzendő vetélytárs helyett testvér, akivel együtt akar Isten a mennyországba vezetni. Benedek útja a hívást meghalló és világtól elforduló, Istent kereső ifjútól a világot Istenben szemlélni képes, mindenben őt hallgató öregemberig, a Prológus Istentől elszakadt, engedelmességre szoruló novíciusától az utolsó fejezetek jó buzgóságtól és szeretettől motivált szerzeteséig vezet.

Forrás: