Advent második vasárnapja

„Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!”

(Lk 3, 4)

      „Jeruzsálem, vesd le a gyász s az ínség ruháját, s öltsd magadra mindörökre Isten dicsőségének szépségét. Öltsd fel Isten igazságának köntösét, s tedd fejedre az örök dicsőség koronáját... Isten vezeti majd Izraelt örömben, dicsőségének fényében, s kíséretül adja nekik irgalmát és igazságosságát” (Bar 5, 1-2. 9). Baruk próféta költői nyelven arra szólítja fel a bánatba borult és fiai száműzetése miatt elnéptelenedett Jeruzsálemet, hogy örvendjen, mert közeledik a megszabadulás napja, a népet maga Isten vezeti majd vissza hazájába. Jeruzsálem az Egyház előképe. Az Egyház is szenved, hiszen oly sok fia eltávolodott és szétszóródott, adventben pedig azt kéri, hogy az Úrban bizakodva, aki egész népe üdvösségéért titokzatos módon minden karácsonykor megújítja eljövetelét, gyújtsuk meg ismét reményünk lámpását. A bűn eltávolítja az embert Istentől és az Egyháztól. A visszatérés útját Egyszülötte megtestesülése által maga Isten készítette el. Adventben Isten egész új népe a vele való találkozásra készül.

      A próféták olyan útról beszéltek, amelyet a száműzöttek visszatérésének megkönnyítésére a sivatagban kell vágni. Amikor azonban a Keresztelő megjelenik a Jordán partján, a próféták szavait visszhangozva mint „a pusztában kiáltónak szava”, ezt mondja: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit” (Lk 3, 4), nem igazi utak építésére buzdít, hanem arra, hogy a szívek készüljenek fel a már elérkezett és művét megkezdő Messiás befogadására. János ezért „bejárta a Jordán egész környékét, hirdette a bűnbánat keresztségét a bűnök bocsánatára (3, 3). Mit jelent a megtérés? Meg kell tisztulni a bűntől, helyre kell hozni a szív és az ész tévedéseit, le kell törni a gőg követeléseit, legyőzni az önzés ellenállását, lerontani a testvérekkel való kapcsolatok korlátait, egyszóval egyenessé kell tenni saját életünket, hogy az kacskaringók és megalkuvás nélkül Isten felé tartson. Ez a program természetesen nem merül ki adventben, sőt minden adventben újra meg kell ismételni, hogy mind teljesebben felkészüljünk az Üdvözítő eljövetelére. Így „minden ember meglátja az Isten üdvösségét” (6).

      A személyes megtérés azt az elkötelezettséget is magában foglalja, hogy testvéreink és a közösség javáért dolgozunk. Ez a megfontolás a második olvasmányból fakad. Szent Pál a filippiekkel együtt örvendezik az evangélium terjedését szolgáló nagylelkű tevékenység miatt. Azért imádkozik, hogy szeretetük növekedjék és mindig ragyogóbb legyen, hogy így „tiszták és feddhetetlenek legyenek Krisztus napjára, és bővelkedjenek az igaz élet gyümölcseiben” (Fil 1, 10—11). Az eszkatológikus hangvételű szakasz összhangban áll advent szellemével: ismét a megtérést sürgeti, hogy az „Krisztus Jézus napjára” befejeződjék (6). Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy magunk és mások üdvössége inkább Isten, mint az ember műve. Az embernek tevékenyen közre kell működnie, de e nagy jót Istennek kell kezdeményeznie és végrehajtania. Az ember az utolsó napon csak a kegyelem segítségével „bővelkedhet az igaz élet gyümölcseiben”. Az igazságosság, azaz a szentség csak „Krisztus Jézusban” szerezhető meg (11), az ő megszentelő tevékenysége előtt kell alázatos bizalommal kitárulnunk.

      Uram, nem dicsekszem tetteimmel... nem dicsérem kezem munkáját. Attól félek, hogy amikor ezeket megvizsgálod, több bűnt találsz, mint érdemet. Egyetlen dolgot kérek, egyetlen dolgot mondok, egyetlen dolgot szeretnék elnyerni: azt, hogy ne vessem meg a te kezed művét.

      Lásd bennem a te művedet, ne az enyémet. Ha az enyémet nézed, elítélsz. Ha a tiedet nézed, megjutalmazol. Ami bennem jó, az tőled jön, így tehát inkább a tied, mint az enyém... Kegyelemből, a hit által szabadultam meg, nem saját érdememből, hanem a te ajándékod által, nem tetteim erejében, nehogy a jövőben elbízzam magam. Teremtményed vagyok, jótetteimmel együtt te formáltál meg kegyelmedben.

Szent Ágoston, In Ps 137, 18

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Az üdvösség hírnöke (I. / 7)

(I.hét / Szombat)

„Áldjátok az Urat, Istenünknek kedves a dicsőítés.

Az Úr összegyűjti a szétszórt Izraelt,

meggyógyítja a megtört szívűeket és bekötözi sebeiket”

(Zsolt 147, 1-3)

      1.„Az Úr arra vár, hogy irgalmazzon nektek, és fölkel, hogy könyörüljön rajtatok... Sion népe, nem kell többé sírnod. Az Úr irgalmas lesz hozzád, amikor meghallja kiáltó szavad; mihelyt meghallja, meghallgat” (Iz 30, 18-19). Izajás gyöngéd kifejezésekkel érzékelteti, milyen fáradhatatlan szeretettel szereti Isten az ő népét. Ezt a szeretetet azonban teljes mértékben a Messiásban mutatta meg, aki a legtökéletesebb módon testesíti meg mindazt, amit a próféták hírül adtak. „Jézus bejárt minden várost és falut... Amikor látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint a pásztor nélküli juhok: elcsigázott és kimerült” (Mt 9, 35-36). Jézus az Emmanuel, Isten, aki annyira szerette az embereket, hogy köztük verte fel sátrát, ápolta őket és meggyógyította sebeiket (Iz 30, 26).

      Jézus azonban nemcsak föláldozta magát az emberekért, hanem barátait a vele való együttműködésre is hívja. Látva a vezetésre és segítségre szoruló tömegeket, „az aratni való ugyan sok - mondta -, de a munkás kevés. Kérjétek hát az aratás urát, küldjön munkásokat aratásához” (Mt 9,37-38). „Kérjétek!” Az együttműködés első lépéseként Jézus ezt kívánja tanítványaitól; kérjenek a mennyei Atyától az egész világ számára elegendő evangelizáló munkást. Egyesekre az állandó ima feladatát bízza; ezek „még az apostolkodás égető szüksége esetén is megtartják kivételes helyüket Krisztus titokzatos testében... Isten népét titokzatos apostoli tevékenységükkel gazdagítják” (PC 7). Másokat viszont Jézus munkatársaiként közvetlenül aratásába küldi dolgozni: „Összehívta tizenkét tanítványát... megparancsolva nekik: Menjetek, hirdessétek, közel van a mennyek országa” (Mt 10, 5-7).

      Különböző módokon ugyan, de minden keresztény meghívást kapott arra, hogy együttműködjék az üdvösség munkálásában; „a keresztény hivatás természete szerint apostoli hivatás” (AA 2). A Krisztustól megváltott kereszténynek magának is az üdvösség hírnökévé és hordozójává kell válnia.

      2. Amikor Krisztus elküldte az Apostolokat, hogy hirdessék Isten országát, ezt mondta: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok” (Mt 10, 8). Amikor a Mester meghívta őket, megadta nekik az üdvösséget: bűneik bocsánatát és ingyenes kegyelmét. Most rájuk ugyanez a feladat vár: hirdetniük kell testvéreiknek az Evangéliumot, meg kell világosítaniuk elméjüket, és a szíveket megtérésre kell késztetniük. Amint Jézus tette, nekik is törődniük kell az emberek fizikai gondjaival is: „A betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, a gonosz lelkeket űzzétek ki” (8). Isten Fia, aki emberi testet akart magára ölteni, nagyon jól tudja, hogy az ember nemcsak lélekből áll; ő az egész személyt akarja üdvözíteni. Amint az embert nem lehet kiszakítani testéből, úgy nem lehet lelki javát szolgálni teljesen elvonatkoztatva az anyagi szemponttól. A tömeget tanító Jézus megszaporítja a kenyeret, hogy hallgatóit jóllakassa, megbocsátja a bűnöket s ugyanakkor meggyógyítja a testet, azt tanítja, hogy az üdvösségnek át kell ölelnie az egész embert, egyidejűleg rámutat arra az útra, amelyen a legkönnyebben meg lehet közelíteni az emberi szíveket. Tanítványainak, akik testvéreik üdvösségéért fáradoznak, azt az utat kell követniük, amelyet az emberekhez eljutó végtelen szeretet szabott meg.

      Az emberiség üdvözítéséért megtestesült Jézus mindenben alkalmazkodott az emberek konkrét élethelyzetéhez; nos, az apostoloknak is mintegy így kell beletestesülniük testvéreik egzisztenciális körülményeibe és magukra venni azokat. Ez nemcsak a hivatásos apostolok - papok, szerzetesek, konszekrált személyek - feladata, hanem minden megkeresztelt hívőé. Az apostolnak nem kell szükségképpen szóval tanítania: elsősorban életével kell hirdetnie az Evangéliumot, szeretetével testvérei és minden rászoruló szolgálatával kell arról tanúságot tennie. A hívek ily módon működnek közre Isten üdvözítő akaratával, „földi életük szolgálatával hirdetve mindenkinek azt a szeretetet, amellyel Isten szerette a világot” (LG 41).

      Uram, lelkemben ég a vágy, hogy Teremtőmnek semmiben se tegyek kedve ellenére, bármilyen csekélységről legyen is szó; s ha megtehetném, még a gyarlóságoktól is őrizkednék. Ha másért nem, már csak azért is szeretném teljesen elkerülni az embereket, s irigykedve gondolok azokra, akik a sivatagban élnek. Másrészt viszont óhajtanék a világban maradni, és azon dolgozni, hogy legalább csak egy lélek is térjen Istenéhez és dicsőítse őt.

      Könyörülj rajtam, Istenem, s rendezd úgy a dolgot, hogy legalább némi részben teljesüljön vágyam: hadd szolgáljak a te dicsőségedre! Ne vedd tekintetbe azt, hogy nem érdemlem meg, sem azt, hogy természetem olyan nyomorult. Elég hatalmas vagy te arra, Uram, hogy a te szavadra a nagy tenger visszahúzódjék, a Jordán folyó megálljon s száraz lábbal engedje át Izrael fiait.

      Nyújtsd ki hatalmas karodat, Uram... Nyilvánítsd ki nagyságodat egy gyönge nőben! A világ meg fogja érteni, hogy tőlem semmi sem telik ki, s Téged fog mindenért dicsőíteni. Kerüljön ez nekem bármennyibe is, hiszen magam akarom, hogy sokba kerüljön! Ha ezer életem volna, mind odaadnám azért, hogy csak egy lélekben is nagyobb szeretet gyulladjon fel irántad.

Avilai Szent Teréz, A belső várkastély VI. 6, 2—4

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

A Szentháromság-ikon

Jézus Krisztus nyilatkoztatta ki nekünk a Szentháromság titkát.

• Andrej Rubljov közismert Szentháromság-ikonját szemlélve ezt a kijelentést tette Pavel Florenszkij, ortodox teológus: „Rubljov Szentháromsága létezik, tehát létezik Isten.”

• Ebből a kijelentésből is látható, hogy az ikonoknak hasonló szerepe van, mint a Szentírásnak: tanúsítják Isten jelenlétét a világban. Így lehetnek a szemlélődésben is segítőtársaink, hogy találkozhassunk az élő Istennel.

• Vegyük most szemügyre ezt a Szentháromság ikont Andrej Rubljov XV. század eleji alkotását. Hiszen rendkívül sok gazdagságot rejt magában ez a kép. Természetesen mindenki megtalálhatja benne a saját maga értelmezését, de azt hiszem, hogy gazdagít bennünket, ha többféle megközelítést ismerünk meg róla. Hiszen, ha több mindent mond nekünk az a kép, akkor könnyebben kerülünk kapcsolatba vele, és általa könnyebben találkozhatunk Istennel is.

• Sokszor mondják, hogy a művészetben az alkotó és a szemlélő együtt alkotja meg a művet. Nos, akkor jó tudnunk valamit az alkotóról is. Anélkül, hogy életrajzi leírásba bocsátkoznék csak azt hadd jegyezzem meg, hogy az ikonfestészetben mindig alapvető volt a festő életszentségre való törekvése. Hiszen Istennel kellett találkoznia ahhoz, hogy ezt a találkozást mások számára is hírül adja. Ahogyan az evangélisták - akik isteni sugalmazásra írtak le mindent - maguk is szentek voltak, az ortodox hagyomány szerint az ikonok festőinek is el kell jutniuk az életszentség olyan fokára, hogy számukra az ikon, mint „kinyilatkoztatás” jelenjen meg. Az ikon mögött ott kell állnia a szent szellemi tapasztalatnak.

• Aztán egy másik fontos dolog, hogy az ikonok nem álltak, nem állnak önmagukban. Az ikonosztázban meghatározott helyük van.

• Nagyon mélyen feltárja a Szentháromság bensőségességét. Bepillantást nyerhetünk egy kicsit a Szentháromság belső életébe, ahogyan azt a misztikusok látták. Hiszen ez a kép a maga mozdulatlanságával egy csodálatos párbeszédbe enged bepillantanunk.

• A bal oldalon levő alak az Atya alakja. A fölötte látható ház az Isten Országának szimbóluma. (Atyám házában sok hajlék van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? / Jn 14,2) Középen Jézus foglal helyet. Fölötte a fa a kereszt fájára utal. A jobb oldali személy a Szentlélek. Jelképe a szikla, az új-szövetség sziklája, amely szövetség már nem kőtáblára írott, hanem a hit által az ember szívébe. A három alak szinte teljesen egyforma, csak a ruhájuk és a mozdulataik különböznek.

• Figyeljük meg a ruhájukat! A bal oldali alak alsó ruhájának kék színe az istenségét mutatja, azonban a szemlélő nem láthat belőle sokat. Tunikája eltakarja. Ám a ráncai széléről visszaverődő fény áttetszik a köpeny rózsaszín-vörös árnyalatain. Ez az áttetsző anyag benyomását kelti. Engedi sejtetni az alatta levő ruhát. Valamit megpillanthatunk az Atya istenségéből. A középső alak ruhája bíbor és kék. A kék itt is az istenséget jelenti. A bíbor szín az emberséget, a mártíromságot mutatja. Egyúttal azt jelzi, hogy Jézus az Út, aki által Istent megismerhetjük. Az Ő embersége, megtestesülése árán ismerhetjük meg az Atyát. A jobb oldali alak kék ruhájának nagy részét elfedi a zöld tunika. A zöld a Szentlélek színe.

• Az alakok mozdulatai nagyon beszédesek. Általuk belehallgathatunk ebbe az isteni párbeszédbe. Nem tekintenek kifelé a képből. Nem néznek ránk. Úgy tűnik, hogy nem mi vagyunk a középpontban. El vannak foglalva egymással. Az Ő világukkal. Ám ha kicsit figyelmesek vagyunk és nyitottak a szó meghallására, akkor megértjük az Ő szándékukat. Hadd hívjam segítségül Keresztes Szent János atyánknak Románcok című versét.

A végtelen szeretetben

Mely kettejükből kiáradt,

Gyönyörűséges szavakat

Mond az Atya a Fiának.

Oly mélységesen gyönyörűt,

Hogy azt senki sem érthette.

Csak a Fiú, az élvezte,

Mint akire tartozott

.

De amennyire megérthető,

Azt ilyképen mondotta:

„Misem elégít ki, Fiam,

Mint csupán társaságod.

S ha van, ami kielégít.

Azt is Tebenned keresném,

Ki Tehozzád leghasonlóbb,

Az van leginkább kedvemre...”

„Arát, ki téged szeressen,

Akartam, Fiam, tenéked adni

Ki értéked által megérdemelje,

Hogy társaságunkban részt vehessen.

Asztalunknál egyék kenyeret,

Ugyanazt, amelyből én eszem,

S megismerje a javakat,

Amiket Fiamban bírok Én,

S velem együtt hálálkodjék

Szépségedért, hatalmadért.”

„Nagyon köszönöm néked, Atyám,

Felelé erre a Fiú,

Az arának, kit nekem adsz majd

Fényemet adom neki.

Hogy ama fényben megismerje,

Mekkora az én Atyám,

S a lényeget, amelyet bírok,

Miképpen kaptam tőle én.

Pihentetve karjaimban,

Szerelmedben ölelem őt,

És örökös boldogságban

Jóságod dicséri ő.”

• Ó, nem, egyáltalán nem magukkal vannak elfoglalva. Jézus, akit az Atya feltámasztott a halálból, kéri az Atyát, hogy küldje el a Szentlelket szeretteihez, hogy elvezesse őket az igazságra, (Jn.16,1) hogy bennük lakozzék. Kérőn néz az Atyára, jobb kezét pedig áldásra emeli a serleg fölé. A serlegben egyesek az emberiséget látják felfedezni. Kéri az Atyát, hogy a Szentlélek által szentelje meg a világot. Az Atya a Szentlélekre tekint nagyon nagy szeretettel és jobbját Ő is áldásra emeli. Áldásával bocsátja el a Szentlelket. A Szentlélek tejét lehajtja, fogadja az áldást az Atya és a Fiú akaratát Ő is akarja.

• Belehallgatva ebbe a beszélgetésbe most vesszük észre, hogy részesei vagyunk a Szentháromság társaságának! Ebben megerősít bennünket a kép is. Egyrészt a fordított perspektíva alkalmazásával, amelyben az enyészpont, ahol az élek összefutnak, nem a kép mögött van, mint a reneszánsz perspektíva esetében, hanem a szemlélőben. Mintegy szívünkben fókuszálódik, mi magunk vagyunk a gyújtópontban és - nem anakronizmus - Isten maga a “gyújtópont”. Egyszerre állítva az ábrázolt istenit és a megszólított embert a középpontba. Másrészt az asztal, az oltár ábrázolásával is bevon bennünket ebbe az isteni légkörbe a festő. Ugyanis az oltárokon vágott lyuk az eucharisztia tárolásának helye volt. Ez pedig azt jelenti, hogy az oltár másik oldalán a templom fala volt. Vagyis ott elvileg nem lehet Jézus alakja. Neki ezen az oldalon, a mi helyünkön kellene ülnie. De akkor háttal lenne nekünk. Hogy betekinthessünk a Háromság életébe, sőt, hogy ott megállapodhassunk, ezért a festő a másik oldalra helyezte azt az alakot. Ezzel bevont bennünket a Szentháromságba.

• Így képes az ikon bemutatni a Szentháromságot a maga szeretet megnyilvánulásában, mely az ember megmentésének forrása. Ezért küldetett el nekünk a Szentlélek, hogy a Szeretet közösségébe vonzzon bennünket.

Forrás: Kármel újság 2003/3

Élet Isten akarata szerint (I. / 6)

(I.hét / Péntek)

„Vezess igazságod szerint és taníts engem,

hiszen te vagy az én Istenem és gyámolom”

(Zsolt 25, 5)

      1.„Azon a napon a süketek hallanak..., látni fognak a vakok” (Iz 29,18). Izajás jövendölése Jézus eljövetelekor teljesen igazolódott, mégpedig nemcsak anyagi, hanem lelki jelentésben is: Jézus alkalmassá tette az emberi szívet Isten szava meghallására, a vakok szemét megnyitotta útjai és akarata felismerésére. Erre a megvilágosító tettre a világnak mindmáig szüksége van. A két jerikói vak bizalommal telt könyörgése - „Dávid fía, könyörülj rajtunk!” (Mt 9, 27) - mindig időszerű, de különösen adventben, az üdvösség es az életszentség utáni sóvárgás idejében. Ma is szükség van arra, hogy Jézus visszatérjen és kimentse az embereket „a ködből és homályból”, mivel ezek akadályozzák akaratának teljes felismerését és megvalósítását.

      Isten akarata nemcsak a pontosan körvonalazott törvényekben mutatkozik meg, hanem bele van írva az ember elidegeníthetetlen kötelességeit tartalmazó életkörülményekbe is. Első helyen állnak az állapotbeli kötelességek: ezek mindenki számára meghatározzák az Isten akarata szerinti mindennapi magatartást. A szerzetes számára e kötelességeket a Regula és az elöljárók szava jelöli meg. A pap kötelességei, teljes egységben a püspökkel a papi szolgálatból fakadnak. A világi keresztények feladatai a családdal, a foglalkozással és az őket körülvevő társadalommal vannak kapcsolatban. Következnek azok a kötelességek, amelyeket meghatározott helyzetben Isten rendelt el vagy engedett meg: egészség vagy betegség, gazdagság vagy szegénység, lelki szárazság vagy vigasz, ellentmondások vagy sikertelenségek, szerencsétlenségek vagy örömök. Mindezt Isten atyai keze méri ki, aki „mindent azok javára fordít, akik szeretik őt” (Róm 8, 28). Ezekben a sajátos helyzetekben Isten minden kereszténytől alávetettséget, türelmet, szeretetet, fáradhatatlan szorgalmat, vagy pedig elszakadást, áldozatot és nagylelkűséget kíván meg.

      Aki a kötelesség útján halad, növekedik szeretetében. „A szeretetnek jó magként növekednie kell a lélekben és gyümölcsöt teremnie. Ennek nélkülözhetetlen feltétele, hogy a hívő szívesen hallgassa Isten igéjét, és a kegyelem segítségével megtegye Isten akaratát” (LG 42).

      2. „Az életszentség az isteni akarattal való azonosulásban áll, ami gyakorlatban az állapotbeli kötelességek állandó és pontos teljesítését jelenti” (XV. Benedek, AAS, 1920, 173). Az életszentség tehát nem rendkívüli vállalkozásokat jelent, hanem lényegében a kötelességteljesítés vonalán helyezkedik el, következésképp minden jóakaratú teremtmény képes rá. Azonban nagylelkű és állandó kötelességteljesítésről van szó. Nagylelkű: hanyagság nélkül, minden tettben Isten tetszését keresve, készen arra, hogy szeretettel átkarolja akaratának minden megnyilvánulását. Állandó: minden körülmények között és minden kedvező vagy kedvezőtlen helyzetben, a szomorúság, fáradtság és lelki szárazság homályos pillanataiban is; mindennap. „Nem mindennapi erény szükséges ahhoz, hogy figyelemmel, buzgósággal teljesítsük azokat a hétköznapi dolgokat, amelyek megtöltik napjainkat” (XI. Piusz).

      Ez a gyakorlat annál könnyebb lesz, minél inkább a hit szemével tekint a keresztény életének részleteire, és hozzászokik ahhoz, hogy felismerje Isten akaratának útmutatásait. Az Urat valóban szerető ember, mihelyt felismer valamit Isten akaratából, habozás nélkül megteszi, bármennyibe kerüljön is. Bizonyos fajta késlekedés vagy ellenállás nem annyira a nemakarástól, hanem inkább attól függ, hogy az ember nem érti meg, nem ismeri föl Isten akaratát. Ezen a fontos területen a hit szellemének kell megadni a megfelelő világosságot.

      „Minden keresztény hívő napról napra jobban megszentelődik sajátos helyzetében, feladataiban és életkörülményei között, sőt éppen mindezek által, ha hittel fogad mindent a mennyei Atya kezéből” (LG 41). A hit segít abban, hogy túllépjünk a földi események homályán és azokon túl meglássuk Isten kezét, aki minden dolgot választottai megszentelésére rendel. Istennek pedig soha nem mondunk nemet.

      Ó Uram, a te akaratod teljesedjék mennyben és a földön, ahol nincs öröm fájdalom nélkül, se rózsa tövis nélkül, sem nap az azt követő éjszaka nélkül, se tavasz a megelőző tél nélkül a földön, ó Uram, ahol ritka a vigasz és gyakori a megpróbáltatás. Teljesedjék a te akaratod nemcsak a parancsok, tanácsok és sugallatok végrehajtásában, hanem azokban. a megpróbáltatásokban és fájdalmakban. is, amelyeket el kell szenvednünk, hogy akaratod teljesedjék bennünk, értünk, és minden a te tetszésedre szolgáljon.

Szalézi Szent Ferenc, Teotimusz, IX, 1

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Sziklára épített ház (I. / 5)

(I.hét / Csütörtök)

„Uram, mutasd meg nekem utaidat, taníts meg ösvényeidre.”

(Zsolt 25, 4)

      1. A szentség, tehát az Isten felé vezető út csak Istenen, az ő akaratán keresztül vezethet. Jézus kijelentette: „Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát” (Mt 7, 21). És hogy megmutassa: azok a teremtmények vannak vele a legjobban egyesülve, és azokat szereti a legjobban, akik megteszik Isten akaratát, hozzáfűzte: „Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az nekem mind testvérem, nővérem és anyám” (Mt 12, 50). A szentek Jézus iskolájában tanultak. Avilai Szent Teréz, miután a legmagasabb rendű misztikus közlésekben volt része, habozás nélkül ezt állítja: „Ami a teljes tökéletességet illeti, magától értetődik, hogy az nem merül ki lelki örömökben, sem pedig nagy elragadtatásokban, látomásokban és prófétai ihletben, hanem az a lényege, hogy akaratunk teljesen megegyezzék Istenével, s hogy abban a pillanatban, amikor valamire vonatkozóan fölismerjük akaratát, azt mi is azonnal, éspedig teljes szívünkből magunkévá tegyük. Éppolyan szívesen fogadjuk a keserűt, mint az édeset” (Al-Könyve 5, 10). Lisieux-i Szent Teréz ugyanezt visszhangozza: „A tökéletesség abban áll, hogy megtesszük Isten akaratát, hogy olyanok leszünk, amint ő akarja” (Önéletrajz A).

      Isten igazi szeretete abban áll, hogy tökéletesen ragaszkodunk szent akaratához, nem akarunk az életben semmi mást tenni, semmi más lenni, csak amint ő akarja, olyannyira, hogy a keresztény „Isten eleven akaratává” váljék. Az életszentség, így megvilágítva, lehetséges minden jóakaratú teremtmény számára, sőt az sincs kizárva, hogy valaki, alázatos és rejtett életet élve ugyanúgy hozzátapadhat Isten akaratához, sőt talán meg jobban, mint egy nagy szent, akire Isten fontos küldetést bízott, és különleges misztikus kegyelmekkel tüntette ki. Egy teremtmény, minél inkább örvend annak, hogy megteheti Isten akaratát, annál tökéletesebb, annál szentebb.

      2. „Aki hallgatja szavamat és tettekre is váltja - mondja Jézus -, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házat. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja” (Mt 7, 24-25). Istennek a Szentírásban és különösen az isteni parancsokban kinyilatkoztatott akarata, amely az ember egész életét irányító és vezető Gondviselés konkrét rendelkezéseiben mutatkozik meg, nos ez az akarat az a szilárd és biztos szikla, amelyre rá kell épülnie a keresztény életszentség épületének. Csak ezen az alapon emelkedhet igen magasra a viharok ellenére és az összedőlés veszélye nélkül.

      Aki az életszentségre vágyódik, annak el kell utasítania azt a kísértést, hogy saját elképzelései, tervei és döntései szerint akarjon szent lenni. Ez értelmetlen volna, hiszen egyedül Isten, az egyetlen Szent, szentelheti meg az embert, ő tudja egyedül, mi szolgálja annak életszentségét. A szentségre vezető egyetlen biztos út az Isten által kijelölt út. Ha nem akarunk hiába fáradozom, akkor feltétlenül és mindenekelőtt hagyatkozzunk teljesen Isten akaratára, hagyjuk tanulékonyan, hogy ő vezessen minket.

      Keresztes Szent János az Istennel való tökéletes egyesülésről, tehát az életszentségről szólva ezt tanítja: „az isteni egyesülésben a lélek akaratát tekintve teljesen átalakul és eggyé lesz Isten akaratával, úgyhogy nincs benne többé semmi, ami e szent akarattal ellenkeznék, és Isten akaratán kívül semmi tekintetben nem ismer más irányító erőt” (1 KU 11, 2). A szeretet erejében történő átalakulásról van szó, amelynek során az ember nem akar, nem keres, nem kíván mást, mint Isten akaratának teljesítését, akit mindennél, még önmagánál is jobban szeret. A szeretet elvezeti arra, hogy ugyanazt akarja és ugyanazt ne akarja, kialakul az érzések, a vágyak, az eszmények és a cselekvés egysége.

      Miközben a keresztény a kegyelem segítségével arra törekszik, hogy mindenben Isten akaratához igazodjék, ugyanez az akarat megszenteli őt, alkalmassá teszi, hogy egyre teljesebben ragaszkodjék Isten akaratához, míg végül fokozatosan eljut az isteni akarattal való teljes egységre. Ezek az Isten által szeretett emberek azok az igazak, akik Izajás jövendölése szerint egyedül méltók arra, hogy belépjenek az új Jeruzsálembe: „Hadd vonuljon be az igaz nemzet, amely mindvégig hűséges” (Iz 26, 2).

      Ó Istenem, taníts engem, de ne csak arra, amit akarsz, hanem arra is, aki vagy, hiszen minél jobban megismerlek téged, annál inkább szeretlek. Márpedig első kötelességem, amit legjobban akarsz tőlem, az, hogy szeresselek téged: erre van nekem is a legnagyobb szükségem... A világossággal együtt adj nekem erőt is, hogy akaratodat, ó Istenem, követni tudjam. Nem elég az, hogy szeresselek és megismerjem akaratodat, szükség van bátorságra is, hogy téged szolgáljalak, hogy azt tegyem, amit akarsz...

      Gyógyíts meg, Uram, mert vak vagyok, nem látom akaratodat, nem veszek tudomást ezer olyan dologról, amit pedig akarsz tőlem, és mivel nem látlak, nem szeretlek eléggé... Istenem, világítsd meg szememet, gyógyítsd meg vakságomat, hadd lássam akaratodat és szépségedet... Sánta is vagyok, Istenem; gyógyítsd meg beteg lábamat; nincs semmi erőm, hogy átültessem a gyakorlatba, amit megláttatsz velem, nincs bennem semmi erő, hogy megtegyem akaratodat, amit megmutattál: csak húzom a lábamat és nyomorultan sántikálva követlek. Ó, Istenem, gyógyíts ki ebből a sántikálásból, add, hogy fussak utánad, követve keneteid illatát, ne pedig csak sántikálva vonszoljam magam követésedben...

      Tégy engem szilárddá, adj erőt keresztem hordozására és követésedre. Adj erőt mindahhoz, amit akarsz tőlem... Ó Istenem! Aztán engedd meg, hogy lelkem minden erejével imádjalak, hogy szívem mélyéből dicsérjelek... Engedd meg, hogy elemésztődjek, elmerüljek, elveszítsem magam imádásodban, én szeretett Jézusom! Teli kézzel szórod magad körül a kegyelmet: a világosságot, hogy felismerjem akaratodat, az erőt, hogy azt meg is tegyem, a szeretetet, hogy elvesszek imádásodban... Ó, Istenem, engedd meg, hogy mindháromban bőségesen részesüljek; te tudod, mennyire szüksége van minderre annak az oly vak, oly sánta, oly dermedt szegénynek, aki most lábadnál térdel.

Charles de Foucauld, Sur les fetes de chaque jour de l'année

Útmutató az elmélkedéshez a  Bevezetőben.

Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Szentek a szeretetben (I. / 4)

(I.hét / Szerda)

Uram, kegyelmed és jóságod vezet életemnek minden napján.

(Zsolt 23, 6)

      1. „Az Úr letörli a könnyet minden arcról” (Iz 25, 8), mondja Izajás, utalva arra az üdvösségműre, amelyet Isten népe javára egy napon beteljesít. Ez valósult meg Jézus eljövetelekor: „Csapatostul tódult hozzá a nép - mondja el Máté -, vitték a sántákat, bénákat, vakokat, némákat és más betegeket, s letették őket a lába elé, mind meggyógyította őket” (Mt 15, 30). Krisztus műve azonnal mint a jóság, az emberi nyomorúságot enyhítő végtelen szeretet műve jelenik meg. Jézus így kinyilatkoztatta az emberek Isten legbenső természetét: Isten szeretet.

      „Isten szeretet” (1Jn 4, 16), mondja később János apostol; állítását nem elméleti fogalmakra alapozza, hanem mindarra, amit látott és tapintott az élet Igéjéből, Isten Fiából (1, 1): meggyógyította a betegeket, halottakat támasztott fel, segítségére sietett az elnyomottaknak és szenvedőknek, feloldotta a bűnösöket és új életet adott nekik. Ezenkívül János hallotta Jézusnak a mennyei Atya szeretetéről szóló beszédeit. Ezt a szeretetet maga Jézus testesítette meg, és ez a szeretet késztette arra, hogy életét adja az emberek üdvösségéért. János apostol a Szentlélek ihletésére mindezt így foglalja össze: „Isten szeretet”.

      Mennyire mély ennek a rövid állításnak a tartalma! Isten szeretet, vagyis mindaz, ami Istenben van, Isten egész lénye: szeretet. Isten lényegileg szeretet. Szeretet, emberi szeretet is, jóakarat, a mások javára irányuló akarat. Istenben, a végtelen Lényben, a szeretet végtelen jóakarat, ami a legfőbb jó, vagyis Isten felé irányul. A szeretet tehát Istenben az Isten végtelen boldogsága miatt érzett végtelen öröm. Isten önmagában maradéktalanul boldog. Isten mégsem zárja önmagába szeretetét, hanem kiárasztja, számtalan teremtményt hív életre, hogy ezekkel közölje örömét, boldogságát. Ő, aki szeretet, a szeretet aktusában embereket teremt, ezeket a szeretet aktusában önmaga felé irányítva boldogságra hívja. Ő, a legfőbb boldogság, képessé teszi az embereket arra, hogy őt viszontszeressék.

      2. „Isten szeretet; aki szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne” (1Jn 4, 16). Isten a nekünk adott Szentlélek által kiárasztotta szeretetét szívünkbe. Az első és legszükségesebb ajándék tehát az a szeretet, amellyel Istent mindenekfölött szeretjük, testvérünket pedig őmiatta (vö. LG 42).

      A keresztény életének, hasonlóan Istenhez, lényegében szeretetnek kell lennie: mindenekelőtt Isten, a végtelen boldogság, valamint valamennyi ember iránti szeretetnek. Mindez lehetséges, mivel Isten a hívő szívébe rejtette végtelen szeretetének egy szikráját. Aki kifejleszti magában ezt az isteni szeretetet és abban él, abban „Isten lakik, ő pedig Istenben”, pontosan azért, mivel részt vesz Isten életében, aki szeretet. Aki viszont a bűn által ellenáll ennek a szeretetnek, kioltja magában az isteni életet és halálba hull: „Aki nem szeret, a halálban marad” (1]n 3, 14). A szeretet és a kegyelem egyetlen egységet alkotnak: lehetetlen Isten kegyelmében élni, ha elutasítjuk szeretetét, és lehetetlen, hogy „az isteni természet részese” legyünk (2Pét 1, 4), ha szívünket elzárjuk a szeretet elől, mivel Isten szeretet. Ellenkezőleg, minél inkább növekszik a hívő a szeretetben, annál inkább Istenben él, vele való bensőséges közösségben, egészen annyira, hogy már nem önmagáért, hanem Istenért él.

      Amikor a szeretet az embert abban a szeretetben részesíti, ami maga Isten, hasonlóvá teszi Istenhez, igazi fiává teszi és egyesíti vele. A szeretet tehát a legnagyobb erény, éspedig nemcsak ebben az életben, hanem a másikban is. A szeretet örökké megmarad, s a választottak boldogsága ennek a szeretetnek fokától függ.

      Minden keresztény szent, azaz részese Isten szentségének, éspedig olyan mértékben, amennyire részesedik szeretetében. Ebből az következik, hogy a szeretet valóban „az első és legszükségesebb ajándék”, amit Isten az embernek ad, ugyanakkor az első és legnagyobb parancs, amit Isten az embertől megkövetel. „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből”, „Szeresd embertársadat, mint saját magadat” (Mt 22, 37-39). A szeretet az életszentség lényegét alkotja, ebben rejlik a keresztény életnek és a kegyelmi életnek dinamizmusa.

      Milyen gyorsan kimondjuk: Isten szeretet! A kifejezés igen rövid, egyetlen egy kis mondatból áll; de ha lemérjük, micsoda súlya van! Isten szeretet.... aki szeretetben van, Istenben van és Isten őbenne. Tartózkodj Istenben, légy Isten tartózkodási helye. Légy Istenben és Isten benned lesz. Maradj Istenben, hogy megtartsd magad őbenne; maradj Istenben, hogy el ne bukj. (In I Io 9,1).

       Uram, arra késztetsz, hogy szeresselek. S hogy tudnálak szeretni, ha te nem szerettél volna már előbb? Ha lusta voltam arra, hogy szeressek, nos akkor most ne legyek lusta arra, hogy viszonozzam szeretetedet. Te előbb szerettél engem... és én még ezek után sem vagyok kész arra, hogy szeresselek!

      Szerettél engem, jóllehet gonosz voltam, de lerontottad gonoszságomat; szerettél engem, jóllehet gonosz voltam, de nem azért hívtál meg az Egyházba, hogy továbbra is gonoszságokat kövessek el. Betegként szerettél engem, de aztán jöttél, hogy meggyógyíts. Irántam való szereteted abban nyilvánult meg, hogy e világba jöttél, hogy nekem életem legyen (In 1 Io 7, 7). Nem akarok egyedül lenni magasztalásodban, nem akarok egyedül lenni viszontszeretésedben, nem akarok egyedül lenni, amikor átölellek. Amikor átölellek, mások karjának is marad hely...

      Szégyen lenne számomra, ha irigy szeretetet akarnék neked adni... Szeretetbe vonom rokonaimat, házam minden lakóját... Sőt akiket csak oda tudok vonni buzdítás, ima, beszéd, érvelés által, s mindezt szelídséggel és szeretetre méltó magatartással kísérem. Arra vezetem őket, hogy szeressenek téged, így tehát amikor téged magasztalnak, valamennyien egyek vagyunk a te magasztalásodban (In Ps 33, II, 7).

Szent Ágoston

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Megszenteltek Jézus Krisztusban (I. / 3)

(Advent I.hét / Kedd)

„Mutasd meg, Urunk, irgalmadat,

adj nekünk kegyesen szabadulást.”

(Zsolt 85, 8)

1. „Szüntelenül hálát adok Istennek azért az isteni kegyelemért, amelyet Krisztus Jézusban nyertetek” (1Kor 1, 4), írja Szent Pál a korintusiaknak. Az ember egyedül Isten megszentelő kegyelme által igazul meg. Ezt a kegyelmet az emberiség Urunk Jézus Krisztus végtelen érdemei miatt kapja meg. Mindenki megkapja ezt a kegyelmet, aki hisz benne. „Krisztus követőit - tanítja a zsinat - nem cselekedeteik alapján hívta meg Isten, és tette megigazulttá Jézus Krisztusban, hanem elhatározása alapján és kegyelme szerint; ők a hit keresztségében igazán Isten gyermekei és az isteni természet részesei lettek, és így valóban szentekké váltak. Következésképpen az ajándékba kapott megszentelődést - Isten segítségével - az életmódjukkal kell megtartaniuk és tökéletesíteniük” (LG 40).

Az életszentség és a kegyelem csíráját a keresztség ültette el a keresztényben. A csíra rendkívül termékeny, mivel az embert az isteni természet, vagyis Isten szentsége részesévé teszi. Ez a csíra az életszentség és az örök élet értékes gyümölcseit teremheti, ha a teremtmény elősegíti kibontakozásukat. Minden keresztény megkapta ezt az ajándékot. Minden keresztény szent lehet, azonban nem kisebb vagy nagyobb tettei arányában, hanem olyan mértékben, ahogyan - Isten segítségével - gyümölcsözteti a keresztségben kapott kegyelmet. Keresztsége óta „jogilag” szent; a valóságban is azzá kell lennie, mégpedig az Isten gyermekéhez, a Krisztus által megváltott keresztényhez, és az Egyház, vagyis Krisztus Titokzatos Teste tagjához méltó szent tettek által. Isten, aki őt Fiában meghívta és megszentelte, megadja neki a megkezdett jó mű befejezéséhez szükséges kegyelmeket. „Hűséges az Isten - írja az Apostol -, aki meghívott Fiának, Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak közösségébe” (1 Kor 1, 9).

2. Jézus egy napon tanítványaihoz fordulva ezt mondta: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok. Igazán mondom nektek, hogy sok próféta és király akarta látni, amit ti láttok, és nem látta, hallani, amit ti hallotok, és nem hallotta” (Lk 10,23-24). A Krisztust megelőző hosszú századokban Izrael népe vágyva vágyott arra, hogy meglássa az Üdvözítőt, meghallgassa az örök élet szavát, hogy elnyerje a megváltást. Most pedig mindaz, amire számtalan igaz ember lángoló vágya irányult, az új Izrael, az Egyház számára valósággá vált. Krisztus Egyháza már kétezer éve éli és növeli Ura megszentelő kegyelmét. Ennek teljességéből meríthet minden keresztény; boldog, aki meg is teszi.

Hogy azonban Krisztus kegyelme megteremje az életszentség gyümölcsét, át kell hatnia és alakítania az ember egész lényét és cselekvését, szentté kell tennie minden vonatkozásban: gondolataiban, érzelmeiben, szándékaiban, tetteiben, élete minden részletében. Amilyen mértékben a hívőben növekszik és érlelődik a kegyelem, lelkében egyre teljesebb és mélyebb hatást fejt ki, amikor pedig megszentelő ereje kiterjed minden tevékenységére, és azokat kivétel nélkül Isten akarata és dicsősége felé irányítja; ekkor végre a keresztény valóban közösségben él Krisztussal, bensőségesen egyesül Istennel, részesedik életében és szentségében. Ez a kegyelem teljessége, a keresztény élet teljessége, a hiteles életszentség.

Az életszentség nem a külső tettek nagyságában vagy a természeti adottságok gazdagságában rejlik, hanem a keresztségben kapott kegyelem és szeretet teljes kibontakoztatásában; ez a fejlődés annál jobban megnyilvánul, minél inkább megnyílik az ember az isteni ajándékok felé, teljesen Isten rendelkezésére bocsátja magát, tanulékony készséggel válaszol Isten hívásaira és megszentelő tevékenységére. Ily módon a legegyszerűbb hívő is, aki nem tölt be fontos helyet az Egyházban, és nincsenek kivételes adottságai, se pedig rendkívüli küldetése, az életszentség magas fokára juthat el. Mi több, Jézus kijelentette: különösen ezeknek a kicsiknek és szegényeknek, a mindenki által lenézetteknek üdvözítéséért és megszenteléséért jött: „Dicsőítelek Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosok elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek!” (Lk 10, 21).

Örök Atya, mi volt annak az oka, hogy a teremtményt ily magas méltóságra emelted? A kimondhatatlan szeretet, amely által önmagadba tekintve beleszerettél teremtményedbe; ezért teremtetted meg őt e szeretet által, és adtad neki a létet, hogy ízlelje örök javadat, és örvendjen benne.

Látom, hogy a bűn miatt elvesztette méltóságát, amelybe te helyezted őt, és ellened lázadva háborúba keveredett Fönségeddel, s így ellenségeid lettünk. Akkor Te - ugyanattól a tűztől indítva, amellyel megteremtettél minket - közvetítőt akartál küldeni, hogy megbékülj az emberi nemmel, amely háborúba keveredett veled. S hogy e nagy háború után nagy békesség legyen, nekünk adtad egyszülött Fiadat, az Igét, aki közvetítő lett közted és közöttünk. 

Ő lett a mi igazságunk: önmagán büntette meg gonoszságainkat, és teljesítette azt a parancsot, amelyet te rábíztál, ó, Atya, amikor őt emberségünkbe öltöztetted. Ő pedig magára vette természetünket és emberi képmásunkat. Ó, szeretet mélysége! Mely szív képes megállni, hogy meg ne hasadjon, látván, hogy a Magasság ilyen mélységbe száll alá, mint a mi emberségünk? A te képmásod vagyunk, és te a mi képmásunk az egyesülés által, amelyet véghez vittél az emberben, amikor az istenséget elfátyoloztad Ádám nyomorúságos felhőjével és romlott anyagával. Mi volt ennek az oka? A szeretet. Te, Isten, emberré lettél: az ember pedig Istenné lett.

Szienai Szent Katalin, Dialógus, 13.

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:
P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006