Miután megértettük az előző bejegyzésben, hogy lemondás nélkül nincs lelkiélet, nincs szeretet, nézzük a gyermeki út megalapozását Teréz, a novíciamesternő tanítása alapján.
Teréz tehát fáradságot nem kímélve igyekszik novíciáit rávezetni arra, hogy a teremtés viszonylagos, az Isten pedig a teljesség. Így kelti fel bennük az őszinte vágyat, hogy szeressék Jézust, és egyedül Őérte éljenek. Meggyőződéssel vallja, hogy semmit sem tehetünk addig, amíg híján vagyunk a tiszta és szilárd elhatározásnak. Minden akkor veszi kezdetét, amikor vesszük a bátorságot, és elindulunk vakmerő célunk felé.
Eljön a pillanat, amikor szilárd támaszt kell adni a nővéreknek. Olyan táplálékot, amely minden pillanatban élteti szívük vágyát. Amint ugyanis az ember megteszi az első lépést a lemondás útján, Isten sem késlekedik az első próbatételekkel. Teréz látja, miféle nehézségekkel szembesülnek novíciái, és tudja: a szilárd és végleges szeretetegységig kell vezetnie őket ezeken a megpróbáltatásokon keresztül. Ettől fogva életüket már a Szeretetben való hit vezérli.
Lapozzuk fel leveleit és kéziratait, hogy megtudhassuk, milyen is a Szeretet, mely Terézt megérintette.
A Szeretet személyes
Először is a Szeretet személyre szól: egy személy szeret egy másik személyt. Az Isten önmagában valóságosabb és személyesebb, mint bárki a világon, akiről azt feltételezzük, hogy valóságos, élő személy. A teremtett világban ugyanis azért létezhet mindenki önálló, valóságos személyként, mert valamennyire hasonlít Teremtőjéhez.
Istennek transzcendens személyisége van, ugyanakkor Ő maga a Szeretet is. Ezért bensőségesebb viszonyban van velünk, mint amilyenben mi vagyunk saját magunkkal.
Teréz teljes szívével Istennek adja magát, és láthatjuk, hogy összeforrva él Vele. „Azt hiszem, hogy sosem telt el az életemben három perc úgy, hogy ne gondoltam volna a Jóistenre.” Tudja, hogy Isten lénye legmélyén lakozik; Ő a Teremtő és az Atya. Hatalma, bölcsessége és jósága végtelen, és minden hatalmát, bölcsességét és jóságát latba veti, hogy Teréz szerethesse Őt. „Bármi is történjék vele/ saját magáról beszél/ csak Jézusának gyöngéd kezeit keresi.”
Ugyanis Teréz számára Isten Jézus, Jézus pedig a Minden. A lehető legmélyebb, legbensőségesebb kapcsolatban él Vele. Az ima rejtekében szívesebben szólítja tegező formában [1]. Összeforr gyermekkora misztériumaival, és még inkább szenvedésének titkával. Teréz életének forrása az, amit az Úr számára közvetít, s így csatlakozik a Szentháromság isteni közösségéhez. Írásaiból és a szemtanúk beszámolóiból kitűnik, hogy utolsó éveiben lelke kifejezetten a Szentháromság felé irányul. Felajánlását is a Szentháromság ünnepén teszi, és a Háromságos Istennek ajánlja. Érezhető, hogy a három Személy mindegyikéhez különböző és sajátos viszony fűzi. Hite tehát olyannyira élő, hogy lehetővé teszi számára a legmagasabb rendű egyesülést, amire idelenn egyáltalán vágyhat: „Nem látom, hogy mi többen lehetne részem halálom után, mint már ebben az életben. Igaz, látni fogom a Jóistent! De ami azt illeti, hogy vele leszek, nos, már egészen vele vagyok itt a földön is.”
Teréz úgy szereti Istent, mint egy élő embert, és mint közeli barátját. Biztosan tudja: az Úr is szereti őt, méghozzá egészen különleges módon: szíve személyesen őérte dobog. „.. .én nem úgy látom a Szent Szívet, mint mások. Azt hiszem, Jegyesem Szíve egyedül az enyém, amint az enyém egyedül az övé, és ebben az édes magányban beszélek hozzá, várva, hogy egyszer majd színről színre szemlélhetem!”
Jézus és Teréz viszonya élő, és tele van gyöngédséggel. Olyannyira, hogy úgy tűnik: más gondjuk sincs, mint hogy mindennél jobban szeressék egymást, és kölcsönösen elhalmozzák egymást jóságukkal. „Ó, én Jézusom, lehet, hogy ez csak illúzió, de az hiszem, nem is halmozhatsz el több szeretettel egy lelket, mint amennyivel az enyémet elhalmoztad; ezért merem kérni tőled, hogy úgy szeresd, akiket nekem adtál, mint ahogy engem szerettél. (Jn 17,23) Ha majd egyszer a Mennyben megtudom, hogy jobban szeretted őket, mint engem, örülni fogok neki, mert elismerem, hogy ezek a lelkek jobban megérdemlik a szeretetedet, mint az én lelkem, de itt lenn, én nem tudnék nagyobbat elképzelni annál a végtelen szeretetnél, amelyet - úgy tetszett neked - ingyen, minden érdemem nélkül (Jn 17,8) pazaroltál reám.”
A Szeretet végtelen
Mivel Isten végtelen, szeretete is végtelen. Csupán ajándékai különböznek, de a szeretet, amellyel készíti őket, ugyanaz: „végtelen Szeretetének gyöngédsége”. És mi számít inkább: az, hogy hogyan adjuk át az ajándékot, vagy maga a tény, hogy ajándékozunk? Teréz meg van győződve arról, hogy Isten végtelen gyöngédséggel szeret mindenkit, legyünk akár gazdagok, akár szegények, akár felmagasztalnak, akár megaláznak minket az emberek. „Mint ahogyan a Nap is egyszerre és úgy világítja meg a cédrusokat és minden apró virágot, mintha az volna az egyetlen az egész földön, úgy Urunk is külön foglalatoskodik minden egyes lélekkel, mintha nem is volna más hozzá hasonló, és mint ahogy a természetben minden évszak úgy van elrendezve, hogy a legszerényebb százszorszépet is virágba boríthassa a maga napján, úgy szolgálja mindegyik lélek javát.” Teréz tehát teljes bizonyossággal mondhatja minden egyes nővérének: „A jó Jézus teljes szívéből szereti Önt.” „Ó! Igen, Jézus szereti Önt.” Vagy még nagyobb meggyőződéssel: „...a Jóisten nagyon szeret téged, és kivételes bánásmódban részesít (...). Céline, gondolod, hogy Szent Teréz több kegyelmet kapott, mint te?”
A Szeretet adomány
Isten szeretete határtalan, és semmilyen módon nem lehet megszolgálni, hiszen azt „minden érdem nélkül pazarolja ránk”. Teréz elismeri, hogy „nincs benne semmi olyan, ami az isteni figyelmet magára vonhatta volna, s ami jó van benne, azt egyedül az ő irgalma tette...” Hogyan lehetséges, hogy Isten szeret minket? - kérdezi. Mit adhatunk mi egyáltalán Őneki, amit szerethet? „Titokzatos dolog ez... Mivel is indokolhatja ezt Jézus? Az indoka az, hogy nincs oka!” Jézust saját szabad akaratán kívül semmi más nem vihette rá, hogy a teremtményt szeresse, hiszen Isten nem emberi módon szeret. Az ember azt szereti a másikban, amit szeretetre méltónak talál benne, Isten azonban azt szereti, amit Ő maga helyez belé. És nekünk, teremtményeknek másunk sincs Isten előtt, mint az, hogy Ő szeret minket.
De ha Isten középszerűségünk és hibáink ellenére is szeret minket, igazán megnyugodhatunk és bizakodhatunk. Titok, hogy mik vagyunk, de a szeretet titka. Nem nevetséges-e hát a mi emberi mércénkkel mérni az isteni szeretetet?
Itt kell megjegyeznünk, hogy van valami, ami még ennél is erőteljesebben magával ragadja Terézt, és egész életét beragyogja. Ez pedig a szeretetnek az a jellegzetessége, hogy irgalmas. Ebben hisz Teréz, és efelé tereli tanítványait. Az irgalom felfedezése nagy mértékben meghatározó Teréz lelki életének kibontakozásában.
A Szeretet viszonzást vár
„Szeressünk tehát, mert Isten előbb szeretett minket” (1Ján 4,19). Teréz ugyanarra a végkövetkeztetésre jut, mint Szent János. Isten szívét fürkészve Teréz felfedezi, hogy a Szeretet is szükséget szenved valamiben. Részesül abban a felbecsülhetetlen kegyelemben, hogy megérti, „Jézus mennyire vágyik a szeretetre”. Mivel hisz benne, hogy Isten irgalmas, bármi módon nyilvánul is meg könyörületessége, arról is meg van győződve, hogy Isten olthatatlanul szomjazik őrá és minden egyes emberre, akinek odaadja magát. „Jézust szomjassá tette” a szeretet. „...Ő kívánja, Ő koldulja szeretetünket... Mondhatni, kiszolgáltatja magát kényünknek-kedvünknek, semmit sem akar elvenni anélkül, hogy magunk ne adnánk oda, és a legapróbb dolog is értékes isteni szemében...” Teréz biztos benne: az, hogy szeretik, egyúttal azt is jelenti, hogy végtelenül vágynak rá. Tudja: Jézus azt akarja, hogy Teréz szeresse Őt, és hiszi, hogy az Úr Teréz egész szívére igényt tart.
A szeretet okok és előzmények nélkül, határtalan erővel vonzza magához Terézt, és miközben egész életét beragyogja, leghatékonyabb nevelési módszerévé is válik. Teréz hisz a Szeretetben, és csakis a Szeretetben hisz. Mert a Szeretetből fakad az élet, a Szeretet a tökéletesedés egyetlen eszköze és vándorbotja, a Szeretet az egyetlen cél. Ez Teréz tanításának lényege. Halálos ágyán mondott utolsó szavai is erről tanúskodnak: „Mindent elmondtam... csak a Szeretet számít”. Teréz meggyőződéssel vallott hite pedig mindazok számára vonzóvá válhat, akik tesznek egy lépést felé.
Teréz alapvető szerepet tulajdonít a lelki életben annak, hogy nővérei higgyenek a Szeretetben. E nélkül az Isten iránti vágy elsorvad, akárcsak a növény, amely alatt nem elég mély a talaj.
Földi életünk egészében véve nem más, mint hitbeli cselekedet. A lelki életben elengedhetetlen, hogy higgyünk a Szeretetben, e hit pedig végtelenül gazdag gyümölcsöt hoz. Nem elegendő az eszünkkel elfogadni a kinyilatkoztatott igazságokat, hanem egész lényünkkel hinnünk kell Isten szeretetében, útjaiban és ígéreteiben. Ha közelebbről megvizsgáljuk, miféle benső állapotot követel meg Teréz nővéreitől, azt találjuk, hogy valójában nem egy-egy sarkalatos erény kifejezett gyakorlása a cél. Hit, remény és Szeretet Teréz felfogásában nem elszigetelten léteznek egymás mellett. Amit Teréz nővéreitől vár, az a szerelmes hit cselekedete - a szerelmes hité, amely szorosan Istenhez simul, és mindent Tőle vár, hiszen Ő maga a Szeretet. Ez a fajta hit a Szeretetben olyan benső állapot, amely lényegénél fogva a lelki gyermekség sajátja; evangéliumi erény, és valójában igen egyszerű benső mozgatórugónk. Egyszerűsége ellenére ugyanakkor - mint minden, amit Teréz célul tűz ki - maga az Abszolútum.
A novíciamesternő tulajdonképpen nem másra kívánja alapozni a lelki életet, mint a lecsupaszított, totális élő hitre. Mert az Isten iránti vágyunkat egyedül az képes valósággal és tartósan megtartani, ha hitünk egyedül Istenre és az Ő megingathatatlan szeretetére támaszkodik. Hiszen ez a szeretet teszi a mi hitünket is megingathatatlanná.
Teréz figyelmét nem kerüli el, hogy Isten nővéreit gyöngédséggel árasztotta el, és így ők már megízlelhették szeretettel teli jelenlétét. Jól tudja azonban: amikor Isten meg akarja erősíteni az embert, úgy tűnhet, hogy visszavonul - és ez szinte azon nyomban tapasztalható, amint valaki átlépi a kolostor küszöbét. Teréz saját tapasztalatából ismeri a Jóisten fortélyait, ezért a korábban megízlelt kegyelmeket tartja szem előtt. Ezek ugyanis mindig hagynak némi nyomot maguk után, még ha el is halványul édességük.
„Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.” - mondja Szent János (1Jn 4,16). Akik Krisztus legbizalmasabb hívását kapták meg, hogy kövessék Őt, megtapasztalták szeretetét is. A vágy pedig, hogy válaszoljanak rá, a szerzetesi életre vezette őket. De a vágynak ki kell állnia a mindennapok próbáját, és ilyenkor gyakran tapasztalja a szerzetes, hogy alig érzi már magában az egykori buzgóságot.
Teréz támogatni szeretné nővéreit, ahelyett, hogy megtörné őket. Ehhez arra van szükség, hogy lelküket és akaratukat mindenféle érzékelhető édességen és keserűségen túlra irányítsák: Isten szeretetére, mely soha el nem múlik. A novíciák hite korábban abból fakadt, amit az Isten szeretetéből megtapasztaltak. Mostantól azonban kizárólag arra kell alapozniuk hitüket, amit erről a szeretetről tudnak. Ez a fajta hit bizonyosságánál fogva képes lesz megtartani Isten művét lelkükben. A korábbi kegyelmek ugyan segíthetnek a novíciának abban, hogy bizalmát megőrizze, de a jelen lelki szárazságának nem szabad megrendítenie azt. Teréz szerint azért kell kiállni ezt a próbatételt, hogy olyan hitre tegyenek szert, amelynek nincs már szüksége érzésekre, hanem beéri az igazság tudásával. Ilyen hit az övé: „Ó, nem! Nem kívánom látni a Jóistent a földön. Pedig szeretem Őt! Nagyon szeretem a Szent Szüzet is és a szenteket is, és őket sem kívánom látni.” Határozottabb megfogalmazásban: „...a bennem élő vágy, hogy ne lássam a Jóistent és a szenteket, és a hit éjszakájában maradjak, erősebb, mint mások kívánsága, hogy lássanak és értsenek.”
Teréz arról szeretné meggyőzni társnőit, hogy miután ennyi kegyelmet kaptak az Istentől, nagyobb bizonyossággal kell hinniük szeretetében, mintsem hogy érzékelhető bizonyítékokra legyen szükségük, vagy hogy vigasztalás után áhítozzanak a természetfölötti élet valósága helyett. „Olyannyira édes az éjszakában, a megpróbáltatások közepette szolgálni a Jóistent. Hiszen csak ez az egy életünk van, hogy a hitből éljünk!”
Teréz eléri, hogy tanítványai felülemelkedjenek érzékeikkel szerzett benyomásaikon. Nem áll meg azonban itt: mivel eddig csupán elvett tőlük valamit, de nem adott kezükbe semmit, mostantól azon fáradozik, hogy lecsupaszított, megfosztott hitüket táplálja, élő hitet fakasszon belőle. Mivel nővérei azzal az őszinte vággyal léptek Isten útjára, hogy szeressék Őt, meg kell győzniük magukat, hogy minden, ami velük történik, a Szeretet műve. Bármennyire is felháborít minket egy-egy esemény, és legyen csalódásunk mégoly mély, semmi sem állhat a szeretet útjába. Mindent azért kapunk, hogy a Jóisten felé vezető úton segítségünkre legyen. „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek” (Róm 8,28). Ha a novíciák hite elég szilárd, egész lelki életüket biztonságban tudhatják. Enélkül azonban félő, hogy elvesznek a reménytelenség, a középszerűség vagy a hamis célok útvesztőjében.
„Minden kegyelem.”[2]
Ezért olyan fontos tehát, hogy milyen tanácsot adnak a lelki vezetők a fejlődés eme meghatározó pillanataiban.
Ugyanakkor gondoljuk meg, micsoda nehéz feladat hűségre tanítani valakit, aki rendszerint érzékei alapján ítélkezik; aki könnyen szeret, és most egyszerre szembetalálja magát saját meztelen valójával. Hirtelen elvették tőle az érzékelhető szeretet örömét, és kénytelen az éjszaka sötétjében továbbhaladni! Teréz figyelme a lelki fejlődésnek erre a pontjára összpontosul, tehetségét ehelyütt kamatoztatja leginkább.
Lelki életük hajnalán a nővérek megtapasztalták, milyen is az őket körülölelő Szeretet. Most azonban saját magukat kell megismerniük - meg kell tudniuk, milyenek is valójában. Ez minden szenvedés forrása. A Szeretet először beragyogta a novíciák életét, hogy megismerjék Őt. Most ugyanez a Szeretet világít rá saját nyomorúságukra is. Ha nem ismerték volna meg a Szeretetet, nem lennének képesek elviselni saját szerencsétlenségük tapasztalatát. A Szeretet látszólag kegyetlenül forgatja fel egoizmusok rejtett mélységeit, de mindezt csakis azért, hogy jobban felfedhesse magát előttük. Bár a nővérek egy időre szem elöl tévesztik a Szeretetet, és lelki életük minden mozzanata veszélyeztetettnek tűnik, tekintetüket továbbra is Rá szegezve nemsokára a maga teljességében látják majd a fényt. Ekkor derül ki, hogy a Szeretet valójában irgalmas. Ez Teréz számára a legfontosabb tanítás.
Azon fáradozik, hogy bármi is foglalkoztassa nővéreit, mindig a szeretet legyen gondolataik középpontjában, önmagukról pedig igyekezzenek megfeledkezni. Azt tanítja, hogy higgyenek a szeretetben, és mindent, ami megzavarja őket, teherként nehezedik rájuk vagy szenvedést okoz, alakítsanak át szeretetté. Hiszen mindennek a gyökere Jézus irántunk való végtelen szeretete. Hinniük kell tehát abban is, hogy Jézus itt és most, a jelen megpróbáltatásai közepette, egy-egy konkrét kísértés vagy kétely kapcsán is szeretetükre vár. Bármit is engedjen meg, csakis azért teszi, hogy szeretetük újabb, nagyobb és tisztább bizonyítékát szerezze meg.
Nehéz időszak ez a nővérek életében. Úgy érzik, képtelenek szeretni; kételkednek benne, hogy szeretetük gyönge lábakon álló, szegényes tárháza kedves lehet az Úr számára, pedig olyannyira igyekeznek. Teréz megpróbálja meggyőzni társnőit: Isten végtelenül értékeli azt, ha ebben a nehéz időszakban is készek a válaszra. Az éjszaka és a megpróbáltatások, melyek közepette megtapasztaljuk tehetetlenségünket, épp kedvező idő arra, hogy megragadjuk az alkalmat, és megpróbálkozzunk szeretni, akárcsak a „fösvények”.
Amikor nővérei vagy novíciái arról panaszkodnak, hogy vétkeztek vagy tehetetlennek bizonyultak egy-egy helyzetben, arra biztatja őket, hogy erősödjenek meg a szeretetben. Más válasza nincs is.
„Az egyik novícia gyávaságáról panaszkodott. Mesternője így feddte: »Olyasmiért sír, amiért épphogy örülnie kellene. Miféle érdem lenne csupán akkor harcolnunk, amikor érezzük is hozzá a bátorságot? Mit számít, hogy nincs bátorsága, ha úgy cselekszik, mint akinek van! Nagyobb érdem lehajolni egy cérnaszálért, ha túlságosan gyöngének érzi magát hozzá, de Jézus iránti szeretetből mégis megteszi, mint hirtelen felbuzdulásból valami nagyobb dolgot véghezvinni. Ahelyett, hogy szomorkodna, örüljön, hogy a jóságos Jézus érezteti magával gyöngeségét, és így lehetőséget biztosít Önnek arra, hogy számára még több lelket megmentsen”.
Teréz továbbmegy: azt akarja, hogy kovácsoljunk szeretetet vétkeinkből, sőt, még hibáink miatt érzett elkeseredésünkből is. Ágnes anya egy alkalommal elmondja, hogy csüggedt gondolatok ébredtek benne. Teréz így válaszol: „Maga nem úgy tesz, mint én. Amikor hibát követek el, mely elszomorít, nagyon jól tudom, hogy ez a szomorúság hűtlenségem következménye. De azt hiszi, hogy ennyiben maradok? Ó nem! Nem vagyok olyan ostoba! Sietek azt mondani a Jóistennek: Istenem, tudom, hogy a szomorúság érzését megérdemeltem, de engedd, hogy felajánljam neked éppen úgy, mint egy olyan megpróbáltatást, amelyet Te küldesz nekem szeretetből. Sajnálom, hogy vétkeztem, de örülök a szenvedésnek, mit felajánlhatok Neked.”
A belső megpróbáltatás, a kísértés Teréz számára kiváltképp „lehetőség arra, hogy tanúságot tegyünk Jézusnak az Ő szeretetéről”. Jól ismeri lelkünket: tudja, hogy amikor kételkedünk és elcsüggedünk, éppolyan nehezen tudjuk elhinni, hogy valóban szeretjük az Istent, mint azt, hogy az Isten szeret minket. A novíciák így keseregnek: „Tudom, hogy Isten szeret engem... csakhogy én nem szeretem őt!” A természetfölötti szeretet azonban nem nyilvánvaló. Gyökere az akarat, amelyet pedig a kegyelem táplál: minden alkalommal, amikor szeretni akarunk, valósággal is szeretünk. Szeretetünk, melyet épp nem érzünk, ugyanúgy tetszik az Istennek, és el is ér hozzá. Csöppet sem könnyebb azonban ezt elhinni, mint abban bízni, hogy Isten szeret minket.
Teréz célja, hogy nővéreiben olyannyira megszilárduljon ez a bizonyosság, hogy képesek legyenek elnyomni magukban mindenféle érzéki benyomást. A novíciák szeretnének szeretni, de vágyuk veszélyben forog. Teréz pedig megmenti és megerősíti ezt a vágyat. Társait óva inti: sose aszerint ítéljék meg, mennyire vannak Istennel egyesülve, hogy épp buzgóságot vagy lelki szárazságot éreznek. Kizárólag az foglalkoztassa őket, hogy lelkükkel és akaratukkal a Szeretethez tapadjanak, bármilyen formában is mutatkozzék meg előttük az. „Jézus rejtőzködik, de sejtjük, hogy itt van.”
Most már megértjük, hogy hitben kell szeretnünk, és vágyunk is arra, hogy szilárd egységben éljünk Istennel. Nagy lépést tettünk meg. Amikor Isten oda kívánja ajándékozni magát nekünk, tisztább hangon rezdül válaszra a lelkünk. Szeretni akarunk, de vágyunk immáron nem saját magunkért, hanem Krisztusért való.
Úgy tűnik, Teréz a kegyelem szárnysegédjeként összes fegyverét bevetette, hogy szívünk terepét megtisztítsa. Most már másunk sincs, csak őszinte, tiszta vágyunk a szeretetre: oly sebesen száguldunk ugyanis felé, hogy útközben elhagytunk minden mást, ami fölöslegesnek bizonyult.
Elsöprő vágyunkat innentől fogva semmi sem elégítheti ki.
Teréz mindannyiunk nevében kijelentheti:
Teréz a Szeretet karjai közé bocsátja társnőit, és igyekszik őket rábírni az utolsó lépésre, amely megnyitja számukra a lehető legmélyebb és legszilárdabb lelki élet kapuját – ez pedig Felajánlás a Szeretetnek, a végleges elköteleződés.
Jézus és Teréz viszonya élő, és tele van gyöngédséggel. Olyannyira, hogy úgy tűnik: más gondjuk sincs, mint hogy mindennél jobban szeressék egymást, és kölcsönösen elhalmozzák egymást jóságukkal. „Ó, én Jézusom, lehet, hogy ez csak illúzió, de az hiszem, nem is halmozhatsz el több szeretettel egy lelket, mint amennyivel az enyémet elhalmoztad; ezért merem kérni tőled, hogy úgy szeresd, akiket nekem adtál, mint ahogy engem szerettél. (Jn 17,23) Ha majd egyszer a Mennyben megtudom, hogy jobban szeretted őket, mint engem, örülni fogok neki, mert elismerem, hogy ezek a lelkek jobban megérdemlik a szeretetedet, mint az én lelkem, de itt lenn, én nem tudnék nagyobbat elképzelni annál a végtelen szeretetnél, amelyet - úgy tetszett neked - ingyen, minden érdemem nélkül (Jn 17,8) pazaroltál reám.”
A Szeretet végtelen
Mivel Isten végtelen, szeretete is végtelen. Csupán ajándékai különböznek, de a szeretet, amellyel készíti őket, ugyanaz: „végtelen Szeretetének gyöngédsége”. És mi számít inkább: az, hogy hogyan adjuk át az ajándékot, vagy maga a tény, hogy ajándékozunk? Teréz meg van győződve arról, hogy Isten végtelen gyöngédséggel szeret mindenkit, legyünk akár gazdagok, akár szegények, akár felmagasztalnak, akár megaláznak minket az emberek. „Mint ahogyan a Nap is egyszerre és úgy világítja meg a cédrusokat és minden apró virágot, mintha az volna az egyetlen az egész földön, úgy Urunk is külön foglalatoskodik minden egyes lélekkel, mintha nem is volna más hozzá hasonló, és mint ahogy a természetben minden évszak úgy van elrendezve, hogy a legszerényebb százszorszépet is virágba boríthassa a maga napján, úgy szolgálja mindegyik lélek javát.” Teréz tehát teljes bizonyossággal mondhatja minden egyes nővérének: „A jó Jézus teljes szívéből szereti Önt.” „Ó! Igen, Jézus szereti Önt.” Vagy még nagyobb meggyőződéssel: „...a Jóisten nagyon szeret téged, és kivételes bánásmódban részesít (...). Céline, gondolod, hogy Szent Teréz több kegyelmet kapott, mint te?”
A Szeretet adomány
Isten szeretete határtalan, és semmilyen módon nem lehet megszolgálni, hiszen azt „minden érdem nélkül pazarolja ránk”. Teréz elismeri, hogy „nincs benne semmi olyan, ami az isteni figyelmet magára vonhatta volna, s ami jó van benne, azt egyedül az ő irgalma tette...” Hogyan lehetséges, hogy Isten szeret minket? - kérdezi. Mit adhatunk mi egyáltalán Őneki, amit szerethet? „Titokzatos dolog ez... Mivel is indokolhatja ezt Jézus? Az indoka az, hogy nincs oka!” Jézust saját szabad akaratán kívül semmi más nem vihette rá, hogy a teremtményt szeresse, hiszen Isten nem emberi módon szeret. Az ember azt szereti a másikban, amit szeretetre méltónak talál benne, Isten azonban azt szereti, amit Ő maga helyez belé. És nekünk, teremtményeknek másunk sincs Isten előtt, mint az, hogy Ő szeret minket.
De ha Isten középszerűségünk és hibáink ellenére is szeret minket, igazán megnyugodhatunk és bizakodhatunk. Titok, hogy mik vagyunk, de a szeretet titka. Nem nevetséges-e hát a mi emberi mércénkkel mérni az isteni szeretetet?
Itt kell megjegyeznünk, hogy van valami, ami még ennél is erőteljesebben magával ragadja Terézt, és egész életét beragyogja. Ez pedig a szeretetnek az a jellegzetessége, hogy irgalmas. Ebben hisz Teréz, és efelé tereli tanítványait. Az irgalom felfedezése nagy mértékben meghatározó Teréz lelki életének kibontakozásában.
A Szeretet viszonzást vár
„Szeressünk tehát, mert Isten előbb szeretett minket” (1Ján 4,19). Teréz ugyanarra a végkövetkeztetésre jut, mint Szent János. Isten szívét fürkészve Teréz felfedezi, hogy a Szeretet is szükséget szenved valamiben. Részesül abban a felbecsülhetetlen kegyelemben, hogy megérti, „Jézus mennyire vágyik a szeretetre”. Mivel hisz benne, hogy Isten irgalmas, bármi módon nyilvánul is meg könyörületessége, arról is meg van győződve, hogy Isten olthatatlanul szomjazik őrá és minden egyes emberre, akinek odaadja magát. „Jézust szomjassá tette” a szeretet. „...Ő kívánja, Ő koldulja szeretetünket... Mondhatni, kiszolgáltatja magát kényünknek-kedvünknek, semmit sem akar elvenni anélkül, hogy magunk ne adnánk oda, és a legapróbb dolog is értékes isteni szemében...” Teréz biztos benne: az, hogy szeretik, egyúttal azt is jelenti, hogy végtelenül vágynak rá. Tudja: Jézus azt akarja, hogy Teréz szeresse Őt, és hiszi, hogy az Úr Teréz egész szívére igényt tart.
A szeretet okok és előzmények nélkül, határtalan erővel vonzza magához Terézt, és miközben egész életét beragyogja, leghatékonyabb nevelési módszerévé is válik. Teréz hisz a Szeretetben, és csakis a Szeretetben hisz. Mert a Szeretetből fakad az élet, a Szeretet a tökéletesedés egyetlen eszköze és vándorbotja, a Szeretet az egyetlen cél. Ez Teréz tanításának lényege. Halálos ágyán mondott utolsó szavai is erről tanúskodnak: „Mindent elmondtam... csak a Szeretet számít”. Teréz meggyőződéssel vallott hite pedig mindazok számára vonzóvá válhat, akik tesznek egy lépést felé.
II. Hit a szeretetben
Teréz alapvető szerepet tulajdonít a lelki életben annak, hogy nővérei higgyenek a Szeretetben. E nélkül az Isten iránti vágy elsorvad, akárcsak a növény, amely alatt nem elég mély a talaj.
Földi életünk egészében véve nem más, mint hitbeli cselekedet. A lelki életben elengedhetetlen, hogy higgyünk a Szeretetben, e hit pedig végtelenül gazdag gyümölcsöt hoz. Nem elegendő az eszünkkel elfogadni a kinyilatkoztatott igazságokat, hanem egész lényünkkel hinnünk kell Isten szeretetében, útjaiban és ígéreteiben. Ha közelebbről megvizsgáljuk, miféle benső állapotot követel meg Teréz nővéreitől, azt találjuk, hogy valójában nem egy-egy sarkalatos erény kifejezett gyakorlása a cél. Hit, remény és Szeretet Teréz felfogásában nem elszigetelten léteznek egymás mellett. Amit Teréz nővéreitől vár, az a szerelmes hit cselekedete - a szerelmes hité, amely szorosan Istenhez simul, és mindent Tőle vár, hiszen Ő maga a Szeretet. Ez a fajta hit a Szeretetben olyan benső állapot, amely lényegénél fogva a lelki gyermekség sajátja; evangéliumi erény, és valójában igen egyszerű benső mozgatórugónk. Egyszerűsége ellenére ugyanakkor - mint minden, amit Teréz célul tűz ki - maga az Abszolútum.
A novíciamesternő tulajdonképpen nem másra kívánja alapozni a lelki életet, mint a lecsupaszított, totális élő hitre. Mert az Isten iránti vágyunkat egyedül az képes valósággal és tartósan megtartani, ha hitünk egyedül Istenre és az Ő megingathatatlan szeretetére támaszkodik. Hiszen ez a szeretet teszi a mi hitünket is megingathatatlanná.
Teréz figyelmét nem kerüli el, hogy Isten nővéreit gyöngédséggel árasztotta el, és így ők már megízlelhették szeretettel teli jelenlétét. Jól tudja azonban: amikor Isten meg akarja erősíteni az embert, úgy tűnhet, hogy visszavonul - és ez szinte azon nyomban tapasztalható, amint valaki átlépi a kolostor küszöbét. Teréz saját tapasztalatából ismeri a Jóisten fortélyait, ezért a korábban megízlelt kegyelmeket tartja szem előtt. Ezek ugyanis mindig hagynak némi nyomot maguk után, még ha el is halványul édességük.
„Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.” - mondja Szent János (1Jn 4,16). Akik Krisztus legbizalmasabb hívását kapták meg, hogy kövessék Őt, megtapasztalták szeretetét is. A vágy pedig, hogy válaszoljanak rá, a szerzetesi életre vezette őket. De a vágynak ki kell állnia a mindennapok próbáját, és ilyenkor gyakran tapasztalja a szerzetes, hogy alig érzi már magában az egykori buzgóságot.
Teréz támogatni szeretné nővéreit, ahelyett, hogy megtörné őket. Ehhez arra van szükség, hogy lelküket és akaratukat mindenféle érzékelhető édességen és keserűségen túlra irányítsák: Isten szeretetére, mely soha el nem múlik. A novíciák hite korábban abból fakadt, amit az Isten szeretetéből megtapasztaltak. Mostantól azonban kizárólag arra kell alapozniuk hitüket, amit erről a szeretetről tudnak. Ez a fajta hit bizonyosságánál fogva képes lesz megtartani Isten művét lelkükben. A korábbi kegyelmek ugyan segíthetnek a novíciának abban, hogy bizalmát megőrizze, de a jelen lelki szárazságának nem szabad megrendítenie azt. Teréz szerint azért kell kiállni ezt a próbatételt, hogy olyan hitre tegyenek szert, amelynek nincs már szüksége érzésekre, hanem beéri az igazság tudásával. Ilyen hit az övé: „Ó, nem! Nem kívánom látni a Jóistent a földön. Pedig szeretem Őt! Nagyon szeretem a Szent Szüzet is és a szenteket is, és őket sem kívánom látni.” Határozottabb megfogalmazásban: „...a bennem élő vágy, hogy ne lássam a Jóistent és a szenteket, és a hit éjszakájában maradjak, erősebb, mint mások kívánsága, hogy lássanak és értsenek.”
Teréz arról szeretné meggyőzni társnőit, hogy miután ennyi kegyelmet kaptak az Istentől, nagyobb bizonyossággal kell hinniük szeretetében, mintsem hogy érzékelhető bizonyítékokra legyen szükségük, vagy hogy vigasztalás után áhítozzanak a természetfölötti élet valósága helyett. „Olyannyira édes az éjszakában, a megpróbáltatások közepette szolgálni a Jóistent. Hiszen csak ez az egy életünk van, hogy a hitből éljünk!”
Teréz eléri, hogy tanítványai felülemelkedjenek érzékeikkel szerzett benyomásaikon. Nem áll meg azonban itt: mivel eddig csupán elvett tőlük valamit, de nem adott kezükbe semmit, mostantól azon fáradozik, hogy lecsupaszított, megfosztott hitüket táplálja, élő hitet fakasszon belőle. Mivel nővérei azzal az őszinte vággyal léptek Isten útjára, hogy szeressék Őt, meg kell győzniük magukat, hogy minden, ami velük történik, a Szeretet műve. Bármennyire is felháborít minket egy-egy esemény, és legyen csalódásunk mégoly mély, semmi sem állhat a szeretet útjába. Mindent azért kapunk, hogy a Jóisten felé vezető úton segítségünkre legyen. „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek” (Róm 8,28). Ha a novíciák hite elég szilárd, egész lelki életüket biztonságban tudhatják. Enélkül azonban félő, hogy elvesznek a reménytelenség, a középszerűség vagy a hamis célok útvesztőjében.
Ezért olyan fontos tehát, hogy milyen tanácsot adnak a lelki vezetők a fejlődés eme meghatározó pillanataiban.
Ugyanakkor gondoljuk meg, micsoda nehéz feladat hűségre tanítani valakit, aki rendszerint érzékei alapján ítélkezik; aki könnyen szeret, és most egyszerre szembetalálja magát saját meztelen valójával. Hirtelen elvették tőle az érzékelhető szeretet örömét, és kénytelen az éjszaka sötétjében továbbhaladni! Teréz figyelme a lelki fejlődésnek erre a pontjára összpontosul, tehetségét ehelyütt kamatoztatja leginkább.
Lelki életük hajnalán a nővérek megtapasztalták, milyen is az őket körülölelő Szeretet. Most azonban saját magukat kell megismerniük - meg kell tudniuk, milyenek is valójában. Ez minden szenvedés forrása. A Szeretet először beragyogta a novíciák életét, hogy megismerjék Őt. Most ugyanez a Szeretet világít rá saját nyomorúságukra is. Ha nem ismerték volna meg a Szeretetet, nem lennének képesek elviselni saját szerencsétlenségük tapasztalatát. A Szeretet látszólag kegyetlenül forgatja fel egoizmusok rejtett mélységeit, de mindezt csakis azért, hogy jobban felfedhesse magát előttük. Bár a nővérek egy időre szem elöl tévesztik a Szeretetet, és lelki életük minden mozzanata veszélyeztetettnek tűnik, tekintetüket továbbra is Rá szegezve nemsokára a maga teljességében látják majd a fényt. Ekkor derül ki, hogy a Szeretet valójában irgalmas. Ez Teréz számára a legfontosabb tanítás.
Azon fáradozik, hogy bármi is foglalkoztassa nővéreit, mindig a szeretet legyen gondolataik középpontjában, önmagukról pedig igyekezzenek megfeledkezni. Azt tanítja, hogy higgyenek a szeretetben, és mindent, ami megzavarja őket, teherként nehezedik rájuk vagy szenvedést okoz, alakítsanak át szeretetté. Hiszen mindennek a gyökere Jézus irántunk való végtelen szeretete. Hinniük kell tehát abban is, hogy Jézus itt és most, a jelen megpróbáltatásai közepette, egy-egy konkrét kísértés vagy kétely kapcsán is szeretetükre vár. Bármit is engedjen meg, csakis azért teszi, hogy szeretetük újabb, nagyobb és tisztább bizonyítékát szerezze meg.
Nehéz időszak ez a nővérek életében. Úgy érzik, képtelenek szeretni; kételkednek benne, hogy szeretetük gyönge lábakon álló, szegényes tárháza kedves lehet az Úr számára, pedig olyannyira igyekeznek. Teréz megpróbálja meggyőzni társnőit: Isten végtelenül értékeli azt, ha ebben a nehéz időszakban is készek a válaszra. Az éjszaka és a megpróbáltatások, melyek közepette megtapasztaljuk tehetetlenségünket, épp kedvező idő arra, hogy megragadjuk az alkalmat, és megpróbálkozzunk szeretni, akárcsak a „fösvények”.
Amikor nővérei vagy novíciái arról panaszkodnak, hogy vétkeztek vagy tehetetlennek bizonyultak egy-egy helyzetben, arra biztatja őket, hogy erősödjenek meg a szeretetben. Más válasza nincs is.
„Az egyik novícia gyávaságáról panaszkodott. Mesternője így feddte: »Olyasmiért sír, amiért épphogy örülnie kellene. Miféle érdem lenne csupán akkor harcolnunk, amikor érezzük is hozzá a bátorságot? Mit számít, hogy nincs bátorsága, ha úgy cselekszik, mint akinek van! Nagyobb érdem lehajolni egy cérnaszálért, ha túlságosan gyöngének érzi magát hozzá, de Jézus iránti szeretetből mégis megteszi, mint hirtelen felbuzdulásból valami nagyobb dolgot véghezvinni. Ahelyett, hogy szomorkodna, örüljön, hogy a jóságos Jézus érezteti magával gyöngeségét, és így lehetőséget biztosít Önnek arra, hogy számára még több lelket megmentsen”.
Teréz továbbmegy: azt akarja, hogy kovácsoljunk szeretetet vétkeinkből, sőt, még hibáink miatt érzett elkeseredésünkből is. Ágnes anya egy alkalommal elmondja, hogy csüggedt gondolatok ébredtek benne. Teréz így válaszol: „Maga nem úgy tesz, mint én. Amikor hibát követek el, mely elszomorít, nagyon jól tudom, hogy ez a szomorúság hűtlenségem következménye. De azt hiszi, hogy ennyiben maradok? Ó nem! Nem vagyok olyan ostoba! Sietek azt mondani a Jóistennek: Istenem, tudom, hogy a szomorúság érzését megérdemeltem, de engedd, hogy felajánljam neked éppen úgy, mint egy olyan megpróbáltatást, amelyet Te küldesz nekem szeretetből. Sajnálom, hogy vétkeztem, de örülök a szenvedésnek, mit felajánlhatok Neked.”
A belső megpróbáltatás, a kísértés Teréz számára kiváltképp „lehetőség arra, hogy tanúságot tegyünk Jézusnak az Ő szeretetéről”. Jól ismeri lelkünket: tudja, hogy amikor kételkedünk és elcsüggedünk, éppolyan nehezen tudjuk elhinni, hogy valóban szeretjük az Istent, mint azt, hogy az Isten szeret minket. A novíciák így keseregnek: „Tudom, hogy Isten szeret engem... csakhogy én nem szeretem őt!” A természetfölötti szeretet azonban nem nyilvánvaló. Gyökere az akarat, amelyet pedig a kegyelem táplál: minden alkalommal, amikor szeretni akarunk, valósággal is szeretünk. Szeretetünk, melyet épp nem érzünk, ugyanúgy tetszik az Istennek, és el is ér hozzá. Csöppet sem könnyebb azonban ezt elhinni, mint abban bízni, hogy Isten szeret minket.
Teréz célja, hogy nővéreiben olyannyira megszilárduljon ez a bizonyosság, hogy képesek legyenek elnyomni magukban mindenféle érzéki benyomást. A novíciák szeretnének szeretni, de vágyuk veszélyben forog. Teréz pedig megmenti és megerősíti ezt a vágyat. Társait óva inti: sose aszerint ítéljék meg, mennyire vannak Istennel egyesülve, hogy épp buzgóságot vagy lelki szárazságot éreznek. Kizárólag az foglalkoztassa őket, hogy lelkükkel és akaratukkal a Szeretethez tapadjanak, bármilyen formában is mutatkozzék meg előttük az. „Jézus rejtőzködik, de sejtjük, hogy itt van.”
Most már megértjük, hogy hitben kell szeretnünk, és vágyunk is arra, hogy szilárd egységben éljünk Istennel. Nagy lépést tettünk meg. Amikor Isten oda kívánja ajándékozni magát nekünk, tisztább hangon rezdül válaszra a lelkünk. Szeretni akarunk, de vágyunk immáron nem saját magunkért, hanem Krisztusért való.
Úgy tűnik, Teréz a kegyelem szárnysegédjeként összes fegyverét bevetette, hogy szívünk terepét megtisztítsa. Most már másunk sincs, csak őszinte, tiszta vágyunk a szeretetre: oly sebesen száguldunk ugyanis felé, hogy útközben elhagytunk minden mást, ami fölöslegesnek bizonyult.
Elsöprő vágyunkat innentől fogva semmi sem elégítheti ki.
Teréz mindannyiunk nevében kijelentheti:
„Megértettük, hogy a szomjúság,
amely Téged elepeszt,
a szeretet iránti vágy.
Ezért szeretnénk birtokolni
a végtelen szeretetet,
a végtelen szeretetet,
hogy csillapítsuk szomjadat.” [3]
Teréz a Szeretet karjai közé bocsátja társnőit, és igyekszik őket rábírni az utolsó lépésre, amely megnyitja számukra a lehető legmélyebb és legszilárdabb lelki élet kapuját – ez pedig Felajánlás a Szeretetnek, a végleges elköteleződés.
Az idézetek forrása:
Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
SKN 2010
______________________
Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
SKN 2010
______________________
[1] A francia nyelvben Isten megszólítása hagyományosan
magázó formában történik (a ford.).
[2] Sárga füzet: Utolsó beszélgetések Ágnes anyával.
[3] A novíciátus számára írt ima.
[2] Sárga füzet: Utolsó beszélgetések Ágnes anyával.
[3] A novíciátus számára írt ima.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése