Láthattuk,
hogy lemondás nélkül és eleven hit nélkül nincs semmilyen lelkiélet, nincs szeretet, folytassuk a gyermeki
út megalapozását Teréz, a novíciamesternő tanítása alapján.
Ha nincs bennünk őszinte, természetfölötti vágy arra, hogy szeressük az Istent, hiába szeretnénk átadni magunkat Neki, hívása tárgyát veszti, és a bennünk lévő vágy renyheségre vezet. Hiábavaló minden elhívás, ha nem tudunk egész lényünkkel hinni a szeretetben. A lelki élet kezdetén azonban az ember igenis képes lehet ekkora vágyra és hitre: például azok, akik súlyos bűnök elkövetése után térnek meg, vagy akik tele vannak jellemhibákkal, bűnös késztetésekkel, és esetleg többször is komolyan elbuktak már.
Az irgalmas szeretet
Teréz mindenestül felajánlja magát áldozatul az Irgalmas Szeretetnek. Az emberek szerinte félreismerik a Szeretetet, ő azonban ég a vágytól, hogy „számos kicsiny lélek” kövesse a felajánlásban. Ahhoz ugyanis, hogy odaszánjuk magunkat, nem szükséges a szentség magas fokán állnunk.
Az elköteleződés önmagában nevelő értékkel bír: egyedül Krisztus kell, hogy vezéreljen minket, és Teréz azt szeretné, ha minél hamarabb vennénk a bátorságot, hogy megnyíljunk Neki.
Amint fejében megfogan a felajánlás gondolata, és Ágnes anyától megszerzi hozzá az engedélyt, meg is osztja titkát Céline-nel, sőt, arra buzdítja, hogy kövesse őt. 1895. június 11-én teszi meg felajánlását saját nevében és Genovéva nővér (Céline) nevében, aki alig tíz hónapja lépett a Kármelbe. Nem sokkal ezután szénakaszálás közben nővérét, a Szent Szívről nevezett Mária nővért is rábeszéli, hogy csatlakozzék hozzá.
A Szentháromságról nevezett Mária nővért több elővigyázatossággal környékezi meg: eltelik hat hónap, s csupán ekkor számol be neki felajánlásáról. A novícia hősiesen „kifejezi vágyát arra, hogy kövesse Terézt, és elhatározza, hogy már másnap megteszi felajánlását”. Jól ismerjük ezt a fiatal novíciát a Tanácsok és emlékekből, valamint a Nekrológok könyvéből. Élénk, gyermeki lelkületű teremtés. Könnyen fellelkesül, de hamar elcsügged, ráadásul a végletekig érzékeny, és gyakran búnak ereszti a fejét. Sóvárog a szeretet és a dicséret iránt, és ha nehézségekkel találkozik, keseregni kezd. Isten ítéletétől retteg, Terézben azonban vakon bízik. Nem éppen egy kiforrott kármelitáról van tehát szó. Milyen jó tulajdonságokkal rendelkezik egyáltalán a Szentháromságról nevezett Mária nővér ekkoriban? Egyrészt őszintén vágyik rá, hogy Jézust szeresse, másrészt pedig mélyen meg van győződve saját alkalmatlanságáról. Teréz úgy gondolja, hogy elegendő csupán említést tennie felajánlásáról, és a leány máris követi majd példáját.
A novícia azonban elvonul, és elgondolkodik méltatlanságáról. Arra jut, hogy hosszabb előkészületre van szüksége, mielőtt ekkora horderejű lépésre szánná el magát. Visszatér tehát a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővérhez, és elmagyarázza, miért változtatta meg döntését. Teréz így felel neki:
„Igen, el sem tudjuk képzelni, annyira fontos lépésről van szó. De tudja, mi az egyetlen előkészület, amire Isten kér minket? Bizony az, hogy alázatosan beismerjük méltatlanságunkat. Ő, magának megadta ezt a kegyelmet! Nem kell tehát félnie, adja át magát Neki bátran! Holnap reggel a hálaadás után maga mellett maradok a kápolnában, ahol ki lesz téve az Oltáriszentség, és amíg megteszi a felajánlást, Jézusnak ajánlom fel magát, hiszen maga egy kicsiny áldozat, akit én készítettem számára.”
Teréz a Szeretet karjaiba bocsátja novíciáit. A lányok Isten iránti vágya megtisztul és megerősödik, ugyanakkor jobban megismerik saját nyomorúságukat is. Sietnének az Úr felé, de az önismeret, amelyre szert tesznek, némelykor megálljt parancsol. Teréz pedig azt állítja, hogy éppen ez a megtorpanás a feltétele annak, hogy felajánlják magukat az Irgalmas Szeretetnek. Erről szól a Szent Szívről nevezett Mária nővérnek írt levelében is:
„Értse meg: annál alkalmasabbak vagyunk rá, hogy szeressük Jézust, szeretetből áldozatává legyünk, és a mindent átalakító és elemésztő Szeretet munkálkodhasson bennünk, minél gyöngébbek vagyunk, minél inkább híján vagyunk vágyaknak és erényeknek. (Olyasfajta vágyakról beszélek, mint mártírrá lenni vagy nagy dolgokat véghezvinni.) Elegendő hozzá kizárólag a vágy, hogy áldozattá legyünk, de el kell fogadnunk, hogy mindig szegények és erőtlenek maradunk. És épp ez a nehézség: mert hol is találni olyat, aki lélekben valóban szegény? Meglehetősen messzire kell menni érte, ahogyan a zsoltáros mondja.”
Milyen is az Irgalmas Szeretet, ha efféle előkészületet kíván meg?
Teréz különös ismertetőjele az a finom érzékenység, amellyel az isteni irgalmasságot felismeri. „Számomra végtelen irgalmát adta, s én ezen keresztül szemlélem és imádom a többi isteni tulajdonságot! ... S így mindegyikből a szeretet sugárzik...”
Isten irántunk való irgalmas szeretete azt jelenti, hogy nyomorúságunk és számtalan hibánk ellenére szeret minket; ismeri erőforrásainkat, és elvárásait ehhez igazítja: „számon tartja gyöngeségeinket”, „tökéletesen ismeri természetünk törékenységét”.
Teréz még ennél is tovább megy. Isten nemcsak nyomorúságaink ellenére, hanem éppen azok miatt szeret minket. Akár a gyöngéd apa, tisztában van vele, hogy minél gyöngébbek vagyunk, annál inkább szükségünk van szeretetére. Isten „mégis szépnek találja nyomorúságos hibáinkat és legjelentéktelenebb cselekedeteinket is”.
Teréz számára az irgalom nem csupán abban nyilvánul meg, hogy Isten számtalanszor megbocsát, hanem atyai gondoskodásában is, mellyel életünkben mindent elrendez. A Szent sosem követett el halálos bűnt. Mégis úgy érzi: az isteni irgalmasság mozdított el útjából minden akadályt, és még egy megtért bűnösnél is több könyörületben van része. A Szeretet tehát mindig ugyanúgy működik: „aki Rá bízza magát annak már előre vagy azon nyomban mindent megbocsát.”
Teréz megérti, hogy Isten és ember kapcsolatában Isten mindig irgalmas. Ez magától értetődően következik az isteni és az emberi természet különböző voltából. A bűnösökhöz lehajló Háromszor Szent Szeretet csak irgalmas lehet. Isten irgalmas velünk, mert szeretete így tud megvalósulni a gyakorlatban. A Megváltás nem más, mint a Szeretet kiáradása az ember felé, vagy ha úgy tetszik, maga a kegyelem, amely a bűnösöket összekapcsolja Krisztussal. Így menekülünk meg, életünk pedig immáron az isteni létből táplálkozik („per viscera misericordiae Dei nostri”: Lk 1,78).
Láthatjuk, hogy Teréz igen gazdag és mély értelmet tulajdonít a Megváltásnak. Szellemisége pontosan egybevág Szent Páléval, ahogyan azt az Apostol a Rómaiakhoz írt levelében megfogalmazza. Szent Pál a törvény céljához ragaszkodik, mert az megvilágítja, felfedi bűneinket. Így eléri, hogy végül Isten karjaiba vessük magunkat. Az Apostol bemutatja, micsoda pusztítást végzett a bűn a történelem során csakúgy, mint megosztott szívünk legmélyén. Mindezt azonban csak azért teszi, hogy a Megváltást dicsőítse - hiszen minél több a bűn, annál bőségesebben árad a kegyelem is. „Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk” (Róm 5,8-9).
Teréz átveszi ezt a csodálatos tanítást, és ebből merít, hogy novíciáinak utat mutasson.
Mi értelme lenne arra várni, hogy a nővérek megszabaduljanak hibáiktól, és csak akkor bocsátani őket az irgalmas Szeretet karjaiba? Teréz épp az ellenkezőjét teszi: pontosan azért ajánlja fel novíciáit a Szeretetnek, mert tele vannak nyomorúsággal, és képtelenek azokon saját maguk túllépni. De figyelmezteti őket, hogy a Szeretet csupán egyetlen feltétellel fog munkálkodni bennük: ha beleegyeznek, hogy mindig „szegények és gyöngék maradnak”, szeretik saját tehetetlenségüket, és azt szüntelenül a Megváltónak ajánlják fel. Ez a hatékony áldozat feltétele, és valójában Isten rendelése szerint is ettől függ a Megváltás sikere.
A felajánlás feltétele a valódi alázat, amely önismeretben, hitben, reményben és szeretetben születik meg.
Felajánlás a Szeretetnek
De mit is jelent valójában átadni magunkat a Szeretetnek? Egy novícia arra kíváncsi, hogy vajon elegendő-e megtenni az áldozati felajánlást, amelyet mesternője számukra megírt. Teréz így válaszol: „Ó, nem, nem elég csupán elmondani a szöveget. Hogy valójában a szeretet áldozatává válhassunk, teljesen ki kell szolgáltatnunk magunkat. Csak akkor emészthet el minket a szeretet, ha átadjuk magunkat Neki.”
Nem lehet tehát egyetlen mozdulattal végére járni mindennek. Sőt, hiába a szép szavak, cselekedetek nélkül mit sem érnek.
Míg azonban az isteni Lét itt és most teljes készültségben várja, hogy odaajándékozhassa magát nekünk, mi sokszor visszautasítjuk a kegyelmet. Ennek az az oka, hogy érzékeny lelkünket rengeteg csalódás érte már. Bukott voltunk megtapasztalása nem éppen felemelő dolog. Az ember érzékelő lény, ezért hajlamos mindent féltékeny módon önmagára vonatkoztatni, és makacsul hajszolni a függetlenséget. Így két élet fut bennünk párhuzamosan. E két élet merőben más, sőt, sokszor ellent is mond egymásnak. Ha pedig e kettősség kompromisszumokra késztet bennünket, elvesztjük az örök életet.
Teréz a teljességre szomjazva ösztönösen szembenéz e kettősséggel. Azt a benső megosztottságot is jól ismeri, amelyet Szent Pál oly mélyrehatóan elemzett: „Nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat” (Róm 7,19). Ugyanakkor pontosan tudja, hogy Isten végtelenül irgalmas teremtményeihez, és ha szabad utat engedünk Neki, minden cselekedetünkről gondoskodni fog.
Teréz szentté akar válni, és az őrületig kíván szeretni, így nem kell mást tennie, mint átadnia élete kormányrúdját Istennek.
„...vágyom arra, hogy szent legyek, de érzem tehetetlenségemet, és azt kérem tőled, Ó, én Istenem, hogy te magad légy az én Életszentségem. (...) Hatalmas vágyakat érzek a szívemben, és bizalommal kérlek, jöjj és vedd birtokodba lelkemet”.
Mit kell tehát tennünk, ha valóban át akarjuk magunkat adni a Szeretetnek? Szívünket állandóan egyfajta kiüresített állapotban kell tartanunk, hogy szomjazhassa és befogadhassa Isten túláradó teljességét, mellyel nekünk ajándékozza magát. Ez a benső cselekedet lelkünk mélyéből fakad, és folyamatosan áramlik. Hozzásegít minket, hogy egy idő után teljes függőségben élhessünk, és egész valónkat a Szeretetnek rendelhessük alá. Ha átadjuk magunkat a Szeretetnek, valójában lelkünk kormányrúdját adjuk át Neki, hiszen az Irgalom maga a cselekvő Szeretet. Ezzel a lépéssel átadjuk Istennek a kezdeményezést. Ahol korábban „én” volt, ott most már véglegesen Isten lesz - Ő lesz minden tevékenységünk forrása és alapja.
Teréz a probléma lényegét ragadja meg. A kérdés nem az, hogy megmarad-e életünknek az a szála, melyet természetes késztetéseink táplálnak. Tapasztalatból tudjuk, hogy ezek a késztetések és az abból fakadó cselekedetek mindig is teret kapnak életünkben. A kereszténység tanítása szerint egyébként sem attól válunk szentté, ha elnyomjuk őket. A kérdés az, hogy honnan fakad életünknek a másik, létfontosságú szála. Teréz sietve válaszol: csakis Istentől, mindig Istentől. Tudja: saját erejéből képtelen felfakasztani ezt a forrást, Isten azonban képes rá, sőt, épp erre vágyik. Teréz ezért meghívja lelkébe Istent, kiszolgáltatja magát Neki, és teljesen rábízza magát: „Micsoda édes érzés volt átadni Neki akaratomat! Igen, azt akarom, hogy birtokba vegye képességeimet úgy, hogy többé ne emberi és személyes módon cselekedjek, hanem isteni módon, a Szeretet Lelke ihlesse és vezesse tetteim.”.
Máshol pedig Szent Pált értelmezve így ír: „Semmit sem tudunk úgy kérni, amint kell, de a Lélek közbenjár értünk szavakba nem önthető sóhajtásokkal. Nem tehetünk tehát mást, mint hogy átadjuk a lelkünk, rábízzuk nagy Istenünkre.”
Celine festménye Terézről |
Énünket más gyakorlatokhoz képest sokkal gyorsabban tudjuk majd áthangolni, hiszen nem akkor intézünk támadást ellene, amikor a felszínen megnyilvánul, hanem gyökerestül döntjük ki a fát. Ha azt tapasztaljuk, hogy kezdetben inkább konkrét dolgokról mondtunk le, most pedig egyre teljesebb formát ölt életünkben az önmegtartóztatás, annak oka valójában az, hogy korábban kevésbé voltunk igényesek e téren. Inkább cselekedetekben nyilvánult meg életünkben a lemondás, most azonban állapottá válik bennünk. Ez az állapot pedig csöndes és egyszerű, de minden pillanatban jelen van. Nem azt éljük meg, hogy egyes konkrét cselekedetekkel szemben ellenállás támad bennünk, inkább afféle benső irányultságról van szó: lelkünk lassan megtér a szeretetbe. Táplálja bennünk Isten ajándékát, a szeretet és az élet áramlását, anélkül, hogy megtörné vagy elterelné azt.
Az új élet
Teréz megígéri novíciáinak, hogy kielégíti hatalmas vágyukat, mellyel az Urat szeretni kívánják. Mindezt oly módon teszi, hogy nyomorúságuk közepette átadja őket a Szeretetnek. Kifejezetten ezzel a szándékkal készül a Felajánlás is: „hogy benne élhessek a tökéletes Szeretetben...” Teréz célja tehát nem csupán az, hogy növekedjék a szeretetben, hanem az, hogy tökéletes szeretetben éljen.
Ha lelkünk megnyugszik, lemondunk önmagunkról, és az Úr kezébe bocsátjuk életünket, Isten szüntelenül munkálkodik majd bennünk. Még akkor is, ha emberi gyöngeségünk folytán figyelmünket nem tudjuk minden pillanatban Őrá irányítani. Az egyetlen feltétel, hogy hűségben ajánljuk fel magunkat - vagyis alakítsunk ki bensőnkben állandó függőséget, amelyben Isten kedvére tevékenykedhet. Ha a Szeretetre hagyatkozva élünk, Isten lesz a mozgatórugónk, akár tudtunkon kívül is. Ilyenkor már nem saját szeretetünkkel szeretjük Istent, hanem a mennyei Szív dobbanásai által.
Ezzel a szeretettel akar szeretni Teréz, és ezt kívánja nővérei és minden „kicsiny lélek” számára.
„A Szeretet vonzza a szeretetet, az enyém is szárnyal feléd, én Jézusom, szeretné betölteni az őt vonzó mélységet, de jaj! Még akkora sincs, mint a harmatcsepp, amely belevész a tenger vizébe... Hogy úgy szeresselek, mint ahogyan te szeretsz engem, ahhoz a te szeretetedet kell kölcsönvennem, csak így találok nyugalmat.”
„Ó, szeretet ragyogó Phárosa, tudom már, hogyan jutok el hozzád, megleltem annak a titkát: hogyan tegyem a lángodat a magamévá.”
Korábban a Szeretetben hittünk, de most már abban hiszünk, hogy a Szeretet sosem szűnik meg cselekedni. Amikor Isten birtokba veszi szívünket, felemészti és átformálja azt. Így viszi véghez titokban művét.
- Nem lehet elégszer elismételni: Teréz általában nem érezte, hogy szívében Isten cselekszik, de megingathatatlanul hitt benne. A legtökéletesebb, leginkább áhítandó állapotnak tartotta, ha Isten birtokol minket, de mi nem érzünk belőle semmit sem. Szerinte „ez az életszentség a legigazibb, legszentebb.”
Az ember tehát továbbra is tehetetlen marad. A novíciák nem válnak hirtelen tökéletessé: a felajánlás után is ugyanolyan gyöngének tapasztalják magukat, mint annak előtte. Cselekedeteik továbbra is végtelenül kicsinyek maradnak.
Ki kell tartaniuk, sőt, egyre növekvő hűséggel kell megtenniük minden tőlük telhetőt. De végtelen kicsinységük hatalmas értékek forrásává válik. Hiszen semmi más nem áll rendelkezésükre, amivel igyekezhetnének bizonyítani szeretetüket: „Nem tudom másként bebizonyítani az én szeretetemet Neked, minthogy virágot hintek: vagyis nem engedek ki a kezemből egyetlen kis áldozatot sem... egy sem kerül majd az utamba olyan, amelynek szirmait ne szórnám elébed... azután virághintés közben énekelni fogok... még akkor is, ha tövisek között kell szednem a virágaimat...”.
Semmi másra nincs gondjuk, semmi mással nem foglalatoskodnak, hiszen nem a maguk urai többé. És pont ezek az önmagukban értéktelen apróságok hívják elő lelkükben az irgalmas Szeretetet. Hűségesek maradnak a jelentéktelen, apró dolgokban, és így folyamatosan felszabadítják magukban Isten erejének áramlását, melyben azután igyekeznek szabadon mozogni.
Szívünket odaajándékozva képessé válhatunk arra, hogy minden pillanatban a dolgok lényegéig hatoljunk. Bármit is teszünk, a Szentlélek vezetését követjük, és tetteinkbe beleadjuk szeretetünk minden erejét.
Állapotbeli kötelességeinket bármely pillanatban kifogástalanul teljesítjük, miközben oly szorosan vágyunk egyesülni Istennel, amennyire csak lehetséges. Isten pedig kedve szerint más-más színben tünteti föl számunkra kötelességeinket, akár tennivalókról, akár benső küzdelemről legyen szó: hol komolynak, hol jelentéktelennek érezzük őket; egyszer kedvünket leljük bennük, másszor pedig terhes számunkra a feladat.
Talán a leghatékonyabb és a leginkább realista hozzáállás ez. Így tudjuk ugyanis Isten adományait a lehető legteljesebb mértékben kihasználni és gyümölcsözővé tenni. Egyetlen percünk sem vész kárba, egyetlen kegyelem sem marad terméketlen, és nincs olyan cselekedetünk, melyet semlegesen, közönyösen tennénk. Történjék a felszínen bármi: akár érzelmi viharok dúlnak bennünk, akár mély lelki békét élünk meg, a mélyben lassan fejlődik életünk, bensőnkben pedig Jézus Krisztus tökéletességéig növünk fel.
Az efféle hűségre azonban lehetetlen azonnal szert tenni. Teréz szerint ez nem is baj: ezen az úton ugyanis természetes, hogy elbukunk. „A kisgyermek sem bántja meg szüleit azzal, ha elbotlik, és saját magában sem tesz túl sok kárt.”
Elegendő alázatosan belátnunk tökéletlenségünket, hogy Isten kegyelme máris teljes erővel kiáradjon: „De a szeretet felindítása - még ha nem is érezzük - mindent helyrehoz...”
Ha a felszínen nem is érünk el sikereket - nem tudjuk gyakorolni a kitűzött erényt, vagy nem vagyunk képesek meghozni valamilyen áldozatot -, ez nem jelenti azt, hogy a lényeget tekintve, a mélyben ne érnénk célt. Ha alázattal elfogadjuk a kudarcot, és ezáltal képesek vagyunk a Szeretetre tekinteni, már meg is indul az irgalmas Szeretet áramlása, mely szüntelenül a gyöngeség felé tart. Céline-nek így vall: „Örömmel tölt el, hogy tökéletlen voltam - ma a Jóisten nagy kegyelmekben részesített. Jó napom van!”
Nem kell a tökéletességnek még csak „az első lépcsőfokát” sem megmásznunk. Csupán annyit kell tennünk, hogy „kicsiny lábunkat mindig megemeljük”. Ez az, ami megérinti Istent, és arra ösztönzi, hogy gyöngéden karjába vegye gyermekét, majd egy mozdulattal felemelje magához. A Szeretet mindent azonnal megsemmisít, ami tisztátalan, hiszen mindenben meglátja a jót, és elemészti mindazt, ami nem tetszik neki. „Ó, ez óta a boldog nap óta úgy érzem, hogy a Szeretet belém hatol és körülkerít, hogy ez az Irgalmas Szeretet pillanatról pillanatra megújít, megtisztítja a lelkemet, a bűnnek nyomát sem hagyja meg benne...”
Teréz azt tapasztalja, hogy novíciái hajlamosak görcsösen rágódni hibáikon. Mivel sokkal inkább hiúságból akarnak megszabadulni tőlük, mintsem hogy a Jóisten kedvére tegyenek, nem is tudják orvosolni őket. Most, hogy Teréz a Szeretetnek adta át nővérei irányítását, gyöngéden és bölcsen arra kezdi tanítani őket, hogy rossz hajlamaik miatt ne aggodalmaskodjanak. Ehelyett, amint észlelik jelenlétüket, egyszerű és szilárd lélekkel tartsanak ki, és békében hagyják, hogy beragyogja lelküket az irgalmas Szeretet.
Teréz feltétel nélküli hitet kér novíciáitól, hisz ez a valódi megtisztulás feltétele.
Az erényeket valójában nem birtokolhatjuk. Saját erőnkből semmire sem tehetünk szert, és semmi sem maradhat tartósan a miénk. Erényeket gyakorolni, illetve erényesnek lenni ajándék, sőt, bizonyos értelemben kölcsön, melyet ingyen kapunk a Szeretettől. Az erények nem dicsőíthetnek meg minket, ezért nem szabad, hogy figyelmünket eltereljék Istenről. A Szeretet az erényeket ráadásként adja annak, aki csak Őrá tekint és csak Őérte él. Erényeket gyakorolni pedig csak oly módon lehet, hogy teljes valónkkal megmaradunk a Szeretetben, nem pedig úgy, hogy külön igyekezettel, „direkt” törekszünk erényesnek lenni. A tökéletesség keresése, az erényességre való törekvés ugyanis igen gyakran észrevétlen csapda, megtévesztő zsákutca!
Ezért azután Teréz meg is feddi nővéreit, ha azt látja, hogy azok igyekeznek „begyűjteni” az erényes cselekedeteket. A megfosztottság olyannyira alapvető tulajdonsága, hogy amikor egy napon türelmét dicsérik, így tiltakozik: „Egy percnyi türelmem sem volt még eddig. Ez nem az én türelmem... Mindig tévednek!” Teréz azonban nem téved.
Az ember minden pillanatban mindent az irgalmas Szeretettől kap. Ha rendelkezünk is javakkal, azokat az Úr adja nekünk, amikor úgy látja, hogy csak Vele foglalkozunk, és feladjuk önmagunkat. Ilyenkor ugyanis nem kell attól tartania, hogy ajándéka büszkévé tesz minket.
Íme, Teréz talán legmegdöbbentőbb gondolatai, melyeket Ágnes anyával oszt meg: „Ó, ha hűtlen lennék, ha a legkisebb hűtlenséget is elkövetném, érzem, hogy rettenetes nyugtalansággal fizetnék érte, és nem tudnám többé elfogadni a halált. Ezért nem szűnök meg mondani a Jóistennek: »Ó, Istenem, kérlek, őrizz meg attól a szerencsétlenségtől, hogy hűtlen legyek.«” Ágnes anya kérdésére, hogy miféle hűtlenségre céloz, így válaszol: „Szándékosan táplált gőgös gondolatra. Ha azt mondanám magamban például: megszereztem ezt az erényt, biztos vagyok benne, hogy gyakorolni is tudom. Mert akkor ez azt jelentené, hogy saját erőmre támaszkodom, és amikor valaki idejut, a mélységbe zuhanást kockáztatja.”
Ha azonban mindent egyedül csak Istentől várunk, hűségünk biztos alapot vet. Bizalom és alázat: ezek az alapvető tulajdonságok tehát.
Teréz útja igen egyszerű, és a novíciák szavaival élve kitágítja a szívet. Ugyanakkor lépten-nyomon aggódás, szenvedés és benső kísértések szegélyezik.
Teréz maga is így gondolja. Az egyik lustálkodó novíciát így próbálja megmenteni: „Felajánlani magunkat a Szeretet áldozatául azt jelenti, hogy fenntartások nélkül átadjuk magunkat az isteni élvezeteknek: igyekszünk Jézus megaláztatásaiban és keserű poharában osztozni.”
De egy másik, félénkebb novíciát bátorít: „Miért fél attól, hogy áldozatul ajánlja fel magát az Irgalmas Szeretetnek? Ha az Isteni Igazságosságnak ajánlaná fel magát, valóban félhetne. De az Irgalmas Szeretet együtt érző lesz majd gyöngeségével; gyöngéden és irgalmasan fog Önnel bánni.”
A Szent Szívről nevezett Mária nővér ugyanezen félelmekről számol be, Teréz biztosítja: „Nem fog többet szenvedni; csak azért szenved, hogy a Jóistent jobban szeresse, mégpedig azokért a lelkekért, akik nem akarják szeretni Őt.”
Genovéva nővér szerint a Szent többször is bátorítja őket: „Nincs okunk félni, ha az Irgalmas Szeretetnek ajánljuk föl magunkat, mert ettől a szeretettől csakis irgalmat várhatunk.”
Ezek a gondolatok ugyanazt az üzenetet hordozzák: valójában mindenkinek vannak gondjai, mindenki szenved. Isten azonban azért küldi a gondokat és a szenvedést, mert az ember ereje voltaképpen Ő maga, és Őmiatta vagyunk képesek elősegíteni tettei megvalósulását.
Ezt hirdeti Teréz utolsó hónapjaiban is, amikor nagy testi szenvedésben van része, és hite is megpróbáltatik: „Ó, Anyám, soha ennyire nem éreztem, hogy milyen édes és irgalmas az Úr, csak akkor bocsátotta rám ezt a megpróbáltatást, mikor már megvolt rá az erőm, hogy elviseljem, korábban, úgy hiszem, elborított volna a csüggedés.”
„A Jóisten nekem az erőt szenvedéseim arányában adja. Érzem, hogy a jelen pillanatban többet nem tudnék elviselni, de nem félek, mert ha növekednek szenvedéseim, ő majd növeli erőmet is.”
Korábban azért lépett épp a Kármelbe, hogy „még inkább szenvedjen.” Élete végén azonban higgadtabban nyilatkozik: „Nem vágyom már sem a szenvedést, sem a halált, ugyanakkor mindkettőt becsben tartom. Most egyedül a ráhagyatkozás az, ami vezérel.” Készen áll a lehető legnagyobb szenvedésre is, mert megtalálta a választ. A válasz pedig nem változott a kezdet óta: minden szeretet, jelen van a kegyelem.
Meghalni sem nehéz ilyen lelkülettel. A halál lesz utolsó hitbeli cselekedetünk: elrugaszkodunk, és irgalmas Szeretetben az öröklétbe emelkedünk. Nincs miért félnünk: „A Szeretet áldozatai felett szerintem nem mondanak ítéletet. A Jóisten sokkal inkább azon lesz, hogy örökkévaló élvezetekkel jutalmazza őket: saját Szeretetével, mely szívükben ég majd.”
Ha valóban sikerül átadni magunkat, gyorsan lehet haladni a kis úton. Nem várhatjuk, hogy azonnal elérjük a csúcsot - Teréz nem áltat minket ilyesmivel. Megszabadít azonban természetes késztetéseink szövevényétől, melyek egyébként meglassítanák vagy korlátoznák Isten munkáját. Így fel tudjuk venni Isten tempóját. Maguk a megpróbáltatások sem jelentenek többé valódi nehézséget; nincs már szükség különleges bölcsességre vagy új magyarázatokra. Amikor Isten gyermekei elbizonytalanodnak, jósága folytán az Úr maga biztosítja őket arról, hogy nem hiú ábrándban ringatják magukat: az Ő szeretete munkálkodik bennük, és végig fogja őket kísérni az úton.
Azok a novíciák, akiket Teréz gondjaiba vett, és hűséggel ki is tartottak mellette, azt veszik észre, hogy képességeik kibontakoznak, egész lényük kinyílik. Mivel kiszolgáltatták magukat a Szeretetnek, lelkükben meghal az önös természet, hogy Istenben újjászülessék. Folyamatosan felszabadulnak kötöttségeiktől, s mindattól, ami kicsinnyé teszi őket; képességeik kibontakoznak és megerősödnek, mert lelküket nem pusztán a természet ösztönzi már cselekvésre, hanem közbeékelődik a kegyelem hatóereje.
- Nem számít, hogy a világban tevékenykedik az ember, vagy kizárólag az ima és a szeretet apostolaként munkálkodik, családos vagy független, ha Isten akaratát teljesíti!
„Ami nem adatott meg Archimedesnek, mivel kérésével, amely csupán anyagi természetű volt, nem Istenhez fordult – az a maga teljességében megadatott a Szenteknek. A Mindenható odaadta nekik szilárd pontnak: ÖNMAGÁT ÉS EGYEDÜL CSAK ŐT MAGÁT; emelőnek: a szeretet tüzétől lángoló Imát, s így van az, hogy ők kiforgatják a sarkaiból a világot; így van, hogy a még harcoló Szentek kiforgatják, s hogy az eljövendő Szentek is ki fogják forgatni a világ végezetéig.”
Életünk forrása az Irgalom. Az Irgalom pedig, tudjuk, itt munkálkodik a világban, méghozzá micsoda mélységekben! Életünk valójában a Názáreti Mária életét követi, aki azzal, hogy IGEN-t mondott, elsőként adta át magát a Szeretetnek. Ezáltal valósulhatott meg ugyanis az irgalmas megváltás.
_______________________
Az idézetek forrása:
Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
SKN 2010
_______________________
Az idézetek forrása:
Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
SKN 2010
________________________
2 megjegyzés:
köszönöm
én is:-)
Megjegyzés küldése