Egy vidéki pap
1805 nyarán Potenza újonnan kinevezett püspöke, Bartolomo de Cesare Rómába indult, hogy feladatát átvegye, kíséretében egy kis, Nápoly melletti falucska jámbor papjával, Francesco di Luciával. Ez a vidéki pap azért kérte, hogy elkísérhesse püspökét, mert régi vágya volt, hogy temploma számára ereklyékhez jusson. Meg volt győződve arról, hogy faluja szegény sorsú népének segítségére volna, ha „saját” szentjükként tisztelhetnének egy vértanút...
Püspöke közbenjárására Francesco engedélyt kapott, hogy az Ereklyék Kápolnájába bemehessen és a felügyelővel kiválasszon egy ereklyét temploma számára. Francesco nagy tisztelettel lépet be a terembe és szerényen hallgatta a felügyelő magyarázatát, mígnem egyszerre hihetetlen izgalom lett úrrá rajta és úgy érezte, egy tapodtat sem bír tovább lépni arról a helyről.
„Kinek az ereklyéi ezek?” - kérdezte a felügyelőtől, aki a kezében lévő, pontosan számozott leírásból elmondta, hogy egy pár éve talált, különleges lelet előtt állnak, egy őskeresztény kislány csontjainál, de ennek az odaadásáról szó sem lehet, s tovább invitálta Francescot a választáshoz.
Ez a jámbor és engedelmes pap azonban - az illedelemmel teljesen ellentétesen - kijelentette, hogy vagy ezek az ereklyék lesznek az övéi, vagy semmi - és magára hagyta a megdöbbent felügyelőt.
Tudni kell, hogy a XIX. században, amikor még kerültek elő néha sokévszázados leletek - már nagyon szigorúan vették az ereklyék elosztását, hiszen Itáliában állandóan épültek szebbnél szebb és újabbnál újabb nagyvárosi templomok, és az egyre fogyó ereklyék pótolhatatlansága miatt az adományozások számtalan bizottság megítélésétől függtek.
A jó Francesco di Lucia azonban, aki még életében nem szállt szembe senkivel, most - mintha magán kívül lenne - erélyesen követelte püspöke segítségét. Fűhöz – fához szaladgált, és nem lehetett eltéríteni attól a mindenki számára lehetetlen kívánságtól, hogy névtelen kis falusi temploma számára ilyen óriási ereklyét kapjon.
Isten útjai kifürkészhetetlenek. Francesco di Lucia betegségbe esett, magas láz tört ki rajta, fiatal kora ellenére a vég látszott közeledni, s az orvosok ismeretlen eredetű betegségével szemben tehetetlenek voltak. S akkor Potenza püspöke latba vetette minden befolyását, felelősnek érezve magát ifjú káplánja életéért - és rövidesen úgy hárult el az összes akadály, mintha valamilyen láthatatlan kéz olajozott volna be egy gépezetet. Ahogy Francesco megtudta, hogy övé az ereklye, huszonnégy óra alatt meggyógyult és boldogan készült az útra, melynek első állomása Nápoly volt. A postakocsin együtt indultak vissza a püspökkel Rómából dél irányba, s elhatározták, hogy az ereklyéket a legfőbb helyre teszik. Előre írtak Nápolyba és Mugnanóba is, hogy micsoda értékes leletekkel közelednek majd feléjük.
Filoména Nápolyba megy
Hosszas készülődés után indult útnak a batár, a szolgaszemélyzet gondosan az ülés alá kötözte az erekyéket tartó ládikát, s a kocsis a lovak közé csapott. Alig indult el a kocsi, amikor a püspök fájó ütést érzett a lábán. Megálltak, a szolgák még jobban odakötözték a ládát, s újra nekiindultak. Már elhagyták Rómát, amikor a püspök olyan erős ütést érzett a lábán, hogy kiugrott a kocsiból és az ülés alá nézett. Ekkor pillantotta meg lába alatt az ereklyeládikát. Francesco, aki mellette ült, igy szólt: „Nem mertem figyelmeztetni méltóságodat, hogy azt ígértük, a legfőbb helyen szállítjuk az ereklyéket, de mire beszálltunk, már ide volt kötözve.”
„Csak nem azt akarja mondani, hogy az ereklyék???” Francesco nem válaszolt, s a menet megindult. A harmadik ütés, ami őméltósága lábát érte, minden eddiginél erősebb volt. Most már nem szólt semmit, kiemeltette az ereklyéket a helyükről, ölébe vette, és úgy tartotta őket útjuk első állomásáig, Nápolyig. Itt Antonio Terres házához hajtattak, akinek saját kis házi kápolnájában egyházi emberek várták a kis vértanú érkezését.
Jó előre elkészült már egy díszes fadoboz az ereklyék számára, amelybe az illetékes egyházi személyek áthelyezték a csontokat. Valahogy híre ment az ereklyék érkezésének, és annyian özönlöttek Terresék házába, hogy már az udvaron sem fértek el. Ekkor a püspök átvitette az ereklyéket egy közeli templomba és kihirdették, hogy három napon át a lakosság leróhatja tiszteletét a kis vértanú előtt a Madonna oltáránál.
Mire harmadnap a dobozt visszavitték Terrések házába, a ház asszonya, aki tizenkét éve súlyos női bajban szenvedett, teljesen gyógyultan, könnyek között várta a menetet, mert fájdalmai elmúltak és tökéletesen jól érezte magát. Ez volt az első csoda, amit Filoména tett, s nem véletlenül egy háznál és nem a nápolyi templomban, nehogy erőszakkal itt akarják őt tartani a heves vérmérsékletű délolaszok, mert - úgy látszik - maga akart Mugnanóba kerülni, amit csodáinak további története is ékesen bizonyít.
Filoména megérkezik Mugnanóba
Mire elérkezett az indulás ideje, egy festőművész kopogott be a házba. Elmondta, hogy pár nappal ezelőtt, álmában csodaszép leányt látott, aki kezében egy pálmaágat és egy liliomot tartott. Nem tudván álmát mire vélni, ébredéskor felvázolta, amit látott és elindult a városba. Ekkor értesült arról, hogy egy vértanúságot szenvedett fiatal lány ereklyéi érkeztek Nápolyba. Elment abba a templomba, ahol az ereklyéket kiállították. Amikor az oltárhoz közeledett, az a furcsa érzése támadt, hogy az álombeli képet látja ismét, de most ébren van.
Hazament és elővette a vázlatot. Erős indíttatást érzett, hogy készítsen egy festményt belőle és vigye el a templomba. De mire odaért, azt mondták, hogy az ereklyék Terresék házában vannak. Most idehozta és maga sem érti az egészet. - Ekkor a ház asszonya, aki gyógyulása óta már semmin sem csodálkozott, átvette tőle a képet és azt mondta, tegyék az ereklyékhez és vigyék Mugnanóba, abba a szegény sorsú kis faluba, ahol a legnagyobb szükség van a közbenjárására. Így most, amikor két markos mugnanói legény érkezett a házba, Francesco di Lucia magához vette a festményt és a menet elindult - gyalog - a Nápolytól harminc kilométerre fekvő Mugnanó del Cardinaléba, hogy egy napi és egy éjjeli gyaloglással megérkezzenek Filoména végleges otthonába.
A környéken hosszú hónapok óta kegyetlen szárazság uralkodott. A földművelésből élő emberek a legnagyobb nyomorban voltak, s a jó mugnanói pap nem véletlenül ragaszkodott az ereklyékhez, hiszen tudta, hogy csak csoda segíthet. Sok falusi elindult Mugnanóból Nápoly felé, hogy már útközben fogadja a menetet, s hogy esetleg segítsen a két legénynek, ha a teher nagyon nehéz. A teher azonban hihetetlenül könnyű volt, a két legény csodálkozott a legjobban, hogy magának a faládának a súlyát sem érzik jóformán. Így bandukoltak egy darabig, míg lassan sötétedni kezdett és a keskeny ösvényeken csak óvatosan lépkedhettek.
Éjfél felé, egy kis pihenő után, Nola városának környékére értek. A teher fokozatosan nehezedett, és a verejtékező legények már alig bírták tovább cipelni a faládát. Francesco di Lucia körülnézett. A ködös éjszakában egyetlen holdsugár tört át a felhőkön, megvilágítva az ösvényt. Újabb pihenőt határoztak el és Francesco kissé eltávolodott tőlük. Ekkor vette észre, hogy Cimitile közelében vannak, s eszébe jutott Sangenaro, az itteni szent vértanú (Szent Januárius), akinek vérét Nápolyban őrzik és vértanúsága évfordulójának napján mindig újra és újra buzogni kezd. Az átlátszó kehelyben, amelyet a székesegyházban a pap ilyenkor magasba emel, a hívők szeme láttára megolvad a szurokszerű, megfeketült vér.
Francesco visszatért a legényekhez és azt mondta, hogy most szeretné vinni az ereklyetartót. Újra pehelykönnyűvé vált és ők meggyorsították lépteiket. Mire az első hajnalsugár megjelent, újabb mugnanói legények jöttek szembe, hogy segítsenek a cipelésben. Addigra már nagyon sokan elindultak, hogy találkozzanak a menettel, azzal az eltökélt szándékkal, hogy esőt kérnek a kis Szenttől. „Ha nem mutatja meg erejét, nem fogjuk tisztelni” - mondogatták egymásnak - „Nekünk most nem kell más, mint az eső”. - Francesco, ahogy meglátta a szembe jövőket, magasba emelte a kis Szentet ábrázoló festményt. „Milyen szép!” - kiabálták- „Milyen fiatal!” Egyre többen jöttek a menet elé, s mire Mugnanó határába értek, jóformán az egész falu felkerekedett. Az embereket inkább a kíváncsiság hozta, mint a meggyőződés. Túl szegények voltak és túl sok gondjuk volt ahhoz, hogy máson is töprengjenek, mint a saját helyzetükön. Az égen szürke felhők gyülekeztek, de esőnek még mindig nyoma sem volt. Francesco előreküldött egy gyereket, hogy mire a menet befordul a főúton, a templomban kondítsák meg a harangokat.
Ugyanekkor a már évek óta béna ember, Angelo Blanco megpróbált felülni az ágyában. Napok óta imádkozott, hogy újra járni tudjon. és az egész éjszakát végigimádkozta, hogy meghallgatásra találjon. Abban a pillanatban, amikor a harangok megszólaltak, nagyot dördült az ég és a feketévé váló gomolyfelhőkből záporozni kezdett az eső. Az utcán levő tömeg örömkiáltásban tört ki és kitárta a karjait a régen várt eső és az ezzel egyidőben megjelenő, ereklyét hozó menet felé.
Ezzel egyidőben a mindenki által sok éve bénának ismert Angelo Blanco jelent meg háza kapujában, hálóruhában, biztos léptekkel indult a templom felé. „Csoda, csoda!” Kiabálták az emberek. - „Filoména meghozta nekünk az esőt és meggyógyította Blancot! Drága kis Szent, köszönjük, hogy eljöttél!” - Sírva-nevetve futkostak az esőben, amely egyre nagyobb cseppekben esett, s Francesco, aki csuromvizesen érkezett a templom lépcsőjéhez, magasba tartotta az ereklyetartót.
„Valóban csodát tett Filoména, gondolta, így megkönnyítette a további lelkipásztori munkámat. Milyen hálás vagyok a Mindenhatónak, hogy sikerült elnyernem az ereklyéket...”
Pedig Francesco de Lucia ekkor még nem tudta, hogy Mugnanó del Cardinale állandó csodák színhelyévé válik majd.
____________________________________Illusztrációk:
http://www.philomena.us/include_sanctuary_photos.asp
http://www.philomena.us/include_gallery.asp
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése