2011. febr. 2.

A trianoni békediktátum és a Vatikán politikája

  • Az egyháztörténet külön tudományág. Utánanéztem kimondottan az erdélyi katolikus egyház történetének. De a többi elszakított területnek is megvan a maga kálváriája, egyháztörténete, múltja és jelene.
      A trianoni békediktátum után az erdélyi magyar katolicizmus egészét sújtó engedékeny vatikáni politikával szembeni ellenérzést és a várható következmények miatti aggódást Gróf Széchenyi Miklós nagyváradi püspök nyíltan megfogalmazta:
  • „Magyarország ezeréves katolikus múltjával mit sem törődve, egymás után olyan intézkedéseket tesz a Szentszék, amelyek az új államok erősödését szolgálják… nem a latin katolikusokat védik, hanem a román államot és a románokat, mert futnak az unió illúziója után”.
       Állíthatjuk, hogy prófétai kijelentést tett, most is ez a politikájuk: például tény, hogy 1999-ben II. János Pál pápa épp azokra az országrészekre nem látogatott el, ahol a görög, illetve római katolikus hívek 85 százaléka él, és jogosan okozott nagyfokú csalódást mind a papok, mind a hívek soraiban, látogatása csak Bukarestre korlátozódott.
      Rá tizenegy évre, 2010-ben dr. Jakubinyi György érsekünk ad limina látogatáson volt a Szentatyánál:
  • Ezután leültünk, s kezdődött a 15-20 perces magánbeszélgetés, amin a pápán és rajtunk kívül senki nem volt jelen. (...) Megemlített fájdalmunkat: hogy a millenniumra kértük vissza régi nevünket, az erdélyi nevet, de a Szentszék nem adta meg, úgy ítélte, ez nem „időszerű”. Említettem korábbi sérelmünket is, amely még 1990–1991-ből való, amikor metropolita-tartományt kértünk, és csak a felét teljesítette a szentatya: exempt érsekség lettünk, fél millió magyar, a másik fél millió maradt Bukarestnek alárendelve. A salamoni döntés dühítette mind a magyarokat, hiszen nem ezt kértük, mind a románokat, akik úgy vélték, a lengyel pápa magyarbarát, és elszakította egyházilag Bukaresttől Erdélyt. Mindezekre a pápa nem válaszolt. A szentatya végig jóságosan mosolygott.

      Mit is kért jogosan vissza a mi Érsekünk:

      Az Erdélyi – mostani hivatalos elnevezése szerint – a Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegyét 1009-ben Szent István alapította. Felvetődhet a kérdés, hogyan tudható ez ilyen bizonyossággal, amikor az alapítást bizonyító oklevelek 1277-ben, a püspöki székesegyházat megrongáló tűzvészben elégtek. Az egyházmegye alapításának pontos évszámát páter Szilas László római jezsuita történésznek sikerült két évtizeddel ezelőtt bebizonyítania. A Szent István király által alapított püspökségek alapító bulláit összehasonlítva nemcsak rekonstruálta, hanem meggyőző módon tételszerűen levezette, hogy az Országépítő által életre hívott tíz püspökség sorában a kalocsai, az egri, az esztergomi után 1009-ben negyedikként az erdélyi püspökség megalapítása következett. Az említett évszám hitelességét alátámaszthatja az akkori ostiai püspök, egyben pápai követ, aki abban az esztendőben erősítette meg a püspökségek kijelölt határait. Elnevezése miatt unikumként említendő, mert az egyetlen olyan magyarországi egyházmegye, amely alapításkori elnevezését a területéről és nem a székhelyéről kapta. A korabeli oklevelek a püspököket is a terület neve alapján szólították meg, Episcopus Ultrasilvanus, vagy Transilvaniensis, 1187-től Transilvanus, azaz erdélyi. A 11. században épült a gyulafehérvári székesegyház, amely Szent László uralkodása alatt fejeződött be.

  • Az első világháború után Románia képviselői 1919. december 9-én Párizsban aláírták azt a különegyezményt, melyben megígérték, hogy biztosítani fogják az újonnan hozzácsatolt területek lakóinak a jogegyenlőséget.

      A trianoni békediktátum (1920. június 4-én) következtében Nagy-Románia megszűnt egy vallású és egy nemzetiségű ország lenni. Az első világháború után Románia területileg több mint kétszeresére nőtt, és állami keretébe jelentékeny népi és vallási kisebbségeket olvasztott be.(Románia megkapta Besszarábiát, Bukovinát, Erdélyt, a Bánát és Kelet-Magyarország egy részét.)
Majdnem mindegyik vallásfelekezetnek megvolt a maga infrastruktúrája, rendelkezett belső autonómiával, egyházi intézményekkel, s jogi kapcsolatban állt jórészt külföldi egyház- megyékkel és egyháztartományokkal. Jelentékeny vallási kisebbségek kerültek az új országhoz[1].
      Elméletileg: a gyulafehérvári határozatok 3. cikkelye a vallásfelekezeteknek egyenlő bánásmódot és autonómiát előlegezett, s az anyanyelv használatát a tanításban, a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban. Ezt megerősítette a párizsi kisebbségvédelmi szerződés (1919. december 9-én), mely az ország minden lakójának teljes szabadságot, védelmet és egyenlőséget ígért.
      Gyakorlatilag: 1918 őszén a román királyság katonái, mint antantsereg, megszállták Erdélyt. Románia 1918. december 11-én a 3632. számú törvényrendelettel törvénybe iktatta a gyulafehérvári határozatokat. Ferdinánd király az ideiglenesen Romániához csatolt területek igazgatásával a Nagyszebenben székelő Erdélyi Kormányzó- tanácsot (Consiliul Dirigent) bízta meg. A Kormányzótanács vallás- és közoktatásügyi reszortfőnöke, Vasile Goldis december 29-én kelt 1. számú körrendeletében tudatta a magyar egyházak konzisztóriumaival, hogy „az immár Romániával egyesült területek hatóságainak mindennemű egyházi, iskolai és kulturális ügyében való kapcsolata megszűnik a budapesti magyar köztársasági kormánnyal és a magyar hatóságokkal.”

  • Természetesen a párizsi szerződést a román parlament rá egy évre, már 1920. augusztus 30-án raktifikálta.
      Az állam törvényeitől függetlenül az egyházi önkormányzatot mindenféleképpen meg kellett szervezni. Erre köteleztek az egyetemes egyházi törvények rendelkezései. Az új Codex Juris Canonici 1519-1923. Canonjaiban elrendelte, hogy az egyház anyagi javainak adminisztrálása miatt püspökmegyei vegyes tanácsot kell szervezni. Ez pedig nem más, mint az Erdélyi Római Katolikus Státus jogintézménye. Az impériumváltozás utáni első ülését 1920. szeptember 29-én tarthatta. A helyzet akkor enyhült, amikor Mailáth Gusztáv Károly erdélyi és Glattfelder Gyula csanádi püspök 1921. március 19-én, Széchenyi Miklós nagyváradi püspök pedig április 9-én tett hűségesküt Ferdinánd román királynak. De a támadások folytatódtak. A román állam kisajátította a Státus kezelésében lévő vagyon nagy részét: Constantin Garofild földművelésügyi miniszter 1921. július 23-án megjelent agrártörvénye az erkölcsi testületek (tehát a vallási intézmények) mezőgazdasági birtokainak kötelező, teljes kisajátítását mondta ki. A földbirtokreformot nem egységes jogszabállyal, hanem az ország egyes régióiban külön-külön törvényekkel hajtották végre. Az erdélyi, a bánsági és a partiumi országrészekre más agrártörvényt és kisajátítási törvényt alkalmaztak, mint a régi gazdaságilag és kulturálisan elmaradt regáti (Oltenia, Muntenia, Moldva, Dobrudzsa) illetve a Bukovina területekre. A román földbirtokreform egyik alapvető célkitűzése volt, hogy megváltoztassa Erdélynek az elmúlt évszázadok folyamán kialakult közbirtokrendszerét, lett légyen az kincstári, községi, közbirtokossági vagy egyházi-, iskolai, alapítványi- és társulati birtokok. A kisajátított közbirtokok – nemzetiségi szempontból – kilenctized része magyar és német vagyon, viszont a létesített közbirtokok héttized része román vagy román érdekeltségű közvagyon. Az agrártörvények értelmében csak az erdélyi katolikus egyházmegyék 290 570 hold birtokából 277 645 kat. holdat (98 %) sajátítottak ki. A katolikus egyház egyéb vagyonát a hadikölcsön, a korona-beváltás, a lejinfláció stb. erősen megnyirbálta. Ugyanekkor az egyházra sokkal több kulturális feladat hárult, mint a háború előtt, pl. az iskolafenntartás terén a háború előttinek többszörösére emelkedett a rája nehezedő teher.
      Ekkor a Szentszékhez fordultak védelemért. Időközben az egyház helyzete tovább romlott. A vallásügyi törvény 11. §-a értelmében a római katolikus egyház nem tartozhatott a jogi személyiséggel rendelkező egyházi szervezetek közé. Ennek megoldását egyelőre nyitva hagyták, csupán a 7. §-ban találunk utalást arra, hogy az állam és a római katolikus egyház jogviszonyát külön szerződésben fogják rendezni. Az 1923. évi román alkotmány 71. cikkelye pedig megfosztotta szenátusi tagságától a négy római katolikus püspököt. Erdély régi „bevett vallásaival” együtt történelminek ismerte el ugyan, de az alkotmány 22. §-a kimondta, hogy az ortodox, – görög keleti – egyház uralkodó egyház a román államban, a görög katolikus egyháznak pedig elsőbbsége van a többi felekezet előtt (bizánci rítusa és anyanyelve miatt).
      Onisifor Ghibu révén elkezdődtek a könyörtelen támadások is. Ghibu, a kolozsvári egyetem tanára nem kevesebbet akart elérni, mint azt, hogy a római katolikus egyház és iskolái javait elvetethesse és az ortodox egyház javára bekebeleztethesse. (Követelte a két nagy kolozsvári istenháza, a Szent Mihály és a piarista templom elvételét is). (...) Kirohanásaiból kijutott az iskolák és templomok fenntartását szolgáló, vallás- és tanulmányi alapokat kezelő Státusnak is. Mindenáron azt akarta bebizonyítani, hogy olyan politikai szervezet, mely állam az államban.
      A román kormány és a Szentszék között folytatott tárgyalások eredményeképpen kötötték meg 1927. május 10-én a Románia és a Vatikán közötti konkordátumot. Ez a szerződés szabályozta a román állam és a katolikus egyház egymáshoz való viszonyát. Az aláírt dokumentum, – melyet 1929. május 29-én ratifikált a román parlament – súlyos csapást mért az erdélyi római katolikusokra. A megegyezés alapján az ősi, másfélmillió hívőt számláló erdélyi püspökségek helyett az ezekhez képest elenyésző nagyságú és lélekszámú, csupán 26 egyházközséget számláló bukaresti egyházmegyéből hozott létre érsekséget. A román parlament felsőházába, a szenátusba a romániai római katolikusok képviselőjeként Alexandru Cisar bukaresti érseket hívták meg. A konkordátum értelmében szűnt meg a 900 éves nagyváradi püspökség és került egyesítésre a szatmári püspökséggel. Helyette engedélyezte a megegyezés egy újabb görög katolikus püspökség létrehozását. A szintén 900 éves erdélyi püspökség elnevezés megszüntetésre került. Helyette a gyulafehérvári püspökség kifejezést lehetett csak használni.
      A megszületett konkordátummal Majláth püspök is elégedetlen volt és ennek finoman hangot is adott a Státus soron következő gyűlésén:
  • „Ami még hiányzik a konkordátumból, azt lehet pótolni. Azért vannak itt katolikus képviselőink és szenátoraink… Ott lesz a püspök is, mindaddig, amíg él…”.
      Mindezek tudatában teljességgel érthető és nem pátoszos dicshimnuszként értelmezhető Gyárfás Elemér átgondolt megállapítása, melyet Majláth püspöknek írt levelében fogalmazott meg:
  • „Nagyméltóságod jelenleg már sajnos az egyetlen s emberi számítás szerint hosszú időre, talán évszázadokra az utolsó katolikus püspök, kit a Romániához csatolt volt magyar területekre még az apostoli magyar király nevezett ki… Nagyméltóságodra vár tehát az a nagy történelmi feladat, hogy azokat az ősi pilléreket és tradicionális intézményeket, melyek e területen a múltban fennállottak s amelyek a jövőre biztosítani alkalmasok Erdély magyar népének hitében és nyelvében való megmaradását, akként erősítse meg és bástyázza körül, hogy ezek a későbbi idők viszontagságai között is oltalmat és fedelet nyújthassanak utódaiknak”.
      A konkordátum előzményéhez tartozik a Vatikán és a Nagy Románia 1919-ben diplomáciai kapcsolatának létesítése, a konkordátum létrehozása érdekében már a következő évben elkezdték a tárgyalásokat. A román kormány erőteljes, mondhatni túlzó követelésekkel lépett fel, melyeket Vasile Lucaciu görög katolikus pap állított össze. A tárgyalásokon résztvevő Netzhammar római katolikus érsek így jellemezte az első tervezetet:
  • „A győzelem friss mámorában íródtak le a Szentszéknek Romániával való első konkordátum-tervezetei, amelynek éle a Romániához került katolikus magyarság ellen volt fordítva, nevezetesen a nagyváradi és szatmári két magyar püspökség megsemmisítésére”.
      Az erdélyi katolicizmus „kőszikláját”, az egyházi, iskolai és alapítványi javak kezelőjét, az Erdélyi Római Katolikus Státus intézményét nem tudták térdre kényszeríteni a hatalomváltozás után megalakuló román kormányok. Folyamatos támadások zajlottak ellene, melyek legelszántabb képviselője Onişifor Ghibu kolozsvári egyetemi tanár volt.
  • „Kíméletlen támadást intézett az erdélyi katolicizmus ellen azzal a nyilvánvaló célzattal, hogy egyházmegyénket, első sorban pedig az erdélyi római katolikus Státust intézményeivel összetörje” – írta egyik levelében Majláth püspök. Neve ismerősen csengett, a Monarchia Magyarországában az erdélyi ortodox főegyházmegye elemi oktatásügyi iskola-felügyelője volt. A világháború alatt inspektori állását otthagyva az akkori Romániába szökött, s már akkor elkezdte támadásait. Tanulmányokban és könyvekben igyekezett „leleplezni” a Státust, mint a magyar állam nemzetiségeket elnyomó egykori eszközét. Csúsztatásait és hamisításait összegyűjtötték, és tényszerűen megcáfolták. Tulajdonképpen a Státus vagyonára fájt a foga, mindenáron a templomokat és iskolákat fenntartó alapjait akarta elvetetni. Konok elszántsággal elérte, hogy a vallásügyi minisztérium „történelmi jogi bizottságot” alakított az ő elnökletével a Státus vélt jogi anomáliáinak kivizsgálására. A bizottság jelentését „Egy anakronizmus és egy kihívás” címet viselő munkájában adta közre, mely a Státust alapjaiban támadta és egész létét megkérdőjelezte. A Státus vezetői a román kormányhoz felterjesztett emlékiratban foglalták össze az autonóm intézménnyel kapcsolatos legfontosabb érveket és dokumentumokat. A Státus vezetői, Majláth püspök egyházi és Gyárfás Elemér világi elnök a latin nyelvű memorandumot személyesen vitte Rómába.
      Nagyon érdekes, hogy a kolozsvári egyetemi tanács, a rektor, a bölcsészeti és természettudományi kar és ráadásul Ghibu kollégái közül három római katolikus egyetemi tanár – köztük az olasz Baroni Serra – külön-külön fellépve követelték a Státus azonnali feloszlatását. A három egyetemi tanár még külön memorandumot is szerkesztett XI. Pius pápának, melyben nacionalista-jellegű szervezetnek minősítették a Státust. Ezt a meglepő kijelentést azzal indokolták, hogy őket – bizonyára azért, mert nem magyarok – nem hívták meg a Státusgyűlésekre.
     A magyar ifjúság lelki szükségleteire már nem ügyeltek annyira az állam emberei. Majláth Gusztáv Károlynak különösen fájt az egyházi iskolák és a gyermekek helyzete. Ahogyan Márki Sándornak írt levelében kifejtette:
  • „Minket magyar nyelvű katholikus iskoláink sorsa nyugtalanít ma legjobban. Iskoláinkat garmadával zárja be vagy foglalja le saját céljaira a román kormány, a teljesíthetetlen miniszteri rendeletek özöne derékba töri megmaradt iskoláink működését, ó-királyságbeli magyarul egy szót sem tudó tanerőkkel árasztják el színtiszta magyar (székely) városainkat és községeinket, s az új iskolai törvénnyel próbálják megadni iskoláinknak az utolsó kegyelemdöfést.” 
      Tanulságos a magyar és a román felekezeti elemi iskolai tanítók számarányának összehasonlítása. Az 1920-as hatalomváltozás időszakában a volt magyar részeken 1124 görög katolikus és 1535 görög keleti, összesen 2659 román tanító működött. Az 1930/31. tanévben az erdélyi püspökség területén 417 magyar felekezeti tanító, a négy püspöki egyházmegyében összesen 612 tanító oktatott.

          Tehát mindez még jóval a kommunista véres terror előtti tanügyi politika.

          Az interneten megtalálható forráslinkek:

          A kommunizmusban boldog emlékű Márton Áron püspököt állította Isten az Egyház élére, a békepapi mozgalom megszűnése szintén neki köszönhetjük. Ugyanakkor a holokauszt idejében is másképp viselkedtek a katolikusok a zsidó testvéreinkkel szemben:
    • Szemtanúja voltam, amikor a háború közvetlen befejezése után, Székelyudvarhelyen bérmált s a fogságból valamiképpen megmenekült zsidó ügyvéd, a már nem létező egyházközsége képviseletében letérdelt és sírva csókolt kezet a püspöknek, köszönetet mondva (saját szavait idézem): „Hogy apokaliptikus időkben népem védelmére kelt, köszönöm Püspök úr!” (P. Biró Antal: Szolgálati papság!, Déva 2010, 7. oldal).
          A regáti zsidók holokausztjáról főleg angolul itt olvashatunk, náluk másképp történt mint Erdélyben:

          Románia jelenlegi etnikai összetétele angol és román nyelven:

    __________________________________________________
    [1] A Trianon után a csanádi egyházmegye három részre szakadt. A püspöki székhely (Temesvár) 153 plébániával és 452 000 hívővel Romániához, 67 plébánia 240 000 hívővel Jugoszláviához és 33 plébánia 200 000 hívővel Magyarországhoz került. A szatmári egyházmegye 102 plébániájával három részre szakadt. 44 plébánia 72 000 hívővel és a püspöki székhellyel együtt Romániának; 44 plébániája 75 000 hívővel Csehszlovákiának; 14 plébániája 13 000 hívővel Magyarországnak jutott. A nagyváradi egyházmegye két részre szakadt, amelyből Bihar megye nagyobbik fele és egész Szilágy megye püspöki székvárosával és 45 plébánia kb. 80 ezer hívőjével együtt Romániáé lett, és a népesebb plébániák 100 ezer hívővel Magyarországon maradtak. Tehát ennek a jelentékeny vallási kisebbségnek kellett rendezni a jogi helyzetét az új Nagy-Romániában.

    Nincsenek megjegyzések: