Japán inkulturáció

Előszó gyanánt:

1. Nem értek egyet a cikkel, a zen meditáció New Age-s gyakorlat, és a gnoszticizmust már az ősegyházban elítélték, ma sincs másképp.
2. Igen, azt is tudom már, hogy a japán jezsuita egyúttal zen mester, és a főműve a „Zen és a Biblia”: http://pweb.sophia.ac.jp/jesuit45/Kakichi_Kadowaki.html
3.  Nem az embert – vagyis a jezsuitákat vagy a Kármel újság szerkesztőségét kell megítélni, hanem a szellemeket kell megkülönböztetni, amit ez a cikk képvisel, másképp kimoderálom a hozzászólásokat, bármennyire is értékesek legyenek.

Nemeshegyi Péter SJ:
Az út teológiája

      1990-ben jelent meg az Ivanami Soten nevű legnevesebb japán kiadónál Kadovaki K. János, japán jezsuita Micsi no keidzsidzsógaku (Az Út metafizikája) című műve. 1995-ben már az ötödik kiadást nyomták. Ez bizonyítja az e mű által kiváltott nagy érdeklődést, nemcsak a japán keresztények, hanem a nagyközönség körében is. A könyv nemrég német fordításban is megjelent.

      Kadovaki életútja egyedülálló. 1926-ban született Hokkaidóban, Japán legészakibb szigetén. Kiváló tehetségű fiatalember volt, és így bejutott Japán legjobb egyetemére, a Tokió Egyetemre, ahol fizikát és mérnökséget tanult. Tanulmányai közben ismerkedett meg a kereszténységgel és vette fel a katolikus egyházban a keresztség szentségét. Maga írja le könyvében azt a nagy élményt, amelyet számára a keresztség jelentett: „Testemet-lelkemet elárasztotta az öröm és a béke. Ez az érzés mint érzelem elmúlt ugyan, de mégsem tűnt el, hanem egész életemet mozgató alap-energia lett belőle. Ez az öröm és béke indított arra, hogy - minden nehézséget legyőzve - pappá legyek. Ez az öröm indít az evangélium hirdetésére. Ez az öröm számomra éltető energia, egész életem alapja.”

      Kadovaki a keresztségben a János nevet vette fel, és néhány évre rá, 24 éves korában belépett Jézus Társaságába. A két újoncévet Hirosimában töltötte; azután a jezsuiták által vezetett Sophia Egyetem bölcseleti és teológiai karán tanult, s szerezte meg a bölcseleti és teológiai licencia fokozatát. Pappá szentelése után elöljárói Rómába küldték, ahol a Gergely Egyetemen bölcseleti doktorátust szerzett. Tanulmányait tovább folytatta: a New York-i Fordham Egyetemem pszichológiai tudását mélyítette el, a regensburgi egyetemen pedig Meister Eckhart műveit tanulmányozta. Tud latinul, olaszul, angolul, németül. Tanulmányainak befejezése után a tokiói Sophia egyetem bölcseleti karának lett professzora és az egyetemen felállított Keleti Vallásokat Kutató Intézet igazgatója. Ilyen minőségben számos munkacsoportot és kongresszust szervezett és vezetett; közös tanulmányokat folytatott sintoistákkal és buddhistákkal. Különös érdeklődéssel fordult a Zen-Buddhizmus felé; hosszú meditációs heteken vett részt egy zen kolostorban egy neves Zen-mester vezetése alatt. Egy ilyen alkalommal részesült a megvilágosodás (szatori) élményében. Ennek valódiságáról, a Zen-felekezet szokása szerint, mestere írásos bizonyítványt állított ki számára. Kadovaki természetesen megmaradt mélyhitű, buzgó katolikus szerzetes-papnak. Nagy hatással terjeszti a keresztény hitet honfitársai között; több könyvet írt az imádságról; keresztény témájú Nó-színdarabot is szerzett, amelyet az állami Nó-színpadon adtak elő. „Az Út metafizikája” című könyvét, amint maga bevallja, ellenállhatatlan benső ösztönzésből írta.

A hármas háttér

      Kadovaki gondolatvilágának hármas háttere van. Az első: az Út, mint a keleti vallások és lelkiségek alapvető fogalma. A kínai bölcs, Lao ce nevezte a végső, felfoghatatlan és kifejezhetetlen Ősvalóságot Taonak, vagyis Útnak. Ezért nevezik az őt alapítójának tekintő vallást taoizmusnak.

      Lao ce szerint a Tao létező kifejezhetetlen gyökere, nem-szándékos jóság, teremtő spontaneitás. A Tao csendes és alázatos, mint a víz. Keresi a legalacsonyabb helyet, és mindenkinek csak hasznára szolgál. A Tao ereje nőies erő: lágy, képlékeny, és ezért erős. A kemény és merev közel áll a pusztuláshoz. A Tao nem harcol és mégis győz; nem beszél, és mégis válaszol; jó a jókhoz, és jó a gonoszokhoz is.

      Érdekes megjegyezni, hogy egy kínai katolikus tudós, Vu, több évtizeddel ezelőtt készített bibliafordításában a Jánosi Logoszt a Tao szóval fordította.

      A Taoizmus mint vallás nem terjedt el Japánban, de felfogásmódja mégis nagy hatást gyakorolt a japánok gondolatvilágára, és így Kadovaki gondolkodásmódjára is.

      A japán kultúra sajátossága az ott található „utak” sokasága. A kínai Tao szó jövevényszóként átkerült a japán nyelvbe, ahol dónak ejtik. Japánban van dzsúdó (a lágyság útja), aikidó (az érzés-egyezés útja), kendó (a kard útja), kadó (a virágdíszítés útja), csadó (a teaceremónia útja), sodó (a szépírás útja), kjúdó (a nyilazás útja) stb. Mindezeket azért nevezik „út”-nak, mert testtel-lélekkel kell azokat gyakorolni. Az utat nem szemlélni, hanem járni kell. Az „úton” járásnak a célja a teljes egybeforradás az út lényegével. Nincs idő értelmi megfontolásra. A dzsúdó, aikidó, kendó összecsapásoknál: villámgyors akcióval és reakcióval dől el a küzdelem, amely tiszteletteljes mély meghajlás rituális keretében van foglalva. A sodó útját járó szépírók is, hosszú gyakorlás után, vehemens vonásokkal írják le egy pillanat alatt a szebbnél-szebb, lendületes írásjeleket. A csadó is akkor szép, ha művelője teljes benső elcsendesülésben azonosul a ceremónia minden mozdulatával.

      Mindezeknél az utaknál lényeges a „mester” jelenléte. A mesternek engedelmeskedve és őt követve érik a növendék, hosszú-hosszú gyakorlás árán, maga is mesterré.

      Nem csoda tehát, hogy Kadovaki, japán keresztényként, az út és vándorlás élményével igyekszik megközelíteni a kereszténységet.

      Kadovaki gondolatvilágának második forrása a Szentírás. Az út-szó igen sokszor fordul elő az ószövetségi szentírásban. Ugyanígy sokszor fordul elő a vándorolni, járni- ige. Izrael népe Isten színe előtt jár. Élni annyit jelent, mint járni, vándorolni. Az újszövetségi szentírásban is lényeges szövegekben fordul elő az út-szó és a járni, menni, jönni-ige.

      Amint Kadovaki csodálkozva megjegyzi, mégsem fogalmazódott meg az európai kereszténységben az út teológiája. Sokat gondolkoztak és írtak teológusaink a Logoszról, az Igazságról, a Létről, de szinte semmit az útról. Talán azért, mert teológiájukat túlságosan befolyásolta a görög intellektualista gondolkodásmód, amely a testi eseményeket, tetteket, tapasztalatokat elhanyagolja. Az európai teológiában a főnév részesül előnyben az igével szemben. Ezért lett belőle igen statikus teológia.

      Kadovaki egyik ismerőse megkérdezte Karl Rahnert: „Miért nem létezik a kereszténységben az út teológiája?” Rahner ezt felelte: „Azt nektek japánoknak kell megírnotok.” Kadovaki arra vállalkozott, hogy belekezd ennek a teológiának a megírásába. Célja egyfelől az volt, hogy japán módon legyen képes megélni és átgondolni saját kereszténységét. Másfelől azt is reméli, hogy kísérlete kihívást fog jelenteni a nyugati teológusok számára.

      Van persze Kadovaki teológiájának egy harmadik indítóoka is. Ez a II. Vatikáni Zsinat által meghirdetett teológiai inkulturáció követelménye.

      Maga az inkulturáció-szó a zsinat után született. Én először egy kínai szentírástudóstól hallottam 1970 körül Hong Kongban. Magam voltam egyike az elsőknek, aki azt Európában használta a Pápai Nemzetközi Teológiai Bizottság Einheit des Glaubens und Pluralität der Theologien (A hit egysége és a teológiák sokfélesége) című nyilatkozatának német kiadásához csatolt tanulmányomban, amelyben bemutattam Ázsiában a teológia inkulturációja terén történt néhány kísérletet. Ezekből megemlítek néhányat, amelyek Kadovaki művét is jellemzik:

• (1) Az ázsiai teológusok nem fogalomrendszer kidolgozására törekszenek, hanem arra, hogy a konkrét embert elvezessék az evangélium egzisztenciális átgondolására, megtapasztalására és megélésére.
• (2) Az ázsiai teológusok a transzcendens Isten immanenciáját hangoztatják. Az Isten cselekvő, önmagát adó Isten. Az Isten megemberesülése vezet az ember megistenüléséhez. Az Isten önzetlen, önfeláldozó, önkiüresítő szeretet.
• (3) Isten szenved. Az Atyaisten mélységes fájdalommal adta oda szeretett Fiát a kereszthalálra. Az első teológus, aki az Atyaisten fájdalmáról írt, a japán Kitamori Kazoh volt.
• (4) Az ázsiai teológusok számára a puszta gondolkodásnál is fontosabb a tett. Ezért fektetnek nagy hangsúlyt a hit egzisztenciális megélésére.

      Az utóbbi évtizedekben az európai teológiában is hasonló hangokat hallunk. Elég megemlíteni Hans Urs von Balthasar, Klaus Hemmerle. Eberhard Jüngel, Jürgen Moltmann nevét. Kadovaki teológiai irányvétele tehát megfelel egy most induló irányzatnak.

Az alaptétel

      Kadovaki könyve három részből áll. Az első rész a Basó (1644-94) nevű japán haiku-költő alakját és gondolatvilágát mutatja be. Basó elhagyta békés otthonát; nagy szegénységben állandóan vándorló költő lett belőle. Halála is egyik vándorútján érte. Basó létének teljes bevetésével, gyermeki egyszerűséggel követte a mindenség benső, mozgató, éltető alapenergiáját. Barátjának tekintett mindent és mindenkit. Igyekezett a mindent mozgató Útnak, a mindent formáló ősenergiának működését és szépségét meglátni, és megrendülten megénekelni.

      A könyv második része a Dógen (1200-53) nevű neves Zen-mesterrel foglalkozik. Dógen, aki a japán vallási élet egyik legnagyobb személyisége, testi-lelki életét latba vetve igyekezett a Zen-meditáció által megtapasztalni a mindent egyesítő ősvalóságot.

      A könyv harmadik része, mely oldalszámban a műnek több mint felét teszi ki, Jézust mutatja be, mint az Utat. Nem racionális magyarázatot akar kifejteni, hanem vezetni szeretné olvasóit, hogy megtapasztalják Utunkat, Jézust, és testestül-lelkestül induljanak követésére.

      Kadovaki könyvében hiányzik az úton-járás fenomenológiai leírása. Valószínűleg japán olvasói számára ez nem volt szükséges, de számunkra hasznos lesz néhány megjegyzés.

      Az utat valaki készítette. Az útépítő nemcsak magának tört utat, hanem mások számára is. Járt rajta, hogy mások is járhassák. Az úton vándorló ember az útkészítőnek és az első vándornak nyomaiba lép.

      Az út megbízható. Elvezet valahová.

      Az utat nem nézzük, hanem járunk rajta. Az útról nem eszünkkel gondolkodunk, hanem testestül-lelkestül járjuk azt. Amint az úton előrehaladunk, új meg új perspektívák nyílnak meg előttünk. Amit a völgyben járva még nem láthattunk, azt meglátjuk, amikor az út a hegytetőre ér.

      A vándorlásban vannak útitársaink. A vándorlás alatt találkozunk másokkal. Váratlan arcok tűnnek fel előttünk és megszólítanak.

      Az úton járó nem állapodik meg szobájában. Előre néz, és halad. Nem egy helyben topogó ember, hanem utazó ember (homo viator). Halad a cél felé, a cél elérésének reményében.

      Ilyen út-fenomenológiát tételez fel Kadovaki, amikor Jézusról, az Útról beszél. Kiindulópontja a szentírásnak hittel történő olvasása. Az egész szentírás megértésének kulcsaként János evangéliumának prológusát (1,1-18) választja, melynek isteni üzenetét elfogadja keresztény hittel. Ez a prológus vet fényt az „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6) szavak értelmére. A teológusok a múltban ebben három szóban crescendo-t láttak. Így például Ágoston szerint, a megtestesült ember-Jézus az út: elvezet önmagához, aki, mint Logosz, az örök igazság és az örök élet. Ezzel szemben Kadovaki, a mai egzegétákkal egyetértésben, úgy vélekedik, hogy a három szó közül az út-szón van a hangsúly. Tamás az útról kérdezősködött (14,5); Jézus fenti válasza után pedig így folytatja: Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam” (14,6b). Tehát megint egy úton való menésről, járásról van szó. Az igazság és az élet szavak azt alapozzák meg, hogy miért egyetlen út Jézus. Azért egyetlen út ő, mert ő az Atyaisten szerető és üdvözítő akaratát egész lényével kinyilatkoztató Igazság (Ignace de la Potterie híres könyve, La verité chez Saint Jean szerint ez a Jánosi igazság-szó értelme), és az élő Atyától kapott élet közvetítője. Jázus tehát az Atyaisten által felülről nekünk adott Út, amelyen járhatunk. Út ő és kapu, mely nem önmagához, hanem az Atyához vezet. Benne kell hinni, hozzá kell jönni, őt kell követni, hogy eljussunk az Atyához.

      Az egész Jézus-esemény tehát leszállás és felszállás. A kiindulópont az Atyaisten dinamikus akarata, heves kívánsága, szeretet-teljessége, szeretet-magmája, amellyel az egész világ üdvösségét akarja. Isten nemcsak van, hanem cselekszik.

      Már az ószövetségben a cselekvő Isten vezeti népét, és azzal együtt vándorol. Ez az Isten mindig kifürkészhetetlen titok marad, de ugyanakkor személyes kapcsolatokat teremt. Bennünk lakik; legbensőbb a mi legbensőbbünknél (intimior intimo meo, Ágoston); mint bölcsesség pedig meg is tapasztalható szívünkben. Ez az Isten az emberekkel együtt vándorló, őket mozgató energia, és ugyanakkor az egész vándorlás végső célja.

      János prológusa mondja erről az Istenről, hogy van egy Igéje. Az Ige nemcsak tudásközlés, hanem a személy benső energiájának kiáradása, önkifejezése. „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt; és Isten volt az Ige” (Jn 1,1). Az isteni élet tehát hatalmas energia, aktus. Az Isten él; szeret, ad, befogad. Az Ige léte: szeretet-közösség az Atyával.

      Ez az Ige az Atya akaratából és a maga akaratából „testté lett” (1,14). A „test” szó az egész embert jelenti, de kidomborítja annak földiségét, halandóságát. Az Ige azáltal, hogy „testté lett”, teljes szolidaritást vállalt mivelünk, halandó emberekkel.

      Az Ige az Atyaisten mindenkit üdvözíteni akaró irgalmas, jóságos akaratából lesz testté. Jézus testével is beszól: minden tett, gesztusa: kinyilatkoztatás. Jézus minden működése a benne levő szeretet-teljesség túlcsordulása.

      A tevékenyen működő megtestesült Ige a Szentlélek energiájával belülről vonz és vezet bennünket. Az Atya szeretet-teljessége működteti. Jézus ezt a szeretet-teljességet közli, útitársunk lesz, velünk együtt vándorol. Ennek a vándorlásnak végső célja az Atya házában ünnepelt lakoma: az Atyával, Fiúval és Szentlélekkel való boldog, tökéletes és örök életközösség.

      Az Ige „velünk együtt sátorozott” (1,14), népével együtt vándorló Istenként. Az ő felszállása olyan, mint egy hatalmas folyam, amely visszavezet mindent az Atya szeretettengerébe. A leszálló és felszálló üdvösségtörténet látható főszereplője Jézus; de láthatatlan főszereplője az Atya. A jánosi dualizmust (fény-sötétség, igazság-hazugság, élet-halál, szabadság-szolgaság) tehát egy hatalmas drámai történésben legyőzi a fény, az igazság, az élet és a szabadság.

Néhány jelenet a szinoptikus evangéliumokból

      Kadovaki ennek az alapfelfogásnak keretében emel ki és magyaráz néhány szöveget a szinoptikus evangéliumokból. Nem térhetünk ki valamennyi szövegre. Csak a legfontosabbakat említjük.

• (1) Kadovaki szépen magyarázza a tanítványok meghívásának értelmét. A tanítványok nem utánozzák, hanem követik Jézust. Vele együtt élnek; az ő Lelke vezeti őket. A tanítványok Jézussal és Jézus erejével hirdetik az evangéliumot. Jézus teszi őket vándortársaivá az Atya felé való vándorlásban. Mindez persze nemcsak az első tanítványokra áll, hanem minden kor minden emberére, aki Jézus tanítványává szegődik.
• (2) Jézus példabeszédekben tanít. Nem elméleti igazságokból vezeti le tanítását, hanem az életútjukat járó emberek életéből veszi hasonlatait Minden példabeszédében szereplőként ott van maga Jézus. Ő a magvető, ő a házigazda. A példabeszédek elején vagy végén Jézus gyakran mondja: „Hallgassátok!” Jézus szavait nem úgy kell hallgatnunk, mint egy iskolai előadást. Nem unottan, fél-füllel. Hiszen életünk múlik azon, hogy hallgatunk-e rá vagy sem. Egész testünknek füllé kell lennie. Hallgassuk őt, fogadjuk be szavait, váltsuk tettre azokat! Tudnunk kell, hogy Jézus sohasem hagy egyedül. Ő útitársként mindig velünk van. Kettesben vagyunk.
• (3) Az apostolok küldetésekor Jézus tőlük teljes nincstelenséget követel. A nincstelent nem tölti be semmi; ezért befogadóképessége tökéletes. Együtt tud örülni az emberszerető Isten üdvözítő működésének megtapasztalásakor. Jézus akkor boldog, amikor az történik, amit az Atya akar, vagyis amikor az emberek eljutnak az üdvösségre.

Az Út az apostoli levelekben

      Kadovaki út-teológiáját kiegészíthetjük és alátámaszthatjuk néhány fontos szöveggel, amelyeket az apostoli levelekben találunk. Így Pálnak a korintusiakhoz írt első levele szerint a szeretet „mindent felülmúló út” (1Kor 12,31). A szeretet tehát nem a karizmák egyike, nem is a legkiválóbb karizma, hanem más kategóriába tartozik. A karizmák nem szükségesek az üdvösséghez, de a szeretet-út nélkül járni nem lehet, célba érni nem lehet. A 13. fejezet szerint, e nélkül az út nélkül a karizmák „semmit sem érnek”, sőt károsak.

      A szeretet sokkal több, mint egy erkölcsi norma. A szeretet a Szentlélek gyümölcse (Gal 5,22, egyesszám!). Ez a szeretet a megelevenítő Lélek-Krisztustól (1Kor 15,45) belénk áramló „élet Lelkének törvénye” (Róm 8,2), amely belülről mozgat és vezet. Mi a „Lélek szerint járunk” (Róm 8,4; Gal 5,25).

      Az Efezusiakhoz írt levél ezért így tudja tömören összefoglalni az egész keresztény életet: „Mint Isten szeretett gyermekei, legyünk az Isten utánzói, járjunk a szeretetben, ahogy Krisztus szeretett minket és önmagát adta értünk áldozati ajándékul Istennek” (5, 1-2).

      Ugyanezt a gondolatot fejezi ki más szavakkal a Zsidókhoz írt levél: „Teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpiton keresztül, vagyis az ő testén keresztül” (10,20). A meghalt és feltámadt Krisztus teste élő és új út számunkra. Ez az út megnyílt: „Krisztus által van szabad utunk egy Lélekben az Atyához” (Ef 2,18).

Összefoglalás

      Jézus útja halálával és feltámadásával jut el betetőződéséhez. A megtestesült Ige az összemberiség üdvét akaró Atyaisten kívánságát megvalósítandó, leszálló és felszálló mozgásával az egész emberiséget az Atya szeretet-teljességébe vezeti. A feltámadt Jézus azt az örömet adja a tanítványoknak, amely egész életüket ihleti és vezeti. Jézus isteni erővel tölti be őket, és így ők is úgy tudnak működni, mint ő: hirdetik és terjesztik az Isten országát. Mindig együttműködik velük Jézus. Ez a működés biztonságosan halad előre a történelmen keresztül az eszkatológikus kiteljesedés felé. Azt, aki Jézus hívását követi, átöleli az Út-Jézus útitársi működése. Az ilyen ember megtagadja önmagát, követi Jézust, belép az Atya szeretetébe, együtt dolgozik Jézussal, hogy minden embert elvezessen az Atya, Fiú és Szentlélek szeretet-közösségébe.

• „Az út, mint benső megtartó erő, útitársunkként folytatja vándorlását, élteti tetteinket. Az útnak, mint a mindenséget átható alapnak méltóságteljes éltető működése függőleges és vízszintes irányban végtelenül kiterebélyesedik, minden létezőt betölt, megjeleníti és kinyilatkoztatja az Atyaisten szeretet-teljességét. Ez egyben az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretetének hatalmas drámája, szeretet-himnusz, amely az eget és a földet betöltő méltóságteljes szimfónia. A barátaiért életét feláldozó szeretetet kinyilatkozató Krisztus életműve beborítja a mindenséget és átöleli az emberiség egész történelmét. Ennek következtében az emberiség minden egyes tagja és a mindenség minden létezője a Szeretet függőleges éltető működése révén egymással kommunikál, egymáshoz kapcsolódik, szeretet-himnuszként lángol fel, eget és földet és az emberi történelmet áthatva visszhangzik a végtelen szuperkozmoszban”.

      Ezek Kadovaki könyvének zárószavai. Könyvét értékes műnek tartom. Eltúlozza ugyan a héber és a görög gondolkodásmód ellentétet, és ez utóbbinak értékét nem veszi eléggé figyelembe. De művének nagy értéke, hogy követi azt az ideát, amelyet egy mai német teológus így fogalmazott meg: „A szentírás szövegei olyanok, mint a hamu, mely megmaradt annak az istenélménynek hatalmas tüzéből, amely a szövegek íróiban lángolt. Az egzegéták sajnos gyakran azzal foglalkoznak, hogy ezt a hamut szortírozzák. Pedig az eredeti lángot kellene feléleszteniük! Ehhez persze új tüzelőre van szükség. Ez a tüzelő pedig nem lehet más, mint a szentírás-magyarázó istenélménye.”

      Kadovaki egész könyve hatalmas istenélményből fakadt. Ez teszi értékessé. Ezért ad jó teológiát. A teológia célja ugyanis, Szent Bonaventura szerint nem más, mint az, hogy „jók legyünk” (ut boni fiamus).

A szöveg és az illusztráció forrása:

Kármel újság, 2010/6, 15-22. oldal