Boldogok a tisztaszívűek

Istennek Fia, aki született

jászolban, jászolban,

Ő leszen néktek Üdvözítőtök

valóban, valóban. 

Szenteste volt

      A toronyóra éppen tizenegyet ütött. A harangszó is felcsendült, az éjféli misére hívás első jeleként. A lágy, ünnepi harangszó zsongását az éjszakai hideg szél végighordozta az utcákon, sőt kiszáguldott vele a rizsföldekre, a narancsültetvényekre is - egészen Valenciáig.

      A gazdagok palotáiból, szegények viskóiból egymás után léptek ki a napfénytől elkényeztetett spanyolok, akik egyébként a világ minden kincséért sem hagyták volna el meleg fészküket. Az Istengyermek iránti szeretetből azonban habozás nélkül vágtak neki, fogvacogva, a sötétnek.

      Maguk a kisgyerekek is keresztülvitték akaratukat: meleg gyapjúkendőbe bugyolálva tipegtek szüleik mellett, félig ugyan még álmosan, de mégis kimondhatatlanul boldogan...

      A legelső padban már ott térdepelt édesanyjával egy ötéves parasztgyermek. Sóvárogva vágyakozott, hogy láthassa a Kis Jézust, Szűz Máriát, Szent Józsefet, az angyalokat, a jászolt, a pásztorokat, a számtalan csillogó gyertyafényt.

      Boldogan emelte tekintetét egyik pásztorról a másikra, örömmel szemlélte a Szűzanyát és Szent Józsefet a szegény istállóban, mely ott a bal oldali mellékoltáron volt látható. Egyszer csak édesanyjához fordult és megkérdezte:

      „A jászol üres, hol van a Kis Jézus?”

      „Az éjféli szentmise után fogja a plébános úr idehozni; akkor majd láthatod, de addig maradj csendben!”

     A sekrestyében aközben a plébános magára öltötte a szent ruhákat, mialatt segélykérőn nézett a falon függő feszületre. Neki, a lelkek pásztorának nem volt olyan igazi karácsonyi jó hangulata, mint kis báránykájának odakint a padban. Nemeslelkű, jólképzett pap volt, némelykor azonban túlzottan aggályos és félénk. A gonoszlélek, aki a papokat különösképpen gyűlöli, mert a lelkeket a mennyország felé irányítják, művelte vele ezt a lelkiismereti színjátékot csupán azért, hogy szent hivatásában megingassa. A kétely gyötörte állandóan, vajon érvényes-e felszentelése, mivel az az egyháznak abban a gondterhes korszakában történt, amikor éppen egy ellenpápa ült Szent Péter székében.

      Kimondhatatlanul szenvedett. Kérte a jóságos Istent, legyen kegyes hozzá és szabadítsa meg kételyeitől. Végül úgy döntött, püspökének feltárja lelke állapotát, s kérni fogja, amennyiben szükséges, ismételje meg a szentelést, csak hogy véget érjenek lelkiismereti aggodalmai.

      Éjféli harangszóra bevonult a plébános az ünnepélyesen kivilágított templomba.

     A szentmise megkezdődött, s ő alázatosan könyörgött:

     „Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz!”

      Az Anyaszentegyház nagyon jól tudja, hogy mi bűnös emberek mennyire rászorulunk Isten irgalmára, hogy a kérés háromszor ismétlődjék.

      Majd intonálta (előénekelte) a betlehemi angyal vigaszkeltő szavait:

      „Gloria in excelsis Deo - Dicsőség a magasságban Istennek, békesség a földön a jóakaratú embereknek!”

      Közben azt kérte a plébános forró áhítattal az isteni Kisdedtől, adja vissza megfélemlített lelke nyugalmát és békéjét.

      A templom hátulsó részében csendes lassúsággal felemelkedtek a fáradt aggastyán- és lecsüggedt anyókafejek. A gyermekek öntudatlan boldogsággal hallgatták az angyal énekét, hiszen senkiben sincs annyi jóakarat, mint a tisztaszívű kicsinyekben; ezért van az, hogy karácsony örömeinek ők a legfőbb részesei.

     „Sanctus”-ra (Szent vagy! - Szent vagy! - Szent vagy! mindenség Ura, Istene!) ezernyi angyal lengte körül láthatatlanul az oltárt.

      Aggódó félelemtől remegve imádkozta a pap az átváltozás igéit és magasba emelte a Szentostyát, hogy mindenki imádja.

     Mély csend ülte meg a szent helyet. Valamennyien térdre roskadtak, szemüket imádóan nyugtatták a Legméltóságosabb Oltáriszentségen.

      Ekkor hirtelen felcsendült egy vidám gyermekhang: Nézd csak, édesanya, milyen gyönyörű a Kisded! Látod már, édesanyám, látod Őt?

      A jámbor édesanya azonban nem látott egyebet, csak a Szentostyát, a titokzatos Égi Kenyeret. S mivel megijedt, hogy a kis Inez megzavarja a szent cselekményt, mindenképpen igyekezett őt csendre bírni. Az ötéves kislányka engedelmesen magába fojtotta leírhatatlan lelkendezését, szeme azonban boldogan tapadt arra a Kisdedre, akit minden kétséget kizáróan a plébános kezében látott mindaddig, míg felcsendült az áldozási csengő és a pap megáldozott. Ekkor eltűnt a Kis Jézus. Hasztalan kereste Őt a feketeszemű élénk gyermek az oltáron.

      A kis Inez újból megkísérelte félénken, hogy elmondja édesanyjának, amit látott; a mama azonban csendre intette:

      „Maradj nyugton! Majd a szentmise után a plébános úr helyezi Jézuskát a jászolba. Akkor láthatod!”

      Valóban, a plébános ünnepélyesen a mellékoltárhoz vitte a Kis Jézus szobrát. Ott jászolba fektette, miközben a hívek buzgón énekelték az ott szokásos karácsonyi énekeket.

      Mialatt kicsinyek és nagyok örömmel szemlélték a kis szobrot, Inez csalódottan fordult mamájához:

      „Mama, ez nem az az elő Kis Jézus, Akit én az oltáron láttam!”

      Édesanyja szótlanul csóválta fejét: milyen különös ötletei vannak a szent éjjelen kislányának! Máskor mindig olyan bájos volt a templomban, akár egy kis angyal. - Imádkozzál, gyermekem, és hallgass el már végre! - mondta.

      Inez erre engedelmesen összekulcsolta kis kezeit, mert éppen kezdődött a második: a hajnali szentmise. Amikor ebben a szentmisében is elhangzottak az átváltozási igék, a kislány jobbjának mutatóujja újra a magasba lendült:

      „Ott, ott, anya, nézd csak! Ott van a Kis Jézus a tisztelendő bácsi kezében! Ó, de csodaszép! Integet és rám mosolyog. Anya, hát nem látod?!!”

      Valóban a kis Inez másodszor is részese volt a Kisded Jézus szemlélése élményének, mígnem a miséző áldozásakor eltűnt.

      És a harmadik szentmisén is ugyanabban a kegyelemben részesült.

      A hívek nagyrésze felfigyelt a gyerek viselkedésére és szavaira. A szentmisék után körülfogták és különféle kérdésekkel ostromolták. Örömmel ecsetelte, milyen volt a Kis Jézus, hogyan szemlélte a népet és hogyan áldott meg mindenkit.

      E csodálatos esemény híre elterjedt nemcsak a faluban, hanem az egész környéken is.

      A plébános fülébe is eljutott, és magához kérette Inezt. Gyermeki egyszerűséggel felelt a feltett kérdésekre, nem hagyta magát keresztkérdésekkel megzavarni, sem gondolatmenetét összekuszálni. Nagy ártatlan szeméből, szerény válaszaiból a félreérthetetlen igazság sugárzott.

      A plébános ebből az esetből meggyőződhetett róla: a jóságos Isten figyelmeztette őt a gyermek által szentelése érvényességére és arra, hogy birtokosa annak a lelki hatalomnak, mellyel a szentmisében a kenyeret Krisztus testévé, a bort Krisztus vérévé változtatja. Mindamellett azonban nem akart sem ostoba, sem túlzottan hiszékeny lenni. Nagy lelki aggálya közepette valamiféle ellenpróbán törte a fejét.

      Néhány nap múltán, amikor a kislány szokásához híven újra a templomban volt, a pap három nagy ostyát vitt magával az oltárhoz. Átváltoztatáskor azonban csak kettőt konszekrált, a harmadikat még a szentmise kezdetén oldalra tette. Szentáldozáskor az egyik Szentostyát vette magához, míg a másikat a közönséges ostya mellé tette.

      Ekkor Inezt az oltár lépcsőjére állította, és a két ostyára mutatva megkérdezte:

      „Most látod a Kis Jézust?”

      A kislány erre ujjacskájával azonnal rámutatott a konszekrált Szentostyára és örömtől eltelten kiáltott fel:

      „Ó, igen! Ebben a Szentostyában látom a Kis Jézust, de a másikban nincs benne! Ó, milyen gyönyörű! Ó, milyen csodálatos!”

      Most már nem tudott, de nem is akart a pap kételkedni. Forró könnyek között teljes szívéből köszönte meg a Kis Jézusnak, hogy ilyen kézzel fogható csodával szabadította meg a gyötrelmes aggályoskodástól.

      Inez később egy szegény kolostorba lépett, ahol jámboran, szentül, szigorú bűnbánatban élt, mígnem a Kisded Jézus magával vitte a mennyekbe, ahol az örökös karácsonyi örömök részesévé tette.

Forrás: 

Moncadai Boldog Inez élete
A Moncada-i oltáriszentség-csoda, Spanyolország, 1392.