A „kis út” : felajánlás és elköteleződés

Láthattuk, hogy lemondás nélkül és eleven hit nélkül nincs semmilyen lelkiélet, nincs szeretet, folytassuk a gyermeki út megalapozását Teréz, a novíciamesternő tanítása alapján.

      Ha nincs bennünk őszinte, természetfölötti vágy arra, hogy szeressük az Istent, hiába szeretnénk átadni magunkat Neki, hívása tárgyát veszti, és a bennünk lévő vágy renyheségre vezet. Hiábavaló minden elhívás, ha nem tudunk egész lényünkkel hinni a szeretetben. A lelki élet kezdetén azonban az ember igenis képes lehet ekkora vágyra és hitre: például azok, akik súlyos bűnök elkövetése után térnek meg, vagy akik tele vannak jellemhibákkal, bűnös késztetésekkel, és esetleg többször is komolyan elbuktak már. 

Az irgalmas szeretet 

      Teréz mindenestül felajánlja magát áldozatul az Irgalmas Szeretetnek. Az emberek szerinte félreismerik a Szeretetet, ő azonban ég a vágytól, hogy „számos kicsiny lélek” kövesse a felajánlásban. Ahhoz ugyanis, hogy odaszánjuk magunkat, nem szükséges a szentség magas fokán állnunk. 

      Az elköteleződés önmagában nevelő értékkel bír: egyedül Krisztus kell, hogy vezéreljen minket, és Teréz azt szeretné, ha minél hamarabb vennénk a bátorságot, hogy megnyíljunk Neki. Amint fejében megfogan a felajánlás gondolata, és Ágnes anyától megszerzi hozzá az engedélyt, meg is osztja titkát Céline-nel, sőt, arra buzdítja, hogy kövesse őt. 1895. június 11-én teszi meg felajánlását saját nevében és Genovéva nővér (Céline) nevében, aki alig tíz hónapja lépett a Kármelbe. Nem sokkal ezután szénakaszálás közben nővérét, a Szent Szívről nevezett Mária nővért is rábeszéli, hogy csatlakozzék hozzá. 

      A Szentháromságról nevezett Mária nővért több elővigyázatossággal környékezi meg: eltelik hat hónap, s csupán ekkor számol be neki felajánlásáról. A novícia hősiesen „kifejezi vágyát arra, hogy kövesse Terézt, és elhatározza, hogy már másnap megteszi felajánlását”. Jól ismerjük ezt a fiatal novíciát a Tanácsok és emlékekből, valamint a Nekrológok könyvéből. Élénk, gyermeki lelkületű teremtés. Könnyen fellelkesül, de hamar elcsügged, ráadásul a végletekig érzékeny, és gyakran búnak ereszti a fejét. Sóvárog a szeretet és a dicséret iránt, és ha nehézségekkel találkozik, keseregni kezd. Isten ítéletétől retteg, Terézben azonban vakon bízik. Nem éppen egy kiforrott kármelitáról van tehát szó. Milyen jó tulajdonságokkal rendelkezik egyáltalán a Szentháromságról nevezett Mária nővér ekkoriban? Egyrészt őszintén vágyik rá, hogy Jézust szeresse, másrészt pedig mélyen meg van győződve saját alkalmatlanságáról. Teréz úgy gondolja, hogy elegendő csupán említést tennie felajánlásáról, és a leány máris követi majd példáját. 

      A novícia azonban elvonul, és elgondolkodik méltatlanságáról. Arra jut, hogy hosszabb előkészületre van szüksége, mielőtt ekkora horderejű lépésre szánná el magát. Visszatér tehát a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővérhez, és elmagyarázza, miért változtatta meg döntését. Teréz így felel neki: „Igen, el sem tudjuk képzelni, annyira fontos lépésről van szó. De tudja, mi az egyetlen előkészület, amire Isten kér minket? Bizony az, hogy alázatosan beismerjük méltatlanságunkat. Ő, magának megadta ezt a kegyelmet! Nem kell tehát félnie, adja át magát Neki bátran! Holnap reggel a hálaadás után maga mellett maradok a kápolnában, ahol ki lesz téve az Oltáriszentség, és amíg megteszi a felajánlást, Jézusnak ajánlom fel magát, hiszen maga egy kicsiny áldozat, akit én készítettem számára.” 

      Teréz a Szeretet karjaiba bocsátja novíciáit. A lányok Isten iránti vágya megtisztul és megerősödik, ugyanakkor jobban megismerik saját nyomorúságukat is. Sietnének az Úr felé, de az önismeret, amelyre szert tesznek, némelykor megálljt parancsol. Teréz pedig azt állítja, hogy éppen ez a megtorpanás a feltétele annak, hogy felajánlják magukat az Irgalmas Szeretetnek. Erről szól a Szent Szívről nevezett Mária nővérnek írt levelében is: „Értse meg: annál alkalmasabbak vagyunk rá, hogy szeressük Jézust, szeretetből áldozatává legyünk, és a mindent átalakító és elemésztő Szeretet munkálkodhasson bennünk, minél gyöngébbek vagyunk, minél inkább híján vagyunk vágyaknak és erényeknek. (Olyasfajta vágyakról beszélek, mint mártírrá lenni vagy nagy dolgokat véghezvinni.) Elegendő hozzá kizárólag a vágy, hogy áldozattá legyünk, de el kell fogadnunk, hogy mindig szegények és erőtlenek maradunk. És épp ez a nehézség: mert hol is találni olyat, aki lélekben valóban szegény? Meglehetősen messzire kell menni érte, ahogyan a zsoltáros mondja.”  

      Milyen is az Irgalmas Szeretet, ha efféle előkészületet kíván meg? Teréz különös ismertetőjele az a finom érzékenység, amellyel az isteni irgalmasságot felismeri. „Számomra végtelen irgalmát adta, s én ezen keresztül szemlélem és imádom a többi isteni tulajdonságot! ... S így mindegyikből a szeretet sugárzik...” Isten irántunk való irgalmas szeretete azt jelenti, hogy nyomorúságunk és számtalan hibánk ellenére szeret minket; ismeri erőforrásainkat, és elvárásait ehhez igazítja: „számon tartja gyöngeségeinket”, „tökéletesen ismeri természetünk törékenységét”. 

      Teréz még ennél is tovább megy. Isten nemcsak nyomorúságaink ellenére, hanem éppen azok miatt szeret minket. Akár a gyöngéd apa, tisztában van vele, hogy minél gyöngébbek vagyunk, annál inkább szükségünk van szeretetére. Isten „mégis szépnek találja nyomorúságos hibáinkat és legjelentéktelenebb cselekedeteinket is”. 

      Teréz számára az irgalom nem csupán abban nyilvánul meg, hogy Isten számtalanszor megbocsát, hanem atyai gondoskodásában is, mellyel életünkben mindent elrendez. A Szent sosem követett el halálos bűnt. Mégis úgy érzi: az isteni irgalmasság mozdított el útjából minden akadályt, és még egy megtért bűnösnél is több könyörületben van része. A Szeretet tehát mindig ugyanúgy működik: „aki Rá bízza magát annak már előre vagy azon nyomban mindent megbocsát.” 

      Teréz megérti, hogy Isten és ember kapcsolatában Isten mindig irgalmas. Ez magától értetődően következik az isteni és az emberi természet különböző voltából. A bűnösökhöz lehajló Háromszor Szent Szeretet csak irgalmas lehet. Isten irgalmas velünk, mert szeretete így tud megvalósulni a gyakorlatban. A Megváltás nem más, mint a Szeretet kiáradása az ember felé, vagy ha úgy tetszik, maga a kegyelem, amely a bűnösöket összekapcsolja Krisztussal. Így menekülünk meg, életünk pedig immáron az isteni létből táplálkozik („per viscera misericordiae Dei nostri”: Lk 1,78). 

      Láthatjuk, hogy Teréz igen gazdag és mély értelmet tulajdonít a Megváltásnak. Szellemisége pontosan egybevág Szent Páléval, ahogyan azt az Apostol a Rómaiakhoz írt levelében megfogalmazza. Szent Pál a törvény céljához ragaszkodik, mert az megvilágítja, felfedi bűneinket. Így eléri, hogy végül Isten karjaiba vessük magunkat. Az Apostol bemutatja, micsoda pusztítást végzett a bűn a történelem során csakúgy, mint megosztott szívünk legmélyén. Mindezt azonban csak azért teszi, hogy a Megváltást dicsőítse - hiszen minél több a bűn, annál bőségesebben árad a kegyelem is. „Isten azonban azzal bizonyítja irántunk való szeretetét, hogy abban az időben, amikor még bűnösök voltunk, Krisztus meghalt értünk” (Róm 5,8-9). 

      Teréz átveszi ezt a csodálatos tanítást, és ebből merít, hogy novíciáinak utat mutasson. Mi értelme lenne arra várni, hogy a nővérek megszabaduljanak hibáiktól, és csak akkor bocsátani őket az irgalmas Szeretet karjaiba? Teréz épp az ellenkezőjét teszi: pontosan azért ajánlja fel novíciáit a Szeretetnek, mert tele vannak nyomorúsággal, és képtelenek azokon saját maguk túllépni. De figyelmezteti őket, hogy a Szeretet csupán egyetlen feltétellel fog munkálkodni bennük: ha beleegyeznek, hogy mindig „szegények és gyöngék maradnak”, szeretik saját tehetetlenségüket, és azt szüntelenül a Megváltónak ajánlják fel. Ez a hatékony áldozat feltétele, és valójában Isten rendelése szerint is ettől függ a Megváltás sikere. 

      A felajánlás feltétele a valódi alázat, amely önismeretben, hitben, reményben és szeretetben születik meg. 

Felajánlás a Szeretetnek 

       De mit is jelent valójában átadni magunkat a Szeretetnek? Egy novícia arra kíváncsi, hogy vajon elegendő-e megtenni az áldozati felajánlást, amelyet mesternője számukra megírt. Teréz így válaszol: „Ó, nem, nem elég csupán elmondani a szöveget. Hogy valójában a szeretet áldozatává válhassunk, teljesen ki kell szolgáltatnunk magunkat. Csak akkor emészthet el minket a szeretet, ha átadjuk magunkat Neki.” 

      Nem lehet tehát egyetlen mozdulattal végére járni mindennek. Sőt, hiába a szép szavak, cselekedetek nélkül mit sem érnek. Míg azonban az isteni Lét itt és most teljes készültségben várja, hogy odaajándékozhassa magát nekünk, mi sokszor visszautasítjuk a kegyelmet. Ennek az az oka, hogy érzékeny lelkünket rengeteg csalódás érte már. Bukott voltunk megtapasztalása nem éppen felemelő dolog. Az ember érzékelő lény, ezért hajlamos mindent féltékeny módon önmagára vonatkoztatni, és makacsul hajszolni a függetlenséget. Így két élet fut bennünk párhuzamosan. E két élet merőben más, sőt, sokszor ellent is mond egymásnak. Ha pedig e kettősség kompromisszumokra késztet bennünket, elvesztjük az örök életet. 

      Teréz a teljességre szomjazva ösztönösen szembenéz e kettősséggel. Azt a benső megosztottságot is jól ismeri, amelyet Szent Pál oly mélyrehatóan elemzett: „Nem teszem a jót, amelyet akarok, hanem azt teszem, amit nem akarok, a rosszat” (Róm 7,19). Ugyanakkor pontosan tudja, hogy Isten végtelenül irgalmas teremtményeihez, és ha szabad utat engedünk Neki, minden cselekedetünkről gondoskodni fog. 

      Teréz szentté akar válni, és az őrületig kíván szeretni, így nem kell mást tennie, mint átadnia élete kormányrúdját Istennek. „...vágyom arra, hogy szent legyek, de érzem tehetetlenségemet, és azt kérem tőled, Ó, én Istenem, hogy te magad légy az én Életszentségem. (...) Hatalmas vágyakat érzek a szívemben, és bizalommal kérlek, jöjj és vedd birtokodba lelkemet”. 

      Mit kell tehát tennünk, ha valóban át akarjuk magunkat adni a Szeretetnek? Szívünket állandóan egyfajta kiüresített állapotban kell tartanunk, hogy szomjazhassa és befogadhassa Isten túláradó teljességét, mellyel nekünk ajándékozza magát. Ez a benső cselekedet lelkünk mélyéből fakad, és folyamatosan áramlik. Hozzásegít minket, hogy egy idő után teljes függőségben élhessünk, és egész valónkat a Szeretetnek rendelhessük alá. Ha átadjuk magunkat a Szeretetnek, valójában lelkünk kormányrúdját adjuk át Neki, hiszen az Irgalom maga a cselekvő Szeretet. Ezzel a lépéssel átadjuk Istennek a kezdeményezést. Ahol korábban „én” volt, ott most már véglegesen Isten lesz - Ő lesz minden tevékenységünk forrása és alapja. 

      Teréz a probléma lényegét ragadja meg. A kérdés nem az, hogy megmarad-e életünknek az a szála, melyet természetes késztetéseink táplálnak. Tapasztalatból tudjuk, hogy ezek a késztetések és az abból fakadó cselekedetek mindig is teret kapnak életünkben. A kereszténység tanítása szerint egyébként sem attól válunk szentté, ha elnyomjuk őket. A kérdés az, hogy honnan fakad életünknek a másik, létfontosságú szála. Teréz sietve válaszol: csakis Istentől, mindig Istentől. Tudja: saját erejéből képtelen felfakasztani ezt a forrást, Isten azonban képes rá, sőt, épp erre vágyik. Teréz ezért meghívja lelkébe Istent, kiszolgáltatja magát Neki, és teljesen rábízza magát: „Micsoda édes érzés volt átadni Neki akaratomat! Igen, azt akarom, hogy birtokba vegye képességeimet úgy, hogy többé ne emberi és személyes módon cselekedjek, hanem isteni módon, a Szeretet Lelke ihlesse és vezesse tetteim.”. Máshol pedig Szent Pált értelmezve így ír: „Semmit sem tudunk úgy kérni, amint kell, de a Lélek közbenjár értünk szavakba nem önthető sóhajtásokkal. Nem tehetünk tehát mást, mint hogy átadjuk a lelkünk, rábízzuk nagy Istenünkre.” 

Celine festménye Terézről

      Azon kell tehát munkálkodnunk, hogy mihelyt megérezzük természetes késztetéseink rezdüléseit, elfogadjuk azokat. Amint úgy érezzük, hogy - akár tudattalanul, mintegy ösztönösen – túlzott mértékben szabadjára engedtük magunkban a természet erejét, finoman meg kell fékeznünk azt. Ha sikerült megtörnünk ezt az erőt, máris a Kegyelem hatalma alatt állunk, és minden emberi tevékenységünk irányítása Nála lesz. Ezt tehetjük úgy, hogy egyszerűen Istenre vagy a Szent Szűzre tekintünk (Teréz mindkettőt egyformán ajánlja), vagy az imádságban akár csak egyetlen pillanatra is, de ismét a Kegyelem hatalmába kerülünk, esetleg megtisztítjuk akaratunkat. Ez a gyakorlat a legteljesebb benső lemondáshoz is elvezet minket. 

      Énünket más gyakorlatokhoz képest sokkal gyorsabban tudjuk majd áthangolni, hiszen nem akkor intézünk támadást ellene, amikor a felszínen megnyilvánul, hanem gyökerestül döntjük ki a fát. Ha azt tapasztaljuk, hogy kezdetben inkább konkrét dolgokról mondtunk le, most pedig egyre teljesebb formát ölt életünkben az önmegtartóztatás, annak oka valójában az, hogy korábban kevésbé voltunk igényesek e téren. Inkább cselekedetekben nyilvánult meg életünkben a lemondás, most azonban állapottá válik bennünk. Ez az állapot pedig csöndes és egyszerű, de minden pillanatban jelen van. Nem azt éljük meg, hogy egyes konkrét cselekedetekkel szemben ellenállás támad bennünk, inkább afféle benső irányultságról van szó: lelkünk lassan megtér a szeretetbe. Táplálja bennünk Isten ajándékát, a szeretet és az élet áramlását, anélkül, hogy megtörné vagy elterelné azt. 

Az új élet 

      Teréz megígéri novíciáinak, hogy kielégíti hatalmas vágyukat, mellyel az Urat szeretni kívánják. Mindezt oly módon teszi, hogy nyomorúságuk közepette átadja őket a Szeretetnek. Kifejezetten ezzel a szándékkal készül a Felajánlás is: „hogy benne élhessek a tökéletes Szeretetben...” Teréz célja tehát nem csupán az, hogy növekedjék a szeretetben, hanem az, hogy tökéletes szeretetben éljen. 

      Ha lelkünk megnyugszik, lemondunk önmagunkról, és az Úr kezébe bocsátjuk életünket, Isten szüntelenül munkálkodik majd bennünk. Még akkor is, ha emberi gyöngeségünk folytán figyelmünket nem tudjuk minden pillanatban Őrá irányítani. Az egyetlen feltétel, hogy hűségben ajánljuk fel magunkat - vagyis alakítsunk ki bensőnkben állandó függőséget, amelyben Isten kedvére tevékenykedhet. Ha a Szeretetre hagyatkozva élünk, Isten lesz a mozgatórugónk, akár tudtunkon kívül is. Ilyenkor már nem saját szeretetünkkel szeretjük Istent, hanem a mennyei Szív dobbanásai által. 

      Ezzel a szeretettel akar szeretni Teréz, és ezt kívánja nővérei és minden „kicsiny lélek” számára. „A Szeretet vonzza a szeretetet, az enyém is szárnyal feléd, én Jézusom, szeretné betölteni az őt vonzó mélységet, de jaj! Még akkora sincs, mint a harmatcsepp, amely belevész a tenger vizébe... Hogy úgy szeresselek, mint ahogyan te szeretsz engem, ahhoz a te szeretetedet kell kölcsönvennem, csak így találok nyugalmat.” „Ó, szeretet ragyogó Phárosa, tudom már, hogyan jutok el hozzád, megleltem annak a titkát: hogyan tegyem a lángodat a magamévá.” 

      Korábban a Szeretetben hittünk, de most már abban hiszünk, hogy a Szeretet sosem szűnik meg cselekedni. Amikor Isten birtokba veszi szívünket, felemészti és átformálja azt. Így viszi véghez titokban művét. 

• Nem lehet elégszer elismételni: Teréz általában nem érezte, hogy szívében Isten cselekszik, de megingathatatlanul hitt benne. A legtökéletesebb, leginkább áhítandó állapotnak tartotta, ha Isten birtokol minket, de mi nem érzünk belőle semmit sem. Szerinte „ez az életszentség a legigazibb, legszentebb.” 

      Az ember tehát továbbra is tehetetlen marad. A novíciák nem válnak hirtelen tökéletessé: a felajánlás után is ugyanolyan gyöngének tapasztalják magukat, mint annak előtte. Cselekedeteik továbbra is végtelenül kicsinyek maradnak. 

      Ki kell tartaniuk, sőt, egyre növekvő hűséggel kell megtenniük minden tőlük telhetőt. De végtelen kicsinységük hatalmas értékek forrásává válik. Hiszen semmi más nem áll rendelkezésükre, amivel igyekezhetnének bizonyítani szeretetüket: „Nem tudom másként bebizonyítani az én szeretetemet Neked, minthogy virágot hintek: vagyis nem engedek ki a kezemből egyetlen kis áldozatot sem... egy sem kerül majd az utamba olyan, amelynek szirmait ne szórnám elébed... azután virághintés közben énekelni fogok... még akkor is, ha tövisek között kell szednem a virágaimat...”. 

      Semmi másra nincs gondjuk, semmi mással nem foglalatoskodnak, hiszen nem a maguk urai többé. És pont ezek az önmagukban értéktelen apróságok hívják elő lelkükben az irgalmas Szeretetet. Hűségesek maradnak a jelentéktelen, apró dolgokban, és így folyamatosan felszabadítják magukban Isten erejének áramlását, melyben azután igyekeznek szabadon mozogni. 

      Szívünket odaajándékozva képessé válhatunk arra, hogy minden pillanatban a dolgok lényegéig hatoljunk. Bármit is teszünk, a Szentlélek vezetését követjük, és tetteinkbe beleadjuk szeretetünk minden erejét. 

      Állapotbeli kötelességeinket bármely pillanatban kifogástalanul teljesítjük, miközben oly szorosan vágyunk egyesülni Istennel, amennyire csak lehetséges. Isten pedig kedve szerint más-más színben tünteti föl számunkra kötelességeinket, akár tennivalókról, akár benső küzdelemről legyen szó: hol komolynak, hol jelentéktelennek érezzük őket; egyszer kedvünket leljük bennük, másszor pedig terhes számunkra a feladat. Talán a leghatékonyabb és a leginkább realista hozzáállás ez. Így tudjuk ugyanis Isten adományait a lehető legteljesebb mértékben kihasználni és gyümölcsözővé tenni. Egyetlen percünk sem vész kárba, egyetlen kegyelem sem marad terméketlen, és nincs olyan cselekedetünk, melyet semlegesen, közönyösen tennénk. Történjék a felszínen bármi: akár érzelmi viharok dúlnak bennünk, akár mély lelki békét élünk meg, a mélyben lassan fejlődik életünk, bensőnkben pedig Jézus Krisztus tökéletességéig növünk fel. 

      Az efféle hűségre azonban lehetetlen azonnal szert tenni. Teréz szerint ez nem is baj: ezen az úton ugyanis természetes, hogy elbukunk. „A kisgyermek sem bántja meg szüleit azzal, ha elbotlik, és saját magában sem tesz túl sok kárt.” 

      Elegendő alázatosan belátnunk tökéletlenségünket, hogy Isten kegyelme máris teljes erővel kiáradjon: „De a szeretet felindítása - még ha nem is érezzük - mindent helyrehoz...” 

      Ha a felszínen nem is érünk el sikereket - nem tudjuk gyakorolni a kitűzött erényt, vagy nem vagyunk képesek meghozni valamilyen áldozatot -, ez nem jelenti azt, hogy a lényeget tekintve, a mélyben ne érnénk célt. Ha alázattal elfogadjuk a kudarcot, és ezáltal képesek vagyunk a Szeretetre tekinteni, már meg is indul az irgalmas Szeretet áramlása, mely szüntelenül a gyöngeség felé tart. Céline-nek így vall: „Örömmel tölt el, hogy tökéletlen voltam - ma a Jóisten nagy kegyelmekben részesített. Jó napom van!” 

      Nem kell a tökéletességnek még csak „az első lépcsőfokát” sem megmásznunk. Csupán annyit kell tennünk, hogy „kicsiny lábunkat mindig megemeljük”. Ez az, ami megérinti Istent, és arra ösztönzi, hogy gyöngéden karjába vegye gyermekét, majd egy mozdulattal felemelje magához. A Szeretet mindent azonnal megsemmisít, ami tisztátalan, hiszen mindenben meglátja a jót, és elemészti mindazt, ami nem tetszik neki. „Ó, ez óta a boldog nap óta úgy érzem, hogy a Szeretet belém hatol és körülkerít, hogy ez az Irgalmas Szeretet pillanatról pillanatra megújít, megtisztítja a lelkemet, a bűnnek nyomát sem hagyja meg benne...” 

      Teréz azt tapasztalja, hogy novíciái hajlamosak görcsösen rágódni hibáikon. Mivel sokkal inkább hiúságból akarnak megszabadulni tőlük, mintsem hogy a Jóisten kedvére tegyenek, nem is tudják orvosolni őket. Most, hogy Teréz a Szeretetnek adta át nővérei irányítását, gyöngéden és bölcsen arra kezdi tanítani őket, hogy rossz hajlamaik miatt ne aggodalmaskodjanak. Ehelyett, amint észlelik jelenlétüket, egyszerű és szilárd lélekkel tartsanak ki, és békében hagyják, hogy beragyogja lelküket az irgalmas Szeretet. 

      Teréz feltétel nélküli hitet kér novíciáitól, hisz ez a valódi megtisztulás feltétele. Az erényeket valójában nem birtokolhatjuk. Saját erőnkből semmire sem tehetünk szert, és semmi sem maradhat tartósan a miénk. Erényeket gyakorolni, illetve erényesnek lenni ajándék, sőt, bizonyos értelemben kölcsön, melyet ingyen kapunk a Szeretettől. Az erények nem dicsőíthetnek meg minket, ezért nem szabad, hogy figyelmünket eltereljék Istenről. A Szeretet az erényeket ráadásként adja annak, aki csak Őrá tekint és csak Őérte él. Erényeket gyakorolni pedig csak oly módon lehet, hogy teljes valónkkal megmaradunk a Szeretetben, nem pedig úgy, hogy külön igyekezettel, „direkt” törekszünk erényesnek lenni. A tökéletesség keresése, az erényességre való törekvés ugyanis igen gyakran észrevétlen csapda, megtévesztő zsákutca! 

      Ezért azután Teréz meg is feddi nővéreit, ha azt látja, hogy azok igyekeznek „begyűjteni” az erényes cselekedeteket. A megfosztottság olyannyira alapvető tulajdonsága, hogy amikor egy napon türelmét dicsérik, így tiltakozik: „Egy percnyi türelmem sem volt még eddig. Ez nem az én türelmem... Mindig tévednek!” Teréz azonban nem téved. 

      Az ember minden pillanatban mindent az irgalmas Szeretettől kap. Ha rendelkezünk is javakkal, azokat az Úr adja nekünk, amikor úgy látja, hogy csak Vele foglalkozunk, és feladjuk önmagunkat. Ilyenkor ugyanis nem kell attól tartania, hogy ajándéka büszkévé tesz minket. 

      Íme, Teréz talán legmegdöbbentőbb gondolatai, melyeket Ágnes anyával oszt meg: „Ó, ha hűtlen lennék, ha a legkisebb hűtlenséget is elkövetném, érzem, hogy rettenetes nyugtalansággal fizetnék érte, és nem tudnám többé elfogadni a halált. Ezért nem szűnök meg mondani a Jóistennek: »Ó, Istenem, kérlek, őrizz meg attól a szerencsétlenségtől, hogy hűtlen legyek.«” Ágnes anya kérdésére, hogy miféle hűtlenségre céloz, így válaszol: „Szándékosan táplált gőgös gondolatra. Ha azt mondanám magamban például: megszereztem ezt az erényt, biztos vagyok benne, hogy gyakorolni is tudom. Mert akkor ez azt jelentené, hogy saját erőmre támaszkodom, és amikor valaki idejut, a mélységbe zuhanást kockáztatja.” 

      Ha azonban mindent egyedül csak Istentől várunk, hűségünk biztos alapot vet. Bizalom és alázat: ezek az alapvető tulajdonságok tehát. 

      Teréz útja igen egyszerű, és a novíciák szavaival élve kitágítja a szívet. Ugyanakkor lépten-nyomon aggódás, szenvedés és benső kísértések szegélyezik. 

      Teréz maga is így gondolja. Az egyik lustálkodó novíciát így próbálja megmenteni: „Felajánlani magunkat a Szeretet áldozatául azt jelenti, hogy fenntartások nélkül átadjuk magunkat az isteni élvezeteknek: igyekszünk Jézus megaláztatásaiban és keserű poharában osztozni.” De egy másik, félénkebb novíciát bátorít: „Miért fél attól, hogy áldozatul ajánlja fel magát az Irgalmas Szeretetnek? Ha az Isteni Igazságosságnak ajánlaná fel magát, valóban félhetne. De az Irgalmas Szeretet együtt érző lesz majd gyöngeségével; gyöngéden és irgalmasan fog Önnel bánni.” A Szent Szívről nevezett Mária nővér ugyanezen félelmekről számol be, Teréz biztosítja: „Nem fog többet szenvedni; csak azért szenved, hogy a Jóistent jobban szeresse, mégpedig azokért a lelkekért, akik nem akarják szeretni Őt.” Genovéva nővér szerint a Szent többször is bátorítja őket: „Nincs okunk félni, ha az Irgalmas Szeretetnek ajánljuk föl magunkat, mert ettől a szeretettől csakis irgalmat várhatunk.”  

      Ezek a gondolatok ugyanazt az üzenetet hordozzák: valójában mindenkinek vannak gondjai, mindenki szenved. Isten azonban azért küldi a gondokat és a szenvedést, mert az ember ereje voltaképpen Ő maga, és Őmiatta vagyunk képesek elősegíteni tettei megvalósulását. 

      Ezt hirdeti Teréz utolsó hónapjaiban is, amikor nagy testi szenvedésben van része, és hite is megpróbáltatik: „Ó, Anyám, soha ennyire nem éreztem, hogy milyen édes és irgalmas az Úr, csak akkor bocsátotta rám ezt a megpróbáltatást, mikor már megvolt rá az erőm, hogy elviseljem, korábban, úgy hiszem, elborított volna a csüggedés.” „A Jóisten nekem az erőt szenvedéseim arányában adja. Érzem, hogy a jelen pillanatban többet nem tudnék elviselni, de nem félek, mert ha növekednek szenvedéseim, ő majd növeli erőmet is.” 

      Korábban azért lépett épp a Kármelbe, hogy „még inkább szenvedjen.” Élete végén azonban higgadtabban nyilatkozik: „Nem vágyom már sem a szenvedést, sem a halált, ugyanakkor mindkettőt becsben tartom. Most egyedül a ráhagyatkozás az, ami vezérel.” Készen áll a lehető legnagyobb szenvedésre is, mert megtalálta a választ. A válasz pedig nem változott a kezdet óta: minden szeretet, jelen van a kegyelem. 

      Meghalni sem nehéz ilyen lelkülettel. A halál lesz utolsó hitbeli cselekedetünk: elrugaszkodunk, és irgalmas Szeretetben az öröklétbe emelkedünk. Nincs miért félnünk: „A Szeretet áldozatai felett szerintem nem mondanak ítéletet. A Jóisten sokkal inkább azon lesz, hogy örökkévaló élvezetekkel jutalmazza őket: saját Szeretetével, mely szívükben ég majd.” 

      Ha valóban sikerül átadni magunkat, gyorsan lehet haladni a kis úton. Nem várhatjuk, hogy azonnal elérjük a csúcsot - Teréz nem áltat minket ilyesmivel. Megszabadít azonban természetes késztetéseink szövevényétől, melyek egyébként meglassítanák vagy korlátoznák Isten munkáját. Így fel tudjuk venni Isten tempóját. Maguk a megpróbáltatások sem jelentenek többé valódi nehézséget; nincs már szükség különleges bölcsességre vagy új magyarázatokra. Amikor Isten gyermekei elbizonytalanodnak, jósága folytán az Úr maga biztosítja őket arról, hogy nem hiú ábrándban ringatják magukat: az Ő szeretete munkálkodik bennük, és végig fogja őket kísérni az úton. 

      Azok a novíciák, akiket Teréz gondjaiba vett, és hűséggel ki is tartottak mellette, azt veszik észre, hogy képességeik kibontakoznak, egész lényük kinyílik. Mivel kiszolgáltatták magukat a Szeretetnek, lelkükben meghal az önös természet, hogy Istenben újjászülessék. Folyamatosan felszabadulnak kötöttségeiktől, s mindattól, ami kicsinnyé teszi őket; képességeik kibontakoznak és megerősödnek, mert lelküket nem pusztán a természet ösztönzi már cselekvésre, hanem közbeékelődik a kegyelem hatóereje. 

• Nem számít, hogy a világban tevékenykedik az ember, vagy kizárólag az ima és a szeretet apostolaként munkálkodik, családos vagy független, ha Isten akaratát teljesíti! 

      „Ami nem adatott meg Archimedesnek, mivel kérésével, amely csupán anyagi természetű volt, nem Istenhez fordult – az a maga teljességében megadatott a Szenteknek. A Mindenható odaadta nekik szilárd pontnak: ÖNMAGÁT ÉS EGYEDÜL CSAK ŐT MAGÁT; emelőnek: a szeretet tüzétől lángoló Imát, s így van az, hogy ők kiforgatják a sarkaiból a világot; így van, hogy a még harcoló Szentek kiforgatják, s hogy az eljövendő Szentek is ki fogják forgatni a világ végezetéig.” 

      Életünk forrása az Irgalom. Az Irgalom pedig, tudjuk, itt munkálkodik a világban, méghozzá micsoda mélységekben! Életünk valójában a Názáreti Mária életét követi, aki azzal, hogy IGEN-t mondott, elsőként adta át magát a Szeretetnek. Ezáltal valósulhatott meg ugyanis az irgalmas megváltás.
_______________________
      Az idézetek forrása:
      Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
      SKN 2010

________________________

Del Verbo Divino

San Juan de la Cruz 

(Keresztes Szent János)

1

Del Verbo divino

la Virgen preñada

viene de camino : 

¡ si les dais posada ! 

2

Suma de la perfección 

Olvido de lo criado, 

memoria del Criador, 

atención a lo interior 

y estarse amando al Amado.

Jézusom...

"Jöjjetek, imádjuk!"

A „kis út” : hit a Szeretetben

Miután megértettük az előző bejegyzésben, hogy lemondás nélkül nincs lelkiélet, nincs szeretet, nézzük a gyermeki út megalapozását Teréz, a novíciamesternő tanítása alapján.

      Teréz tehát fáradságot nem kímélve igyekszik novíciáit rávezetni arra, hogy a teremtés viszonylagos, az Isten pedig a teljesség. Így kelti fel bennük az őszinte vágyat, hogy szeressék Jézust, és egyedül Őérte éljenek. Meggyőződéssel vallja, hogy semmit sem tehetünk addig, amíg híján vagyunk a tiszta és szilárd elhatározásnak. Minden akkor veszi kezdetét, amikor vesszük a bátorságot, és elindulunk vakmerő célunk felé. 

      Eljön a pillanat, amikor szilárd támaszt kell adni a nővéreknek. Olyan táplálékot, amely minden pillanatban élteti szívük vágyát. Amint ugyanis az ember megteszi az első lépést a lemondás útján, Isten sem késlekedik az első próbatételekkel. Teréz látja, miféle nehézségekkel szembesülnek novíciái, és tudja: a szilárd és végleges szeretetegységig kell vezetnie őket ezeken a megpróbáltatásokon keresztül. Ettől fogva életüket már a Szeretetben való hit vezérli. 

I. Milyen az a szeretet, amelyben Teréz hisz? 

      Lapozzuk fel leveleit és kéziratait, hogy megtudhassuk, milyen is a Szeretet, mely Terézt megérintette. 

A Szeretet személyes 

      Először is a Szeretet személyre szól: egy személy szeret egy másik személyt. Az Isten önmagában valóságosabb és személyesebb, mint bárki a világon, akiről azt feltételezzük, hogy valóságos, élő személy. A teremtett világban ugyanis azért létezhet mindenki önálló, valóságos személyként, mert valamennyire hasonlít Teremtőjéhez. Istennek transzcendens személyisége van, ugyanakkor Ő maga a Szeretet is. Ezért bensőségesebb viszonyban van velünk, mint amilyenben mi vagyunk saját magunkkal. Teréz teljes szívével Istennek adja magát, és láthatjuk, hogy összeforrva él Vele. „Azt hiszem, hogy sosem telt el az életemben három perc úgy, hogy ne gondoltam volna a Jóistenre.” Tudja, hogy Isten lénye legmélyén lakozik; Ő a Teremtő és az Atya. Hatalma, bölcsessége és jósága végtelen, és minden hatalmát, bölcsességét és jóságát latba veti, hogy Teréz szerethesse Őt. „Bármi is történjék vele/ saját magáról beszél/ csak Jézusának gyöngéd kezeit keresi.” Ugyanis Teréz számára Isten Jézus, Jézus pedig a Minden. A lehető legmélyebb, legbensőségesebb kapcsolatban él Vele. Az ima rejtekében szívesebben szólítja tegező formában [1]. Összeforr gyermekkora misztériumaival, és még inkább szenvedésének titkával. Teréz életének forrása az, amit az Úr számára közvetít, s így csatlakozik a Szentháromság isteni közösségéhez. Írásaiból és a szemtanúk beszámolóiból kitűnik, hogy utolsó éveiben lelke kifejezetten a Szentháromság felé irányul. Felajánlását is a Szentháromság ünnepén teszi, és a Háromságos Istennek ajánlja. Érezhető, hogy a három Személy mindegyikéhez különböző és sajátos viszony fűzi. Hite tehát olyannyira élő, hogy lehetővé teszi számára a legmagasabb rendű egyesülést, amire idelenn egyáltalán vágyhat: „Nem látom, hogy mi többen lehetne részem halálom után, mint már ebben az életben. Igaz, látni fogom a Jóistent! De ami azt illeti, hogy vele leszek, nos, már egészen vele vagyok itt a földön is.”

      Teréz úgy szereti Istent, mint egy élő embert, és mint közeli barátját. Biztosan tudja: az Úr is szereti őt, méghozzá egészen különleges módon: szíve személyesen őérte dobog. „.. .én nem úgy látom a Szent Szívet, mint mások. Azt hiszem, Jegyesem Szíve egyedül az enyém, amint az enyém egyedül az övé, és ebben az édes magányban beszélek hozzá, várva, hogy egyszer majd színről színre szemlélhetem!”
      Jézus és Teréz viszonya élő, és tele van gyöngédséggel. Olyannyira, hogy úgy tűnik: más gondjuk sincs, mint hogy mindennél jobban szeressék egymást, és kölcsönösen elhalmozzák egymást jóságukkal. „Ó, én Jézusom, lehet, hogy ez csak illúzió, de az hiszem, nem is halmozhatsz el több szeretettel egy lelket, mint amennyivel az enyémet elhalmoztad; ezért merem kérni tőled, hogy úgy szeresd, akiket nekem adtál, mint ahogy engem szerettél. (Jn 17,23) Ha majd egyszer a Mennyben megtudom, hogy jobban szeretted őket, mint engem, örülni fogok neki, mert elismerem, hogy ezek a lelkek jobban megérdemlik a szeretetedet, mint az én lelkem, de itt lenn, én nem tudnék nagyobbat elképzelni annál a végtelen szeretetnél, amelyet - úgy tetszett neked - ingyen, minden érdemem nélkül (Jn 17,8) pazaroltál reám.”

A Szeretet végtelen 

      Mivel Isten végtelen, szeretete is végtelen. Csupán ajándékai különböznek, de a szeretet, amellyel készíti őket, ugyanaz: „végtelen Szeretetének gyöngédsége”. És mi számít inkább: az, hogy hogyan adjuk át az ajándékot, vagy maga a tény, hogy ajándékozunk? Teréz meg van győződve arról, hogy Isten végtelen gyöngédséggel szeret mindenkit, legyünk akár gazdagok, akár szegények, akár felmagasztalnak, akár megaláznak minket az emberek. „Mint ahogyan a Nap is egyszerre és úgy világítja meg a cédrusokat és minden apró virágot, mintha az volna az egyetlen az egész földön, úgy Urunk is külön foglalatoskodik minden egyes lélekkel, mintha nem is volna más hozzá hasonló, és mint ahogy a természetben minden évszak úgy van elrendezve, hogy a legszerényebb százszorszépet is virágba boríthassa a maga napján, úgy szolgálja mindegyik lélek javát.” Teréz tehát teljes bizonyossággal mondhatja minden egyes nővérének: „A jó Jézus teljes szívéből szereti Önt.” „Ó! Igen, Jézus szereti Önt.” Vagy még nagyobb meggyőződéssel: „...a Jóisten nagyon szeret téged, és kivételes bánásmódban részesít (...). Céline, gondolod, hogy Szent Teréz több kegyelmet kapott, mint te?”

A Szeretet adomány 
      Isten szeretete határtalan, és semmilyen módon nem lehet megszolgálni, hiszen azt „minden érdem nélkül pazarolja ránk”. Teréz elismeri, hogy „nincs benne semmi olyan, ami az isteni figyelmet magára vonhatta volna, s ami jó van benne, azt egyedül az ő irgalma tette...” Hogyan lehetséges, hogy Isten szeret minket? - kérdezi. Mit adhatunk mi egyáltalán Őneki, amit szerethet? „Titokzatos dolog ez... Mivel is indokolhatja ezt Jézus? Az indoka az, hogy nincs oka!” Jézust saját szabad akaratán kívül semmi más nem vihette rá, hogy a teremtményt szeresse, hiszen Isten nem emberi módon szeret. Az ember azt szereti a másikban, amit szeretetre méltónak talál benne, Isten azonban azt szereti, amit Ő maga helyez belé. És nekünk, teremtményeknek másunk sincs Isten előtt, mint az, hogy Ő szeret minket.
      De ha Isten középszerűségünk és hibáink ellenére is szeret minket, igazán megnyugodhatunk és bizakodhatunk. Titok, hogy mik vagyunk, de a szeretet titka. Nem nevetséges-e hát a mi emberi mércénkkel mérni az isteni szeretetet?
      Itt kell megjegyeznünk, hogy van valami, ami még ennél is erőteljesebben magával ragadja Terézt, és egész életét beragyogja. Ez pedig a szeretetnek az a jellegzetessége, hogy irgalmas. Ebben hisz Teréz, és efelé tereli tanítványait. Az irgalom felfedezése nagy mértékben meghatározó Teréz lelki életének kibontakozásában.

A Szeretet viszonzást vár
      „Szeressünk tehát, mert Isten előbb szeretett minket” (1Ján 4,19). Teréz ugyanarra a végkövetkeztetésre jut, mint Szent János. Isten szívét fürkészve Teréz felfedezi, hogy a Szeretet is szükséget szenved valamiben. Részesül abban a felbecsülhetetlen kegyelemben, hogy megérti, „Jézus mennyire vágyik a szeretetre”. Mivel hisz benne, hogy Isten irgalmas, bármi módon nyilvánul is meg könyörületessége, arról is meg van győződve, hogy Isten olthatatlanul szomjazik őrá és minden egyes emberre, akinek odaadja magát. „Jézust szomjassá tette” a szeretet. „...Ő kívánja, Ő koldulja szeretetünket... Mondhatni, kiszolgáltatja magát kényünknek-kedvünknek, semmit sem akar elvenni anélkül, hogy magunk ne adnánk oda, és a legapróbb dolog is értékes isteni szemében...” Teréz biztos benne: az, hogy szeretik, egyúttal azt is jelenti, hogy végtelenül vágynak rá. Tudja: Jézus azt akarja, hogy Teréz szeresse Őt, és hiszi, hogy az Úr Teréz egész szívére igényt tart.
      A szeretet okok és előzmények nélkül, határtalan erővel vonzza magához Terézt, és miközben egész életét beragyogja, leghatékonyabb nevelési módszerévé is válik. Teréz hisz a Szeretetben, és csakis a Szeretetben hisz. Mert a Szeretetből fakad az élet, a Szeretet a tökéletesedés egyetlen eszköze és vándorbotja, a Szeretet az egyetlen cél. Ez Teréz tanításának lényege. Halálos ágyán mondott utolsó szavai is erről tanúskodnak: „Mindent elmondtam... csak a Szeretet számít”. Teréz meggyőződéssel vallott hite pedig mindazok számára vonzóvá válhat, akik tesznek egy lépést felé.

II. Hit a szeretetben

      Teréz alapvető szerepet tulajdonít a lelki életben annak, hogy nővérei higgyenek a Szeretetben. E nélkül az Isten iránti vágy elsorvad, akárcsak a növény, amely alatt nem elég mély a talaj.
      Földi életünk egészében véve nem más, mint hitbeli cselekedet. A lelki életben elengedhetetlen, hogy higgyünk a Szeretetben, e hit pedig végtelenül gazdag gyümölcsöt hoz. Nem elegendő az eszünkkel elfogadni a kinyilatkoztatott igazságokat, hanem egész lényünkkel hinnünk kell Isten szeretetében, útjaiban és ígéreteiben. Ha közelebbről megvizsgáljuk, miféle benső állapotot követel meg Teréz nővéreitől, azt találjuk, hogy valójában nem egy-egy sarkalatos erény kifejezett gyakorlása a cél. Hit, remény és Szeretet Teréz felfogásában nem elszigetelten léteznek egymás mellett. Amit Teréz nővéreitől vár, az a szerelmes hit cselekedete - a szerelmes hité, amely szorosan Istenhez simul, és mindent Tőle vár, hiszen Ő maga a Szeretet. Ez a fajta hit a Szeretetben olyan benső állapot, amely lényegénél fogva a lelki gyermekség sajátja; evangéliumi erény, és valójában igen egyszerű benső mozgatórugónk. Egyszerűsége ellenére ugyanakkor - mint minden, amit Teréz célul tűz ki - maga az Abszolútum.
      A novíciamesternő tulajdonképpen nem másra kívánja alapozni a lelki életet, mint a lecsupaszított, totális élő hitre. Mert az Isten iránti vágyunkat egyedül az képes valósággal és tartósan megtartani, ha hitünk egyedül Istenre és az Ő megingathatatlan szeretetére támaszkodik. Hiszen ez a szeretet teszi a mi hitünket is megingathatatlanná.
      Teréz figyelmét nem kerüli el, hogy Isten nővéreit gyöngédséggel árasztotta el, és így ők már megízlelhették szeretettel teli jelenlétét. Jól tudja azonban: amikor Isten meg akarja erősíteni az embert, úgy tűnhet, hogy visszavonul - és ez szinte azon nyomban tapasztalható, amint valaki átlépi a kolostor küszöbét. Teréz saját tapasztalatából ismeri a Jóisten fortélyait, ezért a korábban megízlelt kegyelmeket tartja szem előtt. Ezek ugyanis mindig hagynak némi nyomot maguk után, még ha el is halványul édességük.
      „Mi, akik hittünk, megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket.” - mondja Szent János (1Jn 4,16). Akik Krisztus legbizalmasabb hívását kapták meg, hogy kövessék Őt, megtapasztalták szeretetét is. A vágy pedig, hogy válaszoljanak rá, a szerzetesi életre vezette őket. De a vágynak ki kell állnia a mindennapok próbáját, és ilyenkor gyakran tapasztalja a szerzetes, hogy alig érzi már magában az egykori buzgóságot.
      Teréz támogatni szeretné nővéreit, ahelyett, hogy megtörné őket. Ehhez arra van szükség, hogy lelküket és akaratukat mindenféle érzékelhető édességen és keserűségen túlra irányítsák: Isten szeretetére, mely soha el nem múlik. A novíciák hite korábban abból fakadt, amit az Isten szeretetéből megtapasztaltak. Mostantól azonban kizárólag arra kell alapozniuk hitüket, amit erről a szeretetről tudnak. Ez a fajta hit bizonyosságánál fogva képes lesz megtartani Isten művét lelkükben. A korábbi kegyelmek ugyan segíthetnek a novíciának abban, hogy bizalmát megőrizze, de a jelen lelki szárazságának nem szabad megrendítenie azt. Teréz szerint azért kell kiállni ezt a próbatételt, hogy olyan hitre tegyenek szert, amelynek nincs már szüksége érzésekre, hanem beéri az igazság tudásával. Ilyen hit az övé: „Ó, nem! Nem kívánom látni a Jóistent a földön. Pedig szeretem Őt! Nagyon szeretem a Szent Szüzet is és a szenteket is, és őket sem kívánom látni.” Határozottabb megfogalmazásban: „...a bennem élő vágy, hogy ne lássam a Jóistent és a szenteket, és a hit éjszakájában maradjak, erősebb, mint mások kívánsága, hogy lássanak és értsenek.” 
       Teréz arról szeretné meggyőzni társnőit, hogy miután ennyi kegyelmet kaptak az Istentől, nagyobb bizonyossággal kell hinniük szeretetében, mintsem hogy érzékelhető bizonyítékokra legyen szükségük, vagy hogy vigasztalás után áhítozzanak a természetfölötti élet valósága helyett. „Olyannyira édes az éjszakában, a megpróbáltatások közepette szolgálni a Jóistent. Hiszen csak ez az egy életünk van, hogy a hitből éljünk!”
      Teréz eléri, hogy tanítványai felülemelkedjenek érzékeikkel szerzett benyomásaikon. Nem áll meg azonban itt: mivel eddig csupán elvett tőlük valamit, de nem adott kezükbe semmit, mostantól azon fáradozik, hogy lecsupaszított, megfosztott hitüket táplálja, élő hitet fakasszon belőle. Mivel nővérei azzal az őszinte vággyal léptek Isten útjára, hogy szeressék Őt, meg kell győzniük magukat, hogy minden, ami velük történik, a Szeretet műve. Bármennyire is felháborít minket egy-egy esemény, és legyen csalódásunk mégoly mély, semmi sem állhat a szeretet útjába. Mindent azért kapunk, hogy a Jóisten felé vezető úton segítségünkre legyen. „Tudjuk, hogy az Istent szeretőknek minden javukra válik, azoknak, akik az ő végzése értelmében arra hivatottak, hogy szentek legyenek” (Róm 8,28). Ha a novíciák hite elég szilárd, egész lelki életüket biztonságban tudhatják. Enélkül azonban félő, hogy elvesznek a reménytelenség, a középszerűség vagy a hamis célok útvesztőjében.

Teréz festménye Celine-nek, 

1892

      „Minden kegyelem.”[2]
      Ezért olyan fontos tehát, hogy milyen tanácsot adnak a lelki vezetők a fejlődés eme meghatározó pillanataiban.
      Ugyanakkor gondoljuk meg, micsoda nehéz feladat hűségre tanítani valakit, aki rendszerint érzékei alapján ítélkezik; aki könnyen szeret, és most egyszerre szembetalálja magát saját meztelen valójával. Hirtelen elvették tőle az érzékelhető szeretet örömét, és kénytelen az éjszaka sötétjében továbbhaladni! Teréz figyelme a lelki fejlődésnek erre a pontjára összpontosul, tehetségét ehelyütt kamatoztatja leginkább.
      Lelki életük hajnalán a nővérek megtapasztalták, milyen is az őket körülölelő Szeretet. Most azonban saját magukat kell megismerniük - meg kell tudniuk, milyenek is valójában. Ez minden szenvedés forrása. A Szeretet először beragyogta a novíciák életét, hogy megismerjék Őt. Most ugyanez a Szeretet világít rá saját nyomorúságukra is. Ha nem ismerték volna meg a Szeretetet, nem lennének képesek elviselni saját szerencsétlenségük tapasztalatát. A Szeretet látszólag kegyetlenül forgatja fel egoizmusok rejtett mélységeit, de mindezt csakis azért, hogy jobban felfedhesse magát előttük. Bár a nővérek egy időre szem elöl tévesztik a Szeretetet, és lelki életük minden mozzanata veszélyeztetettnek tűnik, tekintetüket továbbra is Rá szegezve nemsokára a maga teljességében látják majd a fényt. Ekkor derül ki, hogy a Szeretet valójában irgalmas. Ez Teréz számára a legfontosabb tanítás.

      Azon fáradozik, hogy bármi is foglalkoztassa nővéreit, mindig a szeretet legyen gondolataik középpontjában, önmagukról pedig igyekezzenek megfeledkezni. Azt tanítja, hogy higgyenek a szeretetben, és mindent, ami megzavarja őket, teherként nehezedik rájuk vagy szenvedést okoz, alakítsanak át szeretetté. Hiszen mindennek a gyökere Jézus irántunk való végtelen szeretete. Hinniük kell tehát abban is, hogy Jézus itt és most, a jelen megpróbáltatásai közepette, egy-egy konkrét kísértés vagy kétely kapcsán is szeretetükre vár. Bármit is engedjen meg, csakis azért teszi, hogy szeretetük újabb, nagyobb és tisztább bizonyítékát szerezze meg.
      Nehéz időszak ez a nővérek életében. Úgy érzik, képtelenek szeretni; kételkednek benne, hogy szeretetük gyönge lábakon álló, szegényes tárháza kedves lehet az Úr számára, pedig olyannyira igyekeznek. Teréz megpróbálja meggyőzni társnőit: Isten végtelenül értékeli azt, ha ebben a nehéz időszakban is készek a válaszra. Az éjszaka és a megpróbáltatások, melyek közepette megtapasztaljuk tehetetlenségünket, épp kedvező idő arra, hogy megragadjuk az alkalmat, és megpróbálkozzunk szeretni, akárcsak a „fösvények”.
      Amikor nővérei vagy novíciái arról panaszkodnak, hogy vétkeztek vagy tehetetlennek bizonyultak egy-egy helyzetben, arra biztatja őket, hogy erősödjenek meg a szeretetben. Más válasza nincs is.
      „Az egyik novícia gyávaságáról panaszkodott. Mesternője így feddte: »Olyasmiért sír, amiért épphogy örülnie kellene. Miféle érdem lenne csupán akkor harcolnunk, amikor érezzük is hozzá a bátorságot? Mit számít, hogy nincs bátorsága, ha úgy cselekszik, mint akinek van! Nagyobb érdem lehajolni egy cérnaszálért, ha túlságosan gyöngének érzi magát hozzá, de Jézus iránti szeretetből mégis megteszi, mint hirtelen felbuzdulásból valami nagyobb dolgot véghezvinni. Ahelyett, hogy szomorkodna, örüljön, hogy a jóságos Jézus érezteti magával gyöngeségét, és így lehetőséget biztosít Önnek arra, hogy számára még több lelket megmentsen”.

      Teréz továbbmegy: azt akarja, hogy kovácsoljunk szeretetet vétkeinkből, sőt, még hibáink miatt érzett elkeseredésünkből is. Ágnes anya egy alkalommal elmondja, hogy csüggedt gondolatok ébredtek benne. Teréz így válaszol: „Maga nem úgy tesz, mint én. Amikor hibát követek el, mely elszomorít, nagyon jól tudom, hogy ez a szomorúság hűtlenségem következménye. De azt hiszi, hogy ennyiben maradok? Ó nem! Nem vagyok olyan ostoba! Sietek azt mondani a Jóistennek: Istenem, tudom, hogy a szomorúság érzését megérdemeltem, de engedd, hogy felajánljam neked éppen úgy, mint egy olyan megpróbáltatást, amelyet Te küldesz nekem szeretetből. Sajnálom, hogy vétkeztem, de örülök a szenvedésnek, mit felajánlhatok Neked.”
      A belső megpróbáltatás, a kísértés Teréz számára kiváltképp „lehetőség arra, hogy tanúságot tegyünk Jézusnak az Ő szeretetéről”. Jól ismeri lelkünket: tudja, hogy amikor kételkedünk és elcsüggedünk, éppolyan nehezen tudjuk elhinni, hogy valóban szeretjük az Istent, mint azt, hogy az Isten szeret minket. A novíciák így keseregnek: „Tudom, hogy Isten szeret engem... csakhogy én nem szeretem őt!” A természetfölötti szeretet azonban nem nyilvánvaló. Gyökere az akarat, amelyet pedig a kegyelem táplál: minden alkalommal, amikor szeretni akarunk, valósággal is szeretünk. Szeretetünk, melyet épp nem érzünk, ugyanúgy tetszik az Istennek, és el is ér hozzá. Csöppet sem könnyebb azonban ezt elhinni, mint abban bízni, hogy Isten szeret minket.
      Teréz célja, hogy nővéreiben olyannyira megszilárduljon ez a bizonyosság, hogy képesek legyenek elnyomni magukban mindenféle érzéki benyomást. A novíciák szeretnének szeretni, de vágyuk veszélyben forog. Teréz pedig megmenti és megerősíti ezt a vágyat. Társait óva inti: sose aszerint ítéljék meg, mennyire vannak Istennel egyesülve, hogy épp buzgóságot vagy lelki szárazságot éreznek. Kizárólag az foglalkoztassa őket, hogy lelkükkel és akaratukkal a Szeretethez tapadjanak, bármilyen formában is mutatkozzék meg előttük az. „Jézus rejtőzködik, de sejtjük, hogy itt van.”


      Most már megértjük, hogy hitben kell szeretnünk, és vágyunk is arra, hogy szilárd egységben éljünk Istennel. Nagy lépést tettünk meg. Amikor Isten oda kívánja ajándékozni magát nekünk, tisztább hangon rezdül válaszra a lelkünk. Szeretni akarunk, de vágyunk immáron nem saját magunkért, hanem Krisztusért való.
      Úgy tűnik, Teréz a kegyelem szárnysegédjeként összes fegyverét bevetette, hogy szívünk terepét megtisztítsa. Most már másunk sincs, csak őszinte, tiszta vágyunk a szeretetre: oly sebesen száguldunk ugyanis felé, hogy útközben elhagytunk minden mást, ami fölöslegesnek bizonyult.
      Elsöprő vágyunkat innentől fogva semmi sem elégítheti ki.
      Teréz mindannyiunk nevében kijelentheti:

„Megértettük, hogy a szomjúság, 

amely Téged elepeszt, 

a szeretet iránti vágy. 

Ezért szeretnénk birtokolni 
a végtelen szeretetet, 

hogy csillapítsuk szomjadat.” [3]

      Teréz a Szeretet karjai közé bocsátja társnőit, és igyekszik őket rábírni az utolsó lépésre, amely megnyitja számukra a lehető legmélyebb és legszilárdabb lelki élet kapuját – ez pedig Felajánlás a Szeretetnek, a végleges elköteleződés. 

       Az idézetek forrása:
      Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
      SKN 2010
______________________

[1]      A francia nyelvben Isten megszólítása hagyományosan magázó formában történik (a ford.).
[2]      Sárga füzet: Utolsó beszélgetések Ágnes anyával.
[3]     A novíciátus számára írt ima.

A „kis út” : lemondás

Kis Jézus álma,
Teréz által festett kép,
1894

Isten utáni vágy és szabadság

      A „kis út” az evangéliumi lelki gyermekség útja. Teréz szívét az Isten iránti buzgó vágy fűti, hogy szeretetben egyesüljön Istennel, ezért is lett kármelita nővér. 

      Van akit az apostoli hivatás vonz, mert szeretne Istennek szolgálni szeretetben. De akár szemlélődő hivatást ad Isten, akár apostolit, akár a kettőnek az ötvözete, az Isten iránti vágy nélkül az elhívás nem lehet hiteles. E vágy nélkül vakmerőség szerzetesnek, papnak menni. 

      Teréz elhívása a szemlélődő életre szólt, és lelkiségének alapja, hogy Istent mindig és mindebben az első helyre sorolja. A kármelita hivatás elengedhetetlen részét képezi, hogy az ember az Isten elsőbbségét saját tapasztalatából tanulja meg. Ehhez járul azután a teljesség érzete, valamint az egyszerűség utáni vágy, amely teljesség tudatából fakad. Terézt novíciamesternőnek nevezik ki, és fáradhatatlanul szembesíti novíciáit Isten és a teremtett világ valóságával. Azt kéri tőlük, hogy ne álljanak meg az úton, hanem válasszanak eltökélten a Minden és a semmi közt. „Csak Jézus van, minden más nincs” ismétli nem egyszer. Fáradhatatlanul és állhatatosan tisztogatja az utat, nehogy novíciáit bármi is megállásra késztesse. „Ez nem Isten!” – figyelmezteti egyiküket, amikor az aggodalmaskodik valamin. „Nem így kell a dologhoz hozzáfogni!” –int, ha úgy látja, valamelyiküket túlságosan heves vágy hajtja. És mindig hangsúlyozza: „Istenre kell tekinteni, Őrá kell vágyni, és hagyni kell, hogy Ő cselekedjék bennünk.” 

      Teréz nem bonyolítja túl az imaéletet sem. Számára az imádság „szolgálat a szeretetben”, „valami nagy, valami természetfeletti dolog, ami kitágítja a lelkemet és Jézussal egyesít!”. Mivel csupán a lényegi magvát tartja meg az imádságnak, valójában igen egyszerű cselekedetté válik – szeretet pedig bármiből származhat. Amikor az egyik novícia szórakozottságról panaszkodik, Teréz elmagyarázza neki, ő hogyan szokta a saját szórakozottságát jóra fordítani: imádkozik azokért, akik körül gondolatai forognak. Amikor egy másik nővért csapongó képzelete aggasztja, így válaszol: „Mindent elfogadok a Jóisten szeretetéért, még azt a sokféle furcsa gondolatot is, ami a lelkemben támad.” Ugyanilyen szabadon kezeli az imádságot Teréz akkor is, amikor valamilyen konkrét dologért fohászkodik: „Nem mondhatom: Istenem, ez az Egyházért van, Istenem, ez Franciaországért... stb. A Jóisten tudja, mit kell tennem. Mindent neki adtam, hogy örömet szerezzek Neki. És aztán nagyon kifárasztana, hogy azt mondjam neki: Ezt adja Péternek, azt adja Pálnak. Csak akkor teszem meg ezt gyorsan, amikor egy nővér kér erre, és azután nem gondolok többé rá”. 

      Teréz szabadságot ad az imában, de ugyanilyen szabadságot ad a tökéletesség keresésében is. Nem tartja helyesnek, ha a lelki gyakorlat „lelki gyakorlatozásba” megy át, vagyis ha egy konkrét gyakorlatot vagy erényt a szentség letéteményesének gondolunk. Hiszen ha így vélekedünk, akkor voltaképpen az egyes gyakorlatokhoz, illetve erényekhez kötődünk, nem pedig Istenhez, és anélkül, hogy észrevennénk, késlekedni fogunk az úton. 

      A szabadság, mit Teréz novíciáinak adni kíván, és amit saját magától is megkövetel, egyáltalán nem a helytelen cselekvés szabadsága. Nem abban ad szabad kezet az embernek, hogy két dolog közül a tökéletlenebbet vagy a kellemesebbet válassza. A lélek valódi szabadságáról van szó, a Lélek szerinti szabadságról. „Mert az Úr Lélek, s ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Teréz így határozta meg ezt a fogalmat: „Mivel mind a Szentlélek mozgását követte, és mert az Úr azt mondotta: Mondjátok meg az igaznak, hogy MINDEN jól van. Igen, minden jól van akkor, amikor csak Jézus akaratát keressük”. És mi lehetne Isten akarata, ha nem az, hogy közte és az ember közt folyamatos kapcsolat létesüljön, és valóban oda-vissza áramoljon a szeretet? Teréz célja tehát az, hogy az egyszerűség és a lemondás benső állapotába helyezze a novíciákat, és meg is tartsa őket ott, hogy legyenek hűségesek a kicsiny dolgokban. Így lesznek képesek engedni az Isten vonzásának, és megállás nélkül haladni céljuk felé. 

Lemondás 

      Szívünket nem szabad bezárnunk, mert a bezárt szívben nincs hely az Úr számára. Ugyanilyen fontos azonban az is, hogy szívünk vágyát ne elégítsük ki minduntalan olyasmikkel, amit a világ és a természet számunkra felkínál – hagyjunk valamit a természetfölötti dimenzió számára is. Teréz ezért nemcsak a benső szabadságot követeli meg novíciáitól, hanem azt is elvárja, hogy éber figyelemmel újabb és újabb áldozatokat hozzanak. Így kerülhető el ugyanis, hogy a benső szabadság csapdává váljék. 

      Az ifjú mesternőnek nem célja, hogy megtörje nővéreit, és személyiségüket sem akarja szétrombolni. Csupán Isten számára óhajtja még inkább megnyitni szívüket, hogy a szeretet a végtelenségig növekedhessen bennük. Ezért buzdítja őket áldozatvállalásra. Teréz valóban szigorú követelményt állít ebben nővérei elé, kemény kézzel fogja őket: azt akarja, hogy haljanak meg minden olyan dolog számára, ami nem Isten. Minden mulasztásért, amit észrevesz, azon nyomban megfeddi őket. És bár szigorú büntetéseket mér ki, mindig a dolgok jó oldalát mutatja fel végül, ami nem más, mint a szeretet. 

      Az egyik novícia így mesél: „Az egyik ünnepnapon a refektóriumban elfelejtettek adni nekem az egyik kedvenc desszertemből, amiből mindenki kapott. A vacsora után meglátogattam a Gyermek Jézusról nevezett Teréz nővért. Épp nála volt az asztalszomszédom is.[1] Rejtett utalást tettem, hogy észrevegye, milyen figyelmetlen volt. Amikor Teréz nővér meghallotta, mit mondtam, megparancsolta, hogy menjek oda a konyhában szolgálatot teljesítő nővérhez, és kérjem el tőle az adagomat. Mivel könyörögtem neki, hogy ne kelljen ily módon megalázkodnom, szigorúan így szólt: Ez lesz a vezeklése. Ön nem méltó az áldozatokra, amelyekre a Jóisten kéri. Ő engedte meg, hogy nővére elfelejtse kiszolgálni magát, maga pedig csalódást okoz Neki követelőzésével.” A nővér úgy látja, egész életében gyümölcsöző maradt számára ez a lecke. 

      Teréz mellett unokatestvére, Marie ül a refektóriumban, akit igen sokszor kell figyelmeztetnie, hogy süsse le a szemét. „Sosem fogja tudni lesütni a szemét, ha nem jelöli meg jótett-füzérén[2] minden egyes mulasztáskor. Ez az egyetlen módja, hogy megtanulja... Az Isten szerelmére, nem akarja lesütni a szemét? Gondoljon arra, hogy minden alkalommal, amikor tekintetét nem emeli fel, a szeretet egy cselekedetét viszi véghez... hogy megment egy lelket.” 

      Ismeretes, mennyire hűséggel ragaszkodott Teréz a legapróbb dolgokhoz is. Nem kell tehát hosszan időznünk ennél a témánál. Azt azonban hangsúlyoznunk kell, hogy számára ez az éberség nem pusztán a külső cselekvésből fakad, hanem egyenesen a szívből kell sugároznia. Mit érne, ha csupán forma szerint tartanánk be a szabályokat? Semmit. Ellenben kapcsolatban lenni az Istennel maga a Minden. Teréz lemondást követel meg novíciáitól, és ez a lemondás voltaképpen nem más, mint az Istenre figyelő benső tekintet. Teréz szívében a szeretet lángja ég. Ezért annyira átható a tekintete, és ezért ragaszkodik oly hűséggel az apróságokhoz - anélkül, hogy bármiféle kényszeredettség érződne rajta. Mindez azonban nem kezdettől fogva van így. 

      Teréz tapasztalatból tudja, hogy hosszú idő és kitartó gyakorlás során tehetjük magunkévá ezt a figyelmes könnyedséget. Bár nem várja el novíciáitól, hogy azonnal tökéletessé váljanak, szüntelenül rámutat arra a mély, benső hajtóerőre, ami miatt a tökéletességet egyáltalán számon kéri tőlük.
      Mivel „a legnagyobb súlyt fektette az Úristennel való egyesülésre, és ezt ajánlotta leginkább”, egyik novíciáját megfeddi, mert az szórakozottan dúdolgat egy dicsőítő éneket. Egy másikat pedig azért szid meg, mert az figyelmetlenségből fordítva ül le székére. Szomorúan jegyzi meg: „...Ó, milyen kevés a tökéletes szerzetesnő, aki semmit sem tesz csak úgy tessék-lássék és csak úgy körülbelül, mondván: erre utóvégre nem vagyok kötelezve... Nem olyan nagy baj itt beszélgetni; úgy tenni, ahogy nekem tetszik... Milyen kevesen vannak, akik mindent a lehető legjobban végeznek!”
      A nap egyetlen percében sem szabad elfeledkeznünk Istenről. Az Oltáriszentségről nevezett, bőbeszédű Mária nővért például arra inti, hogy a közösségi rekreáció idején feledkezzék meg önmagáról: „Miért megy hát a rekreációra? Hogy kielégülést leljen és szórakozzék? Úgy kell odamenni, mintha bármelyik más közösségi tevékenységre menne: hűséges szívvel, és nem elidőzve útközben. Amikor kijön az ebédlőből, menjen egyenesen a rekreációra, és ne húzza máshol az időt. Még beszélgetni se álljon meg társnőivel. (...) A rekreáción pedig gyakorolja az erényeket: legyen kedves mindenkihez, bárki mellett is foglal helyet. Erényességből legyen vidám, és ne csupán azért, mert épp úgy tartja kedve. Ha szomorú, feledkezzék el magáról, és mutatkozzék vidámnak. Talán azt gondolja, hogy csak szórakozni megyünk a rekreációra, így ott nem kell erényesnek lennünk, és a Jóistenre sem gondolnunk. A rekreáció azonban ugyanolyan közösségi tevékenység, mint bármelyik másik: lelje benne örömét, de főleg mások iránti szeretetből. Ne hagyja el magát, maradjon erényes még az élvezetek közepette is. Hozzon például áldozatot úgy, hogy nem azok mellé ül, akiket szeret. 
      Igen, erről mindig le kellene mondania. Meg aztán, jó dolog vidámnak lenni a rekreáción, de van egyfajta vidámság, ami a szerzetesé: szórakoztatni másokat. Ön néha szertelenül vidám, és azt gondolja, hogy ez tetszik a nővéreknek. Való igaz: nevetnek, amikor maga bolondozik, de nem épülnek belőle... Legyen nemes lelkű, készséges... A rekreáción kötelezze le az idősebbeket: vigyen nekik széket, és minden alkalommal legyen szolgálatkész. Egy kis novícia sosem lehet eléggé szolgálatkész. Oly szép lenne, ha így tenne!” 

Teréz szobra a Lisieux-i Kármelben

      Avilai Szent Terézre hivatkozva Teréz azt kéri novíciáitól, hogy szívvel-lélekkel tegyék a dolgukat, mert szeretet nélkül minden értéktelen. De leginkább ő maga fáradozik rajta, hogy a nővérek szíve felemelkedjék, bár nem nagyon figyelnek Teréznek erre a törekvésére. Nem a legkönnyebb módját választja tehát a lemondásnak, és fáradozása sokszor rejtve marad. Teréz finom lélektani érzékkel igyekszik nővérei lelkét a kolostori élet számtalan apró-cseprő történése közepette megtölteni élettel. A zárt, szigorú rend szerint élő közösségben ugyanis a legkisebb előre nem látott esemény képes jelentőssé válni: hamar keletkezik vihar egy pohár vízben, és a haszontalanságokkal való foglalatosság képes megfojtani az Isten iránti vágyat. Teréz szenvedélyesen küzd azért, hogy nővéreit „kiűzze” ügyes-bajos dolgaik szűkös köreiből. Igyekszik rábírni őket, hogy viseltessenek némi távolságtartással, ha valami túlzottan megérinti és magával ragadja őket. Mindez nem Isten, nem szabad hát, hogy figyelmük elterelődjék Őróla!
      „Túlságosan átadja magát a foglalatosságainak; túlságosan kifárasztja magát tevékenységeivel... gondol-e arra, hogy más Kármelekben éppen mi történik? Sietnek-e ott a nővérek? Az ő munkájuk megakadályozza-e magát abban, hogy imádkozzék és elmélkedjen? Nos, még a saját tennivalóihoz is így kellene hozzáállnia. Űzze ki magát foglalatosságaiból, végezze el lelkiismeretesen őket az előírt időn át, de úgy, hogy közben szívét szabaddá teszi.” „Csak egyik kezükkel szabad dolgozniuk, a másikkal védeni kell a lelküket a szórakozottság ellen, ami megakadályozza, hogy a Jóistennel egyesüljenek.”

      Teréz azonban még ennél is tovább megy, még mélyebb rétegeket kíván megérinteni. Nem elégszik meg azzal, hogy nővéreiben kialakította a helyes hozzáállást, vagy hogy külső teendőikben eligazította őket. Legfőképpen az a célja, hogy megvédje őket elégtelenül megtisztított, túlságosan is emberi érzelmeiktől és gondolataiktól. Jól tudja, hogy a feladat kényes, mégis létfontosságú. Amennyire csak lehetséges, meg kell tisztítani szívük mélyét, hogy legyen benne hely Isten számára. A mesternő semmi másban nem ennyire állhatatos, ugyanakkor ebben a témában mutatkozik meg leginkább gyöngédsége is. Állhatatos, hiszen sosem hagyja szó nélkül, ha valaki önmagával van elfoglalva, bármilyen rejtetten vagy finoman jelentkezik is az efféle eltévelyedés. Gyöngéd, mert sosem támad szemből, és sosem botránkozik meg: inkább magyarázattal és meggyőzéssel él, egyszerűen elmondja véleményét, közben pedig felébreszti a vágyat a szeretetre.
      Unokatestvére azzal szokott hozzá fordulni, hogy aggodalmait megossza vele. A lány túlzottan el van foglalva saját magával, Teréz pedig így dorgálja: „Kérem, foglalkozzék egy kicsit kevesebbet magával! Törődjék azzal, hogy a Jóistent szeresse, és hagyja békén saját magát! Minden gondja és fájdalma csak önmagával kapcsolatos, mindig ugyanazokat a köröket járja. Ó, kérem, feledkezzék meg már magáról, és törődjék inkább azzal, hogy lelkeket ment meg!” 
      Teréz bizonyos benne, hogy ha túlságosan sokat foglalkozunk önmagunkkal, és mindenben természetes hajlamaink szerint cselekszünk, képtelenek leszünk Istent keresni és belőle élni úgy, ahogyan azt Ő szeretné. Ezért azt kívánja, kérlelhetetlenül gyomláljuk ki szívünkből a ragaszkodást, az ítélkezést és a hiúságot. Novíciaként Teréz így szól Márta nővérhez: „Ha továbbra is így akar viselkedni, jobban tette volna, ha a világban marad.” A nővér ugyanis túlságosan is kötődik az elöljáró Anyához. Novíciamesternőként sem vélekedik másképp. Határozottan int: „Ha nem akarják gyakorolni az erényeket, menjenek vissza a világba!” 
      Megmosolyogja húgai naiv elbizakodottságát, és képes egy szóval helyükre tenni a dolgokat: rámutat, mennyire függőségben is él a teremtmény, és milyen végtelen az Isten. Egy alkalommal az egyik nővér azzal dicsekszik, hogy sikerült keresztülvinnie az elképzelését. Teréz erre kifakad: „Ó! Ön tehát »érvényesülni« akar (...), én távol tartom magamat ettől a mesterségtől, inkább az Úr Jézussal mondom: »Nem keresem dicsőségemet: van, aki keresse és megítélje.«” Amikor azt látja, hogy nővérei azon aggodalmaskodnak vagy szomorkodnak, hogy mások miként ítélik meg őket, Teréz megértő, de kérlelhetetlen: „Mindig tökéletlennek tartják magukat? De hiszen épp erre van szükségük, csak előnyükre válik... ha mások úgy vélekednek, hogy nincs magukban egy csöpp erény sem, attól sem többek, sem kevesebbek nem lesznek. Csupán annak lesz kevesebb benső örömben része, aki mondja. Hiszen nincs is édesebb annál, mint jót gondolni társainkról.” „Amikor nem értenek meg, és kedvezőtlenül ítélnek meg bennünket, mire jó védekezni, magyarázkodni? Hadd mondják ki az ítéletet, ne mondjunk semmit. Oly jól esik semmit sem mondani, hagyni, hogy megítéljenek, nem számít, hogyan! Az Evangéliumban sem azt találjuk, hogy Mária magyarázkodott volna, amikor nővére azzal vádolta, hogy tétlenül ül Jézus lábánál.” „Felül kellene emelkedniük azon, amit a nővérek mondanak vagy tesznek... éljenek a kolostorban úgy, mintha csupán két napot kellene itt tölteniök.”
      Haszontalan foglalatosságok, hiábavaló törekvések: ez mind nem Isten. Pedig egyedül Isten számít! És Teréz valóban csakis Őfelé tereli novíciáit, megkerülve mindenféle külsőséget, látszatot. De éppúgy figyel arra is, hogy útmutatást adjon a kifejezetten lelki természetű problémákat illetően. E téren különösen is arra törekszik, hogy nővérei kizárólag Istenhez kötődjenek, így bontakoztathatja ugyanis ki a lemondást a megtisztult akarat. Az egyik novícia például örömmel meséli, hogy lelkigyakorlatra ment, és így egy kicsit ki tudta pihenni magát. Teréz így válaszol: „Ön tehát azért végzi a lelkigyakorlatokat, hogy nyugodjék? Részemről azért végzem, hogy többet adjak a Jóistennek... Emlékezzék meg Krisztus követésének e nagyigazságú szavára: Amint valaki magát keresi, kiesik a szeretetből.” Egy másik nővér a lelki vezetéssel kapcsolatban kér tanácsot tőle: „Azt hiszem, hogy nagyon kell ügyelnünk arra, hogy ne önmagunkat keressük, mert végül is megsebeznék szívünket, és valóban elmondhatnánk: »Az őrök elvették a köpenyem és megsebeztek... Csak miután kissé túlhaladtam rajtuk, akkor találtam meg Kedvesem.« Azt hiszem, hogy ha a lélek alázatosan megkérdezte volna az őröktől, hogy hol van Kedvese, megmutatták volna neki. De mert meg akarta magát csodáltatni, zavarba esett, elvesztette a szív egyszerűségét.”
      Teréz könnyűszerrel fosztja meg nővéreit a legmagasztosabbnak tűnő céloktól is, ha azokat hamisnak érzi. Az egyik novícia azt szeretné, ha képes lenne fejből idézni a Szentírásból. Teréz így válaszol: „Ő, Ön birtokolni szeretne, gazdag akar lenni! Ilyesmire támaszkodni olyan, mintha tüzes vasat fogna: rajta marad a kezén a nyoma! Szükséges, hogy semmire ne támaszkodjunk, még olyasmire sem, ami hozzásegít minket az áhítathoz. Az igazság: a semmi. Azt jelenti, hogy sem vágyunk, sem reményünk nincs az érzékelhető örömökre. Milyen boldoggá is válhatunk így! Hol is találhatnánk olyasvalakit, aki tökéletesen mentes önmaga szégyenteljes keresésétől! - mondja a Krisztus követése.”
      A szándék ugyanezen tisztasága hatja át a szentségek vételéről alkotott felfogását is: „Nem azért ajánlottam fel magam Jézusnak, hogy önnön vigasztalásomra várjam a látogatását, hanem azért, hogy örömet szerezzek Annak, aki nekem adja magát.” 
      Azt tanácsolja nővéreinek, hogy cselekedjenek ők is hasonlóképpen: ne saját magukat ajándékozzák meg az áldozás édességével. Járuljanak a szentáldozáshoz azért, mert abban Jézus szeretné önmagát odaadni nekik. „Jézus a tabernákulumban kifejezetten számodra van jelen, egyedül számodra, ég a vágytól, hogy szívedbe beléphessen.” „Ne aggódj, ha nem érzel semmiféle vigaszt az áldozásban: ez egyfajta próba, amelyet szeretettel el kell tudni viselni.” 
      Teréz ily módon a lemondást az Istennel való kapcsolatra is kiterjeszti, s nővéreit felkészíti a hiteles lelki életre. Csak azért tartja fontosnak a szentáldozást, mert abban Istennel egyesülünk. Ebből a szempontból azonban elengedhetetlen áldozni, hiszen a lemondásból származik az Isten műve. Ez pedig az egyetlen lényeges dolog a világon. Így ír erről: „Istenünk, lelkünk vendége jól tudja ezt, hogy semmire nem vagyunk képesek saját magunktól, ezért is jön hozzánk hajlékot, ÜRES sátrat keresve a földi harcmezőn. Csak ennyit kér... A többiről saját maga gondoskodik.”
      Ez a tanítás a végtelent visszhangozza. Valójában Teréz a novíciáitól szigorú benső aszkézist követel, szigorúbbat, mint a test bármely vezeklése. Megtanítja őket elkerülni „mindent, ami teremtett, mert az semmi”, hogy helyet készítsenek annak, ami „nem teremtett, ami a valóság”. Lényük legmélyéig hatol, lelkük gyökerénél munkálkodik: hozzászoktatja nővéreit, hogy az Isten tekintete előtt éljék életüket. Munkája pedig látható gyümölcsöket hoz, tanítása a nővérek egész életére hatással lesz. A novíciák arra szegezik tekintetüket tehát, aki sosem változik. Így akkor sem bizonytalanodnak el, amikor majd véglegesen elköteleződnek, elhagyják a noviciátust, és még inkább saját magukra lesznek utalva. Bár életük megváltozik, és új felelősségeket vállalnak, mégsem inognak majd meg különféle tanítások hallatán. Az sem fenyegeti őket, hogy önmagukba süppedjenek: képesek lesznek határozottan fellépni, hiszen tisztában vannak a dolgok valódi értékével. Mit számít, milyen munkával bízzák meg őket, ki lesz az elöljárójuk, vagy hogy melyik monostorba kerülnek! Pedig az efféle változásokat fájdalmas áldozatként élheti meg egy mégoly szilárd lelkületű szerzetesnő is, és könnyen előfordulhat, hogy elbizonytalanodik. Teréz novíciái azonban egyszerű és erős lélekkel, csakis Istent keresve képesek minden akadályt leküzdeni, mert szívükben vágy és bizonyosság van: vágy, hogy korlátozás nélkül lemondjanak önmagukról, és bizonyosság, hogy a legtökéletesebb eszközök sem érnek semmit önmagukban.
      Teréz tanítása igen gyümölcsöző. Olyannyira erőteljes és egyértelmű kezdő lökést ad ugyanis, hogy a nővéreknek egész életükben elegendő csupán követniük ezt az impulzust, és képesek lesznek hűek maradni Istenhez. Ez a lökés ahhoz is hozzásegíti őket, hogy be tudják tölteni hivatásukat. Teréz tanítása felbecsülhetetlen érték, hiszen felkészíti nővéreit arra, hogy a Szeretet áramlását befogadják, akárhogyan lepje meg őket annak sodrása. Így lesznek képesek a jövőben is válaszolni a Szeretet minden kérésére.
      Mert ez itt még csupán a lelki élet előszobája.

_____________________________

[1] Minden kármelita szerzetesnek kötelessége ügyelni rá, hogy az asztalszomszédja ne leljen semmiben hiányt.
[2] Rózsafüzér-féle lánc a habitusra tűzve, amelynek szemein a napi jótetteket számlálták a nővérek. Magyarországon aktusnak nevezték.

Az idézetek forrása:
Victor Sion: Lisieux-i Szent Teréz spirituális realizmusa,
SKN 2010

A pócsi Könnyező Szűzanyához

Isten Anyja

„Amikor eltelt a nyolc nap és körülmetélték, a Jézus nevet adták neki, ahogy az angyal nevezte, mielőtt még a méhben megfogamzott volna.” (Lk 2,21) 

      Ha Jézusra tekintek, egy nyolcnapos Kisdedet látok, és nem egyedül látom, hiszen oly kicsi és kiszolgáltatott, hogy csakis az Anyja karjaiban tudom elképzelni. Az Oltáriszentségben még inkább kiszolgáltatott. Ma az Anyaszentegyházam is a Szűzanyát ünnepli, aki észrevétlenül és alázatosan mindenütt jelen van, ahol a Fia van, mert a Fiú és az Anya elválaszthatatlanok, a mennyben is, örökre együtt vannak. Mária a mi „anyánk a kegyelem rendjében”. (LG 61) 

      Minden ember szívében egy gyermek él, aki feltétel nélküli szeretetre, elfogadásra, megértésre, és játszótársra vágyik. Ezt a gyermeket komoly felnőttként és a bűnök sokaságával „eltemeti” a lélek, és úgy folynak tovább a mindennapok, mintha nem is enne Mária a mi Anyánk. Nemhiába mondják, hogy az ember csak addig gyermek, amíg él a földi Édesanyja, és sírja mellett a szívében felsír a mindenkori gyermek, akit esetleg már „eltemetett”. 

      Elszomorítóak az olyan fiatal felnőttek, főleg a már családosok, akik nyilvánosan az Édesanyjukat kritizálják, aki felnevelte őket, és saját bűneikért is őt okolják – ez infantilizmus. 

      Számomra misztérium, hogy Jézus nem akart Édesanya nélkül élni, szenvedni és meghalni, ott tartotta őt a Kereszt alatt is. Sokszor feltettem Neki a kérdést kamasz koromban, hogy akkor nekem miért nincs, ha Neki volt Édesanyja itt a földön. Sok év kellett elteljen, amíg beszélni mertem a lelkiéletemről, és csak úgy ámultam: jó-jó, vallásosok vagytok, de hát hol marad a bensőséges kapcsolat Máriával, Isten Anyjával?! Azóta már tudom: akiknek meghalt a földi édesanyjuk, Jézus saját Édesanyját küldi az árvához különleges módon, és azonnal. Ez tény, több mint teológia. Természetesen, „normális” gyerekkorral rendelkező keresztényeknek is lehet egészen bensőséges kapcsolata a Szűzanyával:-) Az árvák „megérzik” egymást, és kimondják: igen, Mária az Édesanyám, igen, ezt megtapasztaltam már 3 vagy 5 éves koromban... és azóta is az Anyám, általa ismertem meg Istent. Csodálatos kegyelem. Ezt a kegyelmet látom működni Böjte Csaba testvér körül, hiszen ha ő szívből szereti az árva, szegény és megvetett gyerekeket, az Isten Anyja még jobban szereti őket, és hathatósan közbenjár értük. Mária előbb volt az Anyjuk, mint Csaba testvér az apjuk, habár az az emberfeletti munka, amit felvállalt a gyerekekért hosszú évek óta, hűségben és szeretetben, hát nem semmi:-)

* * *

     Mindig szűz Leány, aki férfi közreműködése nélkül foganhattál! Mert Annak, akit te fogantál, örök Atyja van. Az emberi nem leánya, aki istenien karodban hordoztad a Teremtőt!... Valóban, értékesebb vagy te az egész teremtésnél, hiszen a Teremtő egyedül tetőled kapta meg az emberi anyagunk zsengéjének örökségét. Teste a te testedből, vére a te véredből lett; Isten a te tejeddel táplálkozott, és a te ajkad Isten ajkát érintette... Ó egészen szeretetre méltó, háromszorosan boldog Asszony! „Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse!” Ó Asszony, Dávid király Leánya és Istennek, a világegyetem királyának Anyja! Isteni és eleven mestermű, akiben kedve telik a Teremtő Istennek, akinek lelkét Isten vezette, és akinek lelke egyedül Istenre figyelt... Őérte jöttél a világra, az ő kegyelmével szolgálod az egyetemes üdvösséget, hogy általad teljesedjék Isten ősi terve: az Ige Megtestesülése és a mi megistenülésünk. 

Damaszkuszi Szent Jánosnak tulajdonított 

Homilia in nativ B.M.V. 6,7.9.

A Szűzanya áldása, mosolya és oltalma legyen veletek egész évben!
BUÉK!