Szent Erzsébet

Árpádházi Szent Erzsébet életén elmélkedve eszembe jutott egy másik Erzsébet: Szentháromságról nevezett Boldog Erzsébet. Ő tizenhárom éves korában egy Memorare-t fogalmazott védőszentje tiszteletére. Ebben az imában csodálatosan kiérzik komoly törekvése a tökéletesség után, a mennybevágyódása, az oly szükséges önismeret, és jól ismerte védőszentjének erényeit, életét. Az imádság, amely az én szívemből is szól, mindkét Szent Erzsébet pártfogását kérve,  így hangzik:

"Emlékezzél, ó Szent Erzsébet, védőszentem és választott pártfogóm, hogy én a Te védenced vagyok. Jöjj segítségemre e sivár földön és támogasd kérésemet. Ajándékozd meg szívemet szíved legszebb erényeivel: a szelíd alázatossággal és magasztos szeretettel! Nyerd meg számomra a kegyelmet, hogy hibáimat erényekké alakíthassam, mint ahogy egykor a kötényed kenyereit rózsákká változtatta a legszentebb Akarat. Add meg nekem a reménység szárnyait, hogy a mennyországba repülhessek, és ha majd Isten magához szólít, jöjj te is a mennyország kapujához, hogy oda bevezess. Amen."

Amen. Amen.

Az imádság igazi légköre

Avilai Szent Teréz az ima mestere volt, kezdjük ezt a részt is vele, természetesen:-)

• Azon kell tehát kezdenünk, amint azt különben úgyis tudjátok, hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, elmondjuk a Confiteor-t és keresztet vetünk. Azután pedig, mivel egyedül vagytok, leányaim, nézzetek valaki után, aki társul szegődjék hozzátok. Már pedig ugyan kiben találhatnátok jobb társat, mint abban a Mesterben, aki maga tanított meg bennünket arra az imádságra, amelyet el akartok mondani. Képzeljétek el tehát, hogy ez a mi jó Urunk ott van az oldalatok mellett s nézzétek, mily szeretettel és alázatossággal oktat benneteket. Higgyétek el, nem tehettek jobbat, mintha igyekeztek lehetőleg mindig együtt lenni ezzel a hűséges jóbaráttal. Ha megszokjátok, hogy mindig ott tartjátok magatok mellett, s Ő látja, hogy ezt szeretettel teszitek és igyekeztek kedvében járni, akkor - amint mondani szokták - még akarva sem tudtok többé tőle szabadulni. Sohasem fog többé titeket elhagyni; támogatni fog minden fáradságotokban; veletek lesz mindenütt. Gondoljátok meg, mit jelent az, ha valakinek állandóan ilyen jó barát van az oldala mellett! (A tökéletesség útja, XXVI. Fejezet)

• Mindig nagy hasznunkra van, ha rágondolunk arra a jó Barátra, aki bensőnkben lakik (A tökéletesség útja, XXIX. Fejezet).

• Aki igazán szeret, az mindenütt szeret, és mindig Kedvesére gondol. Szomorú dolog volna, ha csupán félreeső zúgokban volna lehetséges a belső ima (Alapítások könyve, III.53).

• Akik ezen az úton haladnak, jól teszik, ha könyv segítségével igyekeznek gyorsan összeszedni gondolataikat. Nekem a mezőknek, vizeknek és virágoknak látása is megtette ezt a szolgálatot. Ezek mind a Teremtőt juttatták eszembe. Azt akarom mondani, hogy imára ébresztettek, áhítatba merítettek, s könyvül szolgáltak, amelyből hálátlanságomat és bűneimet olvastam ki. (Önéletrajz, IX. Fejezet)

• Nem a sok gondolkodás segíti át az embert, hanem a nagy szeretet. Azért ne is mulasszatok el semmit sem megtenni, ami a szeretetet éleszti. De talán nem is tudjátok igazában, hogy mit tesz az, szeretni; nem csodálnám, ha így állna a dolog. Az az egy bizonyos, hogy nem a szellemi örömökön fordul meg a szeretet nagysága, hanem azon a szilárd elhatározáson, hogy mindent, amit teszünk, Isten kedvéért tesszük s óvatosan kerülünk mindent, ami Őt megbánthatná. (A belső várkastély, IV.lakás, I. Fej.).

Thomas Merton is hasonló megfontolásokról beszél:

Aki bizonyos mértékig előrehaladt a belső életben, az rendesen mindenhol és szinte minden körülmények között tud valami gondolati imát gyakorolni. De kezdők és haladók egyaránt szenteljék a nap bizonyos részét kifejezett elmélkedésnek. Ez azt jelenti, hogy megfelelő időt és helyet választunk ki a gondolati imára, és kiküszöböljük az elmélkedés minden lehetséges akadályát. Mondanunk sem kell, hogy a legjobban csendben és visszavonultságban tudunk elmélkedni: kápolnában, kertben, szobában, sétahelyen, erdőben, szerzetesi cellában.

Szerzetközösségeknek megállapított idejük van a gondolati ima gyakorlására. Olykor az elmélkedés sivár rutinná fajul: egy jámbor könyvből „pontokat” olvasnak föl, s ezt csend és közös lelki kalászszedegetés követi. Néha nagyon elkedvetlenítő lehet ez a folyamat, de azért semmi sincs benne, ami lényegében lehetetlenné tenné a jó elmélkedést. Maguknak a „pontoknak” felületessége is igen jól fölébresztheti bennünk a lelki szükség átható érzését, és arra vezethet, hogy mélységes gyötrődéssel és alázattal keressük az Élő Istent!

A baj azonban az, hogy az emberi természet a gépies rutin nyomása alatt könnyen enged az elkeseredésnek. Az elkeseredés belső lázadásnak ad tápot, az pedig akadálya a jó gondolati imának. De azért mindig lesznek tanulékony és alázatos lelkek, akik nyugodtan összeszedik magukat, hallgatják a „pontokat”, és mély hálával fogadják a belőlük származó legkisebb indítást is. Az ilyen lelkek tudnak haladni, környezetük nyilvánvaló középszerűsége ellenére is.

Mindamellett a középszerűség passzív elfogadása akadályozza az imában való haladóst. Az egész csoportra gépiesen ráerőszakolt előre megrágott elmélkedések főbaja az, hogy elveszik az elmélkedés becsületét – főleg szemináriumokban, ahol a rendszer áldozatai nyomban fölfedezik és frivol kommentárokkal kísérik a butaság vagy mesterkéltség leghalványabb árnyékát is.

Egyes szerzetesrendek közösen végzik gondolati imájukat, de a merev rendszerbe szorítás és a rutin rendszerint idegen szellemüktől. A közös gondolati ima nem vet fel szokatlan problémákat egy szemlélődő kolostorban, föltéve, hogy megtartják a szabályt és a csend és megfelelő rend kedvező föltételeit.

Mindenki igyekezzék biztosítani a napnak egy részét, amikor a számára legkedvezőbbnek látszó feltételek között imádkozhat. Ez nem azt jelenti, hogy még a lelki dolgokban is önmagunk kielégülésére törekedjünk, de jogos, bizonyos esetekben szükséges is olyan légkört keresnünk, amely igazán segít imádkozni. Mindenkinek, aki komolyan akar elmélkedni, meg kellene adni az ésszerű szabadságot e tekintetben.

Rendes körülmények között a legjobb elmélkedő helyzet az, amikor nyugalomban vagyunk. Bizonyos típusú szemlélődők előnyben részesítették az ülő helyzetet; igazolásul idézhetjük a bájos 14. századi misztikust, Richard Rollet. Azt mondja (A tökéletes élet tükre c. művében):

• Legjobban szerettem ülni: nem vezeklésből, nem ábrándozásból, nem mert azt kívántam, hogy az emberek beszéljenek rólam, semmi ilyen okom nem volt rá; csakis azért, mert tudtam, hogy jobban és tovább szeretem Istent a szeretet kényelmében nyugodva, mint járkálva, állva vagy térdelve. Mert ülve pihenek meg leginkább, és a szívem így emelkedik legjobban fölfelé. De azért talán másnak nem az a legjobb, hogy üljön, mint ahogyan én tettem és fogom is tenni halálomig, csak akkor, ha lelkének fölkészültsége olyan, mint az enyém.

A vallásos szokás könnyűvé teszi a katolikusoknak, hogy térdenállva elmélkedjenek. Rendesen jobb nyugodtan, csöndben maradni. De miért ne elmélkedhetnék valaki a kertben föl-alá járva is? Röviden: a helyek és helyzetek szinte végtelen változatosságot lehet gondolati imára kihasználni. Mindez járulékos dolog. A legfontosabb az, hogy csendet, nyugalmat, összeszedettséget és békét keressünk.

Egyet kell még csak hozzátenni, mielőtt továbbmegyünk: emlékeztetni kell az imaéletben a relaxáció jelentőségére. Egyesek olyan kevéssé értik meg ezt, hogy szinte azonosnak tekintik a ráérést a henyéléssel. Anélkül, hogy különbséget tennének termékeny és terméketlen tétlenség között, ezek a mitugrálszok a lazítás minden igényét bűnként ítélik el. Azt hiszik, ha az ember nem sürög-forog folyvást, eltékozolja az értékes időt. Nincsenek tisztában Szent Tamásnak a lustaságról szóló meghatározásával. Lustaság - mondja az Angyali Doktor - a jóra való restség és a jótól való iszony. Nem azt mondja, hogy munkaiszony. Mert gondja van ró, hogy a munkát ne azonosítsa egyszerűen a „jó”-val. Az persze igaz, hogy megromlott természetünknek meg kell dolgoznia és szenvednie azért, hogy eljuthasson legmagasabb javához, a lelki jóhoz. Következőleg a legtöbb esetben lustaságunk csakugyan azt jelenti, hogy vonakodunk attól a munkától, ami szükséges ennek a jónak megszerzéséhez. A legmagasabb lelki jó azonban olyan cselekvés, amely annyira tökéletes, hogy semmi munkába nem kerül, tehát egyszerre tökéletes cselekvés és tökéletes nyugalom. Ez pedig Isten szemlélete.

Az egyházatyák igen jól megértették egy bizonyos „szent tétlenség” - otium sanctum - jelentőségét. Nem adhatjuk oda magunkat lelki dolgoknak, ha a külső tevékenységek sokasága állandóan magával sodor. A tevékenység nem a legfölsőbb erény, és az életszentségnek nem a teljesítmény mennyisége a mértéke. A tökéletesség Isten iránti szeretetünk tisztaságában rejlik, és ez a tiszta szeretet kényes növény, akkor nő a legjobban, ha bőséges ideje van a beérésre.

Ez az igazság magától értetődő természetes alapon nyugszik. Valaki azt mondta: „Időbe kerül, hogy az emberből lángész legyen.” Sok ígéretes művészt tett tönkre már az idő előtti siker, amely arra csábította őket, hogy agyondolgozzák magukat, csakhogy pénzt keressenek, és új meg új formában szerepeljenek a közvéleményben. A bölcs képzőművész többet gondolkodik, mint amennyit fest, és a művészetét tisztelő költő többet éget el verseiből, mint amennyit közzétesz. Így van ez a belső életben is: nem remélhetjük, hogy jól fogunk imádkozni, ha nem engedünk magunknak csendes átmeneti időszakot a munka és a tulajdonképpeni imádság között. Ha túl sokat próbálunk dolgozni Istenért, könnyen azzal végezhetjük, hogy egyáltalán semmit sem teszünk Érte, ugyanakkor pedig elveszítjük belső életünket. Lisieux-i Sz. Teréz bölcsen emlékeztet bennünket arra, hogy „Istennek nincs szüksége a mi műveinkre: a szeretetünkre van szüksége.”

Mindamellett a szemlélődő élet eszménye nem minden munka kizárása. Ellenkezőleg: a teljes tétlenség éppen úgy eltompítaná a belső életet, mint a túl sok tevékenység. Az igazi szemlélődő az, aki fölfedezte a nagy művészetet: hogyan lehet ráérős munkája kellős közepén is, mert a függetlenség és összeszedettség olyan szellemében dolgozik, hogy még a munkája is imádság. Ilyen embernek az egész nap otium sanctum. Imája, olvasása, munkája együtt adja neki a felüdülést és nyugalmat. Egyik ellensúlyozza a másikat. Szent Benedek szerzetesi napirendjének egészséges, nyugodt körforgása: liturgia, elmélkedő olvasás és kétkezi munka a mezőn - jól teljesíti ezeket a feltételeket.

(Illusztrációk: Simon András grafikáiból.)

Hogyan elmélkedjünk?

• Az ajakimát is csak akkor végezzük Istennek tetszően, ha elmélkedéssel kezdjük és kísérjük. Az ima fogalmához hozzátartozik az elmélkedés fogalma is.

"Az ember ilyenkor sokkal jobban teszi, ha nem búsul emiatt, hanem belenyugszik abba, hogy egyelőre nem képes az ő szegény megbolondult értelmét észre téríteni s imádkozik úgy, ahogy tud. Vagy esetleg ne is imádkozzék, hanem tekintse betegnek a lelkét s engedje, hadd pihenjen meg szegény, ő maga pedig töltse idejét valami más erényes foglalkozással. Ez a tanács azoknak szól, akik már gondosan vigyáznak magukra és megértik, hogy nem lehet Istennel és a világgal egyszerre beszélni. Ellenben az teljesen mitőlünk függ, hogy keressük az egyedüllétet. Adja Isten, hogy ez magában véve elég legyen annak megértésére, hogy ima közben kivel van dolgunk és hogy mit felel az Úr a mi kéréseinkre. Mert azt hiszitek talán, hogy Ő hallgat; azért, mert a fülünk nem hallja a szavát? Szó sincs róla. Nagyon is beszél a szívünkhöz, ha szívünkből fakad az imánk. Nagyon hasznos dolog az is, ha elgondoljuk, hogy az Úr mindegyikünket külön-külön tanított a Miatyánkra s hogy most is folyton magyarázza azt nekünk. Mert hiszen a Mester soha sincsen oly messze a tanítványától, hogy hangosan kellene kiáltozni hozzá, hanem ellenkezőleg, ott van az oldala mellett. Mennyire szeretném én, ha megjegyeznétek, hogy csak akkor fogjátok jól imádkozni a Miatyánkot, ha annak oldala mellett maradtok, akitől tanultátok! Azt fogjátok talán erre mondani, hogy hiszen ez már elmélkedés, erre pedig képtelenek vagytok s hogy nem is szándékotok elmélkedni, hanem csak ajakimát akartok végezni. Mert hát vannak türelmetlen és kényelemszerető emberek, akik nem lévén hozzászokva ahhoz, hogy az imádság elején összeszedjék az eszüket s mivel ez fáradságukba kerülne, egyszerűen kijelentik, hogy erre teljesen képtelenek s hogy ők csak ajakimát tudnak végezni. Hiszen abban igazatok van, hogy amiről én beszélek, az csakugyan elmélkedés, de én meg biztosítlak arról, hogy ennyi elmélkedésnek kell lennie az ajakimában, ha jól akarjuk végezni és ha nem felejtjük el, kivel beszélünk. Mert az meg kötelességünk, hogy igyekezzünk figyelemmel imádkozni; pedig hát ennyi, amennyit én kívánok, az éppen csakhogy elégséges - és adja Isten, hogy elégséges legyen - a Miatyánknak figyelemmel való elimádkozásához és ahhoz, hogy elkerüljünk minden oda nem való dolgot. Sokat próbálgattam magam is s úgy találtam, hogy a legjobb módszer Őreá irányítani a figyelmet, akihez a szavakat intézzük. Azért is legyetek türelemmel s szokjatok hozzá ehhez az annyira szükséges módszerhez." (Avilai Szent Teréz: A tökéletesség útja, XXIV. fejezet)

Thomas Merton kis könyvének folytatása:

Az elmélkedés igazán egyszerű dolog, és nincs sok szükség részletekbe menő technikai utasításokra, hogy megtanuljuk. De ez nem jelenti azt, hogy lehetne gondolati imát gyakorolni állandó és szoros belső fegyelem nélkül. Különösen igaz ez a mi korunkban, amikor egy anyagias társadalom értelmi és erkölcsi petyhüdtsége megfosztotta az ember természetét belső energiájától és lelkiességétől. De ha szükséges is a fegyelem, ez nem rója minden emberre azt a kötelezettséget, hogy egy és ugyanazon merev rendszert kövesse. Más szigorúnak és megint más merevnek lenni. A jól fegyelmezett lélek éppúgy, mint a jól fegyelmezett test fürge, ruganyos és alkalmazkodó. Az a lélek, amely nem hajlékony és nem szabad, nem képes előrehaladni az imádság útjain. Oktalan merevség kezdetben talán látszólag eredményeket hoz, de végül is csak megbénítja a belső életet. Mindenesetre vannak a gondolati ima egészséges gyakorlásának bizonyos általános követelményei. Ezeket nem lehet elhanyagolni.

Összeszedettség

Ahhoz, hogy elmélkedjem, vissza kell vonnom lelkemet mindattól, ami akadályoz, hogy a szívemben jelenlévő Istenre figyeljek. Ez csak úgy lehetséges, ha összeszedem érzékeimet. De alighanem hasztalanul próbálom összeszedni magamat az imádság idején, ha a nap összes többi részében szabadjára engedem érzékeimet és képzeletemet. Következőleg az elmélkedés vágya magában foglalja azt az erőfeszítést, hogy az egész nap folyamán megőrizzünk valamennyi összeszedettséget. Azt jelenti ez, hogy a hit légkörében élünk, időnként felfohászkodunk és Istenre figyelünk. A bennünket körülvevő mai világ tantaluszi problémát vet föl mindenkinek, aki az összeszedettség szokását kívánja megszerezni.

Az igazi összeszedettség ára az a szilárd elhatározás, hogy szándékosan semmi olyasmi iránt nem érdeklődünk, ami nem hasznos vagy nem szükséges belső életünkben. A körülvevő világ minden oldalról érzelmeket és érzéki étvágyat felkorbácsoló haszontalan felhívásokkal támad nekünk. Rádió, újság, mozi, televízió, hirdetőtáblák, neonfények örökös izgatással vesznek körül, hogy pénzünket és életerőnket értéktelen, röpke kielégülésekre pazaroljuk el. Minél többet vásárolunk, annál jobban sürgetnek, hogy vegyünk még többet. De minél többet hirdetnek, annál kevesebbet kapunk. És mégis; minél többet hirdetnek, annál többet veszünk. Tulajdonképpen az egész csak lármaverés, a világban nem fogunk kielégülést találni, csak hiú reményeket- és várakozósokat, amelyek sohasem teljesülhetnek.

Azért mondom ezt, hogy megmutassam: abból, amit folyóiratokban vagy újságokban olvasunk, vagy pedig a moziban vagy másutt látunk-hallunk, igen sok dolog minden szempontból tökéletesen haszontalan. Az első, amit meg kell tennem, ha az elmélkedést akarom gyakorolni: fejlesszek ki erélyes e l l e n á l l á s t azokkal az értéktelen felszólításokkal szemben, amelyeket a modern társadalom érzékeimhez intéz. Tehát meg kell tagadnom vágyaimat.

Nem beszélek itt rendkívüli aszketikus gyakorlatokról, csak arról az önmegtagadásról, amelyet a józan ész és az Evangéliumok szabályai szerinti élet követel. A mai nyugati világban az ilyen önmegtagadás hősiességet kíván. Gyakorlatban ez azt jelentheti, hogy nagyrészt, vagy majdnem egészen lemondok arról a sokféle fényűzésről, amit már-már szükségesnek tekintettem. Legalábbis addig meg kell ezt tennem, ameddig nem tettem szert elegendő önuralomra, hogy ezeket a dolgokat úgy használjam, hogy ne legyek rabszolgájukká.

A rászorulás érzése

Hogy komoly és gyümölcsöző elmélkedést végezhessünk, úgy kell imánkhoz fognunk, hogy valóban átérezzük: szükségünk van ezekre a gyümölcsökre. Nem elég úgy fordítani figyelmünket a lelki dolgokra, ahogyan valami természeti tüneményt figyelünk meg, vagy egy tudományos kísérletet végzünk. A gondolati imában olyan birodalomba léptünk, amelynek nem mi vagyunk az urai többé, olyan igazságok szemléletét tűzzük ki magunk elé, amelyek felülhaladják természetes megértésünket, s mégis sorsunk titkát tartalmazzák. Isten életébe igyekszünk mélyebben behatolni. De Isten végtelenül fölöttünk áll, jóllehet bennünk van, és létünk ősoka. A Vele való szoros egyesülés kegyelme ugyan olyasvalami, amit imával és jócselekedetekkel elérhetünk - de mégis csak az Ő ajándéka marad.

Az alamizsnát kérő embernek másképpen kell viselkednie, mint aki azt kívánja, ami jogosan jár neki. Ha az elmélkedés nem több, mint lelki igazságok szenvtelen tanulmányozása, az nem mutatja, hogy vágyakoznánk teljesebben részesülni lelki jótéteményekben az imádság gyümölcseként. Úgy kell elmélkedéshez fognunk, hogy belátjuk: szegény a lelkünk, semmink sincs abból, amit keresünk, és mi magunk is nyomorult semmik vagyunk a végtelen Isten színe előtt.

Mintaképünk lehet a példabeszédbeli tékozló fiú. Miután távoli országban elpazarolta örökségét, éhhalál fenyegette; mint disznópásztor még az állatainak vetett hulladékból sem tudott egy keveset szerezni magának. De „magába tért”. Elmélkedett állapotán. Elmélkedése rövid volt és velős. Ezt mondta magában: „Én itt éhen pusztulok, míg otthon apám házában a szolgáknak bőven von mit enniük. Visszatérek hazámba és atyámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, már nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezzenek. Befogadsz-e béreseid közé?”

Az egyházatyák úgy látták, hogy mindegyikünk többé-kevésbé hasonló a tékozló fiúhoz: távoli vidéken éhezünk, messze Atyánk házától. Ez az emberiség közös állapota, mióta a mulandó dolgok rendetlen vágya és az önmagunk dédelgetésére és a bűnre való állandó hajlam száműzte Istentől és a Paradicsomból. Minthogy ténylegesen ez a helyzetünk, és minthogy gondolati imánk utazás az időből az örökkévalóság, a világból Isten felé, következésképpen csak akkor elmélkedhetünk jól, ha legalábbis bennfoglalóan tisztában vagyunk utunk kiindulópontjával.

Ez így vagy amúgy a lelkiélet minden szintjén igaz. A szentek kétségtelenül sokkal élesebben észreveszik a szakadékot önmaguk és Isten között, mint azok, akik állandóan a bűn szélén élnek. Amint haladunk a belső életben, rendszerint mind kevésbé kell külön fölébresztenünk magunkban a számkivetésnek és a lelki szükségnek ezt az érzését. Az Istentől csak homályosan megvilágított léleknek viszont igen kevés fogalma van saját szegénységéről. A legkomolyabb bűnöket egészen ártalmatlannak tartja.

A szokásszerű önelégültség szinte mindig a lelki megrekedés jele. Az önelégült nem érzi többé magában a valódi ráutaltságot, sürgető igényt Isten iránt. Elmélkedései kényelmesek, megnyugtatóak és üres szócséplések. Gondolati imája gyorsan átcsap ábrándozásba, elszórakozásokba, vagy éppen leplezetlen alvásba. Ezért megpróbáltatások és kísértések igazi áldásnak bizonyulhatnak az imaéletben, egyszerűen mert rákényszerítenek az imádságra. Amikor kezdjük fölfedezni, mennyire szükségünk van Istenre, akkor tanulunk meg először igazán elmélkedni.

Timsel

• De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, s amelyen uralkodnod kell? (Ter 4,7)

Az eredeti héber szövegben a TIMSEL (válassz, a döntés rajtad áll) szó áll:

• De ha nem cselekszel helyesen, nem bűn van-e az ajtó előtt, mint leselkedő állat, amely hatalmába akar keríteni, rajtad áll? (Ter 4,7)

         Isteni tulajdonsággal születtünk a világra: szabad akarattal. Ellene mondahtunk a bűnnek, sajnos mondhatunk a Teremtő Istenünknek is már itt a földön és halálunkban is. Választhatunk a szeretet és gyűlölet közt, a menny és a pokol közt. Félelmetes. TIMSEL. Ma élünk, holnap meghalunk, ki tudja.

- Halljuk a történetet, Lee!
A kínai oldalt a tarkójához kapott, és mosolygott.
- Kíváncsi vagyok, meg tudom-e szokni valaha is, hogy hiányzik a copfom - mondta. - Úgy látszik, jobban megszoktam, mint ahogy képzeltem. Igaz, a történetet! Említettem már önnek, Mr. Hamilton, hogy egyre inkább kínainak érzem magam. Így van ön is az ír mivoltával?
- Az ilyesmi jön és megy - mondta Samuel.
- Emlékszik még arra, hogy felolvasott nekünk tizenhat verset a Teremtés Könyve negyedik fejezetéből, és aztán megvitattuk?
- Emlékszem bizony. Pedig jó régen volt.
- Majdnem tíz esztendeje - bólintott Lee.
- Nos, a história az elevenembe vágott, és tanulmányozni kezdtem szóról szóra. Minél többet gondolkodtam rajta, annál mélyebb értelműnek éreztem. Azután összehasonlítottam a rendelkezésünkre álló fordításokat, alig térnek el egymástól. Csak egy hely van, amely megakasztott. Jakab király Bibliája[1] szerint, ott, ahol Jehova megkérdezi Káint, mért haragszik, Jehova azt mondja: „Hiszen, ha jól cselekszel, nem részesülsz-e elfogadtatásban? Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt hever. És rád van az ő vágyódása, de te uralkodni fogsz rajta.” Ez az „uralkodni fogsz” az, ami szöget ütött a fejembe, mert az az ígéret foglaltatik benne, hogy Káin le fogja győzni a bűnt.
Samuel bólintott, és megjegyezte:
- Pedig a gyermekei ezt nem mondhatják el magukról egészen.
Lee kávéját szürcsölte.
- Azután kezembe került az amerikai Standard Biblia egy példánya. Akkor még egészen új volt. És ezen a helyen a fordítás eltérő. Azt mondja: „de te uralkodjál rajta”. Márpedig ez egészen más. Ez nem ígéret, hanem parancs. Most kezdtem csak igazán töprengeni rajta. Kíváncsi voltam, mi lehetett az eredeti szó, amit a szöveg eredeti írója használt, ha módot adott arra, hogy ennyire ellenkező értelemben fordítsák.
Samuel az asztalra tenyerelt, előrehajolt, és szemében kigyulladt a régi fiatalos fény.
- Lee! - kiáltott fel. - Csak nem akarja elhitetni velem, hogy maga héberül is tanult!
- Pedig úgy van - mondta Lee -, és ennek elég hosszú története van. Nem kóstolna egy csöpp ng-ka-pyt?
- Arra a rothadtalma-ízű italra gondol?
- Arra. Mellette jobban tudok beszélni.
- Én meg talán jobban tudok figyelni - mondta Samuel.
Amíg Lee kiment a konyhába, Samuel megkérdezte:
- Ön már hallott erről, Adam?
- Nem. Nekem nem mesélte. Vagy talán nem figyeltem oda.
Lee visszajött kőpalackjával és három kis porcelán csészével - olyan vékonyak és finomak voltak, hogy a fény keresztülcsillant rajtuk.
- Kínai itóka - mondta, és töltött a majdnem fekete italból.
- Jó sok üröm van benne. Elég erős - tette hozzá. – Körülbelül olyan hatása van, mint az abszintnak, ha az ember eleget iszik belőle.
Samuel belekortyolt.
- Szeretném tudni, mért érdekelte magát ez a szócska annyira - kérdezte.
- Hát... úgy gondoltam, az az ember, akiben ez a hatalmas történet megfogant, bizonyára pontosan tudta, mit akart mondani, és szavaiban nem lehetett semmi zavarosság.
- Ön azt mondja: az az ember! Vagyis nem hiszi, hogy isteni könyvről van szó, amelyet Isten írt tintás ujjal?
- Azt hiszem, az elme, amely ezt a történetet ki tudta gondolni, különösen isteni elme volt. Nálunk, Kínában is volt néhány ilyen elme.
- Csak ezt akartam tudni - mondta Samuel. - Szóval maga végeredményben mégsem tartozik a presbiteri egyházhoz.
- Mondtam már, hogy egyre inkább kínai leszek. Hát, hogy folytassam, elmentem San Franciscóba, a családi egyesületünk központi székhelyére. Hallott már erről? Minden nagy kínai család fenntart ilyen központokat, ahol a család bármely tagja segítséget kaphat vagy nyújthat. A Lee család nagyon nagy. Gondoskodik övéiről.
- Hallottam róluk - mondta Samuel.
- Arra a kínai fejszés emberre gondol, aki végigküzdötte a Tong-háborút egy rabszolgalány kedvéért?
- Azt hiszem, igen.
- Hát ez kissé más - mondta Lee. - Én azért mentem oda, mert a családunkban van sok tiszteletre méltó aggastyán, aki nagy tudós. Hajszálpontos gondolkodók. Egy ember éveket tölthet azzal, hogy egyetlen mondat értelmén töpreng egy nagy tudós mondásaiból, akit önök Konfuciusnak neveznek. Gondoltam, találok szakértőt, aki eligazít az én kérdéses mondatom értelmén.
- Nagyszerű öregemberek - folytatta Lee. - Elszívnak két pipa ópiumot délután. Ez az adagjuk, amely kipihenteti és kiélesíti elméjüket. Azután egész éjjel fenn tudnak maradni, és elméjük csodálatosan működik. Azt hiszem, rajtuk kívül nincs ember, aki tudná, hogyan kell az ópiumot okosan felhasználni.
Lee megnedvesítette nyelvét a fekete kotyvalékkal.
- Tiszteletteljesen beterjesztettem problémámat a bölcsek egyikéhez, felolvastam neki a történetet, és elmondtam, mit értek belőle. Másnap este mind a négyen összejöttek, és engem is behívtak. Megvitattuk a történetet. a vita egész éjjel tartott. – Lee nevetett.
- Azt hiszem, kissé fura - mondta. - Annyi bizonyos, hogy nincs sok ember, akinek el merném mondani. Képzeljenek csak el négy öregurat, a legfiatalabb is betöltötte már kilencvenedik évét, amint nekilátnak a héber nyelv tanulmányozásának. Szerződtettek egy képzett rabbit. Úgy tanultak, mint a gyerekek. Nyelvtan, szótár, gyakorlókönyv, tőmondatok. Kár, hogy nem láthatják a héber szavakat, amint kínai tussal és ecsettel papírra festették! Hogy jobbról balra kell olvasni, nem zavarta őket annyira, mint ahogy önöket zavarná, hiszen megszokták a furcsa irányt, ők felülről lefelé írtak. Csupa olyan ember, aki mindent tökéletesen csinál, nem enged a száz százalékból! Gyökeréig hatoltak az ügynek.
- És ön? - kérdezte Samuel.
- Igyekeztem lépést tartani velük, és nem győztem csodálni tiszta elméjük büszke szépségét. Most kezdtem csak szeretni fajomat, életemben először kínai akartam lenni. Minden második héten találkoztam velük, itthon meg, a szobámban lapok százait írtam tele. Megvásároltam minden kapható héber szótárt. De az öregurak mindig előttem jártak. Nemsokára megelőzték a rabbinkat is, aki egyik kollégáját hívta segítségül. Ez tetszett volna önnek, Mr. Hamilton, végigülni ezeket a vitázó és tanácskozó éjszakákat. Azok a kérdések, a vizsgálódások, a gondolkodás szépsége, ó, az a szépséges gondolkodás!
- Két év után úgy éreztük, meg tudjuk közelíteni azt a maga tizenhat versét, a Teremtés Könyvének negyedik fejezetéből. Az én öreguraim is úgy érezték, hogy ez a két szó: „uralkodni fogsz” és „uralkodjál” - igen nagy jelentőségű. És az eredmény, az arany, amit a hosszú bányászat eredményezett, ez volt: „Lehetőséged van rá.” Vagyis: neked megvan a lehetőséged arra, hogy legyőzd a bűnt, hogy uralkodjál rajta. Az öregurak mosolyogtak és bólogattak, és úgy érezték, hogy több évi munkájuk nem volt kárba veszett fáradság. Azonkívül előcsalogatta őket kínai kagylóhéjukból, és most görögül tanulnak.
- Fantasztikus történet! - kiáltott fel Samuel. – Igyekeztem követni, bár meglehet, hogy valahol ellankadtam. Miért olyan fontos ez az egy szó?
Lee keze remegett, amint megtöltötte a finom csészéket. A magáét egyetlen hajtásra itta ki.
- Hát nem érti? - kiáltotta. - Az amerikai Standard Biblia megparancsolja az embereknek, hogy győzedelmeskedjenek a bűn fölött, és ezen az alapon a bűnt egyszerűen tudatlanságnak lehet nevezni. Jakab király Bibliája megigéri, hogy „uralkodni fogsz” a bűnön, ami annyit jelent, hogy az emberek bizonyára győzedelmeskednek majd a bűn fölött. De a héber szöveg a „timsel” szót használja, ami annyit jelent: „lehet”, vagyis választást enged az embernek. Talán ez a legfontosabb szó az egész világon. Arra utal, hogy nyitva áll az út. A felelősséget visszahárítja az emberre. Mert ha igaz, hogy lehetőséged van megtenni valamit, akkor arra is lehetőséged van, hogy ne tedd meg. Érti már?
- Igen, értem. Csakhogy ön nem hisz az isteni törvényben. Akkor mért érzi ezt olyan fontosnak?
- Ah! - sóhajtott fel Lee. - Ezt már régóta szerettem volna megmondani önnek. Sőt, előre vártam ezt a kérdését, és jól felkészültem rá. Minden írás, amelynek hatása volt az embermilliók életére és gondolkodására, fontos. Márpedig sok millió ember tartozik különféle egyházakhoz és szektákhoz, aki parancsnak érzi az „uralkodjál” igét, és minden igyekezete arra irányul, hogy engedelmeskedjék. Viszont vannak milliók, akik predesztinációnak érzik az „uralkodni fogsz” igét, és így mindegy, mit tesznek, mit sem változtat azon, aminek be kell következnie. Ám mit jelent az, hogy „megvan a lehetőséged”? Ez teszi az embert igazán naggyá, ez ruházza fel az istenek méreteivel, mert minden gyengeségében és mocskában, még a testvérgyilkosságban is rendelkezésére áll a nagy lehetőség, a választás lehetősége. Megválaszthatja útját, átküzdheti magát az akadályokon, és győzhet! Lee hangja most szárnyalt, valóságos diadalének volt.
- Maga hiszi ezt, Lee? - kérdezte Adam.
- Igen, hiszem. Könnyű dolog lustaságból és gyengeségből minden felelősséget Isten nyakába varrni, mondván: „Nem tehetek róla, utamat előre megszabták.” De gondolja csak el, milyen dicsőséges a választás! Ez emeli az embert emberré. Egy macskának nincs választása, a méh nem csinálhat mást, csak mézet. Ebben nincs semmi isteni. És ha éppen tudni akarja, azok az öregurak, akik szelíden siklanak lefelé a halálba, új érdeklődéssel fordulnak az élet felé, nincs kedvük meghalni.
- Csak nem akarja azt mondani - kérdezte Adam -, hogy ezek az öreg kínaiak hisznek az Ótestamentumban?
- Ezek az öregemberek hisznek minden igaz történetben – felelte Lee -, és amikor egy történetet hallanak, felismerik, ha igaz. Szigorú kritikusai az igazságnak. Tudják, hogy ez a tizenhat vers az emberiség sűrített története minden kor, minden kultúra és minden faj számára. Nem tudják elhinni, hogy egy ember tizenöt és háromnegyed versben igazságot mondjon, azután egyetlen igével hazudjon. Konfucius megmondja az embereknek, hogyan éljenek, ha azt akarják, hogy életük jó és sikeres legyen. De ez itt, ez már lépcső, amelyen fel lehet kúszni a csillagokhoz. - Lee szeme ragyogott. - Ezt sohasem lehet elveszíteni. Kihúzza a talajt a gyengeség, a gyávaság, a tunyaság alól.
Adam megjegyezte:
- Nem értem, hogy tudott főzni, rólam gondoskodni, a gyermekeket felnevelni, és még ezzel is foglalkozni!
- Magam sem értem - felelte Lee. - De délután elszívom a két pipámat, se többet, se kevesebbet, miként öregapáim. És érzem, hogy ember vagyok. Érzem, hogy egy ember nagyon fontos valami, talán még egy csillagnál is fontosabb. Ez nem teológia. Semmi hajlamom az istenkedéshez. De új szeretet lobog bennem egy csillogó, pompás szerszám iránt, amit emberi léleknek neveznek. Bűbájosan szép és egyedüli a maga nemében, nincs párja az egész világegyetemben. Mindig újra meg újra támadják, de sohasem tudják elpusztítani, mert „megvan a lehetőséged”.
_____________________________________
[1] A Bibliának ez az angol forditása 1611-ben, I. Jakab király uralma alatt jelent meg, és azóta is hivatalos fordításnak tekintik.

 (Részlet John Steinbeck: Édentől keletre c. könyvéből, 24.fej.)

S. Maria della Bruna

         A hagyomány szerint az Istenanya ikonjai is csodás eredetűek: az orvos és festő Lukács evangélistának adatott meg a lehetőség, hogy háromszor is megfesse a Szűz arcmását, még Mária életében, Pünkösd után, a Szentlélekkel eltelve. Mária három “arcképe” lett természtesen a Mária-ikonok három ikonográfiai alaptípusa.
          A Hodigitria (az “Útmutató”, aki az életet mutatja meg). Így hívták Bizáncban azt a Mária-ikontípust, amelyen az Istenanya a karján tartja a gyermeket, és a kezével rámutat, mivel ő “az út, az igazság és az élet”. Ez ünnepélyes, fenséges ábrázolás, amelyben a gyermek Jézus, akit felnőtt vonásokkal ábrázolnak (ez az isteni bölcsességnek és már beteljesedett sorsának, szenvedésének és halálának a jelképe), az egyik kezében a törvénytekercset tartja, a másikkal áldást oszt.
         Az Orans az az ikontípus, amelyen az Istenanyát szemből ábrázolják, karját az égre emeli könyörgő mozdulatokkal, tekintetét a hívők felé fordítja, felszólítva őket arra, hogy bízzanak Krisztusban, akinél ő is közbenjár az emberiségért. (Ez a típus most nem témánk.)
         Az Eleusza, azaz a “Meghatódott Istenanya”. Ez a kép az anyát és isteni fiát szoros, de gyöngéd ölelésben ábrázolja. A hagyomány szerint ebben a gesztusban azt a pillanatot örökítik meg, amikor az isteni gyermek felfedi anyjának a a halál és a feltámadás misztériumát; Mária arcán , a fény és árnyék ellentétében, szomorú és töprengő, megdöbbenéssel teli tekintetében ott tükröződik a fájdalom, a szeretet és az isteni akarat békés elfogadása.
         A Hodigitrián még erősen érződik az ókori, főleg egyiptomi hatás. Gondoljunk csak a fáraó szobrok időtlen, ünnepélyes, ám merev ábrázolásaira. Az Eleusza sokkal emberközelibb, élettel telibb. Mára a korai századok - legkésőbb a III.-IV. század - az ikonográfiájában lassanként megváltozott anya és gyermek kapcsolatának szigorú felfogása, teret engedve a gyöngéd együttlét ábrázolásának. Így váltak egyre ismertebbé az Istenszülőt a gyermekkel ábrázolt bensőségesebb, melegebb képek, a fenséges, ünnepélyes “Hodigitriákkal” szemben. A görög nyelvben ezt az ábrázolást “Eleusza”-nak, “Irgalmasságot ajándékozó”-nak nevezték. Oroszországban viszonylag későn kapta meg ez az ikontípus az “Umilenyije” (elérzékenyülés, meghatódottság) nevet, amely a bensőségességre, az anya és gyermeke gyöngéd érzelmeinek kifejezésére utal.

         Gondoljuk csak meg, hogy a Kármel hegyétől nem messze van Názáret, a lábainál az egyik legfontosabb kikötő város, s fontos kereskedelmi út haladt át rajta. A lelkivezetés szempontjából is a legnagyobbszerűbb hely, hiszen csendes, nyugodt, elvonult, mégis az élet lüktetéséhez rendkívül közel. Tehát: Názáret, Illés szellem, kikötő és kereskedelmi út, központi fekvés, csendes béke és elvonultság, útmutatás és gyöngédség... A többit már a kedves olvasóra bízom, hogy az imádság csendjében összeálljon benne a kép, vajon mit üzenhetett a kor emberének ez a kegykép, amivel oly erős vonzerőt gyakorolt megannyi Isten és a békesség után vágyódó, vagy vezekelni akaró szívre.
         Az első Kármel-hegyi remeték egy ősrégi kis kápolna köré csoportosultak, Szűz Mária oltalma alá helyezve magukat. Minden bizonnyal már akkor tulajdonukban volt egy Mária-ikon, amelyet tisztelettel öveztek s éppen ősi mivolta miatt azt is - a bizánci hagyomány szerinti festő evangélistának - Szent Lukácsnak tulajdonították. Amikor az iszlám előrenyomulása miatt menekülésre kényszerültek, s Európa szerte sorra alapították kolostoraikat s építették templomaikat, Nápolyban a S.Maria del Carmine templom apszisában ma is tisztelt 1300 körüli 110x180 cm méretű, temperával festett fatáblaképet helyeztek el s ezt az ikont “S. Maria della Bruna” - nak nevezték, ráruházva az ősi eredeti jellegzetességeit, mely esetleg egy korábbi, ma már számunkra ismeretlen ikont

feltételez. A rendi tradíció szerint magáról Kármel-hegyéről hozták Nápolyba a szent hegy remete-szerzetesei. Az 1500-as jubileumi szentévben a nápolyi zarándokok kegyes kegyképüket processzióval vitték Rómába, ahol csodás események történtek az ikon kultuszának kapcsán, s attól kezdve még inkább elterjedt a nápolyi Kármel kegyképének tisztelete. A S. Maria della Bruna ikonográfiai típusát nem könnyű meghatározni, ugyanis a bizánci Istenszülő ikonok közismert változatai közé egyértelműen nem sorolható be, mivel több típust egyesít. A Hodigitria típusból ered a Pelagonitissza jellegzetességeivel, a gyermek Jézus - zsáner jellegű - ölelő gesztusa az Eleusza típust érzékelteti, amelyet éppen ezen bizantikus, keleti ikonok népszerűsítettek az itáliai protoreneszánsz művészet Madonna ábrázolásain. A bizánci Mária-típusok legújabb kutatása szerint a Kármelhegyi Boldogasszony ezen ősi típusa az Episzkepszisz nevezetű ikonok közé sosrolható. A hazánkban illetve a történelmi Magyarországon elterjedt barokk-kori másolatok, változatok, nem közvetlen filiációi a nápolyi vagy római ikonoknak, hanem a bácsi Szent Józsefről elnevezett templom kegyképének közvetítésével készültek. Eme kegyképen két olyan jellegzetesség látható, amelyet sem a nápolyi, sem a római változaton nem találunk. Az egyik: Szűz Mária vállán a feltűnően kiemelkedő csillag tizenkét lángnyelvvel övezve, a másik fontos jellegzetesség, annak legsajátosabb ismertető jegye” a Szűzanya jobbjában a skapuláré, illetve számtalan képen, a “szombati kiváltság” ábrázolása a tisztítótűzzel.

 (Forrás: Kármel, 2001. augusztus - szeptember, a nápolyi “Santa Maria del Carmine” bazilikáról a képek a netről)

Az elmélkedés: aktív magatartás és egyesülés

Folytassuk Thomas Merton kis könyvének sorozatát:-)

Avilai Szent Teréz a belső ima útját magyarázva, az okoskodó elmélkedésről mondja:

• Visszatérve tehát azokra, akik sokat elmélkednek, én azt mondanám, hogy akármennyire érdemszerző legyen is, ne fordítsák egész idejüket elmélkedésre.(...) Tegyük föl, hogy a kínszenvedésnek egyik részletéről elmélkedünk, mondjuk arról, amidőn az Úr ott állt az oszlophoz kötözve. Az értelem kutatja és fontolgatja az okokat és körülményeket, amelyek megvilágítják Ő Szent Felségének nagy fájdalmait és kínjait, ebben a teljes elhagyatottságában; és sok egyéb dolgot, amelyet ez a lelki tehetség, működésével mindebből levonhat. Ha az illető tudós ember, akkor csak kezdje, folytassa és fejezze is be mindig ezzel az imádkozási móddal, mert ez a lehető legjobb és legbiztosabb út, mindaddig, amíg az Úr föl nem emeli más, még pedig a természetfölötti ima színvonalára. Azt mondtam, hogy tegyen úgy mindig. Megjegyzendő azonban, hogy sok olyan lélek van, akinek nagyobb hasznára szolgál, ha másról elmélkedik, nem pedig a kínszenvedésről. Mert amint sok lakás van az égben, úgy sok út is vezet oda. Egyeseknek az való, hogy a pokolról elmélkedjenek, mások számára megfelelőbb tárgy a mennyország, olyannyira, hogy a pokolnak még a gondolata is lesújtja őket. Vannak, akiknek annyira gyöngéd a szívük, hogy nagyon szenvednek, ha folyton az Úr kínszenvedéséről kell elmélkedniük; ellenben fellélegzenek, és nagyobb hasznukra van, ha Istennek hatalmát és nagyságát szemlélik a teremtményekben, vagy pedig fontolgatják irántunk való végtelen szeretetét, amely mindenben megnyilvánul. Ez is kitűnő módszer. De azért ne mellőzzük soha hosszabb időre Krisztus Urunk életét és kínszenvedését, mert végre is ez a maradandó forrása üdvösségünknek.

A misztikusok, és Thomas Merton szerint is "minden kegyelem a Kereszten függő Krisztus átdöfött oldalából árad":

      A gondolati imát tárgyaló írók gyakran hangsúlyozzák, hogy az elmélkedés gyümölcsei legyenek meghatározott erények és más közvetlen, gyakorlati eredmények. Nagyon igaz, hogy az elmélkedés célja gyakorlati: világosságot kell árasztania cselekedeteinkre, hogy valamennyi gyümölcsöző legyen az Istennel való közösségben. Az elmélkedést ezért két célhoz való viszonyában vizsgálhatjuk; egyik elvezet a másikhoz. Gondolati imánk közvetlen célja lehet az, hogy megértsünk egy meghatározott igazságot, eltökéljük, hogy így és így cselekszünk, megoldjunk valami lelki problémát; mindez előkészít bennünket egy bizonyos egészen határozott kegyelem befogadására, amely napi kötelességeink gyakorlati megvalósításához szükséges.

      De minden gondolati ima végső célja a közösség Istennel. Persze teljesen igaz, hogy az elmélkedés egy közvetlen, gyakorlati célra készít föl bennünket a földön, szem előtt tartva Istennel való jövendő égi egyesülésünket. Itt azonban azt szeretném hangsúlyozni, hogy minden elmélkedés, a gondolati ima minden aktusa, még ha valami közvetlen gyakorlati célja van is, közvetlen összeköttetésbe kell, hogy hozzon bennünket Istennel. Ez az elmélkedés igazi gyümölcse. Minden más közvetlen gyakorlati cél másodlagos, alá van vetve ennek az egy elvnek és mindennél jelentősebb célnak.

      Vegyünk egy példát. Tegyük fel, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak szenvedéseiben tanúsított türelméről elmélkedem. Éspedig közvetlen gyakorlati célból: nehéz helyzettel állok szemben, és ez segíteni fog a türelem gyakorlásában. Belső látásom a Megváltóra összpontosul, aki harag vagy megvetés, neheztelés vagy zavar nélkül, hallgatagon és a legnagyobb belső nyugalommal fogadta a legsúlyosabb igazságtalanságot és hálátlanságot, nem is szólva a keserves testi és erkölcsi szenvedésről. Látom, hogy képes volt mindezt minden ember iránti tiszta és önzetlen könyörülettel elviselni, azokat is beleértve, akik halálra adták.

       Azt is be fogom látni, hogy amikor így cselekedett, nemcsak tisztes távolságból csodálandó példát hagyott rám. Keresztségi fogadalmam erejében köteles vagyok követni ezt a példát, és valamelyest utánozni magamban az Ő türelmét, szelídségét és nyugalmát a szenvedés idején. Maga Jézus mondotta: „Aki nem veszi fel keresztjét és nem követ engem, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14,27).

       Azért mindezt látva, akaratom egész erejével kívánni kezdem, hogy saját megpróbáltatásaimban, amennyire tőlem telik, ugyanezt a türelmet gyakoroljam. Viszont ismerem lelkem gyöngeségét és tökéletlenségét és a szorongató támadásokat, tehát mindenekfölött komolyan és alázatosan fogok imádkozni kegyelemért, hisz anélkül nem remélhetem, hogy valaha is legyőzöm türelmetlenségemet, lobbanékonyságomat, erőszakosságomat és önhitt hajlandóságomat mások megítélésére és megbüntetésére.

      Az ilyen elmélkedés közvetlen gyakorlati célra irányul. Célja a türelem gyakorlása. Azt a kegyelmet keresi, amely elég erőssé fog tenni, hogy szelíd legyek. A szelídség és a rossznak való nem erőszakos ellenállás az erősség legmagasabb fajtáját követeli meg, olyan erőt, amely csakis Krisztus keresztjéből áradhat rám! Ha jól végzem, elmélkedésem a türelem erejének növekedésében gyümölcsözik. Türelmem segítségével úgy viselem el a megpróbáltatásokat, hogy lelkem megtisztul sok tökéletlenségtől és a kegyelem sok akadályától. Megtanulom jobban felismerni magamban a harag forrásait. Így növekedni fogok a szeretetben, és minthogy a szeretet a természetfölötti érdem forrása, nagyobb fokú egyesülést érdemlek ki Istennel a mennyben.

      Természetesen itt a földön is szeretetteljesebb és erényesebb leszek. De ez még nem az, amit az elmélkedés végső célján értek. Az elmélkedés végső célja: bensőségesebb közösség Istennel, nemcsak a jövőben, hanem itt és most!

      Ezért ahhoz, hogy igazán mély és érett elmélkedést végezhessek Krisztus szenvedéséről, lelkileg azonosulnom kell Vele szenvedésében. Emlékezzünk arra, mit föntebb mondottunk Krisztussal való egyesülésünkről a szentmisében és főleg a szentáldozásban. XII. Piusnak a liturgiára vonatkozó szavait éppen olyan jól lehet alkalmazni a keresztény elmélkedésre: az a szerepe, hogy „létrehozza szívünkben az isteni Megváltó hasonlatosságát a Kereszt titka által”.

       Persze nem arról van szó, hogy sohasem szabad más titokról elmélkednünk, mint a passióról. De minthogy minden kegyelem a Kereszten függő Krisztus átdöfött oldalából árad, az ő szenvedése ténylegesen Istennel való egyesülésünk és természetfölötti átalakulásunk kiérdemlője és hatékony elve. Világos ez Szent Pál efezusi levelének 2. fejezetéből, ahol az Apostol kimondja: Krisztus a Kereszten helyreállította a békét ember és ember, valamint az emberiség és Isten között. Krisztus valóban magára vette minden ellenségeskedésünket, és „megölte” őket önmagában a kereszten, úgyhogy „Ő a mi békénk”, és benne mind egyek vagyunk ugyanazon Lélekben az Atyaistennel (Ef 2,11-22). Krisztus keresztje és feltámadása a keresztény misztikának kétségtelenül legbensőbb középpontja.

       Ez a nagy teológiai igazság szükségtelenné teszi, hogy sokáig keresgéljük, miben álljon „közösségünk” vagy „azonosulásunk” Jézussal a gondolati imában. Ez a közösség nem csupán lélektani azonosulás, érzelmi szimpátia dolga, nem annyi, hogy szívünkben fölkeltjük mindazt az érzést, amiről azt képzeljük, hogy a Megváltó érzései voltak a kereszten. Nem is egyszerűen erkölcsi közösség, amelyben értelmünkkel és akaratunkkal igyekszünk létrehozni magunkban az Ő erkölcsi beállítottságát. Egyesülésünk Jézussal lelki jellegű, és sok esetben szentséginek, vagy csaknem szentséginek is kellene lennie.

       Azt értem ezen, hogy a kegyelem ill. a szeretet rendjében lévő egyesülésről vagy azonosulásról van szó. A kegyelem mindenekfölött az imádsággal, a szentelmények és szentségek használatával jut el hozzánk. A „csaknem szentségi” kifejezést olyan helyzetekre való tekintettel használtam, amikor gondolati imánk előmozdítja és fejleszti bennünk a szentségek gyümölcsöző vételét, vagy pl. olyan szentelmények segítségével elmélkedünk, mint a Biblia, a keresztút vagy a szentolvasó.

       A kegyelem a természetfölötti és a lelki élet elve. Isten fiaivá tesz bennünket. Vagyis azt eredményezi, hogy lelkileg magából az isteni életből élünk. Ez az isteni élet lelkünkben nem csupán szókép. Az élet élettevékenységekben jut kifejezésre. A kegyelem természetfölötti élete nemcsak életet önt Krisztus Titokzatos Testének egész szervezetébe, hanem minden eleven tagjában az erény tevékenységeit és a szemlélődés életét hozza létre, ez pedig Isten különleges jelenlétének megnyilvánulása a lélekben.

      Már most ez a kegyelmi élet nem más, mint Krisztusnak, Isten egyszülött Fiának az élete. Krisztus szenvedésének érdemei által Isten életében osztozunk. Szenvedésében és halálában való titokzatos részvételünkkel Isten fogadott fiaivá leszünk, úgy, amint ő Istennek természet szerinti Fia. Fogadott fiúságunk abban az isteni életben merül el, amelyet Jézus, mint a legfölségesebb Szentháromság második Személye saját jogán birtokol. Szent Tamás azt tartja, hogy Krisztusnak, mint a Titokzatos Test „Fejének” hatalmában áll kegyelmet árasztani a Test minden tagjába. És ez nemcsak teológiai vélemény. Az Egyház tanítása, hogy Jézus csakugyan állandóan küldi a kegyelem életadó áramait minden vele egyesült lélekbe.

       Ez az igen rövid vázlat is elég ahhoz, hogy mindenki megérthesse azt az egyetlen nagy elvet, amelyen a szemlélődő imában Krisztussal való azonosulásunk fordul. Íme az elv: Krisztus Titokzatos Testének minden tagjában valóságosan megvan Krisztus isteni élete, és „titokzatosan” azonosulnak Vele a szó tág értelmében. Ezt az azonosulást a keresztség fölvétele, vagy pedig a tökéletes szeretettől éltetett hit vagy bűnbánat bármelyik aktusa hozza létre. Az azonosulás valóságos, és tulajdonképpen ez a mi természetfölötti életünk. De mi ennek nem vagyunk tudatában. Az az azonosulás tehát, amelyet a gondolati imában igyekszünk megvalósítani, t u d a t o s realizálása annak az egységnek, amelyet a kegyelem már valóságosan létrehozott lelkünk és Isten között. 

       Ez a gondolati ima titka, és ez a szemlélődés titka is. Ha gondolati imánk nem mozdítja elő, hogy ráébredjünk Istennel való egységünkre, Tőle való tökéletes függésünkre lelkiéletünk minden lényeges tevékenységében, és az ő állandó szerető jelenlétére lelkünk mélyén, akkor nem érte el azt a teljes hatást, ami a célja. Szemlélődő lelkek rendszerint különösen vonzódnak Isten bennük való jelenlétének gondolatához, vagy valami más formában köti le őket annak tudata, hogy Ő közel van legbensőbb valójukhoz. Olyan kegyelem ez, amelyet - bár a lelkiéletben egészen normális dolog - nem mindenki kap meg. De még azoknak is, akikben nincs meg ez a különös vonzalom, be kellene látniuk: gondolati imájuk szerepe az, hogy valamiképpen tudatos közösségbe hozza őket Istennel, természetes és természetfölötti életük forrásával és a bennük lévő minden jó ősokával.

Ma reggel negyed kilenckor

Csak gyermekkoromban láttam még ilyen gyönyörűt...