Láttam a mennyországot!

         Azt mondják, hogy egyszer egy faluban egy gyermek éjszaka a mennyországról álmodott. „Anya! Anya! Hol van a Mennyország? “- kérdezte a gyermek türelmetlenül másnap reggel, ahogy felébredt. De az anyának, szegény anyának nem volt ideje. Annyi sok munka volt a háztartásban! És akkor elment az apjához megkérdezni. - Nem tudom... keresd meg egyedül - mondta fáradtan, és továbbment. „Hol? Hol van a mennyország?” - kérdezte a gyermek majdnem sírva a falubeliektől. De az embereknek nem volt idejük rá, siettek. - Milyen rossz a világ... - mondta magában a gyermek.
         „Hogy megtaláld, el kell hagynod ezt a falut... - szólította meg egy öreg, aki régóta figyelte a gyereket. És ott a pusztában, egy napnyi járásra találsz egy embert, aki egyedül él egy kunyhóban. Ő majd megmondja neked, hol van a mennyország”.
         Amint mondta úgy is tett. Másnap reggel, amikor a szülei még nem keltek fel, egy tarisznyába elemózsiát rakott, és lopva elindult az alvó házak között a pusztába. Hamarosan felkelt a nap, és a gyereke léptei után falut elborította homok. Ment mendegélt, és ahogy beesteledett, egy kunyhó bukkant fel a pusztában. Nagy volt az öreg csodája, aki sok éven át ott élt. „Hát téged mi szél fújt erre, te gyermek”- faggatta az öreg a kis utazót. – „Szeretném megtalálni a Mennyet - válaszolta a gyermek -, és valaki azt mondta, te tudod, hogyan lehet odaérni.” Az öregember csendesen rámosolygott, majd azt mondta: „Most falatozz és aludj, fáradt vagy. Holnap hajnalban együtt megyünk a Mennybe “.
          Az éjszaka gyorsan elmúlt. Ezúttal a kisfiú nem álmodott. Valójában nem is aludt, nyitott szemmel várta a reggelt. Az öreg tudta. Kora hajnalban útnak indultak, és estefelé a gyerek látta, hogy a pusztában néhány kőfal és egy nagy épület magasodik, kereszttel a tetején. „Mi ez?”, - kérdezte a gyerek. „Ez egy kolostor - mondta az öregember. Innen kezdődik a Mennybe vezető út.” És a kolostor öregje, mert az volt, befogadta a kisfiút, aki semmit sem tudott a kolostori életről. „Mit fogok itt tenni?” - kérdezte a gyerek. „Egyelőre takarítasz, sepregetsz, később meglátjuk.” Telt az idő, a gyermek türelmes és szorgalmas volt.
         De egy szép nap, hosszú idő után, a kolostor öregje váratlanul megkérdezte: „Hogy megy a munka, hogy vagy?” „Nagyon jól – felelte a gyerek, - mindenem megvan.” Elhallgatott. Az öreg érezte a zárkózott csendet, és folytatta: „Úgy tűnik, valamit rejtegetsz a lelkedben, hogy így hallgatsz. Mondd meg becsületesen, hiányzik neked valami ?” „Nekem... semmi, szólt a gyerek nagy későre, de abban a nagy épületben van egy Testvér, szakállas, mint a többi testvér, keresztre feszítve, és nem tud mozogni, és senki nem visz neki enni. Miért nem jön el Ő is velünk enni? “, majd fürkészően feltekintett az öregemberre. Az öreg pap úgy érezte, hogy most csendben kell lennie, hagyta, hogy a csend beszéljen. „Igen, igen, ez az ő penitenciája, mert nem sepregetett úgy, ahogy kell, nem takarított megfelelően “, szólalt meg egy szerzetes, aki a közelben állt és hallotta a beszélgetést. A Csend Angyala, aki alighogy a gyerek vállára telepedett, eltűnt. „Odakerülsz te is, ha nem megfelelően dolgozol” - mondta a szerzetes hangja.

         Egyszerre, így szól a történet, a jó bűn beférkőzött a gyermek szívébe. Ez volt az első lépés a menny felé, amit szeretetnek hívnak.
         Később estefelé, a kisfiú észrevétlenül beosont a kolostor konyhájába, ennivalót lopott, és anélkül, hogy bárki is észrevenné, bement a templomba és letette a kereszten függő Testvér lábához. – „Gyere, egyél! - mondta, aggódva tekintgetve jobbra-balra. Gyere, ezt senki sem tudja!” És a Testvér leereszkedett. Mosoly volt az ajkán, és a megnyugtatóan simogatta meg a kisfiú homlokát, aki nem vette észre, hogy az egész templom megtelt soha nem látott fénnyel, és az ajtók maguktól bezáródtak.
         Aztán, mintha régi-régi ismerősök lettek volna, nevetni kezdtek és tréfálkozni, ahogy még soha életében. Annyira boldog volt a kisfiú, végre talált egy barátot!

         De nem tudta, hogy fellépett a Menny második lépcsőfokára, neve: barátság.
         Ahogy teltek a napok a kolostorban, a többi testvér elkezdte egymástól kérdezgetni: Hol van a kisfiú? Mit csinál? Esténként miért hiányzik mindig közülünk? Akkor, kíváncsiságból, elindultak megkeresni az egész kolostorban. Csak a templomot nem ellenőrizték; végül oda is elértek, s akkor, meglepetésükre először nem tudták kinyitni az ajtókat. Megpróbáltak benézni a kulcslyukon keresztül, és ebben a pillanatban egy erős fény vakította el őket. Nem tudván mit kell tenniük, ott maradtak megijedve a templom vastag falainál késő éjszakáig, míg a kisfiú kijött. „Te mit csináltál odabent?”, és mint egy fekete madárraj úgy vették körül. „Nem, nem tettem semmit - mondta a kisfiú remegve. „Hazudsz! Mondd, mit csináltál?” kérdezték a dühös szerzetesek. „Ételt loptam és bevittem a Testvérnek, aki ott ül a kereszten”, mondta a gyermek megijedve. „Milyen Testvér?” kérdezték elképedve a szerzetesek. „Hát Ő, aki oda van kötözve a kereszthez, és senki nem ad neki enni.” „És mit csinált a Testvér?” kérdezték összezavarodva a szerzetesek. „Felkelt és evett” válaszolta egy szuszra a gyerek.
         És abban a pillanatban, mindenki a gyermek körül térdre esett. Nagy félelem fogta el a kolostor vénét, miután mindezt meghallotta.
         Az apát remegve és a könnyek közt kérte a gyereket: „Mondd meg a Nagy Testvérnek, hogy fogadjon engem is az asztalánál...” „Megmondom – felelte a gyermek boldogan, de most már vihetek neki ételt a konyháról?” „Igen, amennyit csak kívánsz” - válaszolta remegve az apát.
         És az est ismét leszállt a kolostorra, a gyerek, ezúttal a konyhából vett étellel sétált vidáman a templomba. „Gyere, egyél!” kiáltotta boldogabban, mint valaha. És a Nagy Testvér újra leszállt a keresztről, megsimogatta a kisfiút, és a templom megtelt fénnyel. A szokásos módon az ajtók bezáródtak. Aztán mennyi tréfa és mennyi öröm vette körül kettőjüket! De a nevetés könnyei közben a kisfiúnak eszébe jutott az apát kérése. „Testvér, az a nagyapa, innen a kolostorból, azt mondta, szeretné, ha fogadnád az asztalodnál őt is”
         És most először az idős Barátja elszomorodott. Valahová elnézett a földre – „Látod ezeket a morzsákat az asztalon? –szólalt meg későre a Nagy Testvér Sokkal kevesebb, mint az ő bűnei... Nem jöhet.” „Nem jöhet?” csodálkozott a gyermek. „Nem” válaszolta röviden a Testvér.
         Aztán megint nevettek, és tréfálkoztak. Később a gyermek búcsút vett a Nagy Testvértől, elindult az apát cellájához, aki remegve várt rá. „Mit mondott a Testvér?” - kérdezte elszorult torokkal. „Azt mondta, nem tud fogadni” válaszolta a gyerek. „- Miért? - kérdezte a megrémülve az apát.” „Azt mondta nekem, hogy sokkal több bűnöd van, mint az asztalról lehullott morzsa.”
         És akkor az apát térdre esett, zokogva sírt. „Mondd meg Neki, hogy bocsásson meg nekem, mondd meg, hogy teljes szívemből kérem, bocsásson meg nekem!” Kétségbeesve kapaszkodott a kisfiúba. Meglepődve nézett le rá, és azt válaszolta” „Nos, én holnap újra megkérem.”
         Kemény éjszaka várt az apátra! Hánykolódás és a bűnbánat nyögései! A kisfiú azonban csendesen aludt. És ismét felvirradt a nap a kolostor szokásos teendőivel. De mindenki csak tetette a munkát. Várták az estét, mert tudták, elhozza a megbocsátást. „Vihetek ételt?” kérdezte ártatlanul a gyermek a konyhában. „Vihetsz,” felelte a szerzetes, reszkető kézzel töltve meg az edényt. Majd kis lépésekkel, nehogy kiborítsa a túlcsorduló ételt, a gyermek ismét elment a templomba: „Gyere enni!” mondta a Nagy Testvérnek, „Gyerünk!” válaszolta Ő elindulva feléje.
         Mennyi játék, móka! Akkor a nagy vidámság közepett a gyermeknek hirtelen eszébe jutott: „Az apát arra kért, bocsáss meg neki... És fogadd őt is az asztalnál.” Szomorúság lett közöttük. Ezúttal a kisfiú szó nélkül ránézett az asztalon a kenyérmorzsákra, mintha még több lett volna. „Megértem... nem lehet ...” „Igen, nem lehet” – válaszolt a Nagy Testvér.

         Majd a jó bűn ismét beférkőzött a kisfiú szívébe és merész lett. „De Te nem gondolod, hogy most az ő irgalmából eszel?” Mondta bátorsággal, most első alkalommal a gyermek. És idősebb Barátja lelke megrendült, újra látta a gyermek jó szívét. „Jól van, mondta hosszas csend után a Nagy Testvér, mondd meg neki, hogy nyolc nap múlva fogadom az asztalomnál...”
         Mennyire örvendett a kolostor apátja, amikor késő este a gyermek közölte vele! És a nyolc nap eltelt. Az öreg apát számára böjtben és imádságban, és főleg bűnbánatban. A nyolcadik napon kora reggel megszólaltak a harangok. „Miért?” kérdezte értetlenül a gyermek. „Az öreg apát elment az Úrhoz,” válaszolták a szerzetesek, akik már a temetésére készülődtek.

         És akkor a gyerek látta.
         Látta, amint a Nagy Barátja asztalánál ott ült boldogan, könnyekkel a szemében, maga az apát. Együtt ettek. Az asztalon nem volt több kenyérmorzsa. A Megváltó megbocsátott neki. „Láttam mennyországot! - kiáltozta boldogan a gyermek a kolostorban. Láttam a mennyországot!” ismételte minden egyes szerzetesnek külön-külön. – Ez lehetetlen! - kiáltották. Hogy néz ki?” „Megbocsátással teljes! - suttogta a gyerek.”

Forrás:

Dan Puric - Despre omul frumos

Homo deus

Felirat hozzáadása

       Rég olvastam ennyire lenyűgöző könyvet a jövőnkről. Az írónak jó a humora, és megfelelően tudja tálalni mondanivalóját.
         A Homo sapiens tovább fejlődik, nincs megállás. És az új vallás az algoritmusok vallása lesz.
Nem mindenben értek egyet a szerzővel (ami Istent érinti különösen nem).
         Idézetek a könyvből:

         "A harmadik évezred hajnalán az emberiség felébred, nyújtózkodik és megdörzsöli a szemét. Agyában még ott motoszkálnak egy szörnyű rémálom foszlányai. „Valami szögesdrót volt benne, meg gombafelhők. Na, mindegy, csak álom volt.” Az emberiség kimegy a fürdőszobába, megmossa az arcát, szemügyre veszi a ráncait a tükörben, aztán kávét főz, és kinyitja a határidőnaplóját. „Na, nézzük, mi van mára.”
         A lista élén évezredeken keresztül változatlanul ugyanaz állt. A 20. századi Kína, középkori India és az ókori Egyiptom lakóit három fő probléma foglalkoztatta: az éhezés, a járványok és a háborúk. Az emberek nemzedékről-nemzedékre számtalan istenhez, szenthez és angyalhoz imádkoztak, temérdek eszközzel, intézménnyel és társadalmi rendszerrel álltak elő - mégis milliószámra hullottak az éhínség, a ragály és az erőszak miatt. Számos gondolkodó, politikus jutott arra a következtetésre, hogy az éhezés, a járvány és a háború minden bizonnyal szerves része az isteni tervnek vagy a mi tökéletlen természetünknek, és az idők végezetéig sem szabadíthat meg tőlük semmi.
         A 3. évezred hajnalán azonban az emberiség döbbenetes felismerésre ébred. A legtöbb ember nemigen gondol bele, de az elmúlt néhány évtized során sikerült valamennyire megzaboláznunk az éhezést, a járványokat és a háborút. Teljesen persze egyik problémát sem tudtuk megoldani, de felfoghatatlan és irányíthatatlan erőből kezelhető kihívássá változtak. Nem kell többé semmilyen istenhez vagy szenthez imádkoznunk, hogy megszabadítson tőlük. Jól tudjuk, mit kell tennünk, hogy elejüket vegyük - és rendszerint sikerrel is járunk.
         Persze előfordulnak még látványos kudarcok is; ezeket azonban már nem intézzük el egy vállrándítással, és azzal, hogy „így működik a mi tökéletlen világunk”, vagy „ez Isten akarata”. Ehelyett, amikor mindenek dacára éhezés, járvány vagy háború tör ki, úgy érezzük, hogy valaki elszúrt valamit, vizsgálóbizottságot állítunk fel, és megfogadjuk, hogy legközelebb jobban csináljuk. "

         Éhezés
         "Az elmúlt száz év technológiai, gazdasági és politikai vívmányai egyre erősödő biztonsági hálót vontak az emberiség és a biológiai szegénységi küszöb köré. Egyes vidékeken még most is időről időre kitör tömeges éhezés mára azonban már ez a kivétel, és szinte mindig a politika okozza, nem pedig természeti katasztrófa. Természeti okokból fakadó éhínség ma már gyakorlatilag nincs a világon, csak politikai eredetű. Ha az emberek Szíriában, Szudánban vagy Szomáliában éhen halnak, az azért van, mert egyes politikusok így akarják."

         Járványok 
         "Az emberiségre néhány évtizedenként lesújtó „járványcunamik” mellett a kisebb, de gyakoribb fertőzéshullámok is milliószámra szedték áldozataikat minden évben. Az immunitással még nem rendelkező gyerekek különösen fogékonyak voltak rájuk, ezért gyakran „gyerekbetegségeknek” nevezik őket. A 20. század elejéig az alultápláltság és a betegségek miatt a gyerekek egyharmada nem érte meg a felnőttkort.
         A legutóbbi évszázadban az emberiség a növekvő lélekszámnak és az egyre jobb közlekedésnek köszönhetően kiszolgáltatottabbá vált a járványokkal szemben, mint valaha. Egy modern nagyváros, mint Kinshasa és Tokió, sokkal gazdagabb vadászterületet biztosít a kórokozóknak, mint a középkori Firenze vagy Tenocstitlan 1520-ban, a globális közlekedési hálózat pedig sokkalta fejlettebb, mint 1918-ban. Egy spanyol vírus kevesebb mint huszonnégy óra alatt eljuthat Kongóba vagy Tahitira. Elvileg tehát egy epidemiológiai pokolban kellene élnünk, amelyben egyik járvány a másikat éri.
         Mégis az utóbbi évtizedekben a járványok gyakorisága és ereje is drámai mértékben lecsökkent. Főleg a gyerekhalandóság alacsonyabb, mint valaha: világszerte a gyerekek kevesebb mint öt százaléka ha1 meg mielőtt elérné a felnőttkort. A fejlett világban ez az arány egy százaléknál is alacsonyabb. Ez a 20. századi orvostudomány soha nem látott eredményeinek köszönhető: a védőoltásoknak, az antibiotikumoknak, a fejlett higiéniának és a korábbinál sokkal jobb orvosi ellátási hálózatnak."

         Háborúk
         "A Föld nagy részén a háború ritkább lett, mint valaha. Míg a mezőgazdasági társadalmak idején az erőszak az összes haláleset mintegy tizenöt százalékát okozta, a 21. században már csak az öt százalékát, a 21. század elejére pedig csupán a globális halálozás körülbelül egy százalékáért volt felelős. 2012-ben világszerte nagyjából 56 millió ember halt meg; ebből 620 ezerrel végzett emberi erőszak (120 ezer vesztette életét háborúban, 500 ezer bűncselekmény következtében). Ezzel szemben 800 ezren követtek el öngyilkosságot, és másfél millióan haltak meg cukorbetegségben. A cukor mára veszedelmesebbé vált a puskapornál.
         Ennél is fontosabb, hogy az emberiség egye nagyobb hányada egyszerűen elképzelhetetlennek tartja a háborút. A történelem során először, amikor a kormányok, cégek és magánemberek a közeljövőt tervezik, a legtöbben nem számolnak a háborúval mint reális lehetőséggel. Az atomfegyverek kollektív öngyilkossággá tették a nagyhatalmak közötti fegyveres összetűzést, s arra kényszerítették ezáltal a világ leghatalmasabb nemzeteit, hogy békés megoldást keressenek a konfliktusokra.
         (...) Amikor 1913-ban az emberek azt mondták, hogy Franciaország és Németország között béke van, ezt úgy értették: „Franciaország és Németország jelenleg nem háborúzik egymással, de ki tudja, mi lesz jövőre?” Amikor ma azt mondjuk, hogy Franciaország és Németország között béke van, az azt jelenti, elképzelhetetlen, hogy bármely előre látható körülmények között háborút kezdjenek egymással. És nemcsak Franciaország és Németország között áll fenn ilyen béke, hanem a világ legtöbb (noha nem az összes) országa között. Nem létezik olyan forgatókönyv, amely szerint jövőre háború tör ki Németország és Lengyelország, Indonézia és a Fülöp-szigetek, vagy mondjuk, Brazília és Uruguay között. Ez az „Új Béke” nem csak afféle hippifantázia. A hataloméhes kormányok és a mohó vállalatok is ezzel számolnak.
         (...) Természetesen nincs garancia arra, hogy az Új Béke örökké fog tartani. Ahogy az atomfegyverek lehetővé tették az Új Békét, úgy az újabb technológiák újfajta háborúknak nyithatnak teret."

         A 21. század
      "Múltbeli eredményeink elismerése a remény és a kötelességtudat üzenetét közvetíti, és arra bátorít, hogy a jövőben még nagyobb erőfeszítéseket tegyünk. Annak fényében, amit a 20. században elértünk, többe nem foghatjuk Istenre vagy a természetre, ha az emberek továbbra is szenvednek az éhezéstől, a járványoktól és a háborútól. Hatalmunkban áll még jobbá tenni a dolgokat, és még tovább csökkenteni a szenvedést. Eredményeink nagyságának elismerése azonban más üzenetet is hordoz: a történelem nem tűri a vákuumot. Ha az éhezés, a járvány és a háború hanyatlóban van, akkor az emberiség teendőinek listájára szükségkeppen fel kell kerülnie valami másnak. És ajánlatos nagyon alaposan meggondolnunk, mi legyen az. Másképp hiába aratunk teljes győzelmet a régi csatatereken, teljesen felkészületlenül érnek bennünket az új ütközetek.
         Tehát mi veszi át az éhezés, járvány és háború helyét a lista élén a 21. században? Az egyik fő teendő az emberiség és az egész bolygó megóvása lesz a saját hatalmunkban rejlő veszélyektől.
         (...) Mi másért küzdjön még az emberiség? Becsüljük meg azt, amit már elértünk, tartsuk továbbra is kordában az éhezést, a járványt és a háborút, és őrizzük meg az ökológiai egyensúlyt? Kétségtelenül ez lenne a legbölcsebb út, de nem valószínű, hogy ezt követjük majd. Az ember ritkán elégszik meg azzal, amije van. A leggyakoribb reakció, miután elértünk valamit, nem az elégedettség, hanem az, hogy elkezdünk még többre vágyakozni. Az ember mindig nagyobbat, jobbat, szebbet keres. Ha tehát az, emberiség hatalmas új erők birtokába jut, és az éhezés, a járvány és a háború veszedelme végre teljesen, mihez kezdjen magával? Mit csináljanak egész nap a tudósok, a befektetők, bankárok és orvosok? Írjanak verseket?
         A siker becsvágyat szül, és a legújabb eredmények arra sarkallják az emberiséget, hogy még merészebb célokat tűzzön ki maga elé. A bőség, egészség és harmónia soha nem látott szintjének biztosítása után, múltbeli tetteink, illetve jelenlegi értékrendünk alapján a következő céljaink a halhatatlanság, a boldogság és a megistenülés lehetnek. Miután lecsökkentettük az éhezés, betegség és erőszak okozta halandóságot, megkísérelhetjük legyőzni az öregedést, és akár magát a halált is. Miután megmentettük az embereket a nyomortól, kitűzhetjük célul, hogy ténylegesen boldoggá legyük őket. És miután a túlélésért folytatott állati harc fölé emelkedtünk, belefoghatunk abba, hogy istenné tegyük az embert, a Homo sapiensből Homo deust csináljunk."

         A szerző taglalja az élettartamunk: ha a 20. században megkétszereződött, akkor a 21. században legalább 150 évre kell kitolni. Megváltozna a család struktúrája, a gyereknevelés után még marad majdnem 100 év, gyakori lesz az újraházasodás.
         Nem csak az élethez, de a boldogsághoz is minden embernek joga van. De mi a boldogság? – Epikurosz szerint, ha kellemes érzeteink vannak.
            A halhatatlanságot és a boldogságot keresve az emberek megpróbálják „istenné fejleszteni” magukat, és ez három módon lehetséges:

• biológiai tervezés, 
• kiborgtervezés, 
• illetve szervetlen lények tervezése révén. 

         Tévedés ne essék: a gazdagoknak több esélyük lesz.
       Boncolgatja a homo sapiens és az állatvilág kapcsolatát. Az embereknek van lelkük, az állatoknak nincs, ezt a monoteista vallások mítoszának nevezi. Kijelenti, hogy nekünk embereknek sincsen lelkünk. (115. o.)

         Mi a tudatosság? Hogyan ad értelmet a világnak a Homo sapiens?
         Elválasztja a vallást a spiritualizmustól. A vallások igyekeznek megzabolázni híveik spirituális útkeresését, csak az engedelmességet szajkózzák, és sok vallási rendszer számára nem az evést, szexet és hatalmat hajszoló világi emberek, hanem a közhelyeknél többre vágyó spirituális igazságkeresők jelentik az igazi veszélyt ma is. Luther Márton istenfélő aszkéta szerzetes volt, aki a búcsúcédulák gyakorlatát ellenezte többek közt.

         Ma már egyre fontosabb az egyes emberek érzése, sorsa, nem mint régen, csak a királyok és hadvezérek élete, sorsa volt a fontos. A háborút nem csak hadvezérek vívták sajnos.

         A mesterséges intelligencia átveszi majd a munkát, az irányítást, az emberek szabadok (haszontalanok) lesznek, mi legyen akkor a „haszontalanokkal”?
         A mesterséges intelligencia betör az élet minden területére. A Deep Blue 1996. február 10.-én megverte Garri Kasparovot. A Google DeepMind által kifejlesztett program magától tanult meg játszani az Atari cég negyvenkilenc klasszikus játékával.
         A művészet sem marad az egyedüli emberi menedékünk. David Cope, a zenetudomány professzora által kidolgozott EMI zeneszerző-program utánozta J.S. Bach stílusát, majd megtanulta utánozni Beethovent, Chopint, Rahmanyinovot és Sztravinszkijt is. Cope lemezszerződést is szerzett az EMI-nek, és az első album meglepően jól fogyott.

         A dataizmus azt hirdeti, hogy az univerzum adatfolyamukból áll, és minden jelenség vagy entitás értékét az határozza meg, hogy mennyiben járul hozzá az adatok feldolgozásához. A dataizmus szerint a Beethoven Ötödik szimfóniája, egy tőzsdei buborék és az influenzavírus csupán három különféle adatfolyam, amelyek ugyanazon alapfogalmak és eszközök segítségével elemezhetők. Az emberek az információs algoritmusok döntéseire fogják magukat bízni.
         A dataizmus közös nyelvet adna valamennyi tudósnak, áthidalná a tudományos szakadékokat, és az új felismerések számára átjárhatóvá tenné az egyes tudományágak határait. A zenetudósok, közgazdászok és sejtbiológusok végre megérthetnék egymást.

Idézet a könyv utolsó fejezetéből:

• "A tudomány álláspontja ahhoz a mindent átfogó dogmához közeledik, amely szerint az organizmusok algoritmusok, és az élet adatfeldolgozás. 
• Az intelligencia elkülönülőben van a tudattól.
• A nem tudatos, de rendkívül intelligens algoritmusok hamarosan jobban ismerhetnek bennünket, mint mi saját magunkat. 

Ez a három folyamat felvet három kulcskérdést, amelyek reményeim szerint szöget ütnek majd az önök fejébe, most, hogy végigolvasták a könyvet:

• Az organizmusokk valóban algoritmusok, és az élet tényleg nem több, mint adatfeldolgozás?
• Melyik értékesebb: az intelligencia vagy a tudat? 
• Mi lesz a társdalommal, a politikával és a mindennapi élettel, ha a nem tudatos, de rendkívül intelligens algoritmusok majd jobban ismerhetnek bennünket, mint mi saját magunkat?" 

         A könyv angol nyelven 2015-ben jelent meg, és nem említi Sophiat, mert ugyanebben az évben Hanson Robotics külsőre hölgynek tűnő robotja, Sophia történelmet írt azzal, hogy Szaúd-Arábiában állampolgárságot kapott, ezzel pedig több joga van, mint sok más nőnek a világon. A 2015-ben aktivált géphölgyet a Google anyacég Alphabettel közösen fejlesztette, „agyát” pedig a SingularityNET szoftvere hajtja. Mesterséges intelligenciával vértezték fel, így folyamatosan elemzi a beszélgetéseket, gyakorlatilag egy arccal rendelkező chatbot, aki folyamatosan tanul, emellett pedig emberi gesztusokat is tesz, ezért olyan különösen megnyerő. Sophianak még humora is van:
https://24.hu/tech/2018/06/04/budapesten-jart-a-robot-aki-azt-mondta-elpusztitja-az-emberiseget/ 
       
Az emberi fejlődés új stratégiáival foglalkozó weboldal (mintha 2045 egy határ lenne): http://gf2045.com/

Valóban istenek leszünk?

A Bárány Menyasszonya

Odaadás

Járjak vakon, Uram, a te utaidon, 

mint kisgyermek: terved tudni nem akarom. 

A bölcsek Atyja vagy, s az én Atyám, 

hozzád vezetsz, bár vezess át vak éjszakán! 

Uram, legyen, amit akarsz, készen vagyok! 

Ha az életben nem is adsz boldog napot, 

hiszem, az idő Ura vagy, tied a kor, 

és örök mád enyém lesz valamikor. 

Valósítsd meg tervedet, gondolatod, 

segíts, ha áldozatra készít sugallatod! 

Felejtsem el mindenestől kis önmagam, 

haljon az én, és csak neked éljek, Uram!

(Szent Edith Stein)

Szent Charbel napjainkban

         Ma van Szent Charbel Makhlouf, a Kelet nagy aszkétájának és misztikusának liturgikus emléknapja - július 27. VI. Pál pápa 1965. december 5-én avatta boldoggá, majd 1977. október 9-én szentté avatta.
A szentek a mi barátaink, megmentésünkért szüntelenül közbenjárnak Istennél, és Isten megengedi nekik, hogy haláluk után is csodák történjenek. Ma is szükség van a csodákra, de még mennyire, mert az ember gyenge, esendő és gyarló.
Álljon itt Szent Charbel honlapjáról néhány beszámoló:

Nadia Sader 

         Az Al-Anwar egyik cikkében, 1996. szeptember 10-én Nadia Sader leírta, mi történt vele, miután megivott egy olyan sört, amelyben Nouhad-fáról származó tölgyfa leveleit áztatták. Nadia rosszul lett, betegsége gyorsan és agresszíven fejlődött, és rövid idő alatt teljesen megbénult; nagy fájdalmaktól szenvedett és minden pillanatban azt várta, mikor hal meg. Az anyósa azt javasolta neki, hogy próbálja ki azokat a tölgyfa-leveleket, amelyeket Szent Charbel áldott meg. Egy olyan ötlet, amelyet csak győzködés után fogadott el.
         „Ahogy ittam a forró folyadékot, égést éreztem magamban - mondta Al-Anwar-nak. Szörnyű volt, leírhatatlan. Az államtól a jobb lábamig nagyon szenvedtem. Ordítottam a fájdalomtól és a félelemtől. Hirtelen életem legszebb jelenetét pillantottam meg: láttam Jézus szívét, vörös, volt mint a vér, dobogott. A Szívet fény vette körül, a gyerekeim pedig körülötte álltak. Aztán elvesztettem az öntudatom... A körülöttem levő emberek látták, amint a jobb lábam erőteljes mozdulatokkal felemelkedik és hihetetlen erővel leesik. Én semmire sem emlékszem. [Később] a környezetem látta, hogy a bal lábam ugyanolyan erőteljes mozdulatokat tett, mint a korábban a jobb lábam. Akkora erővel, hogy leestem a padlóra. Három ember volt képes volt visszatartani. Még mindig öntudatlan voltam. Feküdtem az ágyban, elgyengülve, a harmadik nap reggeléig, amikor kisgyermekem ébresztett fel; csak akkor tudtam meg, hogy meggyógyultam, és képes voltam újra normálisan járni és a családomat kiszolgálni.”
          Nadia Sader még mindig nem tudta, hogy mit gondoljon mindezekről, ingadozva a hit és a hitetlenség között, még akkor is, ha Szent Charbel és Jézus még többször megjelent neki
         „Kiragadtalak a halálos ágyadból, és még mindig nem hiszel?” - kérdezte Jézus.
         Nadia otthona zarándokhellyé vált, ahol Jézus, Szűz Mária és Szent Charbel ikonjai olajat ontottak, de Nadia továbbra is a hit és a félelem között ingadozott, különösen, miután egy médium azt mondta neki, hogy az olaj gonosz eredetű, és az ördög munkája.
         Csak Jézus ismételt megjelenése után ismerte el végre – mondja Nadia, győződött meg a hitelességéről. Ezt követően Szent Charbel-től üzeneteket kapott. Az alábbiakban néhány idézet ezekből az üzenetekből olvasható:

• „Mindig kérem a lélek gyógyulását, és ne félj a test betegségétől”. „Imádkozz az élőkért, mert a legtöbb élő halott, és a halottak élnek". 

Raymond Nader 

         Raymond Nader, libanoni elektromechanikus mérnök, Szent Charbel tevékenységeinek látványos bizonyítékai: egyik karján öt ujjlenyomata szó szerint beégett a bőrébe. A megperzselődött ujjlenyomatok már hat alkalommal újultak meg.
         Raymond Nader 1997 áprilisában, a TV-kamerák előtt elmondta történetét. 1994. november 9-én egy éjszakát töltött a remetelakban, ahol Szent Charbel 23 éve élt. Elmélkedni akart, és öt gyertyát gyújtott. Egy csendes, hideg éjszaka volt.
         „Hirtelen - mondta Nader a Murr Tévének - , a hideg éjszakában melegnek éreztem magam, és egy tüzes, meleg szél kezdett el fújni, de nagy meglepetésemre a gyertyák lángjai továbbra is mozdulatlanok voltak. Próbáltam tudományos magyarázatot találni rá, de azt hittem, hogy álmodok vagy hallucinálok. Hirtelen elvesztettem mind az öt érzékemet. Többé nem volt több meleg, szél, vagy lángok. Egy másik világban voltam, egy fényben fürdött világ ban. Nem a szokásos fény volt, amit ismerünk, nem fehér, de átlátszó volt, mint a kristályvíz. A fény nem egy meghatározott irányból jött, hanem mindenünnen. Milliárdszor világosabb volt a Nap fényénél... Ebben a fényben egy jelenlétet éreztem. Nem láttam, de tudtam róla. „Nem, nem álmodsz, ÉBEREBB VAGY, MINT VALAHA." A Hang a semmiből jött, és mégis mindenütt hallottam. Minden részemben hallottam, nem a fizikai fülemben. Szavak és hangok nélkül szólt hozzám. A Jelenlét a mély béke, az öröm és a szeretet „érzését” jelentette nekem. Egy bizonyos pillanatban úgy éreztem, hogy ez a tapasztalat véget ért. Azt akartam, hogy ez az öröm és a béke örökké tartson, és ha a Jelenlét nem maradhat, azt kívántam, hogy legalább vigyen magával. De megérttette velem, hogy Ő mindig itt van.”
         Nader fokozatosan visszatért a normális tudathoz. „Elképedve néztem a gyertyákat: teljesen leégtek, az órám pedig jelezte, hogy egy szempillantás alatt négy óra telt el. Elhagytam a remetelakot, és a kocsim felé vezető úton forrónak éreztem a karom. Azt gondoltam, hogy egy karcolás vagy egy állat szúrása okozhatta. De a forróság egyre csak erősödött. Levettem a pulóverem, és az autóm fényében öt ujjlenyomatot láttam a karomon, az emberi ujjak minden részletével, beleértve a ráncokat és a körmöket Nagyon forró volt, de egyáltalán nem fájt, csak viszketett. Öt napig vér és víz szivárgott belőle.” Dr. Nabil Hokayem plasztikai sebész, egyike Libanon leghíresebb sebészeinek, megerősítette, hogy ez egy másodfokú égés.
          Szent Charbel ünnepe alkalmából 1995. július 15-én Raymond Nader-nek új és rendkívüli élményben volt része, mikor meglátogatta a Maronita kolostort. „Amikor útban voltan a Szent Charbel kolostorához, egy körmenetet láttam magam előtt. Felismertem a kolostor szerzeteseit, de a körmenet végén egy nagyon öreg pap volt. Közel mentem hozzá néhány kérdést feltenni neki. Minden körülöttem megváltozott, minden hang eltűnt, de az idős pap hangja a fejemben hallatszott. Ekkor Nader meghallotta a hat üzenet egyikét, amelyet Szent Charbelnek tulajdonít. Minden egyes üzenettel megújultak a karján lévő ujjlenyomatok.
         Idézetek az üzenetekből:

• „Az Úr minden embert arra teremtett, hogy ragyogjon, világosítsa meg a világot; te vagy a világ világossága. Minden ember egy lámpa, amely ragyogni szándékozik; az Úr világos és áttetsző üvegburát ad a lámpának, hogy világítson és világosítsa meg a világot; az emberek gondoskodnak az üvegburáról, és elfelejtik a fényt; az üvegburáról gondoskodnak, színezik és díszítik, míg vastaggá és mattá válik, és megakadályozza a fény ragyogását, a világ sötétbe fulladt. Az Úr ragaszkodik a világ megvilágításához. Az üvegburádnak átlátszóvá kell válnia, fel kell ismerned azt a célt, amire születtél ebben a világban.”
• „Krisztus tudja, mi van a szívetekben, és Ő a ti szíveteket akarja. Ne keressétek az igazságot Krisztuson kívül. Mikor megismered a Krisztust, akkor megismered az Igazságot. Krisztus azt akarja, hogy szabadok legyetek. Ne félj, és győződj meg róla, hogy Krisztus legyőzte a világot.”
• „Krisztus Egyháza egy szikla, amelyen a gonosz hullámai összetörnek. Krisztus az út. A fénykeresztek elárasztják a Földet.”

„Istenünk, te szent Charbel Makhlouf áldozópapot a remeteség magányos harcára hívtad meg, és az életszentség sokféle adományával halmoztad el. Kérünk, add, hogy életünk keresztjeit mi is szent Fiadhoz hasonlóan készséges lélekkel vállaljuk és így országába eljussunk.”

Szent Charbel élete - film

         Egy óra 44 perc.

         Juszef Antun (József Antal) isteni hívást követve 1851-ben lépett be a mayfouqi Boldogasszony-kolostorba. Édasapja korán meghalt, a kis Juszef alig múlt három éves. Két testvére is szerzetes lett, ezért már nem merte megmondani otthon, hogy ő is ezt a hivatást választja, így titokban hagyta el családját. Egy év noviciátus után átkerült az annayai Szent Maron-kolostorba, és a Libanoni Maroniták Rendjének tagja lett. A korai antiochiai egyház mártírja tiszteletére vette fel a Charbel nevet. Feléledt szívében a vágy a régi remeték élete iránt, ezért tizenhat év lelkipásztori szolgálat után arra kérte elöljáróját, hogy hadd vonuljon el az anyakolostorhoz tartozó Szent Péter és Szent Pál-kolostorba. Elöljárója eleinte vonakodott megadni az engedélyt, ám egy csodálatos isteni jel hatására beleegyezését adta. A legenda szerint egy este, amikor Charbel olajat kért a lámpásába, hogy próbára tegyék, vizet öntöttek a tartóba, a szerzetes lámpásában mégis fellobbant a láng. 1875-ben megkezdhette a vágyott remeteéletet: a magány, a csend évei következtek, napjait az imádság és a mezei munka töltötte ki. Huszonhárom évig élt így, csak elöljárója kérésére látogatott el néha az anyakolostorba. Már életében szentség hírében állt, közbenjáró imájára számos csoda történt. 1898-ban súlyosan megbetegedett. Idővel már az ágyat sem tudta elhagyni, de a nehéz szenvedések közepette is szüntelenül imádkozott:
          „Igazság Atyja, íme a te Fiad, aki halálra adta önmagát, hogy elégtételt adjon értem… Fogadd el kezemből az áldozatot, és felejtsd el minden bűnöm, amelyet színed előtt követtem el…”.

      Szenteste halt meg.

VI. Pál pápa 1965. december 5-én boldoggá, majd 1977. október 9-én szentté avatta.

Avilai Szent Teréz élete - film

Jézusról nevezett Szent Teréz élete nyolc részben:

Az első rész:

Folytatás az alábbi linkekre kattintva:

A második rész

A harmadik rész

A negyedik rész

Az ötödik rész

A hatodik rész

A hetedik rész

A nyolcadik rész

Összesen 7 és fél órás film, felér egy lelkigyakorlattal. 

Igazán rendkívüli Szent Terézia Anyánk!

Zarándoklat Szent Arsenie Boca atya sírjához

            Szentnek nevezem, de nem csak azért, mert már életében szentként tisztelték, hanem mert az idén, 2018. november 28.-án, halálának 29.-ik évfordulóján a Román Ortodox Egyház szentté avatja, kanonizálja.

         Hajnali négykor indultunk egy kisbusszal. Hetek óta esett az eső, az úton is el-el kaptunk egy-egy felhőszakadást. Reggel kilenckor érkeztünk meg a kolostorhoz, esett az eső. Társaim között voltak, akik már másodszor, sőt harmadszor jöttek Prislop-ba.
         Én már évek óta olvasom Szent Arsenie Boca szerzetespapról szóló történeteket, környezetemben többen voltak, akik már jártak, és életük megváltozott, sőt meggyógyultak – és magyar katolikusokról van szó. Zarándoktársaim javarésze is az volt.
   

     Az ortodox kolostorok udvarába nem léphetsz be mint nő, csak szoknyában és betakart fővel. Gyorsan felvettem a magammal hozott szoknyát, a fejemre egy vékony sálat, a fényképezőgép és az ernyő a kezemben, beléptünk. Nem voltak olyan sokan, lévén hétköznap és esős idő.

         Egy fabódéban kegytárgyakat és könyveket árultak. Ablakában rengeteg könyv volt, Biblia, imakönyvek, szentek élete, többek között tanúságtételek Arsenie Boca atya közbenjárásáról, meg a művei. És gyertyák. Vásároltam gyertyát – tudván, hogy valahol biztosan lesz egy hely, ahol meggyújthatom az élőkért, és meggyújthatom a halottaimért. Kinéztem egy kis szentképet Arsenie atya fotójával, annyit vásároltam, amennyit ajándékba akartam adni mindazoknak, akikért imádkoztam az atyához, és eltökéltem, hogy a képeket hozzá fogom érinteni a keresztfájához.


         Elindultunk a kolostor udvarán a sírhoz. Bevallom, némi időt vett igénybe, amíg észleltem a hely békéjét és csendjét, szinte áradt ez a béke. Mindenki udvarias és segítőkész volt, hangos beszéd és zaj nem volt. Elmentünk a kolostorok mellett, majd a templomhoz érkeztünk.

         Nem szabad a templom belsejét fényképezni a régi festmények miatt. Körülötte padok vannak, és leültem imádkozni. Bár sokan voltak, senki nem zajongott. A templom jobboldalán volt egy szabadtéri oltár, és a forrás (egy idős tata megvakult, nem lehetett megműteni, és miután

megmosakodott a forrás vizében, visszanyerte a látását.) Ittam a vízből. A forrás mellett voltak azok a kis fémdobozok, ahol a gyertyákat meggyújthattam, külön doboz van az élőknek, külön a holtaknak, közben imádkoztam mindazokért, akikért gyertyát gyújtottam.

         Továbbmentünk, egy kis kaptató után előbukkant a kolostor temetője. A kapuhoz érve tábla hirdette, hogy tilos fényképezni, és a mobilokat kapcsoljuk ki. Nem tudom, miért nem szabad lefényképezni Arsenie atya sírját.
         Beálltunk a sorba. Mindig sor van. A sírt apácák őrzik, és körülbelül egy fél percet maradhat az ember a sír előtt. Mikor odaértem, rátettem a kezem a keresztfára, imádkoztam, majd a szentképeket hozzáérintettem, és máris tovább kellett lépnem.

Fotó a netről.

         A temető után rátértünk egy szűk kis ösvényre, egy kereszt és egy tábla hirdeti, hová is vezet ez az ösvény, amely a hegyekbe vezet, a szakadék felől korlát védi a zarándokokat. Szent János barlangjába, szikla-cellájába akartunk betérni.

       

         Szent János a XVI. század elején született a szomszédos Felső-Szilváson, és már igen fiatalon lépett be a Prislop-i szerzetes közösségbe, és néhány év után még több csendre és imára vágyott, ezért a kolostortól kb. 500 méterre a szakadékos folyó partján, a sziklába egy kis cellát vájt ki, és ott töltötte remeteségben napjait böjtölve és imába merülve. A népi hagyomány szerint egy vadász nem ismerte fel, hogy embert lát (épp ablakot akart rakni a cella bejáratához), és lelőtte. Halálának híre hamar elterjedt, már életében szentként és csodatevőként tisztelték, sokan felkeresték messze vidékről is. Holttestét a rokonai hazavitték, és eltemették, egy kis idő után a havasalföldi ortodox szerzetesek elkérték, és el is szállították a saját kolostorukba, mint szent ereklyét, majd a háborúk után nem lehet tudni, mi lett vele. 1992-ben avatta szentté a Román Ortodox Egyház. A környező falvak lakói továbbra is elzarándokoltak a barlangjához imádkozni és remete Szent János segítségét kérni, ez népi hagyomány lett. Én is azt tettem.

         A barlangba egy kb 2,5 méteres sziklamászás után lehet belépni, korlátok vannak, van mibe kapaszkodni. Vizes volt minden, így nézett ki az előttem kapaszkodó lába, nem volt hely megtámaszkodni biztonságosan, de mintha angyalok segítettek volna, könnyű volt a feljutás:

Fotó a netről.

         A barlangban sem volt szabad fényképezni, és ez érthető. Kicsi volt, de meglepően magas a belseje:

A remete, Szent János barlangja. Fotó a netről.

         Rendkívüli élmény volt e kis barlangban megfordulni, egy pillanatra megéreztem, milyen lehet Istennel egyesülni az imában. Láttam bottal sántikálókat is felmászni, meg csecsemőkkel kismamákat, kisgyerekes anyukákat, apukákat. Mindenki segítőkész volt, és minden biztonságos.

         Visszafordultunk, és Arsenie atya sírjánál kevesen voltak, így hát újra beálltam a sorba. Mikor ismét megérintettem a keresztfáját, éreztette velem a jelenlétét, barátságát, és azt is, hogy mélyebb megtérésre hív engem az Isten. Késő délutánig előttem lebegett az arca.

         Mikor elhagytuk a kolostor udvarát, keresve a kisbuszunkat (időközben több zarándokbusz érkezett), azt gondoltam, hogy max egy órát töltöttem el. Megnéztem az órám, és meglepetésemben majdnem felkiáltottam: több mint három óra telt el...
         Mikor szétnéztem a kolostor előtti tér parkolójában, nemcsak hazai, hanem osztrák, német, magyar, olasz jelzésű kocsikat is láttam.

További fotók a zarándoklatunkról itt:
https://photos.app.goo.gl/5pMHLULk5rfRqzbi7