Zarándoklat Szent Arsenie Boca atya sírjához

            Szentnek nevezem, de nem csak azért, mert már életében szentként tisztelték, hanem mert az idén, 2018. november 28.-án, halálának 29.-ik évfordulóján a Román Ortodox Egyház szentté avatja, kanonizálja.

         Hajnali négykor indultunk egy kisbusszal. Hetek óta esett az eső, az úton is el-el kaptunk egy-egy felhőszakadást. Reggel kilenckor érkeztünk meg a kolostorhoz, esett az eső. Társaim között voltak, akik már másodszor, sőt harmadszor jöttek Prislop-ba.
         Én már évek óta olvasom Szent Arsenie Boca szerzetespapról szóló történeteket, környezetemben többen voltak, akik már jártak, és életük megváltozott, sőt meggyógyultak – és magyar katolikusokról van szó. Zarándoktársaim javarésze is az volt.
   

     Az ortodox kolostorok udvarába nem léphetsz be mint nő, csak szoknyában és betakart fővel. Gyorsan felvettem a magammal hozott szoknyát, a fejemre egy vékony sálat, a fényképezőgép és az ernyő a kezemben, beléptünk. Nem voltak olyan sokan, lévén hétköznap és esős idő.

         Egy fabódéban kegytárgyakat és könyveket árultak. Ablakában rengeteg könyv volt, Biblia, imakönyvek, szentek élete, többek között tanúságtételek Arsenie Boca atya közbenjárásáról, meg a művei. És gyertyák. Vásároltam gyertyát – tudván, hogy valahol biztosan lesz egy hely, ahol meggyújthatom az élőkért, és meggyújthatom a halottaimért. Kinéztem egy kis szentképet Arsenie atya fotójával, annyit vásároltam, amennyit ajándékba akartam adni mindazoknak, akikért imádkoztam az atyához, és eltökéltem, hogy a képeket hozzá fogom érinteni a keresztfájához.


         Elindultunk a kolostor udvarán a sírhoz. Bevallom, némi időt vett igénybe, amíg észleltem a hely békéjét és csendjét, szinte áradt ez a béke. Mindenki udvarias és segítőkész volt, hangos beszéd és zaj nem volt. Elmentünk a kolostorok mellett, majd a templomhoz érkeztünk.

         Nem szabad a templom belsejét fényképezni a régi festmények miatt. Körülötte padok vannak, és leültem imádkozni. Bár sokan voltak, senki nem zajongott. A templom jobboldalán volt egy szabadtéri oltár, és a forrás (egy idős tata megvakult, nem lehetett megműteni, és miután

megmosakodott a forrás vizében, visszanyerte a látását.) Ittam a vízből. A forrás mellett voltak azok a kis fémdobozok, ahol a gyertyákat meggyújthattam, külön doboz van az élőknek, külön a holtaknak, közben imádkoztam mindazokért, akikért gyertyát gyújtottam.

         Továbbmentünk, egy kis kaptató után előbukkant a kolostor temetője. A kapuhoz érve tábla hirdette, hogy tilos fényképezni, és a mobilokat kapcsoljuk ki. Nem tudom, miért nem szabad lefényképezni Arsenie atya sírját.
         Beálltunk a sorba. Mindig sor van. A sírt apácák őrzik, és körülbelül egy fél percet maradhat az ember a sír előtt. Mikor odaértem, rátettem a kezem a keresztfára, imádkoztam, majd a szentképeket hozzáérintettem, és máris tovább kellett lépnem.

Fotó a netről.

         A temető után rátértünk egy szűk kis ösvényre, egy kereszt és egy tábla hirdeti, hová is vezet ez az ösvény, amely a hegyekbe vezet, a szakadék felől korlát védi a zarándokokat. Szent János barlangjába, szikla-cellájába akartunk betérni.

       

         Szent János a XVI. század elején született a szomszédos Felső-Szilváson, és már igen fiatalon lépett be a Prislop-i szerzetes közösségbe, és néhány év után még több csendre és imára vágyott, ezért a kolostortól kb. 500 méterre a szakadékos folyó partján, a sziklába egy kis cellát vájt ki, és ott töltötte remeteségben napjait böjtölve és imába merülve. A népi hagyomány szerint egy vadász nem ismerte fel, hogy embert lát (épp ablakot akart rakni a cella bejáratához), és lelőtte. Halálának híre hamar elterjedt, már életében szentként és csodatevőként tisztelték, sokan felkeresték messze vidékről is. Holttestét a rokonai hazavitték, és eltemették, egy kis idő után a havasalföldi ortodox szerzetesek elkérték, és el is szállították a saját kolostorukba, mint szent ereklyét, majd a háborúk után nem lehet tudni, mi lett vele. 1992-ben avatta szentté a Román Ortodox Egyház. A környező falvak lakói továbbra is elzarándokoltak a barlangjához imádkozni és remete Szent János segítségét kérni, ez népi hagyomány lett. Én is azt tettem.

         A barlangba egy kb 2,5 méteres sziklamászás után lehet belépni, korlátok vannak, van mibe kapaszkodni. Vizes volt minden, így nézett ki az előttem kapaszkodó lába, nem volt hely megtámaszkodni biztonságosan, de mintha angyalok segítettek volna, könnyű volt a feljutás:

Fotó a netről.

         A barlangban sem volt szabad fényképezni, és ez érthető. Kicsi volt, de meglepően magas a belseje:

A remete, Szent János barlangja. Fotó a netről.

         Rendkívüli élmény volt e kis barlangban megfordulni, egy pillanatra megéreztem, milyen lehet Istennel egyesülni az imában. Láttam bottal sántikálókat is felmászni, meg csecsemőkkel kismamákat, kisgyerekes anyukákat, apukákat. Mindenki segítőkész volt, és minden biztonságos.

         Visszafordultunk, és Arsenie atya sírjánál kevesen voltak, így hát újra beálltam a sorba. Mikor ismét megérintettem a keresztfáját, éreztette velem a jelenlétét, barátságát, és azt is, hogy mélyebb megtérésre hív engem az Isten. Késő délutánig előttem lebegett az arca.

         Mikor elhagytuk a kolostor udvarát, keresve a kisbuszunkat (időközben több zarándokbusz érkezett), azt gondoltam, hogy max egy órát töltöttem el. Megnéztem az órám, és meglepetésemben majdnem felkiáltottam: több mint három óra telt el...
         Mikor szétnéztem a kolostor előtti tér parkolójában, nemcsak hazai, hanem osztrák, német, magyar, olasz jelzésű kocsikat is láttam.

További fotók a zarándoklatunkról itt:
https://photos.app.goo.gl/5pMHLULk5rfRqzbi7