Szeplőtelen Szűzanya

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

7. elmélkedés 

Szeplőtelen Szűzanya 

Mater castissima 

      A lorettói litánia három következő fohásza a szüzességének és anyaságnak csodálatos egyesülését dicsőíti a Szűzanyánkban. Elmélkedjünk tehát erről Isten kegyelmének fényében.

      A mi kis Szűzanyánk mindenekelőtt tökéletesen szűzi volt nem csak test, hanem lélek szerint is. Fontoljuk meg, hogy mit jelent ez a lelki szüzesség. Ez az emberi léleknek egyik legnagyobb szépsége, föltéve, hogy a kegyelem aranyozza be és az alázatosság kíséri. Mert hiszen nincs semmi, ami az embert annyira lesüllyesztené az állatok színvonalára, mint az ezzel az erénnyel ellenkező érzéki ösztönök, amelyek mint valami piszkos áradat hatolnak bele az ember képzeletébe, s ocsmány képekkel telítik Isten templomát. Milyen szép ezzel szemben az az ártatlan gyermeki lélek, amelyben ezek az ösztönök még nem ébredtek föl, s amelynek képzeletében semmi ilyen piszok nem szerepel.
      A gyermekeknél azonban ennek a tisztaságnak oka a testi fejletlenség és a tudatlanság, ami, különösen kis gyermekeknél, ezt a tisztaságot megfosztja minden érdemétől. Sokkal magasabban áll tehát ennél a testileg fejlett szűznek - akár férfinak, akár nőnek - tisztasága, amilyen volt például Szent Terézia anyánké, akinek lelkét Isten kegyelme szintén olyan tisztán őrizte meg, hogy még csak kísértése sem volt soha ez irányban. Az a körülmény, hogy - amint maga vallotta - ezek a dolgok ismeretlenek voltak előtte, már nem gyermeki tudatlanság, hanem inkább nagy érdem, amennyiben a szűzi tisztaság szeretete visszatartotta attól, hogy olyan dolgok után kutasson, vagy irántuk érdeklődjék, amelyek az ő hófehér képzeletét beszennyezték volna. Annyit, amennyire neki szüksége volt, tudott is.
      Így volt a mi drága kis Szűzanyánk is. Az angyalokhoz intézett kérdése: „Hogyan volna ez lehetséges, holott férfiút nem ismerek?” (Lk 1,34) - eléggé mutatja, hogy nem volt tudatlan. Férfiút ismerni vagy nem ismerni, a zsidóknál közönséges, mindennapi kifejezés volt, amely annyit jelentett, hogy házas nőnek lenni, vagy pedig hajadonnak. Sem többet, sem kevesebbet. A kis Szűzanya is tudott tehát annyit, hogy a gyermek házasságból születik. Ez elég volt neki. Minek vett volna föl az ő ragyogóan tiszta lelkébe egyéb, szennyező fogalmakat? Kegyelemmel teljes volt, s így lelkéhez nem férhetett semmi tisztátalan. Átment a földi életen anélkül, hogy annak alacsony, állatias vonatkozásait észrevette volna. Lelke csodálatosan gazdag volt tudás tekintetében is, de ez a tudás az isteni dolgokra vonatkozott; anyagi dolognak nem sok hely jutott elméjében, tisztátalanoknak pedig egyáltalán semmi. Merüljünk az Ő ragyogó, szűzi tiszta lelkének szemléletébe.

      Ha kora tavasszal kimegyünk a szabadba, a virágok gyönyörködtetik szemünket. A kis hóvirág dugja ki a fejét itt-ott a hótakaró alól. Majd pedig, amikor az teljesen elolvad, megjelenik a kis százszorszép, a boglárkafélék sárga virágai, majd a kis ibolya, a kökörcsinek, a liliom, pünkösdre pedig a pompás babarózsa. Nézzük ez utóbbit! Csakúgy duzzad a szépségtől, s íme egyszer csak, mintegy varázsütésre, lehullanak szirmai, s előbújik alóla a maghon. A virág megtermékenyült: helyébe a gyümölcs lépett. Éppen így van ez az embernél is. A nőnek szüzessége árán kell megvásárolnia az anyaságot. Nem azt mondjuk, hogy rosszul jár, mert hiszen az anyaság szintén fenséges valami, s a nőt egy másfajta, de azért fényes glóriával övezi, feltéve, hogy anyasága is kegyelemmel és alázatossággal párosul. De mégis milyen kár, hogy az előbbi dicsfényt, a szüzességét nem tudta szintén megtartani! S íme, ebben a nagy kiváltságban részesítette a Szűzanyát a Mindenható. „A Szentlélek száll rád, s a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni” (Lk 1,35).
      A kis názáreti Szűznek pártája teljesen sértetlen maradt, szüzességének dicsfénye nem homályosult el egy pillanatra sem, hanem körülvette azt egy másik, pompás fénykoszorú: az anyaságé, mégpedig az istenanyaságé! Ilyen csoda sohasem történt még és nem is fog történni. Még az isteni Mindenhatóság sem lett volna képes ezt az Ő legkedvesebb leányát nagyobb szépséggel felruházni, mint tette ezáltal. A Napba öltözött asszony (vö. Jel 12,1), ez a kifejezés teljesen ráillik, mert szépsége olyan, hogy abba véges emberi szem káprázat nélkül nem képes beletekinteni.
      A világirodalom profán dolgai két nagy érzelemről tudnak a természetes rendben. Az egyik a férfinak szeretete a szűztiszta leány iránt, akit oltár elé óhajt vezetni, és feleségül venni. A másik a gyermek szenvedélyes szeretete édesanyja iránt. Az előbbi érzelem is lehet teljesen tiszta és nemes, az utóbbi pedig természetéből kifolyólag az. Tehát mint tiszta, nemes érzelmekről beszélünk itt róluk. S íme az Úristen Szűz Máriában tárgyat adott mindkét érzelemnek, mert hiszen Ő a szüzesség ideálja; s ugyanakkor Ő a leggyöngédebb anya. Adjuk oda neki szívünket fenntartás nélkül! Szeressük őt, mint a legtisztább Szüzet, s mint a legdrágább édesanyát. 
 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Stock Szent Simon

      Akik szabályszerűen felvették a kármelita skapulárét, május 16-án, Stock Szent Simon ünnepén, teljes búcsút nyerhetnek a szokásos feltételek mellett.

A skapuláré története, elmélkedés: itt.

Tisztaságos Anya

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

6. elmélkedés 

Tisztaságos Anya 

Mater purissima 

      Elmélkedjünk itt arról, hogy a mi drága kis Szűzanyánk mentes minden legcsekélyebb bűntől, hibától vagy tökéletlenségtől, s kérjük elmélkedésünkhöz a Szentlélek kegyelmét, amely nélkül semmire sem megyünk.

       Embernek, sőt még magasabb rendű állatnak is elemi ösztönei közé tartozik, hogy szereti a tisztaságot. „Miként a szarvas áhítozik a tiszta vízforrás után, úgy áhítozik utánad az én lelkem, Istenem” - mondja a zsoltáros (Zsolt 42,2). A kristálytiszta vízről mennyi hasonlatot vesz Szent Terézia anyánk, és saját vallomása szerint mennyire szereti ezt az elemet! Mennyire megcsodáljuk a liliomon azt a mocsoktalan hófehérséget! Kis Szent Teréz mennyire szerette a havat, s hogy megörült, amikor fogadalma napjának reggelén annak fehér leple borította a vidéket! A gyémántok értékét aszerint becsülik, hogy mennyire tiszták, s beszélnek elsővizű és másodvizű, vagyis már nem egészen kristálytiszta gyémántokról, amelyek ára természetesen sokkal csekélyebb. Így van ez a többi drágakövekkel is. A legkisebb hiba, amely csökkenti tökéletes átlátszóságukat, igen sokat vesz le értékükből. A tisztaság értékelése csakis alacsonyabb gondolkodású vagy romlott lelkű embereknél és igen alacsonyrendű állatoknál hiányzik.
      Ez azonban csak az anyagi tisztaság. A romlatlan ember még sokkal nagyobb fokban szereti és értékeli a lelki tisztaságot. A világirodalom legfenségesebb költeményeit köszönhetjük ennek az érzelemnek, például a Miserere zsoltárt (51.), amelyben a bűnének tudatára ébredt Dávid király esengve kéri az Urat, hogy tisztítsa meg őt bűnétől. Megragadók a 19. zsoltár következő sorai is, amelyek a lelki tisztaság szépségét és a bűntől való iszonyodást fejezik ki:

Az Úr félelme tiszta: megmarad örökre; 
az Úr ítélete mind igaz és igazságos, 
kívánatosabb aranynál és drágakőnél, 
édesebb a méznél, a csorgatott lépesméznél. 

Szolgád belőlük merít bölcsességet, 
megtartásuk bő jutalmat ád. 

      - Mert hiszen már itt a földön tökéletes lelki boldogságot biztosítanak. Azonban most a költő lelkében egy aggodalom merül fel:

A botlásokat ki veszi észre? 
Rejtett bűneimtől tisztíts meg engem, 
és őrizz meg a gőgtől: ne legyen úr rajtam! 
Tiszta leszek akkor egészen, 
és a nagy bűnöktől megmenekülök. 

Ajkam szólása, szívem gondolata 
legyen kedves előtted, 
én Uram, segítőm és megváltóm!
(Zsolt 19,10-15)

      Elmélkedjünk arról, hogy ez a bűntelenség, ez a hibátlanság és tökéletes lelki tisztaság, amely után a zsoltáros az idézett sorokban eped, a legteljesebb mértében volt meg Szűzanyánkban. Mentes volt minden bűntől és tökéletlenségtől, sőt még minden rosszra való hajlamtól is, úgy hogy még csak kísértés sem férkőzhetett az ő szentségesen szent lelkéhez. Azt hihetnénk ezek alapján, hogy messze kivált kortársai közül, s azok tisztelettel tekintettek rá. Szó sincs róla. Az Úristen, aki ezt a drága kincset, ezt a csodaszép igazgyöngyöt csakis az alázatosság foglalatában tudta gyönyörködve szemlélni, gondoskodott arról, hogy az nem csak bensőleg legyen meg nála, hanem külső körülményeiben is érvényesüljön. Víztiszta, csillogó, de egyébként közönséges kristályok közé keverte az Ő gyémántját, úgy, hogy azok közül csakis szakértő szem tudta volna kiválasztani.
      A zsidó nép, s talán még inkább a galileai, buzgó, imádságos nép volt, úgy hogy a Szűzanya mély vallásossága egyáltalán nem volt feltűnő, sőt az sem lehetetlen, hogy mivel nem tüntetett vele, külsőleg még el is maradt a többiek mögött. Mintha hallanánk, hogy rokonai közül az egyik-másik Őt nagyobb buzgóságra inti, s Ő szép alázatosan javulást ígér! Nem lehetetlen.
       Azután meg a kis názáreti Szűz igyekezett ugyan mindenkinek kedvére tenni, legelsősorban azonban az Úristennek. Márpedig megmondta az Úr az Ószövetségben: „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok; s a utaitok nem az én utaim” (Iz 55,8). Igen könnyen lehetséges tehát, hogy a kis Szűz Mária sokszor tett a legszentebb szándékból olyant, ami által mások nemtetszését vonta magára. Elképzelni is végtelenül bájos dolog, amikor őt amúgy alaposan megkorholták, s Ő olyan édes alázatossággal kért bocsánatot, s megígérte, hogy máskor nem tesz ilyent. - A szentek életéből seregestül lehetne ilyen példákat idézni. Így, hogy csak egyet említsünk, a Szűzanya kis bizalmasa, Bernadette, igen sok olyan tulajdonsággal bírt, amelyekért gyakran alaposan kikapott, s amelyek sűrű fátyolként leplezték benső életszentségét az emberek szeme elől. Például éppen újonc-mesternője soha nem volt róla valami hízelgő véleménnyel.
      Szolgáljanak ezek a megfontolások buzdításul számunkra, hogy igyekezzünk bűntelenségre Isten kedvéért, de ha ártatlanul magunkra vontuk mások neheztelését, ne engedjünk a kevélységnek, hanem alázatosan kérjünk bocsánatot! Ne engedjük, hogy bűntelenségünk tudata bennünk felágaskodjék.
 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Isteni kegyelem Anyja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

5. elmélkedés 

Isteni kegyelem Anyja 

Mater Divinae Gratiae 

       Térdeljünk oda Szűzanyánk trónja mellé, és gyöngéden mondjuk neki ezt a becéző szót; „Isteni kegyelem Anyja”. Kérjük, esdjen számunkra sok kegyelmet, hogy ebből az elmélkedésből minél nagyobb lelki hasznot meríthessünk.

      Imáinkban minduntalan előfordul ez a szó, hogy kegyelem, s úgyszólván állandóan az ajkunkon hordozzuk, de vajon meggondoljuk-e mindannyiszor annak fenséges jelentését? Mit értünk tehát kegyelem alatt az Anyaszentegyház nyelvén? Általában véve Istennek minden meg nem érdemelhető, teljesen és kizárólagosan az ő jóindulatából adott támogatását az örök élet útján. Mindaz, ami bennünket ezen az úton elősegít, s amit saját erőnkkel nem szerezhetünk meg, az kegyelem. Kegyelem tehát már az is, hogy bennünket megteremtett, éspedig az örök, természetfölötti életre való képesítéssel. Kegyelem, éspedig a legnagyobb valamennyi kegyelem között az, hogy minket megváltott. Tehát maga az édes Jézus, akit az Atya odaajándékozott nekünk, a legeslegnagyobb kegyelem, mert hiszen nélküle szó sem lehetne számunkra örök életről, mennyei boldogságról. S ezt a kegyelmet a Szűzanya hozta világra. Ő annak Anyja.
      Ő azonban sokkal többet tett annál, hogy a világra hozta Őt: azt tette tudniillik, hogy nekünk adta. A Boldogságos nem tartozott azok közé az anyák közé, akik a maguk kizárólagos birtokának tekintik gyermeküket; akik önző érzéki szeretettel akarják azt egész életük tartamára magukhoz bilincselni; akik, ha például a gyermekben szerzetesi hivatás mutatkoznék, kétségbeesett erőfeszítéssel igyekeznek annak távozását meggátolni. Nem, a Szűzanya sokkal alázatosabb volt, semhogy azt az isteni gyermeket kizárólag a magáénak tekintette volna. Miként a mennyei Atya úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, úgy adta oda a Szűzanya is szent Fiát érettünk.
      Nem állt útjába, amikor harmincéves korában elhagyta a názáreti otthont; s nem akadályozta őt könnyeivel abban, hogy fölmenjen Jeruzsálembe az utolsó húsvét ünnepére, s ott szenvedjen és meghaljon érettünk. Minden tiltakozás nélkül ontja könnyeit a keresztfa tövénél. Szíve mérhetetlen óceánja a fájdalomnak, de azért egy pillanatra sem volna képes ellenkezni azzal a fensőbb, örök Akarattal, amely ezt így rendelte. Még egyszer és utoljára karjaiba veszi az édes Jézus kihűlt tetemét, s azután odaadja Őt, hadd temessék el.
      Igen, Ő odaadott nekünk mindent; odaadta azt, aki mindene volt! Szent Fiát. Ő volt tehát a kegyelemnek ez esetben nem csak szülőanyja, hanem a mennyei Atyával együtt adományozója is. Íme, a mi Szűzanyánk a mennyei Atyával társul és ővele együtt adja nekünk a legnagyobb Kegyelmet! Milyen kimondhatatlan méltóság már maga ez a társulás, ez az együttműködés Istennel! Milyen Nagyasszony a mi drága kis Szűzanyánk!

       Azonban a külső kegyelem, amilyen az édes Jézus is, semmit sem használna nekünk a belső nélkül. „Senki nem jöhet hozzám, ha az Atya, aki küldött, nem vonzza” - mondja az isteni Üdvözítő (Jn 6,44). Az értelmet föl kell világosítani, az akaratot jóra indítani és erősíteni, fő1eg pedig a lelket meg kell szentelni, Isten fogadott gyermekévé tenni, hogy szó lehessen nála az örök boldogság eléréséről. A külső testi szépség, amelynek ápolására sok ember annyi gondot fordít, az vezethet minket még legkönnyebben a belső kegyelem megélésére. A megszentelő kegyelem valami csodálatos lelki szépség, amely a lelket Isten előtt kedvessé s a mennyország örökösévé teszi. S ez a szépítőszer vajon hol kapható? A Golgota keresztjéről árad a kegyelemnek éltető- és szépítőszere. Az Isten Fia szerezte azt vissza az emberiség számára, amikor kínos halálával eleget tett az eredeti bűnért és megszerezte minden bűn számára a bocsánatot.
      De vajon kire bízta annak kiosztását? Ki másra bízhatta volna, mint az ő Szűzanyjára? Hiszen a kereszten édesanyánkká tette őt, márpedig Ő nem szokott üres címeket osztogatni, hanem mindegyikkel megadja a vele járó hivatalt. A Boldogságos Szüzet édesanyánkul rendelte, tehát fel is ruházta mindazzal a hatalommal és képességgel, amelynek alapján Ő tényleg édesanyánk. Amint tehát földi édesanyánktól vettük a természetes életet, s az ő anyatején és később a tőle vett egyéb táplálékon növekedtünk: úgy vesszük a Szűzanyától a természetfölötti életet, tudniillik a megszentelő kegyelmet, s azután azt a folytatólagos kegyelmi táplálékot, amely ezt az életet bennünk fenntartja és növeli. Őreá bízta ugyanis isteni Fia a kegyelmek kiosztását. Ő a kegyelmek közvetítője, olyannyira, hogy nincs kegyelem, amely ne az Ő szent kezén menne keresztül, még ha olyan ember kapná is, aki Őt egyáltalán nem ismeri.
      De illik is, hogy ez így legyen. Ha már ő szülte e világra azt, aki minden kegyelemnek forrása, illik, hogy annak kiosztásában neki jusson a főszerep. Ezt jelenti tehát ez a szép megszólítás: Isteni kegyelem anyja. Istennek legnagyobb jótéteményét juttatja eszünkbe: kell, hogy hálás szívvel és gyöngéd szeretettel ejtsük ki.
 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Krisztus szent Anyja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

4. elmélkedés 

Krisztus szent Anyja

Mater Christi 

      Azzal a gyermeki bizalommal, mint tette Szent Labouré Katalin, térdeljünk oda Szűzanyánk mellé, hozzásimulva, mint édesanyánkhoz, és csaljunk mosolyt az Ő édes ajkaira ezzel a becéző szóval: Krisztus szent Anyja. Ő majd megszerzi a kegyelmet elmélkedésünkhöz.

      Gondoljuk meg ezen szónak jelentését: Krisztus. Görög szó, amely betű szerint annyit tesz, hogy fölkent. Fordítása az ugyanilyen jelentésű héber szónak: Mesiach. S vajon miért nevezzük az édes Jézust fölkentnek, holott nincs arról tudomásunk, hogy bárminemű fölkenésben részesült volna? Megkeresztelkedett a Jordán vizében, azt igen, de tudomásunk szerint pappá senki sem kente őt fel. Igen ám, csakhogy a fölkenésben nem a külső szertartás a lényeg, hanem az a belső kegyelem, amelyet az előbbi jelez. Minden fölkenésben, legyen az bérmálás vagy egyházi rend, a lélekre, hogy úgy mondjuk, egy újabb kegyelemréteg kenődik rá, s tulajdonképpen ez az igazi fölkenés. Embernél ez a szentségi kegyelem teremtett valami: felséges, természetfölötti tulajdonság és részesedés az isteniekben, de azért mégis csak teremtett valami. Ellenben az édes Jézus lelkének kenete maga az Istenség volt, amely az emberi természettel egy személyben egyesült. Ismételjük ezt a fontos igazságot: Jézus lelke, mint kenetet viselte magán Istent; a véges lény a végtelent. Azzal Ő bensőleg volt egyesülve, tehát az nem volt rajta valami külső máz. Ezért, míg az embernél a szentségi kegyelem csak járulék, Őnála állag volt. Embernél ez tényleg csak bevonat a lelken. Őnála ellenben az egész lélek át volt itatva attól a kenettől, illetve elmerült annak a kenetnek végtelen óceánjában. Ezért nevezzük Őt a fölkentnek, a Krisztusnak. S ezen fölkentnek édesanyja a mi jóságos, drága Szűzanyánk. Nem csodálatos méltóság ez?!

      A Krisztus, a Messiás, a Fölkent felhívja figyelmünket a Szentháromságra, amelynek Ő második személye, és a megtestesülésre, amely Őbenne végbement. Ez a kettő hitünknek legfölségesebb titka, s bár az elme képtelen abba belehatolni, és azt megérteni, azért egy örökkévalóságra való szellemi táplálékot nyújt nekünk. Hiszen egykor majd az égben ezeknek szemlélete lesz a mi boldogságunk. Isten tehát három személy egy természetben. Míg e földön három embernek három különálló emberi természete van, Istenben egy a természet, de három a személy. Az első az Atya, akinek jellemző vonása, hogy senkitől sem származik. A második a Fiú, aki az Atyától születik. A harmadik a Szentlélek, aki az Atyától és Fiútól származik.
      Jegyezzük meg ezt a két szót, hogy születik és származik. Tehát nem azt mondjuk, hogy született és származott, mert az Istenségben nincs múlt, sem jövő, hanem csakis örökös jelen, vagyis örökkévalóság. A Fiú tehát állandóan születik, a Szentlélek állandóan származik, míg az Atya állandóan van.
      Mélyedjünk bele kissé ebbe a gondolatba, mert csodálatosan mélyíti fogalmunkat Isten végtelen nagyságáról. Az Atya megismeri önmagát, s az a fogalom, melyet önmagáról alkot, az a második isteni személy, a Fiú. Tökéletes tükörképe az Atyának. Ők ketten végtelenül szeretik egymást, s az a szeretet, amely belőlük egymás irányában árad, az a Szentlélek. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte. Hogy a bűnbeesett emberi nemet megváltsa, a második isteni személy emberré lőn.
      Itt megint egy érthetetlen, de csodás szépségű titokkal állunk szemben, amelynek szemlélete azonban sokban gazdagítja elménket és szívünket, mint a világnak összes tudományai. Hogy annyi jóakaratú ember van, aki a lelki életben olyan kevésre viszi, annak egyik oka, hogy ezekkel a titkokkal nem foglalkozik. Azt, gondolja, hogy mivel úgy sem érti meg őket, nem érdemes róluk elmélkedni. Elfelejti, hogy nekünk hitben kell haladnunk, márpedig a hitet a titkok körül gyakoroljuk, nem pedig erkölcsi tételek körül. Ha valaki folyton csak arról elmélkedik, hogy milyen szép dolog buzgón imádkozni, szegényeknek alamizsnát adni, felebarátunkat szeretni, még ha az édes Jézus, a Szűzanya és a szentek példája alapján teszi is ezt, az középúton marad. Mert ha valaki igazán szereti Istent, akkor szenvedélyesen érdeklődik minden iránt, ami róla tudható, legyen az mégannyira titok.
      „Mondjátok, milyen az Isten?” - ezzel faggatta szüleit kisgyermekkorában Szent Teréz Margit. Ha valaki szereti az édes Jézust, akkor nem fogja neki azt mondani: „Tudod, Jézusom, engem csak mint ember érdekelsz. Egyéb vonatkozásaid, például megtestesülésed, az mind magas nekem. Hinni hiszem, de fárasztja a fejemet. Hagyjuk azt. Ne beszéljünk róla!” Pedig hát az édes Jézus erről szeret beszélni az olyan léleknek, amelyet bizalmára méltat. Kis Szent Teréz azt mondja, hogy az édes Jézus az ő lelke mélyén csendben, szelíden, lassan-lassan oktatta őt. Hát, hiszen nem oktatta volna, ha őt csakis mint a tökéletes, ideális ember érdekelte volna. Kell, hogy úgy is érdekeljen, de nem csak úgy, mert az „igaz a hitből él” (Róm 1,17), nem pedig pusztán erkölcsi erénygyakorlatból.
      Tehát ennek a felséges, titokzatos, isteni lénynek, a Krisztusnak édesanyja a mi drága Szűzanyánk! Kívánjunk neki szerencsét hozzá! Szűzanyám, szeretlek!

_______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Analóg pokol

Amit itt mondok, nehéz megérteni. Elvont és távoli, bármilyen életfontosságú. Ne magadat okold, ha nem érted. A nehézség magában a témában van. Csak dadogva tudok szólni róla, bár törekszem a világosságra. Ne okolj hát engem sem, kérlek. Igyekszem nagyon gondosan fogalmazni, ám az emberi beszéd törékeny.

Saját véleményemet mondom el, mint kutató teológus beszélek, tehát tévedhetek. Nagyon remélem, hogy álláspontom az Egyház hitének határain belül esik. Ha nem így volna, eleve visszavonom. Tudom, hogy az abszurdumig feszítem a nyelv határait. De kérlek, légy méltányos, és ne vesd el állításaimat csak azért, mert merészen fogalmazok. A jóindulatú olvasóhoz beszélek.

A téma a következő. A kinyilatkoztatás alapján hisszük, hogy van örök kárhozat. Kérdés, hogyan tudjuk ezt elviselni, ha – Isten irgalmából – üdvözülünk, míg mások elkárhoznak? Nem zavarja meg Isten színről színre látásának boldogságát, ha tudjuk, hogy embertársaink – köztük talán szeretteink is – kínban és kétségbeesésben élnek mindörökké? Erre a kérdésre keresem a választ. 

Vigyázni kell a szóval. Élnek? A Szentírás csak az üdvösséget nevezi életnek. „Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni” (Mk 9,43). A kárhozatot halálnak nevezi: „A tüzes tó a második halál” (Jel 20,14). Nem azt akarja mondani, hogy a kárhozottak öntudata kialszik, hiszen a „sírás és fogcsikorgatás” tudatos szenvedés. Minden olyan elmélet, amely arról szól, hogy a kárhozottak nem is szenvednek,  vagy nem szenvednek örökké, csak gyámoltalan kitérő. „Az Egyház tanítása állítja a pokol létét és örökkétartó voltát” (KEK 1035). Viszont azt se lehet minden további nélkül mondani, hogy a kárhozottak „élnek”. A kárhozat nem egyszerűen negatív töltésű szimmetriapárja az üdvösségnek. „Isten dicsősége az élő ember, az ember élete pedig Isten látása” – mondja Szent Iréneusz (Adversus haereses: 4, 20). Már a földön elkezdjük látni Istent a hitben, jóllehet „tükör által, homályban”. Az üdvösségben beérkezünk a „színről színre” való látásba, vagyis Isten közvetítő közeg nélküli befogadásába. Istent, a végtelen értéket, a gyönyörűség teljességét, korlátozás nélkül birtokoljuk. Csak véges befogadóképességünk szab korlátot ennek a birtoklásnak. A kárhozat ezzel szemben boldogságvágyunk fusztrációja, hiszen természetszerűen vágyunk a boldogságra, és nincs számunkra boldogság máshol, mint Istenben. A hit célirányos lét, az üdvösség beteljesült lét, a kárhozat meghiúsult lét. A kárhozottak önellentmondásban léteznek, természetszerűen vágyódnának Istenre, de szabad döntésükből kifolyólag elutasítják őt. Ez az egzisztenciális önellentmondás a kárhozat lényege. Külön pokoltűz nincsen, a kárhozottat Isten szeretete égeti, valamint a teremtett valóság, mert gyűlöli azt, AKI VAN, és gyűlöl mindent, ami van. Létezik ugyan, de belső frusztrációja folyamatosan sztornírozza létét. „Minden csak küszködik veled, mintha a semmiben mutálna” (Pilinszky).  Bizonyos szempontból létezik, más szempontból nem. 

Bármennyire tótágast áll itt az emberi agy, meg kell értenünk, amit a Katekizmus mond: „Egyedül Isten van” (KEK 213). Ez nem panteizmus, hanem a lét analógiájának tana. Isten, aki „azonos a létével, és önmagától az, aki”, gyökeresen más értelemben „van”, mint a teremtmények. S a teremtmények is mind a maguk módján vannak. Egyfelől léteznek és különböznek Istentől, másfelől Istenhez képest semmik. Lényük jobban megvan a Teremtőben, mint rajta kívül, hiszen minden teremtett valóságnak Isten a forrása, önmagából merített mindent. A zsidó teológia ezért azt mondja, hogy a teremtmények részei Istennek. De ez panteizmus volna. Mi az analogia entis tanítását fogalmazzuk meg: a teremtmények tökéletesebben megvannak Istenben, mint önmagukban, saját létezésük nem egyenértékű Isten létezésével. A semmihez képest léteznek, Istenhez képest nem léteznek.

De az üdvözültek Istent látják, és Istenben látják a teremtményeket. A kárhozottakat is. Tündöklő valóságukat látják Isten teremtő eszméiben, ahol valóságosabbak, mint önmagukban. A kárhozott, mint mondtuk, „bizonyos szempontból létezik, más szempontból nem”. Az üdvözült Istenben látja őket, tehát abból a szempontból, amelyből nézve léteznek. Innen nézve a kárhozat irreális.  Az üdvözültnek nincs miért szomorkodnia.

Nem azt mondom, hogy az üdvözült nem tud a kárhozatról, hogy Isten irgalmasan befogja a szemét. Azt mondom, hogy Isten, a végtelen gyönyörűség, aki az üdvözültet boldoggá teszi, azonos saját teremtő eszméivel, szeretteink teremtő eszméjével is. Ezek az eszmék mind Isten boldogító lényével azonosak. Az üdvözült ezt a boldogító eszmét fogadja be, ha szeretteire gondol. A frusztrációt nem tudja befogadni, mert Isten határtalan boldogsága betölti minden vágyát. A poklot irreálisnak látja. A kárhozat Istenből nézve képtelenség.

A kárhozottak ebben a képtelenségben vergődnek. „Egyedül Isten van”, és ők kívül vannak Istenen. Ez a képtelenség tüzes tó és második halál. Létezni létezik, de annyira nem létezik, hogy az üdvözültek boldogságát megzavarhatná.

Forrás:

http://hagiosz.net/?q=analogpokol 

Szüzeknek szent Szüze

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

3. elmélkedés 

Szüzeknek szent Szüze 

Sancta Virgo Virginum 

     Tekintsünk fel drága Szűzanyánkra, s nagy áhítattal rebegjük hozzá ezt a gyönyörű megszólítást! Kérjük, esdje ki számunkra Isten kegyelmét ehhez az elmélkedéshez. 

      Jegyezzük meg először, hogy ez a kifejezés: Szüzeknek Szüze, a zsidó nyelv szelleméből folyik, amely ilyen fokozással fejezi ki, amikor valami igen kiváló dologról, vagy személyről beszél. Énekek éneke például annyit tesz, hogy a legszebb ének. A Szüzeknek szent Szüze tehát a legtökéletesebb, legszűziesebb Szűz, aki magasan fölötte áll az összes többi szüzeknek. Elmélkedjünk tehát arról, hogy mit dicsőítsünk a Boldogságosban, amikor e szavakat intézzük hozzá! Hogy ezt megérthessük, tiszta fogalommal kell bírnunk a szüzességről. E célból menjünk vissza az ősszülőkhöz. 

      Az embert, éspedig úgy Ádámot, mint Évát, az Úristen szűzi tisztának teremtette, hiszen annyira ártatlanok voltak, hogy nem is szégyellték mezítelenségüket, pedig teljesen fel voltak világosítva a beléjük öntött tudomány által arról, hogy miként értendők az Úristennek hozzájuk intézett szavai: „Szaporodjatok és töltsétek be a földet” (Ter 1,28). Azonban az eredeti bűn után ez a helyzet teljesen megváltozott. Az emberben feltámadtak az addig teljesen az akarat hatalma alatt álló szenvedélyek, s mélyen a paradicsomi színvonal alá süllyesztették. A test ólomsúllyal kezdte őt lefelé húzni, az állatok közé. Csúnya lett az embernek létrejövetele, s azért a sértetlen szüzesség vakító fehéren ragyogott ki a sötét háttérből. Elvesztéséért csakis az anyaság tudott kárpótolni. 

      Sohasem volt még nemesen érző nép, akár pogány, akár keresztény, amely a leánynak szüzességét nagyra ne becsülte volna. Csakis a perverzitás, a feslett romlottság képes e tekintetben másképp gondolkodni. Azt a lelki fehérséget, amely egy tiszta szűz - akár férfi, ákár nő - szeméből ragyog, semmi sem tudja pótolni. Ilyen nagy érték a szüzesség - értve a teljesen ártatlan, lelki-testi szüzességet - pusztán a természetes élet szempontjából. Már így is igen magas polcra emeli az embert, s tiszteletet biztosít számára mindenki részéről. 

      Azonban tekintsük a szüzességet a természetfölötti lelki élet szempontjából, amely még sokkal szebbé, összehasonlíthatatlanul magasabb értékűvé teszi azt. „A nem házas asszony és a szűz arra gondol, ami az Úré, hogy testben és lélekben szent legyen, míg a férjes nőt világi dolgok kötik le: hogyan járjon férje kedvében” - mondja a népek apostola (1Kor 7,34). Igen, a szűz, ha ráadásul még hűségesen szolgál Istennek, akkor az ő legszentebb teremtményei közé tartozik. Ez áll úgy a nőre, mint a férfira, s itt csak azért beszélünk különösebben az előbbiről, mert a Boldogságossal akarjuk vonatkozásba hozni. A tiszta fehér karrarai márvány szép akkor is, ha valami, tisztességes, világi tárgyú szobrot faragnak belőle. De mennyivel szebb, ha a Szűzanya szobrát vési ki belőle művész! A szép kő szép a palotában, de sokkal szebb, ha templomnak szolgál anyagául. Ilyen gyönyörű, vakítóan fehér anyagból épült templom a szűztiszta ember. Az ég összes angyalai gyönyörködve szemlélik őt. Ezek fölött a gyönyörű lények fölött áll szédítő magasságban a mi Szűzanyánk, a szüzeknek szent Szüze. 

      Azt kérdezhetnénk, hogyan lehetséges ez? Hiszen ha valaki teljesen tiszta szűz, mint például Szent Ágnes, vagy Szent Alajos, akkor annál hogyan lehetne másvalaki szüzebb? Szentebb igen, de szüzebb? Pedig, de mennyire lehet! Szolgáljon magyarázatul a következő hasonlat. Képzeljünk két várat, amelyeknek erődítményei egyenlő erősek, s ugyanolyan hatalmas ágyúkkal vannak fölszerelve, s a védősereg száma is egyenlő bennük. Igen ám, de az egyik ezen felül száz kilométer körzetben lövészárkokkal van körülvéve, s fölötte a levegőben hatalmas légiflotta kering, amely képes minden légi támadást elhárítani. Ugyebár ez mégiscsak sokkal erősebb a másiknál. - Így viszonylik a Szűzanya szüzessége a többi szüzekéhez. Illetve még ez a hasonlat is sántít, mert a Szűzanya szüzessége teljesen megtámadhatatlan: azt maga a mindenható Úristen bástyázza körül. A kísértés nála nem csak tényleg nincs meg, hanem még csak nem is lehetséges. Azonban ez az éremnek csak az egyik oldala. Mondottuk, hogy a szüzességet a természetfölötti lelki élet koronázza meg. Márpedig ki ne látná be, hogy e tekintetben a Szűzanya mérhetetlen magasságban van minden más közönséges szűz fölött. 

      Tehát nincs abban semmi túlzás, ha az Anyaszentegyház őt ezzel a gyönyörű címmel tiszteli meg, hogy Szüzeknek Szent Szüze. S ő, a Boldogságos, aki annyira szereti a szüzességet, szívesen hallja részünkről ezt a megszólítást.

_______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html