Keresztút Szentháromságról nev. boldog Erzsébettel

      Erzsébet nővér annak az egyetlen gondolatnak élt, hogy dicsőítse a Szentháromság dicsőségét. Ez volt életének vezérgondolata és megvalósítása nyitotta meg számára már e földön a mennyországot. Fogadalma utáni napon írta: „A mennyország: a hit, szenvedés és önfeláldozás élete azért, akit szeretek.” Később pedig azt írta: „Megtaláltam a mennyországomat a földön, mert a mennyország az Isten, Isten pedig a lelkemben van. Azon a napon, mikor ezt megérttettem, minden világos és sugárzó lett bennem és körülöttem”

Keresztút

Bevezető

KÖVESS ENGEM! (Lk 5,27)

      „Jegyesem, Te le akarsz mondani minden földi szerencséről, boldogságról, hogy engem kövess. És én? Mit ígérek és neked? Fájdalmakon és kereszteken kell átmenned és sok szenvedést kiállnod. Jól tudom, ha én nem állnék melletted, hogy megőrizzelek, nem lennél képes elviselni azokat. Készülj el arra, hogy még a lelki vigasztalásokat is, amelyek a léleknek oly édesek, meg fogom tőled vonni. Ó, mennyi megpróbáltatás vár azokra, akik nyomdokaimat követik! De azután olyan édességet is árasztok a lelkedre szenvedéseidben, amilyenről a világ boldogjainak sejtelmük sincs. A sors, amelyet számodra kijelöltem, oly szép, hogy igazán az én szerelmem kell hozzá, hogy azt neked tartsam fenn. Szereted-e Jézusodat eléggé, hogy e szenvedéseket kezéből elfogadd? Tudsz-e engem vigasztalni? Én annyira egyedül vagyok, ne hagyj el gyermekem! Szeresd szívemet, amint én szeretem a tiédet, melyet magamnak választottam. Várva várom a napot, amelyen egészen az enyém leszel. Ó tartsd meg szívedet számomra Erzsébetem!”

I. Jézust halálra ítélik.

      Pilátus látta, hogy nem megy semmire, sőt a zajongás még fokozódik is. Vizet hozatott, s a nép szeme láttára megmosta kezét: „Ennek az igaz embernek vére ontásában én ártatlan vagyok - mondta. - Ti lássátok!”... Akkor szabadon bocsátotta Barabást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta nekik, hogy feszítsék keresztre. (Mt 27,24.26.)

      Igen én szerelmem, én Életem, én imádandó Jegyesem, igen! Kész vagyok téged követni az áldozat útján! Íme jó Jézus, Te szenvedéseket tártál elém, amelyek rám várakoznak. De félhetnék-e ezektől, amikor együtt fogjuk őket átélni és melletted, ó erők Királya, lehet-e valaki gyenge? Köszönöm neked, hogy vigasztalásodra engem választottál ki, szegény kis teremtményedet; bizonyára tudtad, hogy nem hagylak el. Mert bár rosszabb vagyok azoknál a szerencsétleneknél, akik Téged keresztre feszítettek, de legfőbb a Szeretet, most egészen a Tiéd vagyok. Ha mellettem állsz, nem lehetek többé aljas és gonosz.

II. Jézus vállára veszi a keresztet.

      De újra elkezdtek ordítani: „Halál rá! Halál rá, keresztre vele!” Pilátus megkérdezte: „Keresztre feszíttessem a királyotokat?” De a főpapok tiltakoztak: „Nincs királyunk, csak császárunk!” Erre kiszolgáltatta nekik, hogy feszítsék keresztre. Ezzel átvették Jézust. Maga vitte keresztjét, míg oda nem ért az úgynevezett Koponyák helyére, amelyet héberül Golgotának hívnak. (Jn 19,15-17)

      Én Istenem, fogadj engem áldozatul Jézussal, a Megfeszítettel! A kereszt az én erős támaszom. Mindig is a kereszttel akarok élni. Úgy fogadom azt, mint kincsemet, mert Jézus érettem választotta azt, és tudom, hogy nekem is úgy adja, mint a választottság jelét. – O Crux ave, spes unica! Üdvözlégy ó kereszt, egyetlen reményünk! Szent kereszt, legfőbb kincs, veled akarok élni és meghalni.

      Édes üdvözítőm, szeretetedért szeretetet akarok adni és véredért vért. Te meghaltál értem, én is minden nap újabb szenvedések vértanúja akarok lenni Éretted, akit szeretek!

III. Jézus először esik el a kereszt alatt.

      Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. (Iz 53,3)

      Egy idő óta mély bánat szántja a lelkemet. Azt érzem, hogy most inkább választanám a halált, mint a legcsekélyebb bűnt. Ámde mi volt tizenegy, tizenkét, tizenhárom, tizennégy éves koromban? Ó Istenem, miért nem éreztem akkor is ilyen bánatot? Reszketek, ha előbbi életemre gondolok. Most majd általános gyónást végzek, de nagyon aggódom, hogy vissza tudok-e mindenre emlékezni és felismerem-e bűneim sokaságát, sokféleségét és a bennük rejlő teljes gonoszságot és utálatosságot?

IV. Jézus találkozik Szent Anyjával.

      Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak - a te lelkedet is tőr járja át -, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai. (Lk 2, 34-35)

      Édesanyjának így írt:

      Vasárnap volt Szűz Mária hét fájdalmának ünnepe s ekkor azt gondoltam, hogy az bizonyos értelemben a Te nevednapja is, Édes kis Vértanú Anyám! Éppen ezért igen buzgón imádkoztam Érted. Belemerítettem lelkedet a boldogságos és a fájdalmas Anya lelkébe és kértem, hogy vigasztaljon meg és tegye boldoggá a Te gyötrelmedet is. Zárdafolyosónk végén a Fájdalmas Anyának egy szobra áll és ez enegem mindig egész különösen megillet. Minden este elmegyek hozzá és beszélek Neki Terólad. Nagy tiszteletet érzek a boldogságos Szűz könnyei iránt és egyesítem velük ama könnyeket, melyeket az én szegény Anyácskám ont, amikor Erzsébetjére gondol. Jaj, ha látnád az én nagy boldogságomat! Ha látnád az örömet, melyet itt élvezek s melyet napról-napra jobban átérzek! Ezt azonban egyedül csak Isten látja, aki e dicső osztályrészt gyermekének adta. Ó, ha mindezt csak egy pillanatra láthatnád, Anyám, mennyire megnyugodnál! Mennyire örvendve, boldogan és ujjongva ismételnéd meg azt a „Fiat”-ot, melyre szükség volt, hogy a mennyország eme zugocskája megnyíljék előttem.

V. Cirenei Simon segít vinni a keresztet.

      Az egyik arra menő embert, a cirenei Simont, Alexander és Rufusz apját, aki éppen a mezőről jött, kényszerítették, hogy vigye a keresztjét. Így vezették ki egy Golgota nevű helyre, ami a Koponya hegyet jelenti. (Mk 15,21-22)

      Egy papnövendéknek írta:

      Minthogy Urunk a lelkünkben lakik, az Ő imádsága nekünk is szól. Szeretnék abba maradandóan belekapcsolódni és mint egy kis edény, a szent forrás mellett elhelyezkedni, hogy aztán az életet másokkal is közölhessem és az isteni szeretet hullámai rajtam keresztül mindenfelé szétáradjanak.

      „Én értük szentelem magamat, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazságban” (Jn 17,19) Valósítsa meg életünk e szavakat. Szenteljük meg magunkat a lelkek javára, hiszen mindannyian egy testnek a tagjai vagyunk, és így amily mértékben bennünk áradoz az isteni élet, oly arányokban hozzuk azt keringésbe az Egyház titokzatos nagy testében is. Két szóban foglalok össze minden szentséget és apostolkodást: szeretet és egyesülés. Imádkozzék, hogy az igaz apostolság magasztos állapotában éljek én is, mintegy beletemetkezve a Szentháromságba.

VI. Veronika kendőjét nyújtja Jézusnak.

      Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra. (Iz 53,4)

      Bájos kedvességgel és tapintatos szerénységgel töltötte be két ízben is az „angyal” hivatalát. (Angyalnak nevezik a szent Kármelen azt a nővért, aki az újonnan érkezett jelöltet a zárdai szokásokba bevezeti.) Egy fiatal leány, aki több hónapot töltött a Kármelen, meghatottan ír róla volt perjelnőjének:

      Nem felejthetem el azt a pillanatot, mikor beléptem a klauzúrába. Kis „angyalom” már ott állott és azonnal megéreztem, hogy a szeretet angyala lesz számomra. Mily kedvesen örült, mikor világi ruházatomnak némi kis zárdai színezetet adhatott! Aztán szinte minden lépésemet kísérte. Mindig ott termett, ha ügyetlenségemet kellett jóvátenni, vagy hibáimnak elejét venni. Milyen szelídséggel és alázattal, mily egyszerűen és nagy gyöngédséggel tette ezt! Bámulatosan körültekintő és figyelmes volt és szakadatlanul szorgoskodott kis „Tóbiás”-a körül.

VII. Jézus másodszor esik el a kereszt alatt.

      Mennyien szorongatnak, Uram, Mennyien fordulnak ellenem! Hányan mondják rólam: „Nincs menedéke Istenénél!” De te, Uram, azért védőpajzsom vagy, te vagy dicsőségem, csüggedt fejem fölemeled. (Zsolt 3,2-5)

Péntek, 1901. június 14.

      Tíz nap óta bajban vagyok a térdemmel és gondolja csak, örülök neki. Úgy tekintem, mint Szerelmesem gyöngéd figyelmét, aki szerető kis jegyesének részt enged venni azokban a fájdalmakban, melyeket a Kálvária hegyén gyötrelmes esései közben kiállott. Az fáj ugyan, hogy templomba nem mehetek, sem szentáldozáshoz nem járulhatok; de hát a jó Isten nincs helyhez kötve, sőt még a szentséghez sem! – Valóban úgy tetszik nekem, hogy most is épp oly közel van hozzám, sőt bennem van. Igen, mélyen a szívemben, lelkem mennyországában állandóan érzem a jelenlétét. Érzem, hogy sohasem hagy el. Isten bennem és én Őbenne, ez az életem! Nem látom ugyan még, miként a szentek látják odafönt, de bizonyos értelemben már én is élem az ő boldogságukat, mert állandóan együtt időzünk és semmi el nem vonhat Tőle. Kérem, imádkozzék, hogy egészen átadjam magamat Neki.

VIII. Jézus szól a síró asszonyokhoz.

      Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult: „Jeruzsálem leányai - mondta nekik -, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a meddők, akik nem szültek, nem szoptattak. Akkor majd unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: Takarjatok el! Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?” (Lk 23,27-31)

      Mi csupa nyomorúság vagyunk, de milyen jó, hogy Ő tudja ezt. Isten mindig szívesen megbocsát és belemerít bennünket önmagába, végtelen tisztaságába, szentségébe. Engedjük, hogy átalakítson a saját képére és majd meglátjuk, ez milyen egyszerű is! Az egyesülést a szeretők között a szeretet hozza létre. – Tehát csak a szeretet életét kell élni, hogy mindent elérjünk. Nekem pedig nagy célom van: szent akarok lenni, hogy isteni Mesteremet dicsőítsem. Kérje velem együtt, hogy igazán csak szeretetből éljek, mert ez a hivatásom. Ó bár mindkettőnknek életének napjai a szent szeretet egységében folynának le! Ébredjünk már a szeretetben és napközben szolgáltassuk ki magunkat a szeretetnek, ami nem más, mint Isten akaratának teljesítése. Éljünk Isten szent színe előtt, Ővele, Őbenne és Őérette. Legyünk folyton égő áldozatok, úgy, ahogy Ő akarja.

IX. Jézus harmadszor esik el a kereszt alatt.

      Ments meg a gonosz munkásoktól, szabadíts meg a gyilkos emberektől! Nézd, az életemre törnek, a hatalmasok összeesküsznek ellenem. Pedig nincs bennem bűn, Uram, nincsen vétek, ártatlan vagyok, mégis rám törnek és megtámadnak. Ébredj föl, gyere velem szembe és lásd. (Zsolt 59, 3-5)

      Gyakran már reggel, a kisebb órák után, teljesen elhagyott az erőm és azon tűnődtem, vajon mi lesz estig? Ilyenkor completórium után rendesen a gyávaságom a tetőpontra hágott, úgy hogy szinte megirigyeltem azt a nővért, akit a matitunum alól fölmentettek. Sohasem támadt az a gondolatom Anyám, hogy meg kellene mondanom. Miután az a nagy jóság, amellyel ugyanis gondomat viselte és a kivételek, amelyekkel éltem, nem használtak, világosan felismertem Isten akaratát. Egyébként is mindig féltem a természetnek esetleg kényeskedő szavára hallgatni és csekély ok miatt panaszkodni. És aztán... mit is tehetett volna értem Anyám? Hiszen ha aludni küldött, rendesen abban sem találtam semmi megkönnyebbülést. Olyan megtört voltam, hogy sem aludni, sem nyugodtan pihenni nem tudtam. Igazán nem lehetne megmondani, mi fárasztott jobban, a nappal-e vagy az éjszaka? Még az imádság volt a legjobb gyógyszerem. Különösen a nagy szilencium idején szenvedtem. Néha valósággal halálfélelemben vergődtem, de jól esett az Úréval egyesítenem. Ilyenkor egészen a közelébe mentem, közvetlen a rácshoz. Csodálatosnak tűnik fel előttem, hogy ez a vigasztalan szenvedés mégis erőt tudott adni a matutinum elmondására. Különös, hogy azalatt bizonyos könnyedséggel foglalkoztam Istennel, de utána újra rám szakadt minden tehetetlenségem. Észrevétlenül lopództam vissza a sötétben a betegek oratóriumából a cellába, ahogy éppen tudtam, nem egyszer bizony csak a falakba kapaszkodva.

X. Jézust megfosztják ruháitól.

      Olyan vagyok, mint a kiöntött víz. Csontjaimat szétszedték, szívem, mint a viasz, szétfolyt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem ínyemhez tapadt. Kutyák falkája ólálkodik körülöttem, s gonosztevőknek serege zár körül. Kezemet és lábamat összekötözték, és a halál porába fektettek. Megszámlálhatom minden csontomat; ők néznek és bámulnak, elosztják maguk közt ruhámat, köntösömre pedig sorsot vetnek. (Zsolt 22,15-19)

      Nem csak angyaltisztán óhajtok a mennybe jutni - vallotta meg a perjelanyjának – hanem egyúttal Jézusba, a Megfeszítettbe öltözötten is. Mind jobban és jobban éhezem a szenvedést. Vágyam utána majd hogy fölül nem múlja a mennyország utáni sóvárgásomat, amely pedig ugyancsak nagy és égő.

      A szentség lelkülete lassanként rásugározta egész megjelenésére, minden mozdulatára a szerénység és a méltóság bélyegét, úgy hogy ez senki figyelmét el nem kerülhette. Egyik társa egykor a folyosón találkozott vele és egy kis szívességre szerette volna megkérni, de annyira meglepődött Erzsébet arckifejezésének szépségétől, hogy nem merte megszólítani. Egész lényén elömlött a lelkében élő Isten csodálatos fönsége. És mindez Erzsébet a noviciátusi idejének a vége felé.

XI. Jézust a keresztre feszítik.

      Három óra volt, amikor keresztre feszítették. Az elítélésének okát jelző táblára ezt írták: A zsidók királya. Vele együtt két gonosztevőt is fölfeszítettek, az egyiket jobb, a másikat bal felől. Így beteljesedett az Írás: „A gonoszok közé sorolták.” Az arra menők káromolták, csóválták a fejüket s mondogatták: „Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!” (Mk 15,25-30)

       Egy léleknek, aki igazán megértette, ezt írja:

     Dávid megjövendölte Jézus Krisztusról, hogy a fájdalma mérhetetlen lesz. Ebben a mérhetetlenségben ütöttem fel sátoromat. Ez az a királyi palota, amelyben Vőlegényemmel élni akarok. Itt találkozzunk!

      M. nővér följegyzése:

      Egy szent azt írta Jézus Krisztusról: „Hol lakol, ha nem a fájdalomban?!” (Folignoi Szent Angéla eme mondása újra és újra szeretetnyílként járta át Erzsébet lelkét.) Cellájába lépve gyakran ismételtem ezt előtte, tudva, hogy örül neki. Ilyenkor aztán megható módon beszélt Urunk kínszenvedéséről és a saját boldogságáról, melyet azon érez, hogy Vele lakhat a szenvedésben.

XII. Jézus meghal a kereszten.

      Hat óra tájban az egész földre sötétség borult, egészen kilenc óráig. Kilenc órakor Jézus hangosan felkiáltott: „Eloi, Eloi, lamma szabaktáni?” Ez annyit jelent: „Istenem, Istenem, miért hagytál el?” Az ott állók közül néhányan hallották, és megjegyezték: „Lám, Illést hívja.” Valaki odafutott, s ecetbe mártott szivacsot nádszálra tűzve inni adott neki. „Hadd lássuk - mondta -, eljön-e Illés, hogy megszabadítsa!” Jézus hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. A templom függönye ekkor kettéhasadt felülről egészen az aljáig. (Mk 15,33-38)

      Halálának előestéjén egy kis erőre kapott s újra és újra kifejezte belső boldogságát. Kérdésére az orvos megvallotta, hogy érverése rendkívül gyenge. Talán egy nap múlva már a legszentebb Személyek ölén leszek – mondotta. Mily boldogság! Szeplőtelen Édesanyám kézenfog és bevezet az új otthonba, a napsugaras, boldog, örök mennyországba.

      Oly meghatóan beszélt az istengyermekség titkáról, hogy nem egy könnycsepp gurult le a földre. Ez a kis izgalom kimerítette. Végleg visszavonult a hallgatás és a magány annyira szeretett várába. Csak egyszer hallották még halk, dallamos hangját, amikor lelkének mennyországából néhány titokzatos szót küldött vissza a világba, melyet elhagyni készült.

      -Megyek a világosságba, - az életbe, - a Szeretethez!

      Ezután következett november 8-a és 9-e között az agónia. Ez borzalmas volt! Mintha soha nem akart volna megvirradni és a fuldokló szenvedéseknek vége szakadni! Éppen Angelusra kondult a harang, amikor Isten követe: a halál, halkan és szelíden a feje fölé suhant. Huszonhat esztendős volt.

XIII. Jézust leveszik a keresztről.

      Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt - bár a zsidóktól való félelmében csak titokban -, arra kérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Így elment és levette a testet. (Jn 19.38)

      A nővérek három napon át őrizhették Erzsébet szűzi tetemét a kóruson. Ezalatt körülvették imáikkal és hódolatukkal. Az angyaltiszta vonásokba mélyen belenyomódtak a vértanúság gyötrelmei, bizonyítva, hogy a szeretet igazán kimerítette egész valóját.

      Mihelyt halálának híre elterjedt a városban, emberrajok özönlöttek a Kármel felé. Sokan szinte futva érkeztek, hogy még egyszer láthassák a „Kis Szentet” s rózsafüzéreiket s érméiket hozzáérinthessék mártírhamvaihoz.

XIV. Jézust a sírba helyezik.

      Bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus elrendelte, hogy adják ki neki. József levette a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, s sziklába vájt új sírboltjába helyezte. A sír bejáratához nagy követ hengerített, és elment. Mária Magdolna és a másik Mária ott maradtak, leültek a sírral szemben. (Mt 27,58-61)

      A temetés diadalmenethez hasonlított. Huszonnégy pap fogta koszorúba az alázatos gyermek koporsóját, aki a hallgatás és lerejtettség önfeláldozásán át égő és buzgó vágyaiban misztikus módon igazi papi hivatást adott áldozatul az Egyház oltárára. Számos jóbarátja kíséret utolsó útjára, de mindannyian azt vallották, hogy nem annyira gyászmeneten, mint inkább diadalúton vettek részt.

      És a zárdában is a nagy áldozat fájdalmát észrevétlen ujjongó öröm váltotta fel. Úgy érezték, hogy olyan ajándékot adhattak Istennek, akiben tökéletes kedve telt. Az a béke és nyugalom, amely a zárda fölött lengett, záloga és visszasugárzó verőfénye volt annak az örömnek és boldogságnak, amelybe a szeretett kis nővér mindörökre bement.

XV. Jézus feltámad.

      Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán a magdalai Mária és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. Hirtelen nagy földrengés támadt. Az Úr angyala ugyanis leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Tekintete olyan volt, mint a villám, öltözete meg, mint a hó. Az őrök remegtek tőle való félelmükben, s csaknem halálra váltak. Az angyal azonban felszólította az asszonyokat: „Ne féljetek! Tudom, hogy ti Jézust keresitek, akit keresztre feszítettek. Nincs itt. Feltámadt, ahogy előre megmondta. Gyertek, nézzétek meg a helyet, ahol nyugodott! (Mt 28,1-6)

      Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr. (Fil 2,9-11)

      Legyünk lelkünk mennyországában a Szentháromság dicsőségének dicsérete! Egy napon majd lehullanak a fátylak, bevezetnek bennünket a mennyei csarnokba és ott a végtelen Szeretet ölén, vágy nélküli élvezetben örökké fogunk énekelni. – És akkor Isten megadja nekünk az új nevet, melyet megígért a győzőnek. Mi lesz ez? Alázatosan remélem, hogy számomra a „laus gloriae””, a „dicsőség dicsérete”.

____________________________________

Az idézetek forrása:

- Biblia SZIT 1996

- Az Isten jegyese, Kármel misztikájából, Szentháromságról nevezett Erzsébet nővér, dijoni kármelita apáca életrajza (1880-1906), Szombathely, 1935 – reprint kiadás Győr, 1995

Elhagyom ezt a házat...

      Egy keresztény közösségben, ha Isten a cél, akkor egymás közt szeretet van. Amit Istenért tesznek, azt a felebarátért teszik, és amit a felebarátnak tesznek, azt Istenért teszik. Így lesznek Isten jó illatú virágoskertje. Egy jó közösség az ördög célpontja, nagyon sokat kell imádkozzanak és gyakorolják az alázatosságot, különösen a közösségvezetők, másképpen Isten nem lesz közöttük, az emberek szemében pedig negatív példakép lesznek. Ezért van az, hogy látjuk egy-egy ilyen közösség tagjait napi szentmisén ájtatoskodni, de tudjuk, hogy csupa intrika, rágalom, szeretetlenség uralkodik abban a közösségben, Jézus már rég otthagyta őket. Egy világi klubtagság is többet ér, mint egy ilyen közösséghez tartozni, de az is igaz, sokan kilépnek és újak sem mennek közéjük többet. Csak egy jó közösségben lehet megtapasztalni a mennyei Atya szeretetét, gondoskodását, és hogy elfogadottak vagyunk Jézus Krisztusban. Egy rossz közösségben kitartani a lelki embernek, depresszióhoz vezethet, jelenlétünkkel nem biztos, hogy jót teszünk a közösségnek, ott kell hagyni, Isten már amúgy is kivonult közülük.

      Nagy a vezetők felelőssége, ők a pásztorok, Isten számon kéri a juhok lelkét rajtuk. Olyanok kell legyenek, mint Jézus, a Jó Pásztor:

      „Az Emberfia azért jött, hogy megmentse, ami elveszett. Mit gondoltok? Ha egy embernek száz juha van és egy eltéved közülük, nem hagyja ott a hegyen a kilencvenkilencet, és nem megy el, hogy megkeresse az egy elveszettet? Ha aztán sikerül neki megtalálnia, bizony mondom nektek, annak jobban örül, mint az el nem tévedt kilencvenkilencnek.” (Mt 18,11-13)

       Minden tag lelke Isten előtt végtelen értékű, és jobban oda kell figyeljen a vezetőség azokra, akiknek több gondoskodásra és szeretetre van szükségük, amíg megerősödnek a közösségben, a szolgálatban.

      Kirívó esetek is vannak. Az egyik nagyvárosban indult egy jó családi imacsoport, beköltöztek a plébániára. A pap állandóan az egyik feleség „nagy szentségét” dicséri nyilvánosan, a többi mintha nem is létezne, és még figyelmeztetni sem lehet a papot, hogy a családban egyre több miatta a veszekedés, és az imacsoport vezetője nem az illető feleség, akinek ez az állandó dicsérgetés lételeme lett. Itt már egyeseknél nem Isten a cél. Az imacsoport megosztott lett, ha Isten közbe nem lép, meg fog omlani. Nyilvánvaló az ördög mesterkedése és az alázat hiánya.

      „Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja juhaiért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem sajátjai, otthagyja a juhokat és elfut, amikor látja, hogy jön a farkas. A farkas aztán elragadja és szétkergeti őket. A béres azért fut el, mert béres, és nem törődik a juhokkal.” (Jn 10,11-13)

      A világ szelleme nagyon sok közösségben jelen van. Ha egy politikus, egy gazdag ember, egy diplomás, egy vezérigazgató fordul az Egyházhoz, rögtön meghallgatást nyer, de az árva, a szegény, az özvegy nem, és még jó, ha meg nem tapossák, elesettségében még nem rúgnak egyet rajta, mert nem egy ilyen eset is történt már. Mindez taszít, ne csodálkozzunk hát azon, ha szidják az Anyaszentegyházunkat miattunk. Nem az a nagy, aki az emberek szemében nagy, hanem aki Isten szemében nagy. Lisieux-i Szent Teréz nővérei sem akarták elhinni, hogy boldoggá avatják, hiszen „nem tett semmit”.

       De ma sincs másképp sok közösségben, plébánián:

      „Testvéreim, Urunk, a megdicsőült Jézus Krisztus hitét ne személyválogatással tartsátok. Ha közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygyűrűvel az ujján, és belép egy szegény is elnyűtt ruhában, figyelmetek a pompás öltözékű felé fordul, és így szóltok hozzá: „Foglalj itt kényelmesen helyet.” A szegénynek meg azt mondjátok: „Állj oda oldalra!” Vagy: „Ülj ide zsámolyomhoz!” Nem volt részrehajló ítéletetek? Nem gonosz gondolatok alapján ítéltetek?” (Jak 2, 1-4)

      Szent Fausztina nővér a Naplójában arról is beszél, hogy Jézus el akarja hagyni a házat, mert a ház lakói nem úgy viselkednek, ahogy hivatásukhoz méltó lenne, ahogy megfogadták Istennek. Nagy lelki erő és bátorság kell ahhoz, hogy egy vezetőt vagy egy társat figyelmeztessünk a bűneikre, mert bosszút állhatnak.

43 Egy alkalommal két nővért láttam a pokol útján. Kimondhatatlan fájdalom szorította össze a szívemet. Imádkoztam értük Istenhez. - Jézus így szólt hozzám: ,,Menj a főnöknőhöz, s mondd meg neki, hogy ez a két nővér súlyos bűnalkalomban él.” A következő napon elmondtam ezt a főnöknőnek. Az egyik nővér azóta újra buzgó, a másik még nagy küzdelmeket áll ki.

44 Egyik nap azt mondta Jézus: ,,Elhagyom ezt a házat... mert olyan dolgok vannak benne, melyek nem tetszenek nekem.” A Szent Ostya kijött a tabernákulumból, s megpihent a kezeimben, én pedig örömmel tettem vissza az oltárszekrénybe. Ez újra megismétlődött. Én ugyanúgy tettem, mint azelőtt. Mikor harmadszor is megismétlődött, az Ostya átváltozott az élő Úr Jézussá – és Jézus így szólt hozzám: ,,Nem maradok itt tovább.” Nagy szeretet töltött el Jézus iránt, s így szóltam: ,,De én nem engedlek el Téged ebből a házból!” Jézus eltűnt, s az Ostya itt pihent a kezemben. Újból visszahelyeztem a kehelybe, s becsuktam a tabernákulumot. És Jézus itt maradt velünk. Három napig igyekeztem jóvátételi imát mondani.

45 Egyszer ezt mondta nekem Jézus: ,,Mondd meg az általános főnöknőnek, ebben a házban... olyasmi történik..., ami nem tetszik nekem, s ami nagyon bánt!” Ezt nem mondtam meg rögtön az anyának. Ekkor olyan nyugtalanságot bocsátott rám az Úr, hogy nem várhattam tovább. Írtam mindjárt a generális anyának, s nagy béke szállt a lelkembe.

      Egy jó közösségért imádkozni kell, és sokszor hordozni a szeretetlenség keresztjét. Isten mindenkinek, akinek szívében vágy él jézusi közösséghez tartozni, Isten meg fogja adni. Mert Jézus azért jött, hogy életünk legyen, és bőségben legyen, ez az Ő szent akarata.

Ima:
Miatyánk...

A szeretetkapcsolat elmélyítése

     Tehát a harmadik lépés ahhoz, hogy megismerjük az Atya szeretét: szükséges egy jézusi közösség, amely által Isten szeretni, vigasztalni akar minket. Egy jézusi közösségben Isten a cél, ezáltal tapasztaljuk meg azt, hogy nem vagyunk magányosak, cserbenhagyottak, hanem elfogadottak, hasznosak vagyunk; Isten úgy szeret minket, mint a szeme fényét. A közösségnek megtartó ereje van, a közös imának hatalmas ereje van. A testvéri közösségben a szeretetkapcsolatoknak van egy sajátos dinamikája.

 A szeretetkapcsolat elmélyítése

      Mély, meghitt szeretetkapcsolatban élők, ha nehéz valósággal találkoznak életükben, együtt néznek szembe azzal. De ez csak olyan testvéreknek lehetséges, akik már néhányszor végigjárták a szeretetkapcsolat elmélyítésének dinamikus lépéseit.

      A kölcsönös szeretet elmélyítésének dinamikus lépései egyaránt vonatkoznak:

- az Istennel való kapcsolatra,

- két személy (azonos neműek és különneműek) szeretetkapcsolatára,

- közösségben élők kölcsönös szeretetének elmélyülésére,

- közösségek közötti szeretetkapcsolatokra.

      A szeretetkapcsolat elmélyülésének dinamikus lépései:

1. Meghívás (Lk 1,28)

2. Önazonosság (Lk 1,30)

3. Meghittség (Lk 1,3 1.35)

4. Szembesítés, kihívás (Lk 1,34)

5. Megtérés (Lk 1,38)

6. Kiengesztelődés (Lk 1,38)

7. Egység (Lk 1,38)

8. Elköteleződés (Lk 1,38)

9. Küldetés (Lk 1,39)

1. Meghívás

      A szeretetkapcsolat mindig meghívással kezdődik. Isten hív, hogy járjam Krisztus útját mélyebb, személyesebb kapcsolatban. Mikor valaki kéri, hogy legyek az ő barátja, mikor belépek egy szerzetesközösségbe: a szeretet dinamikus, spirálisan ismétlődő mozzanatain keresztül életünk legfontosabb folyamata indul el. Ez a meghívás természetesen nemcsak szavakban áll. Szavak nélkül is kifejezhető.

2. Önazonosság.

      Ha válaszolok a meghívásra, újonnan megtapasztalt kapcsolatunkon keresztül új önazonosságra jutok, új szemszögből látom meg magamat: mint Jézus tanítványa, a te barátod, mint szerzetesközösségem tagja. Az ilyen kapcsolaton keresztül jobban megismerem magam, mert Jézus és testvéreim szemével nézhetek önmagamra.

3. Meghittség

      Ahogy fejlődik kapcsolatunk, különösebb erőfeszítés nélkül is bizonyos meghittséget tapasztalok közöttünk. Amint mélyül a kapcsolatunk Istennel és egymással, az ebből fakadó örömet, melegséget, közvetlenséget is mindig jobban és jobban érzem. A szeretet megmelegítí a szívemet. Tapasztalom, hogy Jézussal közvetlenebb a kapcsolatom; tudom, hogy testvéremmel szívem összefort; érzem, hogy a közösség befogadott bizalmába, hogy valóban meghitt kapcsolatban vagyunk.

      Fontos azonban tudnom, hogy a meghittség, a közvetlenség megtapasztalása csak az első lépések egyike a kölcsönös szeretet útján, és kapcsolatunk kiteljesedéséhez vállalnom kell a következő lépéseket is.

      Először tehát tudatosítanom kell, hogy akarom-e ezt a kapcsolatot, és ha igen, miért fontos számomra a testvéremmel, közösségemmel való szeretetkapcsolat, amit továbbra is fenn akarok tartani és elmélyíteni.

      Másodszor pedig világosan kell látnom, melyek a következő lépések a Jézus szándéka szerinti kölcsönös szeretet útján. Csak így tudom meghitt kapcsolatunkat helyes irányba terelni. Ezen tudás hiányában ugyanis az örömmel és meghittséggel egy időben félelmet is érzek, mert nem tudom, mit fog kívánni tőlem testvérem vagy közösségem. (Különneművel való kapcsolat esetében talán még arra is gondolok, hogy ebből baj is származhat.) Félek továbbmenni ezen az úton. Ha a félelem miatt nem merek kockáztatni, akkor nem fogok tudni előrehaladni az igazi szeretet útján.

4. Szembesítés, kihívás

      Amint mélyül a meghittség az igazi szeretetkapcsolatban, már nemcsak a meleg érzéseken lesz a hangsúly. Fontossá válik számomra, hogy testvérem vagy közösségem minden tagja növekedjék úgy is mint ember, és úgy is mint keresztény. Ezért olyan mértékben, amennyire elmélyült a meghittség kapcsolatunkban, szembesítjük egymást azzal, ami fontos és szükséges további fejlődésünkhöz, radikálisabb evangéliumi életünkhöz. Testvérem is tudja, hogy kihívásom szeretetből fakad. Próbáljuk elfogadni a kihívást, még akkor is, ha az nehezünkre esik. Jézus számára is fontos növekedésünk, ezért tőle is kapunk kihívásokat.

      Ha a meghittség nem igazi szereteten alapszik, hanem csak kellemes érzéseken vagy más hasonló önző szempontokon, akkor én nem akarom, nem fogom testvéremet kihívni vagy valamilyen nehéz ténnyel szembesíteni, mert félek, hogy a kapcsolatunk megszakad. Ezt pedig önző vágyaim kielégítése miatt nem engedhetem meg.

      Ha még kevés a meghittség a kapcsolatban, akkor csak könnyű kihívás ajánlatos, különben a kapcsolat megszakadhat, és több kár mint haszon származik belőle.

      A szeretetkapcsolat elmélyülésének dinamikus mozzanataiban az 1-ről a 2-re, a 2-ről a 3-ra könnyű az átmenet. A 3-ról a 4-re való átmenet kockázatos. Ha elfogadjuk egymás kihívásait, az segít “megtérnünk”, kilépünk eddigi kereteinkből és elindulni a fejlődés útján. Ha valamelyikünk nem fogadja el a szembesítést, kihívást, kapcsolatunkat vissza kell vinni az első lépésre: újra kell kezdeni a kapcsolat megteremtésére való meghívással.

      Ez áll az Istennel való kapcsolatra is. Ha nem érzem a meghittséget, és úgy találom, hogy Isten kihívásai túl erősek, zúgolódom, és úgy gondolom, hogy Isten valamire kényszerít engem. Tehát csak vonakodva teszek eleget kihívásának. Ez pedig nem segíti a Vele való kapcsolatom elmélyítését. Az is megtörténhetik, elidegenedem Tőle. Ugyanez áll a közösségemmel való kapcsolatomra is, lelkivezetőmmel vagy elöljárómmal való viszonyomra is.

5. Megtérés

      (A mélyebb szeretetkapcsolat érdekében) Ha a kihívás vagy szembesítés - amit adtam vagy kaptam - kapcsolatunk meghittségének arányában, megfelelő időben és megfelelő módon történt, megvan a lehetőség a megtérésre: kilépve az önközpontúságból az Isten és egymás iránti mélyebb szeretetkapcsolat kiépítése felé fordulok. A megtérést az segíti, hogy a kihívásban tapasztalt kölcsönös feszültséget, fájdalmat megosztjuk. Ha ez megtörténik, a kihíváskor érzett távolság eltűnik. Kapcsolatunk érdekében megtesszük szeretetből azt, amit egymástól kértünk a kihívással, szembesítéssel.

6. Kiengesztelődés

      Egyikünk vagy mindannyiunk megtérése nyomán elmélyül szeretetkapcsolatunk, kiengesztelődünk egymással. Megszűnik az a feszültség, amit a kihíváskor vagy a szembesítés pillanatában tapasztaltunk. Tudjuk, hogy a kihívás nem önkényes volt, hanem szeretetből, a másik javáért, a kapcsolatunk elmélyítése érdekében történt. Megbocsátunk egymásnak, még hálát is tudunk adni azért a feszültségért vagy esetleges sebekért, amit a kihívás hozott magával. Így kis vagy nagy sebeink gyógyulása már meg is kezdődött. Tudjuk, hogy ez a kihívás megerősítette, elmélyítette kapcsolatunkat.

      Az Istennel való kiengesztelődés abban áll, hogy a tőle kapott szembesítés vagy a vele való pörlekedés után belátom és érzem, hogy kihívása irántam való szeretetből fakadt, és újra megtapasztalom a meghittség örömét.

7. Egység

      Kiengesztelődésünk miatt mélyebb síkon tapasztaljuk meg egységünket. Tudjuk, hogy megújult egységünk mélyebb, mint amit eddig tapsztaltunk, érezzük, hogy szívünk sokkal jobban egybeforrt. Mivel meg tudtuk osztani a feszültséget és a megtérés nehézségét, sokkal közelebb érezzük magunkat egymáshoz. Ezt tapasztalom az Istennel való kapcsolatomban is, közösségemmel vagy testvéreimmel való viszonyomban is.

8. Elköteleződés

      Egységünk elmélyítésének tudatában és örömében mélyebben elkötelezem magam szeretetkapcsolatunk elmélyítésére. Szabadon és örömmel lekötöm magam Jézusnak, testvéremnek, közösségemnek, és érzem, hogy ez az új elkötelezettség erősebb, mint minden más eddigi ígéretem, amit tettem kapcsolatunk érdekében. Az eddigi 7 dinamikus mozzanat a szeretetkapcsolat elmélyítéséhez nagyon fontos volt, azért akarom szabadon, örömmel és szeretettel újra elkötelezni magamat Istenemnek, közösségemnek, testvéremnek.

9. Küldetés

      Új és radikálisabb elkötelezettségen alapszik küldetéstudat/küldetéstudatunk átérzése és örömmel való elfogadása, magamévá/magunkévá tevése. Minden igazi szeretetkapcsolat nemcsak befelé, hanem kifelé is mutat. A szeretet nem igazi szeretet, ameddig meg nem osztjuk. Az Isten iránt, a közösségünk és egymás iránt érzett szeretetünkkel megtelik a szívünk és kiárad másokra is. Ez a kiáradó, kicsorduló szeretet az igazi szeretet.

      Tudom, hogy az Isten küld engem. Érzem, hogy testvéreim is küldenek, és én is küldöm őket, hogy osszák meg másokkal is szeretetünket, mert ebben a küldetésben tudjuk megélni azt, ami nekünk a legfontosabb. Tudom és tudjuk, hogy ezért a küldetésért indultunk el a szeretetkapcsolat útján.

      Ebben a kölcsönös küldetéstudatban már új meghívást is tapasztalunk. Ez a meghívás sokkal mélyebb, mint az első lépéskor tapasztalt megszólítás, és most már mindketten illetve az egész közösségben együtt éljük át az új meghívás értelmét és mélységét.

      A kilencedik lépés egy elmélyülő szeretetkapcsolat újabb dinamikus mozzanatsorának kezdete: “A szeretet nem szűnik meg soha” (1Kor 13,8).

      A szeretetnek ez a dinamikus fejlődésfolyamata hosszú hetek, hónapok vagy évek alatt jól megfigyelhető, de van, amikor egy rövidebb együttlét alkalmával is megtapasztalható. Fontos, hogy minden lépést megtegyünk, egyiket sem lehet kihagyni. Ha pedig a szeretetkapcsolatot nem akarjuk megszakítani, egyik lépésnél sem lehet végleg megmaradni.

Nemes Ödön SJ 

(Megjelent a Kármel lap 2002/április-májusi számában)

Ima:

Miatyánk...

Akathisztosz - kezdő imádságok

„Akathisztosz”, azaz, olyan dicsérőének, amelyet állva olvasunk. 

         Dicsérő- (magasztaló) ének, görögül: akathisztosz hymnosz, „leülhetetlen himnusz”, „nem leülve énekelt” himnusz, vagyis olyan ének, amelyet állva kell énekelni is, hallgatni-imádkozni is. 

 Kezdő imádságok - ezzel kezdünk minden akathisztoszt 

Keresztvetés: Az Atyának és a Fiúnak és a Szent Léleknek Nevében. Ámen. 

Áldott a mi Istenünk mindig, most és mindenkor és mindörökkön örökké. 

Mennyei Király, Vigasztaló, igazságnak Lelke, aki mindenütt jelen vagy és mindeneket betöltesz, minden javak kincsestára és az élet adományozója, jöjj és lakozzál mibennünk, és tisztíts meg minket minden szennyfolttól, és üdvözítsd, Jóságos, a mi lelkünket. 

Szent Isten, Szent Hatalmas, Szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk. 

Szent Isten, Szent Hatalmas, Szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk. 

Szent Isten, Szent Hatalmas, Szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk. 

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen. 

Szentséges Háromság, irgalmazz nekünk. Urunk, könyörülj a mi bűneinken. Uralkodónk, bocsásd meg törvényszegéseinket. Szent, keresd fel és gyógyítsd meg a mi betegségeinket, a Te nevedért. 

Uram irgalmazz. Uram irgalmazz. Uram irgalmazz. 

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek, most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen. 

Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Ámen. 

Szent Atyáink imái által, Urunk Jézus Krisztus, Istenünk, irgalmazz nekünk.

Irgalmazz nekünk Urunk, irgalmazz nekünk, mert minden védelmet nélkülözve ezt az esedezést ajánljuk fel Néked, mint Uralkodónak, mi bűnösök: irgalmazz nékünk. 

Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek. 

Urunk, irgalmazz nekünk, mert Tebenned bíztunk; ne lobbanj nagy haragra irántunk, vétkeinkről se emlékezz meg, hanem tekints le ránk most is, mint könyörületes, és ments meg minket ellenségeinktől, mert Te vagy a mi Istenünk, és mi a Te néped; mindannyian a Te kezed műve vagyunk, és a Te nevedet hívjuk segítségül. 

Most és mindenkor és mindörökkön örökké. Ámen. 

A könyörületesség kapuját nyisd meg nékünk, Istennek áldott Szülője, hogy Tebenned bízva el ne tévedjünk, hanem megszabaduljunk Teáltalad a nyomorúságoktól, mert Te vagy a keresztények nemzetségének üdvössége. 

Apostoli Hitvallás 

Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek Teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az Ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban; aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától; szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül; fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atyaisten jobbján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hiszek Szentlélekben. Hiszem a katolikus Anyaszentegyházat; a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát; a test feltámadását és az örök életet. Ámen. 

Uram irgalmazz. Uram irgalmazz. Uram irgalmazz. 

50. zsoltár 

Könyörülj rajtam, Istenem, 

szerető jóságod szerint, 

és minthogy mérhetetlen a te irgalmad, 

gonoszságomat töröld le rólam! 

Mosd le bűnömet teljesen, 

és vétkemtől tisztíts meg engem! 

Gonoszságomat belátom, 

bűnöm előttem lebeg szüntelen. 

Egyedül csak ellened vétkeztem, 

ami színed előtt gonosz, olyat tettem. 

Te feddhetetlen vagy döntéseidben,

és igazságos, amikor ítélsz. 

Íme, én bűnben születtem, 

anyám már vétekben fogant engem. 

Te pedig a szívben élő hűséget kedveled, 

és kinyilatkoztattad nekem bölcsességed titkait. 

Hints meg izsóppal, és tiszta leszek, 

moss meg, és fehérebb leszek, mint a hó! 

Add, hogy vidámságot és örömet halljak, 

hadd örvendezzenek megtört csontjaim! 

Fordítsd el bűneimtől arcodat,

és töröld el minden vétkem. 

Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, 

új és erős lelket önts belém! 

Ne taszíts el színed elől, 

és szent lelkedet ne vond meg tőlem! 

Add meg újra az üdvösség örömét, 

a készséges lelkületet erősítsd bennem! 

A vétkeseknek megmutatom utadat, 

és a bűnösök hozzád térnek. 

Ments meg a vérontástól, Isten, szabadító Istenem, 

igazságosságodat ujjongva hirdeti nyelvem. 

Nyisd meg, Uram, ajkamat, 

hogy dicséretedet hirdesse szavam!

Hiszen te a véres áldozatot nem kedveled,

s ha égőáldozatot hoznék, nem vennéd szívesen. 

Isten előtt kedves áldozat a megtört lélek, 

te nem veted meg a töredelmes és alázatos szívet. 

Jóságodban, Uram, tégy jót Sionnal, 

építsd fel újra Jeruzsálem falait!

Akkor majd neked tetsző áldozatot hoznak eléd, 

és oltárodon fiatal tulkokat áldoznak.

Eucharisztikus közösség

      Az első két lépés a mennyei Atya felé: szembenéztünk a cserbenhagyottság, a gyűlölet érzéseivel, és döntöttünk, leteszünk minden neheztelést és megszabadulunk rossz gyümölcseitől a szentgyónásban. Nincs többé akadálya annak, hogy Isten szeretetét megismerjük, elfogadjuk, és az megnyilvánuljon bennünk. A harmadik lépés: csatlakozás egy jézusi közösséghez. Senki nem képes egyedül megélni istengyermeki méltóságát, életében a jó gyümölcsök nem lesznek hatékonyak, ha magányos marad. Jézus sem egyedül járt, hanem az apostolok közösségében. A Szentháromság egy Isten is a három isteni Személyek közössége.

      A keresztség által Isten gyermekei lettünk, az Egyház tagjai, az Egyház közösség. De amikor jézusi közösséget emlegetek, akkor konkrétan egy imacsoportra, egy lelkiségi közösségre gondolok. Istennek és a testvéreknek szüksége van rád, de neked is rájuk. Ha gyengének és kicsinynek érzed magad, annál jobb, annál nagyobb szükség van rád!

      „Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben, tetszése szerint. Ha valamennyi egy tag volna, hol volna a test? Így azonban sok a tag, de a test csak egy. A szem nem mondhatja a kéznek: „Nincs rád szükségem” vagy a fej a lábnak: „Nincs rád szükségem.” Ellenkezőleg, a gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek. (1Kor 12,18-22)

      Az az ima, amelyet Jézus megtanított tanítványainak, így kezdődik: „Mi Atyánk...”. Jézus a testvérünk: olyan Atyánk van, aki az Isten. Imánkban Jézussal az Atyához fordulunk, megszólítjuk... De ugyanakkor az is kiderül, hogy egy nagy család tagjai vagyunk, és ebben a családban sok más gyermek is van. Ennek a nagy családnak a feje az Atya, aki apai és anyai szeretettel szeret mindenkit. A katekizmusban ez gyönyörűen van kifejtve:

239 Amikor a hit nyelve "Atyának" nevezi Istent, két fő szempontra utal: Isten mindenek eredete és fölöttük álló tekintély, ugyanakkor jóságos, és szeretettel gondoskodik minden gyermekéről. Istennek ez a szülői jósága az anyaság képével is kifejezést nyer, [41] mely inkább Isten immanenciájára, valamint Isten és teremtése közötti bensőséges kapcsolatra utal. Így a hit nyelve az ember szüleivel átélt tapasztalatából merít, akik bizonyos értelemben Isten első képviselői számára. De a tapasztalatok szerint az emberi szülők hibáktól sem mentesek, s így eltorzíthatják az atyaság és anyaság képét. Ezért emlékeztetni kell rá, hogy Isten fölötte áll az emberi nemek közötti különbségnek. Ő nem férfi, nem is nő; Ő Isten. Fölötte áll az emberi atyaságnak és anyaságnak is, [42] jóllehet ezeknek eredete és mértéke: [43] senki sem Atya úgy, ahogyan Isten.

      Isten az örökkévalóság, a Mindenható, a mi Teremtő Atyánk. Megteremtette a szellemi világot, majd sor került az anyagi világ teremtésére, Isten bőkezűen bánt velünk. Végül megteremtette az embert a saját képmására! Istennek nagy öröme telt művében, „látta, hogy jó”. Az ember elkövette a bűnt, de éppen ezáltal tudta bizonyítani végtelen jóságát, továbbra is kedve telt abban, hogy a teremtményei, az emberek között élhessen, az ószövetségben prófétákat választott ki, nekik mondta el kívánságait, fájdalmait és örömeit, hogy azokat mindenkivel közöljék. Minden ember Isten remekműve, ne ítélj el senkit, ez olyan, mintha Isten fölött ítélkeznél, hiszen Ő minden embert a saját képmására teremtett, ki vagy te Hozzá képest? Isten akkor is szereti az embert, ha az már nem emlékszik Teremtőjére és Atyjára. Ahol csak ember is van, ott van mellette az Atya is, vár rá.

      Isten megígérte az embernek a Megváltó eljövetelét. Mindent megtett eljövetelének előkészítéséért, megmutatva szeretetét az előképekben. A Megváltó: az Isten. Isten az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A Megváltó az Atya megbízásából jött az emberek közé, és a Földön az Atyát képviselte. Kinyilatkoztatta, megismertette és megszerettette Istent az emberekkel, mint Atyát. Most is ezt teszi Szentlelke által.

      “Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom?” (Lk 2,49) “Nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött.” (Jn 6,38)

      A Szentháromság mindig együtt van jelen. Jézus áldozatos, rejtett, munkás életet folytatott, majd hirdette az Örömhírt, s az Atya Őbenne mindent Vele együtt tett. A Nagyböjtben, amikor Jézus, Isten Fiának a szenvedéséről elmélkedünk, gondoljunk arra, valójában az Atya Jézusban Vele együtt szenvedett, és értünk szenvedett, igen, az Atya szenvedett a Fiúban! A kereszt az Atya számára is fájdalmas út, és számunkra a kereszt az az út amelyen felemelkedhetünk Szent Fiához, és Tőle egészen az Atyáig. Mindezt a Szeretet rendelte el. Majd Jézus feltámadása és mennybemenetele után az Atya elküldte nekünk a Szentlelket. Nincs életszentség Szentlélek nélkül.

      Van egy Atyánk, aki barátságos, végtelenül jó és irgalmas, mérhetetlenül gazdag. Mindig gondol ránk, közel van hozzánk és figyel ránk. Ő tart fenn minket. Mindent megad nekünk, amire csak szükségünk van, ha kérjük Tőle, Jézus tanította nekünk “kérjetek és adatik nektek!” Az Atya jó, Ő mindent megad, ami a javunkra válik, ha bizalommal fordulunk Hozzá.

      Külön ünnepe van a Szentháromságnak (Pünkösd utáni első vasárnap), Urunk, Jézus Krisztusnak több is van, a Krisztus Király ünnepe zárja az egyházi évet, ez nekem sokat mond. És ott van Pünkösd, a Szentlélek ünnepe. Érdekes, hogy külön ünnepe a mennyei Atyának nincs. Májusban van az Anyák Napja, de vajon mikor van az Apák Napja?

      A mennyei Atya mindig köztünk van, ő a világosság Atyja, megérti a mi gyengeségeinket, hiszen oly könnyen bűneinkkel, bukásainkkal falat emelünk Isten és magunk közé. Két végtelenül értékes eszközt adott segítségünkre, általuk jön felénk az Atya kitárt karokkal: a szentgyónásban és az Eucharisztiában. A bűnbánat szentségében Fia Szent Vére hull ránk, megtisztít minket, az Eucharisztiában egyesül velünk, egy lesz velünk.

      Az Egyház eucharisztikus közösség, ha nem lenne szentmiseáldozat, nem lenne Eucharisztia, nem lenne Egyház. Minden közösség egyúttal eucharisztikus közösség, a kolostorokban is, a lelkiségi csoportok is, sőt a családok is. Kétezer éve ezért jött el Jézus, hogy egyek legyünk Istenben, mint ahogy a Fiú és az Atya is egy, de ennek nem sok eredménye van. Azt mondhatnám, ez az Atya frusztrációja, hiszen gyermekei, az Ő remekművei pogányságban, gyanús szektákban tékozolják el istengyermeki szabadságukat, talán örök üdvösségüket is, mert nem ismerték fel Istenben, mennyire szeret minket, és köztünk maradt az Eucharisztiában. Éhen halnak a mennyei táplálék mellett. De majd egyszer egy Akol lesz és egy Pásztor, Jézus megígérte, hogy Egyházával marad, most is velünk van.

      Az Eucharisztiában egyesülünk Istennel: az Egyházzal, Krisztus misztikus Testével, és egyesülünk az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel. Ezt az igazságot Raniero Cantalamessa atya csodálatosan kifejti a „Megszentelődésünk forrása az Eucharisztia” című könyvében:

1. Krisztus testével és vérével való közösség

      „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés?” (1Kor 10,16)

      Megszoktuk, hogy úgy értelmezzük ezeket a szavakat, ahogyan Krisztus teljes valóságát ismerjük: teste, vére, lelke és isteni mivolta által. Ez azonban vizuális görög filozófia, ami az embert három részletben el: testben, lélekben és szellemben. Nem világított rá eléggé arra a kapcsolatra, ami személytől személyig, élőtől élőig, teljestől teljesig közvetlenül és egyszerűen a közösségben valósul meg. A biblikus nyelvben a test és vér kifejezéseknek konkrét és történelmi jelentőségük van. Krisztus egész életét jelentik, pontosabban életét és halálát. A test nem annyira az ember egyik elvont alkotórészét jelenti, mint inkább egy létállapotot, vagyis a testben látható életet. Az egész embert jelenti, mint egyébként a „hús” kifejezés is, amit János használ az evangéliumában. Az Eucharisztiában a test Krisztus szolgaként tárja elénk, akire az alávetettség, a szegénység, a kereszt jellemző „hússá lett” Krisztust, aki értünk dolgozott, verejtékezett, szenvedett, imádkozott.

      A vér szó ugyanígy nem az ember egyik részének részét jelenti (a vér a test része!), hanem konkrét valóságot, pontosabban egy konkrét eseményt, a halált. Mégpedig nem szokványos, hanem erőszakos halált, a szövetségi áldozatok nyelvében pedig engesztelő halált (vö. Kiv 24,8). Nagyon fontos következtetést vonhatunk le ebből: nincs Jézus életének egy pillanata vagy megnyilvánulása sem, amit ne tudnánk újraélni és amiben ne tudnánk osztozni, közösséget vállalva Vele. Jézus egész élete ugyanis jelen van és átadatik a testben és a vérben. Egy helyen Szent Pál így foglalja össze Krisztus keresztjének misztériumát: „kiüresítette magát” (Fil 2,7). Lám, szentmisénket teljessé tehetné és beragyoghatná ez a mondat, különösen, ha olyan pillanatban celebrálunk vagy hallgatunk szentmisét, amikor valamilyen sérelemmel szemben lázong bensőnk, vagy amikor nehéz kötelességnek nézünk elébe. Jézus – mondhatjuk – kiüresítette magát, és én is ki akarom üresíteni magamat, meghalva magamnak és „indokaimnak”! Ez a valódi „egyesülés” Krisztussal.

      A belső fogékonyság vagy a pillanat szüksége szerint mellé állhatunk és fej fej mellett haladhatunk az imádkozó, a megkísértett, a fáradt, a kereszten meghaló, a feltámadó Jézussal. És nem csak képzeletben, hanem mert Jézus létezik és élő, még ha többé nem testben él is, hanem a Szentlélekben.

2. Aki egyesül az Úrral, a Szentlélekben eggyé válik Vele

      A Jeruzsálemi Szent Cirillnek tulajdonított híres beavató szentségekről szóló katekizmusban ez olvasható: „Azért adatott Neked a kenyér színe alatt a test, és a bor színe alatt a vér, hogy Krisztus testéből és véréből részesülve egy testté és egy vérré váljál Vele”.[1] Merész beszéd ez, de az egyházatyák tudták, hogy nem túlzás. Az igazság az, hogy az Eucharisztikus közösség mélysége minden lehetséges emberi megfelelőt felülmúl. Jézus a szőlőtő és a szőlővessző példájához hasonlítja. Valóban, igen szoros ez az egység. A tő és a vessző ugyanazon a keringésen, ugyanazon az életen osztoznak; ha a vesszőt levágják a tőről, elhal. De sem a tő sem a vessző nem „tudnak” egységükről, lévén lélek nélküliek. Máskor a jegyesekhez hasonlítja, akik, miután házasságra lépnek, „egy testet”[2] alkotnak (talán ez a legkifejezőbb példázat); de itt egy másik, alacsonyabb szintről van szó, a testről nem pedig a lélekről. A házastársak egy testet alkothatnak, de egy lelket nem, hacsak nem erkölcsi értelemben. „Aki azonban az Úrral egyesül, egy lélek Vele” (1Kor 6,17). Ebben áll az Eucharisztikus közösség ereje. Általa egy lélekké válunk Jézussal, és ez az „egylélek” a Szentlélek! A szentségben mindannyiszor az ismétlődik meg, ami a történelemben egyszer történt csak meg. A születés pillanatában a Szentlélek adja Krisztust a világnak (ugyanis Jézus Mária méhében a Szentlélek által fogant); a halál pillanatában pedig Krisztus adja a Szentlelket a világnak (Jézus meghalva „kilehelte lelkét”). Az Eucharisztiában hasonlóképp, az átváltoztatáskor a Szentlélek adja nekünk Krisztust, az áldozáskor pedig Krisztus adja nekünk a Szentlelket.

      „A Lélek által valósul meg a rokonság Istennel” - írja Nagy Szent Bazil.[3] Sőt, Szent Iréneusz azt mondja, hogy a Szentlélek „a mi magunk közössége Krisztussal”.[4] Egy modern teológus szavát használva, Ő a Krisztussal való kapcsolatunk „közvetlensége” (H. Mühlen), abban az értelemben, hogy közvetít köztünk és közte anélkül, hogy valamiféle válaszfalat képezne. Anélkül, hogy köztünk és Jézus közt valami is állna, mert Jézus és a Szentlélek - csakúgy, mint Jézus és az Atya - „egyek”.

Az áldozásban Jézus a Lelkét adva jön el hozzánk. Nem úgy, mint aki Lelkét adta egy napon, valamikor régen, hanem úgy, mint aki most az oltáron vértelen áldozatát bemutatva ismét „kileheli a Lelkét” (Jn 19,30). Így részesít minket Jézus lelld kenetében. Kenete kiárad ránk, vagy inkább mi merítkezünk benne: „Krisztus kiárad bennünk, és eggyé olvad velünk, megváltoztatva és átalakítva minket magában, mint az illatos kenet végtelen tengere a belé öntött vízcseppet. Ilyen hatásai vannak a kenetnek azokra, akik érintkeznek vele: nemcsak egyszerűen illatossá teszi őket, nem is csak belélegezteti velük az illatot, hanem lényegüket alakítja át abban az illatban, ami értük áradt ki: »Krisztus jó illata vagyunk« (2Kor 2,15).”[5]

      A „Lélek józan mámora” az Eucharisztia oltára körül alakul ki. Szent Ágoston az Énekek éneke egy részének magyarázatában írja: „»Megettem kenyeremet mézemmel« (Én 5,1): látod, hogy ebben a kenyérben nincs keserűség, hanem csak édesség? »Megittam boromat tejemmel együtt« (Én 5,1): látod, hogy tiszta örömről van szó? Ugyanis valahányszor iszol, bűnbocsánatban részesülsz és lélekben megmámorosodsz. Az apostol mondja: »Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el Lélekkel« (Ef 5,18); aki bortól részegül meg, az támolyog és bizonytalan, de aki a Lélektől mámorosodik meg, az Krisztusban ver gyökeret. Szent részegség ez, ami a szívet józanná teszi.”[6] Ez az alapja Szent Ágoston híres felkiáltásának egyik himnuszában, amit a zsolozsmában ma is ismétlünk: „Igyunk örömmel a Lélek mértéktartó bőségéből!” (Laeti bibamus sobriam profusionem Spiritus.) A józan részegség nemcsak költői megfogalmazás, hanem jelentéssel teli valóság. A részegség hatására az ember mindig kilép önmagából, saját szűkös korlátai közül. De míg a fizikai részegségben (alkohol, drog) az ember kilép önmagából, értelmi szintje alá süllyed, szinte állati színvonalra, a lelki részegségben kilép önmagából saját értelme fölé, hogy Isten látókörében éljen. Minden áldozásnak extázisban kellene végződnie, ha ezalatt nem a különös jelenségeket értjük, hanem a véletlenszerűeket, olyanokat, amelyek a misztikus jelenséget kísérik, szó szerint az embernek önmagából való kilépését (extasis), a Pál szerind „már nem én élek” (Gal 2,20) értelemben.

      Amit az egyházatyák képletesen a részegséggel írtak le, azt Aquinói Szent Tamás racionálisabb kifejezésekkel fogalmazta meg: az Eucharisztia a „szeretet szentsége” (sacramentum caritatis).[7]

      Az élő Krisztussal való egyesülés nem történhet meg máshogy - magyarázza - csak a szeretetben. Ugyanis a szeretet az egyetlen olyan valóság, ami által két különböző ember, önálló létét megőrizve egyesülhet, hogy egyé legyenek. A Szentlélek azért a Krisztussal való egység, mert Ő az Isten Szeretete. Minden eucharisztikus egység, ami nem szeretetmegnyilvánulással ér véget, beteljesületlen.

      Csak akkor adom oda magam teljesen és végérvényesen Krisztusnak, aki magát adta értem, amikor egyszerű és őszinte szívvel tudom mondani, mint Péter: „Uram, tudod, hogy szeretlek!” (Jn 21,16)

3. »Én bennük, te bennem«; az Atyával való egység

      Az Eucharisztikus közösségben Jézuson és a Lelken keresztül végül az Atyához érünk. Jézus főpapi imájában így szól az Atyához: „Én bennük, te bennem, hogy így ők is teljesen egy legyenek” (Jn 17,23).

      Azok a szavak, hogy „én bennük, te bennem” azt jelentik, hogy Jézus bennünk van és Jézusban az Atya. Éppen ezért nem lehet a Fiút befogadni anélkül, hogy az Atyát be ne fogadnánk. A végső magyarázata ennek az, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy és elválaszthatatlan isteni személy, „egy lélek”.

      Poitiersi Szent Hilarius írja ennek kapcsán: „Mi egyek vagyunk Krisztussal, aki elválaszthatatlan az Atyától, de aki annak ellenére, hogy az Atyában marad, egy marad velünk. Így jutunk el mi az Atyával való egységhez. Ugyanis, Krisztus természetéből adódóan az Atyában van, mivel tőle született.

De Krisztuson keresztül mi is biztosan az Atyában vagyunk. Ő az Atya erejéből él, mi pedig az Ő emberi mivoltából élünk.”[8]

      Teológiai szabatossággal fogalmazva, az Eucharisztiában Jézus Krisztus, az Isten Fia természeténél fogva van jelen (vagyis kettős, isteni és emberi természetével) és személyesen is jelen van (mint a Fiú személye). Az Atya és a Szentlélek közvetlenül, csak természetüknél fogva vannak jelen (az isteni természet egységének erejében), de közvetve az erőben, vagyis az isteni személyek perikorézisének”[9] erejében személyesen is jelen vannak. Ugyanis a Szentháromság mindegyik személye magába foglalja a másik kettőt.

      A teljes Szentháromságnak erről az Eucharisztiában való jelenlétéről, amit a teológia elsődleges fontosságúnak emel ki, a szentek olykor látomásban győződtek meg.

      Az egyik nagy misztikus szentnek, Giuliani Szent Veronikának a Naplójában olvasható: „Látni vélem a legméltóságosabb Oltáriszentségben trónusán ülni a háromszemélyű egy Istent: a mindenható Atyát, a bölcs Fiút, a szerető Szentlelket. Mindannyiszor, hogy áldozunk, szívünk és lelkünk a Szentháromság templomává válik, és mivel Isten jön hozzánk, az egész mennyország jön el. Azt látva, hogy Isten a Szentostyába van zárva, egész nap magamon kívül voltam az örömtől, amit éreztem. Ha életemet kellene adnom ennek az igazságnak bizonyságául, ezerszer is odaadnám.”[10]

      Tehát, a Szentháromsággal titokzatos, de igaz és mély közösségre lépünk. A teljes Szentháromság van láthatatlanul jelen az oltáron. Épp ezt jeleníti meg Rubljov híres Szentháromság ikonja, amelyen az Atya, a Fiú és a Szentlélek, akik három angyal képében megjelentek Ábrahámnak Mamre terebintjénél valamiféle misztikus kört formálnak az asztalnál, és mintha így szólnának az őket nézőknek: „Legyetek egyek, mint ahogyan mi egyek vagyunk!”

Ima:

Miatyánk...

____________________________________

[1] Jeruzsálemi Szent Cirill, Catechesi mistagogiche (Beavaló szentségek katekizmusa), IV, 3 (PG 33,1100).

[2] „Egy húst” - forditó megjegyzése.

[3] Nagy Szent Bazil, Sullo Spirito Santo (Könyv a Szentlélekről), XIX, 49 (PG 32, 157 A).

[4] Szent Iréneusz, Adversus haereses, III, 24,1.

[5] N. Cabasilas, Vita in Cristo, IV, 3 (PG 150,593).

[6] Szent Ágoston, Sui sacramenti, V, 17 (PL 16,449 s).

[7] Vö. Aquinói Szent Tamás, Summa theologiae I-II, q. 28, a. 1; III, q. 78, a. 3.

[8] Poitiersi Szent Hilarius, De Trinitate (A Szentháromság), VIII, 13-16 (PL 10, 246 ss).

[9] „Áthatás”: a szentháromsági személyek egymásban levését nevezik így. – A fordító megjegyzése.

[10] Giuliani Szent Veronika, Diario (Napló), 1715 (vol. III, Cittá di Castello 1973, p.928).

A szentek polgártársai és Isten családjának tagjai vagyunk

      Sokan felteszik a kérdést: Bocsássak meg azok után, amit velem művelt 1 - 20 ... éven keresztül, azok után, hogy tönkretette az életem? Igen, mindazok után, ha nem akarod, hogy továbbra is tönkretegye az életed. Nem az szenved, akire haragszanak, akire neheztelnek, hanem aki neheztel. A Szentlélek segít, ha meg akarsz megbocsátani. Ha csak a magad erejére támaszkodsz, nem tudsz megbocsátani. Ha a megbocsátás mellett döntesz, akkor már nem vagy a magad erejére hagyatva, a Szentlélek ott van veled, add át magad Neki, és ő megadja a szükséges természetfölötti kegyelmet.

      A neheztelésnek a gyümölcsei rothadt gyümölcsök: keserűség, kétségbeesés, depresszió, lázadás, mindennek a megkritizálása, gyűlölet. Ezek a gyümölcsök nem Istentől vannak, hanem az ördögtől és tőlünk, a kísértések forrása bennünk van. Amint említettem, van erre a gyógymód. Amint említettem előző bejegyzéseimben, az első lépés az lenne, hogy szembenézünk a cserbenhagyottság, a gyűlölet érzéseivel, és Isten jelenlétében.

      A második lépés a megmásíthatatlan döntés lenne, hogy leteszünk minden neheztelést és megszabadulunk a rothadt gyümölcseitől. Talán fel sem fogjuk, milyen mély érzelmi problémát okozhat a neheztelés, megmérgezi az életünket, pszichikai és fizikai problémákat okozhat, magyarán: megbetegszünk. És még jó, ha nem okozunk mi is másoknak problémákat. Aki neheztel és nem akar megbocsátani Isten segítségével, az hatalmat ad az ördögnek arra, hogy megkötözze. Az apostolok Pünkösd után felismerték ezt az igazságot, nem kategorizálták a betegségeket, hanem MIND az ördög művének tartották, ez egyszerű és érthető a Szentírásban:

      „Miképp kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. S ő ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten.” (ApCsel 10,38)

      Kiválasztottak vagyunk mi keresztények, Isten gyermekei. A mennyei Atya minden lelki áldással megáldja gyermekeit. De ezek az áldások nem tudnak életünkben megvalósulni, ha nem bocsátunk meg.

      „Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket. Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által - akarata és tetszése szerint - fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket.” (Ef 1,3-6)

      Tehát felismertük sebeinket, érzelmeinket, és döntünk. Hogyan? ahogy maga Jézus Krisztus, Isten Fia tette:

      „Mert erre vagytok hivatva, hiszen Krisztus is értünk szenvedett, példát adva nektek, hogy kövessétek nyomdokait.” (1Pét 2,21)

     Jézus a kereszten megbocsátott kínzóinak, sőt imádkozott értük:

     „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.” (Lk 23,34)

      Amikor átimádkoztam a szenvedés-történetet, kezdetben nehéz volt megértenem ezt a részt:

      „Aztán odébbment, úgy egy kőhajításnyira, és térdre borulva imádkozott: „Atyám, ha akarod, kerüljön el ez a kehely! De ne az én akaratom teljesüljön, hanem a tied!” Megjelent neki az égből egy angyal, és megerősítette. Halálfélelem kerítette hatalmába, és még buzgóbban imádkozott. Verejtéke, mint megannyi vércsepp hullott a földre.” (Lk 22, 41-44)

      Óriási szellemi - lelki távolság az a kőhajításnyi Jézus és az alvó apostolok közt! Jézus szenved, vérrel verejtékezik, és imádkozik az Atyához. A szenvedés kelyhéről és az Atya akaratáról van szó, itt is Jézus imáiban első helyen az Atya szerepel, észrevettem, itt már nincs szó az emberekről egyáltalán. Jézus imáját meghallgatta-e a mennyei Atya, válaszolt-e Jézusnak? IGEN!!! Szent Pál felismerte ezt az igazságot:

      „Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2,8-11)

      A választott nép, és általuk minden nép, nem tudta, hogy Isten az Atya. Jézus azért jött, hogy kinyilatkoztassa Istent, mint Atyát. Jézus földi életében állandó bensőséges kapcsolatban volt az Atyával, mindig az Atya volt az első helyen:

      „Az az örök élet, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent és akit küldtél, Jézus Krisztust. Én megdicsőítettelek a földön: a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem. Most te is dicsőíts meg, Atyám, magadnál: részesíts abban a dicsőségben, amelyben részem volt nálad, mielőtt a világ lett.” (Jn 17,3-5) „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.” (Jn 17,21)

      Fogadjuk el önmagunkat, mint Isten gyermekeit, az Ő mesterművei vagyunk. Akkor is, ha egész életünket egy szóval tudnánk elintézni: kudarc. Isten azonban így szólít meg téged: „Fiam!”, „Leányom!”. Ha megbocsátasz, megváltozol, Isten áldása leszel mások számára, csak úgy sétálgatsz a jótettekben, ezt még a közvetlen környezeted is felismeri.

   „A végtelenül irgalmas Isten nagyon szeret minket, Krisztussal életre keltett minket, bűneinkben halottakat is - így kegyelemből kaptuk a megváltást; feltámasztott minket, és Krisztus Jézusban a mennyeiek közé helyezett minket, már nem vagyunk idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai. Isten alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk” (vö. Ef 2,4-10)

      Azt mondod, te szereted Istent? Akkor döntsél, ne a te igazságaidon, sérelmeiden rágódj, bocsáss meg mindenkinek, önmagadnak is, a szeretet nem mindig jár érzelmekkel, hanem az akarat aktusa. Ha te okoztál kárt másoknak, próbáld meg helyrehozni.

      Tehát felismerted fájdalmas érzelmeid, nehezteléseid, és döntöttél. A harmadik lépés lenne: csatlakozás egy jézusi közösséghez, de erre visszatérek majd a következő bejegyzésben.

      Imádkozhatsz ilyenformán, vagy ahogy a Szentlélek indít:

      

      „Úr Jézus Krisztus! Te vagy az egyetlen Út az Atyához. Meghaltál értem a kereszten, a bűneimért, és feltámadtál a halálból. Bánom bűneimet és megtérek a Te segítségeddel. Megbocsátok mindazoknak......................... akik nem szerettek engem, megbántottak, elutasítottak, és hiszem, hogy te is megbocsátasz nekem. A te Atyád az én Atyám, az én lakóhelyem a menny, a te családod az én családom. Köszönöm Uram. Amen”

      Légy Isten szabad gyermeke, menj az Atyához: minél hamarabb tedd le bűneidet egy őszinte szentgyónásban. Sok esetben fizikai gyógyulás is követi a szentgyónást, nem csak lelki gyógyulás. A neheztelés bűn, elszakít Istentől, nem leszel a szentek polgártársa! Az Atya szeret engem, téged, mindenkit, de Ő nem csak Szeretet, hanem Igazság is.

Ima:

Miatyánk...

„Akkor hát szép lesz a világ?”

Tavasz

„Mi az?” - kérdezte Vén Rigó.

„Tavasz” - felelt a Nap.

„Megjött?” - kérdezte Vén Rigó.

„Meg ám!” - felelt a Nap.

„Szeretsz?” - kérdezte Vén Rigó.

„Szeretlek!” - szólt a Nap.

„Akkor hát szép lesz a világ?”

„Még szebb és boldogabb!”

(Szabó Lőrinc)