2013. dec. 12.

A keresztény élet célja

Beszélgetés a keresztény élet céljáról[1] 

      Most a szegény Szerafim elmondja neked, miben is áll a keresztény élet célja. 
      Imádkozás, böjtölés, virrasztás és a többi keresztény gyakorlat, noha önmagában jó lehet, ám keresztény életünk célját nem képezik. Bár a cél eléréséhez elengedhetetlen eszközként szolgálnak. Keresztény életünk valódi célja Isten Szent Lelkének megszerzésében áll... A Krisztusért végrehajtott jócselekedetek nemcsak a jövendő életben gyümölcsözik számunkra az igazság koronáját, hanem már ebben az életben is eltöltenek minket a Szentlélek kegyelmével. 
      - Mit értesz elnyerésen? - kérdeztem Szerafim atyát. Valahogy nem értem. 
      - Az elnyerés ugyanaz, mint a megszerzés - felelte. Mármint pl. a pénz megszerzése. Érted, ugye? Isten Lelkének megszerzése ugyanaz a dolog. Kedvesem, azt természetesen tudod, hogy mit is jelent a szerzés világi értelemben. A hétköznapi ember életében a cél a pénz megszerzése vagy megkeresése, s az előkelők vagy nemesek számára ez még ráadásul tiszteletet, megkülönböztetés és más kiváltságokat is jelent, cserébe a kormánynak tett szolgálatokért. Isten Lelkének megszerzése is tőke, de kegyelmet adó és örök. Emellett nagyon hasonló módon, mondhatjuk, szinte ugyanazokkal az eszközökkel érhető el, mint a pénzügyi, társadalmi és világi tőke. 
      - Az Isten-Ige, az Istenember, Jézus Krisztus Urunk piachoz hasonlítja életünket, s földi életünk munkálkodását kereskedésnek nevezi. A földi javak ugyanis azok a jó dolgok, amelyeket Krisztusért teszünk és általuk szerezzük meg az Örök Szentlélek kegyelmét, amely nélkül senki számára nincs és nem is lehet üdvösség. Maga a Szentlélek költözik a lelkünkbe, és ez az Ő lelkünkbe költözése - a Mindenhatóé -, a Szentháromság Egyisten velünk lakozása csak úgy lesz - ajándékképpen - a miénk, ha teljes erőnkkel a Szentlélek megszerzésére törekszünk, aki lelkünkben és testünkben a teremtő Istennek trónust készít, hogy egészen velünk lakjék, Isten igaz igéje szerint: Beléjük költözöm és velük járok és az Istenük leszek, ők pedig az én népem lesznek. Az természetes, hogy minden Krisztusért véghezvitt jócselekedet a Szentlélek kegyelmét ajándékozza nekünk. De az ima az, ami leginkább. Mivel az mindig kéznél van. Hogy úgy mondjam, eszközként a Lélek kegyelmének megszerzésére. Valójában, imánk során a Vele való beszélgetéssel ajándékoz meg. Vele, aki a mi kegyelemmel teljes és életet adó Istenünk és maga a Megváltó. (...) 
      - Atyám, mondtam, egész idő alatt a Szentlélek kegyelmének megszerzéséről beszélsz, mint a keresztény élet céljáról. De hol és hogyan láthatom meg ezt? A jócselekedetek láthatóak, de lehetséges-e a Szentlelket megpillantani? Miből tudom, hogy velem van-e vagy sem? 
      - A Szentlélek kegyelme, mondta a sztarec, fény, ami az embert megvilágosítja. Az Úr gyakran mutatta ki számos tanú előtt, hogy a Szentlélek kegyelme hogyan is működik azokban az emberekben, akiket Ö megszentelt és megvilágosított nagy sugallatával. Emlékezzünk csak Mózesre! Emlékezzünk csak Urunk színeváltozására a Tábor hegyén! (...) 
      - De hogyan tudhatom meg, kérdeztem Szerafim atyát, hogy én a Szentlélek kegyelmében vagyok? 
      - Nagyon egyszerűen, Kedvesem! - felelte. Megragadta vállam és így szólt: „Fiam, most mindketten a Szentlélekben vagyunk! Miért nem nézel rám?” Azt feleltem: „Atyám, nem vagyok képes rád nézni, mert szemed merő ragyogás. Arcod ragyogóbb a napnál, és szemem ég a fájdalomtól!” Erre Szerafim atya így szólt: „Ne félj, Gyermekem! Hiszen magad is ragyogóvá váltál, mint én. Magad is Isten Lelkének teljességében vagy. Máskülönben nem lennél képes olyannak látni engem, amilyen vagyok”. 
      Majd egészen közel hajolva hozzám, a fülembe súgta: „Adj hálát az Úristennek az Ő irántunk mutatott kimondhatatlan irgalmáért! Látod, még csak keresztet sem vetettem, csupán elmémmel imádkoztam szívemben az Úrhoz, s azt mondtam magamban: Uram, add meg neki, hogy testi szemeivel is világosan láthassa a Te Lelked leereszkedését, amit Te ajándékozol szolgáidnak, amikor Neked úgy tetszik, hogy magasztos dicsőséged fényében megjelenj! S látod, Gyermekem, az Úr azonnal teljesítette szegény Szerafim szolgája alázatos imáját. Akkor hogyan is ne köszönnénk meg Neki a mindkettőnknek adott kimondhatatlan ajándékot? Gyermekem, az Úristen még a legkiválóbb remetének sem mutatja meg mindig az Ő irgalmát ily módon! Istennek e kegyelme, mint szerető anya – mert neki úgy tetszett -, enyhít bűnbánó szíveden magának az Isten Anyjának közbenjárására. De Gyermekem, miért nem nézel a szemembe? Csak nézz, ne félj! Velünk az Úr! (...) 
      - Hogy érzed magad? - kérdezte Szerafim atya. 
      - Rendkívüli mértékben jól - feleltem. 
      - De mi módon? Pontosan hogyan érzed magad? 
      - Olyan nyugalmat és békességet érzek lelkemben, amelyet szóval nem lehet leírni - feleltem. 
      - Kedvesem! - mondta Szerafim atya - ez az a fajta békesség, amelyről az Úr beszélt tanítványainak: Az én békességemet adom nektek; de nem úgy adom, amint a világ adja (Jn 14,27). Ha a világból volnátok, a világ azt, mi az övé, szeretné; de mivel nem vagytok a világból, hanem én választottalak ki titeket a világból, ezért gyűlöl titeket a világ. De bízzatok, én legyőztem a világot (Jn 15,19). S azok számára, akiket a világ gyűlöl, de az Úr kiválasztott, az Úr megadja azt a békét, amit most magadban érzel; a békét, amely - az Apostol szavaival -fölülmúl minden értelmet (Fil 4,7). És még mit érzel? 
      - Az egész szívemben rendkívüli örömöt. 
      Így folytatta Szerafim atya: 
      - Ez az az öröm, amiről az Úr beszél az Evangéliumban: Az asszony midőn szül, szomorúsága vagyon, mert eljött az ő órája; miután pedig megszülte a gyermeket, már nem emlékszik szorongatásaira örömében (Jn 16,21). És mégis, bármily vigasztaló is ez az öröm, amit most érzel a szívedben, semmi ez ahhoz képest, melyet maga az Úr jelentett ki az Ő apostola szájával, hogy pedig ez az öröm az, hogy szem nem látta, fül nem hallotta, sem az ember szívébe föl nem hatott, mit Isten azoknak készített, kik őt szeretik (1Kor 2,9). Most előízét kaptuk annak az örömnek, s ha azok ilyen édességgel, jóléttel és boldogsággal töltik el lelkünket, mit mondjunk arról az örömről, amely a mennyben van előkészítve azok számára, akik itt a földön sírnak? 
      - Még mi mást érzel, Gyermekem? 
      - Rendkívüli melegséget - feleltem. 
      - Hogyan érezhetsz melegséget, Gyermekem? Nézd csak, az erdőben ülünk. Kinn hideg van és lábunk alatt hó. Hüvelyknél is vastagabb hó borít mindkettőnket, s a hópelyhek még mindig hullanak. Miféle melegség lehet az? 
      Azt feleltem, olyasmi, mint a fürdőházakban, mikor vizet öntenek a forró kőre s a gőz felhőkben gomolyog. 
      - És az illat, kérdezte tőlem, ugyanolyan, mint a fürdőházakban? 
      - Nem! - folytattam. Nincs a földön semmi, aminek ilyen jó illata lenne. 
      És Szerafim atya, még mindig mosolyogva azt mondta: 
      - Én magam is ugyanúgy tudom, mint te, Gyermekem. S csupán azért faggatlak, hogy vajon te is ugyanúgy érzed-é? De nézd, sem rajtad, sem rajtam nem olvadtak el a hópelyhek. Sem a lábunk alatt. Annak okáért ez a melegség nem a levegőben van, hanem bennünk. Ez a melegség az, amelyről a Szentlélek késztet minket az imádság szavaival kiáltani az Úrhoz: „Melegíts meg engem a Te Szent Lelked melegével!” Így ennek valóságnak kell lenni, hiszen Isten kegyelmének bennünk kell lakozni, a szívünkben, mivel az Úr mondta: mert íme az Isten országa bennetek van (Lk 17,21). Látod már, Gyermekem, hogy milyen - szavakkal el nem mondható - örömöt adott az Úristen most nekünk! Eztjelenti a Szentlélek teljességében való lakozás. Azt írja Egyiptomi Szent Makáriosz: „Én a Szentlélek teljességében voltam”. Az Úr az Ő Szentlelkének e teljességével eltöltött minket, szegény teremtményeit - csordultig. Látod, már szükségtelen megkérdezni, hogy az ember hogyan is jut el a kimondhatatlan kegyelembe, ami most meglátogatott minket. 
      - Nem tudom, atyám, mondtam, megadja-e nekem az Úr, hogy később is oly élénken és tisztán emlékezzek Isten kegyelmére, amint most érzem? 
      - Úgy gondolom, válaszolt Szerafim atya, hogy az Úr segítségedre lesz, hogy ezt örökre megőrizd. Másként az Ő jósága sosem hajlana meg így, az alázatos imának, s nem előzné meg ily gyorsan a szegény Szerafim kérését; annál is inkább, mivel nem egyedül neked adatott megérteni, hanem rajtad keresztül az egész világnak is, azért, hogy magad is megbizonyosodjál Isten munkálkodásáról és másoknak is használni tudjál. 

Imádság Szentéletű Szerafimhoz 
  • Ó, Isten kedveltje, Szentéletű és Istenhordozó atyánk, Szerafim. Mennyei dicsőségedből tekints le reánk alázatos és erőtlen, sok bűnöktől terhes emberekre, akik segítségedet és vigasztalásodat kérjük. Légy irántunk jó szívvel és segíts rajtunk, hogy az Úr parancsait tisztán megtartsuk, az igaz hithez szilárdan ragaszkodjunk, vétkeink miatt Isten előtt buzgón bűnbánatot tartsunk, a krisztusi jámborságban a kegyelem segítségével előrehaladjunk, és Isten előtti imádságos pártfogásod elnyerésére méltók legyünk. Igen, Isten szentje, hallgass meg bennünket, akik hittel és szeretettel hozzád fohászkodunk, és ne vess meg minket, akik oltalmadért esedezünk. Most és halálunk óráján segíts rajtunk, és oltalmazz minket imádságaiddal a gonosz ördögi kísértésektől, ne kerítsenek minket hatalmukba, hanem méltók legyünk elnyerni örökségül a mennyei boldogságot. Most beléd helyezzük bizodalmunkat, jóságos szívű atyánk, légy valódi útmutatónk az üdvösségre és vezess el minket az örök élet estét nem ismerő világosságára, mert Istennek tetsző a te közbenjárásod a Szentháromság trónusánál, hogy az összes szentekkel együtt dicsőítsük és zengjük az Atya és a Fiú és a Szentlélek imádandó nevét, mindörökkön-örökké. Amen. 
 Folyt. köv.

Függelék:
A Zarándoknak, az imádság keresőjének elbeszéléséből  [2]

Zarándok vagyok a földön (Zsolt 118,19) 
      A zarándok[3] elbeszélése arról, hogy miképpen szerezte meg a belső, szívbéli imádság ajándékát.
      Isten kegyelméből keresztény vagyok, tetteim szerint nagy bűnös, hivatásom szerint hontalan vándor, a legalacsonyabb sorból, s helységről-helységre zarándokolok. Tulajdonom a következő: hátamon egy zsák száraz kenyérrel, a mellemen a Szentírás: ennyi mindenem. A Szentháromság ünnepét követő huszonnegyedik héten bementem egy templomba déli istentiszteletre imádkozni. Az Apostol tesszalonikiekhez írt első levelét olvasták, az ötödik fejezet tizenhetedik versét, amelyben ez áll: Szüntelenül imádkozzatok! Ez a szó nagyon megragadott, s elkezdtem gondolkodni, hogyan lehet szüntelenül imádkozni, amikor az embernek még mást is kell tennie, hogy életét fenntartsa. Fellapoztam ezt a Bibliában, és ott saját szememmel láttam azt, amit hallottam: Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva. (Ef 6,18) Gondolkoztam, gondolkoztam, de megoldást nem találtam. Megkérdeztem a sekrestyéstől: 
      - Mit jelent szüntelenül imádkozni, és hogyan kell azt végezni? Így válaszolt: 
      - Úgy imádkozz, ahogy meg van írva. 
      Újra megkérdeztem: 
      - De hát hogyan lehet ezt szüntelenül végezni? 
      - Na, jól nézünk ki, ennek kérdeznivaló kedve van - mondta a sekrestyés, és odébbállt.
      Megkerestem a papot. 
      - Hogyan kell szüntelenül imádkozni? - kérdeztem. 
      A pap így válaszolt: 
      - Gyakrabban kell templomba járni, figyelni a felolvasásra és az éneklésre, ájtatosságokat végezni, gyertyát gyújtani, több meghajlást kell végezni. 
     - Na és, hol ír erről a Biblia? - kérdeztem tőle. 
      - Hová gondolsz, te tudatlan fickó, Bibliát akarsz olvasni? Nektek még olvasni sem szabad abból; csak nekünk szabad. 
      Miután ezt mondta, magamra hagyott. Mit is tegyek? - töprengtem magamban. Hol találok valakit, aki ezt megmagyarázza nekem? Végigjárom a templomokat, ahol azt mondjak, hogy jól prédikáló papok vannak, hátha találok magyarázatot. 
     Betértem a székesegyházba; vasárnap volt, a Farizeus és a vámos vasárnapja. Maga a főpap tartotta a prédikációt az alábbi mondatról: A farizeus pedig emelt fővel így imádkozott magában (Lk 18,11). Az egész prédikáció abból állt, hogy kifejtette: mi szükséges az igazi imádsághoz, és mennyire méltatlan az olyan imádság, amit nem előz meg illő előkészület. Például arról beszélt: 
  • „Ha azt akarod, hogy imádságod igazi legyen, üdvös gyümölcsöt teremjen s az Isten ne vesse meg, hanem meghallgassa, tegyél szert először is szilárd hitre; tisztítsd meg elmédet minden gonosz gondolattól, tegyél félre minden földi gondot, tedd szívedet a Szent Lélek templomává, űzz távol tőle minden kéjsóvár gondolatot, újítsd meg tisztasággal és buzgósággal, alázd meg testedet böjtöléssel és megtartóztatással, fojtsd el tagjaidban, ami földies (vö. Kol 3,5). Mindenkivel légy alázatos, őrizd szívedben a békét és a szent lelkületet, s miután megerősödtél ezekben az erényekben, vidd ajándékodat az oltárra, ajánld föl tiszta imádságodat az Isten áldozati oltárán, s imádságod meghallgatásra talál és üdvözít téged. Ellenben, ha kellő előkészület nélkül, eme erények híján, anélkül, hogy bűnbánó és megtartóztató élettel megtisztulnál, arra vetemedsz, hogy szétszórtan és hűvösen állsz neki imádkozni, akkor szárnyaszegett lesz az imádságod, erőtlenné és hatástalanná válik. S az effajta imádságod nem csupán eredménytelen lesz, hanem meg is sérted vele Istent, számodra pedig végzetessé válhat, és bűnné lesz, ahogy a zsoltáros mondja: imádsága is bűnné legyen” (Zsolt 108,7). 
      Ezt hallván megijedtem és elgondolkodtam: Mitévő legyek? Az imádsághoz szükséges előkészületből semmi sincs meg bennem, és a továbbiakban sem látok arra reményt, hogy ezen sok fáradozást igénylő előkészületet megtegyem. Így hát leverten jöttem ki a templomból. Otthonomba térve forgatni kezdtem a Bibliát, és ellenőriztem mindazt, amit a főpaptól hallottam: „Tegyél szert először is szilárd hitre...” Hogyan tegyek rá szert? Hiszen a hit nem tőlünk származik, hanem az Isten ajándéka (vö. Ef 2,8). Az ajándék elnyerését kérni kell, érte imádkozni kell. Kérjetek és adatik nektek (Mt 7,7), ő pedig azt mondta: „Tégy szert előbb hitre, s majd azután imádkozz”. Hiszen ez pont fordítva van! Ráadásul még azt is hozzáfűzte: szilárd hitre, pedig ez még az apostolokban sem volt meg, és kérték: Uram, növeld bennünk a hitet (Lk 17,5). Még azt is mondta: „Az igazi imádsághoz szükséges, hogy megtisztítsd elmédet a gonosz gondolatoktól, tartsd távol a földi gondokat”. Ám a Biblia azt írja: Az emberi szív gondolata ifjúkorától kezdve hajlik a rosszra (Ter 8,21). Éppen ezért előbb imádkozni kell, hogy a féktelen elme megtisztuljon a gonosz gondolatoktól. S ha az ember önerőből próbálja megtisztítani elméjét a gonosz gondolatoktól, s ha addig vár, amíg meg nem tisztul, akkor ítéletnapig sem fog imádkozni. S ezt a pap nem így mondta. Még arról is beszélt: „Újítsd meg szívedet tisztasággal és buzgósággal, hogy igazán tudj imádkozni!”. Átformálhatom-e én magam a szívemet, amikor a Biblia azt mondja: Egyedül Isten ad másik szívet és új lelket (vö. Ez 11,19). És először Dávid próféta sem a szívét tisztította meg, hanem előbb tiszta szívért imádkozott: Tiszta szívet teremts bennem, Istenem (Zsolt 50,12) - kiáltott fel. „Megtartóztatással fojtsd el tagjaidban, ami földies.” Pedig imádság nélkül ezt sem lehet megtenni. Példa rá Pál apostol, aki előbb háromszor kérte imádságban, hogy a kísértést elhárítsa és legyőzze. Ő mondta: Értelmemmel (elmémmel) Isten törvényének szolgálok, testemmel azonban a bűn törvényének (Róm 7,25). Sértheti-e Istent az olyan imádság, amelyet nem előz meg elégséges előkészület? A Bibliában szereplő összes imádság arról tanúskodik, hogy a bűnöktől való megtisztulásért mondták el, és nem előzte meg az imádságot a bűnöktől való megtisztulás... Ezt tanúsítja Manassze imája is. 
      Miután mindezt egybevetettem a Bibliával, beláttam, hogy a főpap prédikációja teljesen helytelen alapvetésből indult ki, tapasztalatlanságot tükröz, és minden a feje tetejére van állítva benne vagy épp ellenkezőleg... Miután pedig a bibliaolvasástól visszanyertem lelkemnek nyugalmát, nem foglalkoztam többet a hallottakkal. Különösen azt sajnáltam, hogy a prédikációkban nem hallottam arról, mit jelent szüntelenül imádkozni és hogyan kell azt végezni. Ez a gondolat teherként nehezedett rám... 
      Elérkezett a Kereszthódolat Vasárnapja. Déli istentiszteletre mentem a (szentpétervári) Theológiai Akadémia templomába. Ott egy tudós prédikátor tartott beszédet Jézus Krisztusnak a keresztfán mondott imádságáról, mely például szolgál, hogyan kell imádkoznunk. A következő szövegből indult ki: Minden időben lélekben imádkozzatok (Ef 6,18). Ezt hallva megörültem, mert azt gondoltam, hogy közben biztosan kifejti, mit jelent szüntelenül imádkozni és hogyan kell azt végezni. A szónok hosszasan kiabált és egyre csak azt bizonygatta, hogy szükség van a lélekben végzett imádságra. „Nem üres szószaporításból kell állnia az imádságnak - mondta -, nem külső testtartásból, sem a hiúság növekedését szolgáló nyilvános dicshimnuszok hajszolásából, nem is a szóbeli imák sokaságából vagy a hosszantartó éneklésből; az imádsághoz inkább erőre, figyelemre, lángoló buzgalomra, az értelem és a szív alázatos Istenhez emelésére van szükség.” Egyszóval az imádságot mindenekelőtt lélekben kell végezni. A léleknek buzgó szárnyalással és heves vágyakozással kell imádkoznia. Az ilyen igazi imádság egy szempillantás alatt áthatol az egeken, egyetlen őszinte, heves, hittel és szeretettel teljes sóhajjal felhatol az Isten trónusáig, meghallgatásra talál és meghozza a kívánt gyümölcsöt. Az igazi lelki imádság mindenben ellentéte a felszínes, hiú imának, mely legyen bár hosszantartó, de nem melegíti föl a szívet, mint ahogy a farizeusokét sem. Ettől óvta Jézus Krisztus is a tanítványait, amikor így szólt: Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót (Mt 6,7). Miután ezt végighallgattam, mégsem teljesült a kívánságom, és újra csak bizonytalanságban maradtam: hogyan lehet szüntelenül imádkozni. Hazaérkezve bánatomban megint a Bibliához folyamodtam. Olvastam, egyre csak olvastam és elkezdtem gondolkodni: hogyan lehetséges. Esedezzetek minden időben bensőséges könyörgéssel és imával a lélekben (Ef 6,18) - ezt a szöveget magyarázta a szónok. Eközben nem csak hogy nem tárta föl az értelmét, hogyan lehet minden időben, vagyis mindig imádkozni, hanem még le is szólta a hosszan tartó imát és a rövid, de tüzes imádságot ajánlotta. 
      Ezzel önellentmondásba keveredett, mert hát a Biblia is azt mondja, hogy mindig, szüntelenül kell imádkozni, nem pedig rövid sóhajjal áthatolni az egeken. Erről a próféták így tanítanak: Mindig közelíts a te Istenedhez, örökké emlékezz a te Uradra; minden utadon emlékezz meg róla (vö. Péld 3,6; Nehem 4,14; Zsolt 76,12), ne csak akkor, ha rövid, forró sóhaj szakad ki belőled. Különben is, az ember sem a lelkét, sem a szívét nem tudja egymaga lángra lobbantani; és először éppen ezt kérte Dávid próféta is imádságban: Gyújtsd lángra bensőmet és szívemet (Zsolt 25,2). Ezenkívül a szónok a rövid, buzgó imádság elsődlegességéről szóló gondolatainak megerősítésére Jézus Krisztus szavait is idézte: Amikor imádkoztok, ne szaporítsátok a szót (Mt 6,7), jóllehet ezek a szavak egyáltalán nem a kitartó imádság kárhoztatásával kapcsolatban hangzottak el, hanem azért, hogy ne álljunk elő - mint a pogányok - sok fölösleges, az élethez szükséges apró-cseprő dolgok kérésével; az imádságot pedig, nem csupán a kitartót, hanem a mindenkorit is parancsba adta az Úr és példabeszédben meg is magyarázta, hogy szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni... (vö. Lk 18,1) Ellenőriztem mindezt a Bibliában, s miután a prédikációkban nem kaptam kielégítő választ arra vonatkozóan, hogyan kell szüntelenül imádkozni, útnak eredtem. 
      Amikor egy városka közelébe értem, megkérdeztem, vannak-e itt lelki tanítást adó lelki vezetők? Azt hallom, van egy esperes, egy tiszteletre méltó öregúr, istenfélő és szigorú. Amikor lelki intelmeket szokott tartani, akkor az istentisztelet után az egész nép félelemmel telve és panasszal az ajkán jön ki a templomból. Ezt hallva megörültem és türelmetlenül vártam a következő ünnepnapot, hogy hallhassam e bölcs tanítót. Talán megoldást találok nála a szüntelen imádsággal kapcsolatos problémámra.
      Az első vasárnapon elmentem a déli istentiszteletre, és szándékosan az oltár közelében álltam meg. És ekkor kijött az esperes, hogy megtartsa prédikációját. S mi történt? Szerencsémre a következő szövegből kiindulva kezdte el intelmeit: Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek (Mt 7,7). Ezt hallván lelkesedésemben keresztet vetettem és elkezdtem hegyezni a fülemet. Sok bizonyítékot felhozott az imádság szükségessége mellett; kezdett rámutatni azokra a módokra és eszközökre, melyeknek segítségével az imádság Isten előtt kedves lehet és teljesíthető.
  • „Az Úr az illendő imádság mintájául a következőt ajánlotta: zörgessetek és megnyittatik nektek; zörgetni nem szavakkal szokás, hanem tettekkel. Semmi hasznod sem származik abból, hogyha éjjel-nappal imádkozol, de nem végzed a jámborság cselekedeteit, a hit cselekedeteit, ha nem gyakorlod a felebaráti szeretetet, a jócselekedeteket, és ha nem igyekszel távol tartani magadtól mindenféle bűnös cselekedetet. Mit használ neked az imádság, ha templomba ritkábban jársz, mint kocsmába? Pedig a templom az imádság háza, Isten háza, ahol maga az Úr lakozik. Gondolkozz el egy kicsit, ha személyesen szeretnél kérni valamit a királytól, vajon nem kellene-e gyakran fölkeresned a palotáját, hogy bebocsátást nyerj a színe elé? Mit használ neked az imádság, ha becstelenül szórod a pénzt a magad gyönyörűségére, fényűzésre, lakberendezésre, de ha imádkozni mégy a templomba, nem gyújtasz gyertyát az ikon előtt, fukarkodsz és sajnálod a templom javára szánt bőségesebb adományt vagy a papság és a koldus testvérek fenntartására szánt adót? Ám az Írás azt mondja: Az imádság és az alamizsna leplet borít a bűnökre (vö. 1Pét 4,8). A jámborság eme cselekedetei nélkül, ezen keresztény erények és szeretet nélkül nem zörgethetsz Isten irgalmának kapuján, s így imádságod is hiábavaló, üres kiáltás lesz, mely sérti Isten fülét...” 
      A prédikáció végén elgondolkoztam. Hogyan is mondta, idéztem föl, nem származik haszon abból, még ha éjt nappallá téve imádkozik is valaki, ha nem végzi a jámborság cselekedeteit? Vajon nem jámbor cselekedet éjt nappallá téve imádkozni? Ha valaki az éjszakát és a nappalt is imádságban töltené el, akkor nem maradna ideje gonoszat cselekedni. A Biblia is azt mondja: Nem hallgatja-e meg az Úr azokat, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? ( vö. Lk 18,7) „Az imádság nem talál meghallgatásra, ha előbb a bűnöket el nem távolítjuk.” De hát mi az, ami elősegíti a bűn feletti győzelmet, ha nem a gyakori, szüntelen imádság? „Az imádság nem nyer meghallgatást hitből fakadó cselekedetek, jócselekedetek nélkül.” Vajon a büszke farizeus imája talált meghallgatásra, s nem inkább a kicsinyhitű fuldokló Péter imája termett gyümölcsöt? „Az imádság nem nyer meghallgatást, ha nem társul hozzá gyakori templomlátogatás.” Úgy látszik, gondoltam, a szónok ezeknél a szavaknál elfelejtette, mit mondott Szent Dávid próféta: Uralkodásának minden helyén áldjad én lelkem az Urat (Zsolt 102,22). És mit mondott Szent István, első diakónus: A Magasságbeli nem lakik emberi kéz emelte hajlékban (ApCsel 7,48). 
      Felütöttem a Bibliát, hogy meggyőződjek arról, az elhangzottakat nem ilyen szabály szerint kell végezni, Izajás próféta könyvének 55. fejezetében a következő utasítást olvastam: (Mindenekelőtt) keressétek az Urat, amíg megtaláljátok, hívjátok segítségül... (azután), ha közeledik hozzátok, (akkor) hagyja el útját a gonosz; térjen vissza az Úrhoz, mert megkönyörül rajta, és mert bőkezű a megbocsátásban. Ebben a szövegben én egy teljesen ellentétes fokozatosságot figyeltem meg. Először is keresni kell az Urat, és segítségül kell őt hívni imádságban. Majd ha ő ezáltal közeledik a lélekhez, akkor kell törekedni - az ő segítségével - arra, hogy a bűnös cselekedeteket elhagyjuk s az Úrhoz térjünk, vagyis teljesítsük parancsait. Így aztán a prédikációk hallgatása nem vitt engem oda, ahová óhajtottam.
__________________________
[1]      A beszélgetésből készült válogatás Ioann Kologrivov atya már idézett könyvéből való (399-401. o.). A fordítás, kisebb módosításokkal, az alábbi kiadást követi: Szárovi Szent Szerafim: A Szentlélek megszerzése, Bp., Terebint Kiadó, 1996. Vö. 12.14.15.19. 26. old. 41-42. old. 44-52. old. Fordította: Somlai György. Ezúton szeretném kifejezni hálás köszönetemet Beke Csabának, a Kiadó vezetőjének és Somlai Györgynek, hogy fordításának felhasználását volt szíves engedélyezni. Az imádság lelőhelye: Szvjatij Prepodobnij Szerafim Szarovszkij csudotvorec. Moszkva, 1990. 49. o.

[2]      Mihail Kozlov archimandrita A zarándok őszinte vallomása lelkiatyjának című írása 1881-ben jelent meg névtelenül. Egy évszázadig névtelen szerző művének tartották ezt a remek könyvecskét. 1992-ben Párizsban megjelent az orosz szöveg kritikai kiadása, amely helyreállította az 1881-ben megkurtított művet és bizonyította Mihail Kozlov szerzőségét. Az alábbiakban a mű legelejéről kicenzúrázott részletet közlöm (Szimvol (27), Párizs, 1992.7-12. o.), mely a zarándok alapkérdésére „Hogyan kell szüntelenül imádkozni?” próbál – végül is eredménytelenül - válaszolni. A választ a következő könyvben találja meg a kedves olvasó: A zarándok elbeszélései, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 1994. Fordította: Dr. Korzenszky Richárd OSB. 

[3]      A Zarándok c. teljes elbeszélés letölthető innen.

Forrás:

Nincsenek megjegyzések: