Isten Anyja, a szemlélődés ikonja |
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról:
17. elmélkedés
Irgalmas Szűz
Virgo clemens
Képzeljük magunk elé a mi drága Szűzanyánkat mennyei trónusán, amint kedves mosolya szinte hívogat minden szükségben levőt, s egész megjelenése mutatja, hogy legnagyobb öröme másokkal jót tenni. Kérjük Isten kegyelmét, hogy határtalan bizalom fakadjon szívünkben a Boldogságos Szűz irányában.
Induljunk ki elmélkedésünkben Szent Bernátnak gyönyörű imádságából; „Memorare”: „Emlékezzél meg arról, ó legkegyesebb Szülője Istennek, hogy még sohasem lehetett hallani, hogy valakit, aki a te oltalmad alá futott, a te védelmedet kérte, s a te pártfogásodért esedezett, elhagytál volna”. - Ez a határtalan bizalom illeti meg részünkről is a kegyes és irgalmas Szüzet. Hiszen itt a földön is, a családokban, rendesen az édesanya képviseli a mindent megbocsátó kegyességet, s a gyermek ösztönszerűen őhozzá menekszik az édesatya szigora elől.
Az Úristen azt akarta, hogy így legyen az égben is, s azért rendelte számunkra édesanyául a Boldogságos Szűz Máriát. Őhozzá kell tehát menekülnünk, ha irgalomra van szükségünk. Pedig hát mikor ne volna szükségünk erre? Bűnös emberek vagyunk, kivétel nélkül. A Szűzanya irgalmára és kegyességére tehát nem csak a nagy bűnösnek van szüksége, hanem mindenkinek, kivétel nélkül.
De ez az ő szép címe hivatva is van arra, hogy bennünk bűnösségünk tudatát ébren tartsa, bármennyire előrehaladtunk is a lelki életben; bármennyire sikerült is elérnünk Isten kegyelméből azt a színvonalat, hogy tudatosan még bocsánatos bűnt sem szokásunk elkövetni. Ott vannak még akkor is a mi gyarlóságaink, tapintatlanságaink, ki nem irtott ferde szokásaink, és így tovább. Itt a földön, a világban, az emberek magasabb körökben ezeket az apró tapintatlanságokat igen komolyan veszik, s mennyi, de mennyi ember elő1 zárult el sok magas állás ilyen kicsiségek miatt; mennyi embert tett egyszer s mindenkorra kegyvesztetté egy meggondolatlan szó! Pedig nem követett el vele bűnt, hiszen nem volt vele rossz szándéka. S mégis a világban azt mondják rá; úgy kell neki, miért nem vigyázott. Hová lennénk mi, ha az égben ilyen szigorúan mérlegelnék a mi apró-cseprő gyarlóságainkat?! Pedig megérdemelnénk, hogy elverjék rajtunk értük a port, mert hát miért nem vigyázunk? Az Úristennel, a Mindenható Teremtővel van dolgunk! Miért nem vigyázunk?!
Fontoljuk meg továbbá azt, hogy ugyancsak kevesen lehetnek a világon, akiknek csupán gyarlóságaik, és tökéletlenségeik miatt van szükségük a Szűzanya kegyes és irgalmas közbenjárására! Legtöbben valódi bűnösök, sőt talán nagy bűnösök vagyunk, vagy legalábbis voltunk. Az Úristen kegyelme bizonyára megtisztított már bennünket bűneinktől - mert hiszen, akik azokban fetrengenek, azok nemigen szoktak elmélkedni -, de ha a múltba visszatekintünk, ijesztően mered ránk emlékük. Sőt talán éppen akkor, amikor már nagyon is megtisztultunk, akkor sajtolják ki szívünkből ezek az emlékek azt a remegő, azt a vérverejtékes fohászt: „Uram, Istenem, hogyan tudtam ezt meg ezt megtenni?! Hol volt az eszem, amikor ezt elkövettem?!” Ilyenkor szokott előállni a pokoli ellenség leggonoszabb kísértésével, s azt a kétkedő, kétségbeejtő kérdést fakasztja lelkünkben: „Uram, Istenem, vajon csakugyan megbocsátottál-e?...”
Koromfekete sötétség borulhat ilyenkor a lélekre, s annak belseje pokollá lenne, ha a Szűzanya alakjának szelíd holdfénye bele nem ragyogna abba, s nem hintené benne szerteszét az Ő gyöngéd világosságát. „Igen, minden meg van bocsátva. A kegyes és irgalmas Szűz kezességet vállal ezért.” Annak a bűnbánati fájdalomnak nem kell azért megszűnnie a lélek mélyén, mert az hozzátartozik a földi élet tisztító tüzéhez, s csupán csak a csüggetegségnek, a kishitűségnek kell tőle távol maradnia. A bűnbánat helyénvaló, az csak kísérjen bennünket holtunkig.
Vajon nem megható-e, amikor a Lourdes-i Szent Szűznek kis bizalmasa, Bernadette, a teljesen ártatlan leány, e szavakkal hal meg: „Uram, légy irgalmas nekem, szegény bűnösnek”. Ezekben a szavakban nem volt semmi keserűség, semmi csüggetegség, hanem csakis igen nagy szeretet, s Istenbe vetett föltétlen bizalom. Ilyen legyen a mi bűnbánatunk is: édes, gyöngéd, Istennel ölelkező, könnyhullató érzelem. Nem felháborodás saját múltunk ellen, hanem az az alázatos, gyermeki belenyugvás a változtathatatlanba, a meg nem történtté nem tehetőbe, azzal a mellékízzel, hogy „hát éntőlem mi mást is lehetett volna várni?”. Sőt van a szent bűnbánatnak gazdag érzelmében öröm is afölött, hogy az Úr bennünket megalázott, s talán, amikor elbocsátotta kezünket, s elmerülni engedett, nem is tehetett mást, mert más úton nem tudott volna minket bejuttatni a mennyországba. Kegyes és irgalmas Szűz, segíts továbbra is!
_______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése