 |
| Isten Anyja, a szemlélődés ikonja |
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról:
22. elmélkedés
Bölcsesség széke III.
Sedes Sapientiae
Képzeljük magunkat a Magnificat-ot éneklő Szűz elé (Lk l, 46-55)! Csodáljuk bölcsességét, s kérjük, juttasson abból nekünk is.
Az éhezőket minden jóval betölti,
a gazdagokat elbocsátja üres kézzel.
Íme, megint egy csodálatos bepillantás a jövőbe, s teljes megértése a messiási hivatásnak. Vajon kik azok az éhezők? Bizonyára a föld szegényeire is gondol a Szűzanya, akiket a Megváltó már itt e földön néhány kenyérrel ezerszám fog jóllakatni; továbbá azokra, akik itt a földön szegények voltak, de azután a mennyországban annál boldogabb sorsra jutnak. Ezekre is gondol, de nem ezekre elsősorban. A Szűzanya lelke sokkal magasabban szárnyal, s amikor éhségről beszél, nem a földi ételekre irányuló vágyat kell szavaiból értenünk. Van egy másik, sokkal nemesebb éhség is, amely az égi dolgokra irányul. Azok lesznek majd azok az igazi éhezők, akik az édes Jézust nyilvános életének első esztendejében sok ezernyien körülvették, a pusztába kísérték s a testi éhségről teljesen megfeledkezve naphosszat figyelemmel csüngtek ajkain. Azok, akiket az írástudók és a farizeusok tanítása nem elégített ki, s akik kiérezték a názáreti próféta beszédéből, hogy egészen másképpen beszél hozzájuk, mint azok: hogy „úgy beszél, mint akinek hatalma van” (Mt 7,29). Ez a vallási igazságokra éhező nép az, amelyről a Magnificat-ban szó van.
A gazdagok pedig éppen azok az írástudók, papi fejedelmek, az ószövetségi vallásnak azok a hivatalos tanítói, akik nagy hittudósoknak tartották magukat, s emiatt magasan hordták fejüket. Azok az egészségesek, akiknek nem volt szükségük orvosra. Azok a bölcsek és okosak, akik elöl az Úristen elrejti nagy igazságait, hogy azokat a kisdedeknek nyilatkoztassa ki. A Szűzanya szeme már odatekint a jeruzsálemi templom oszlopcsarnokaiba, ahol az ő Jézusához kaján rosszakarattal közelednek az írástudók, a farizeusok és szadduceusok, hogy mindenféle körmönfont kérdéssel tőrbe csalják, s a nép előtt megfosszák tekintélyétől. Hogyan is adhatott volna nekik valamit az Üdvözítő, amikor ők sokkal bölcsebbnek tartották magukat nála! Sőt még akkor is, amikor megszégyenítő feleletei miatt nem merték többé kérdezni, ahelyett, hogy elismerték volna fölényét, ezzel a megvető megjegyzéssel intézték el a dolgot: „Hogy ismerheti így az Írásokat, amikor nem is tanulta?” (Jn 7,15). Az ő szemükben csak az olyan ember bírt súllyal, aki az ő iskoláikban nevelkedett, s az ő felfogásuk szerint gondolkozott. Íme, a gazdagok, akik üres kézzel távoznak tőle...
Gondjába vette gyermekét, Izraelt:
megemlékezett irgalmáról,
melyet atyáinknak hajdan megígért,
Ábrahámnak és utódainak mindörökké.
Amint a festőművészet a természet szín- és fényskáláját csak nagyon is csökkentett méretek között képes visszaadni, úgy mi is, amikor a Szűzanyának, a napba öltözött asszony ragyogó jellemét akarjuk szívünkbe belefesteni, sohasem leszünk képesek az eredetit tökéletesen visszaadni. De azért minden új szín és árnyalat, amelyet rajta találunk, csak növeli iránta való szeretetünket. S íme, a Magnificat utolsó soraiban egy egészen új szín kerül a palettánkra: a Szűzanya hazaszeretete. Honleányi szívét megdobogtatja az a gondolat, hogy a Megtestesülés nagy titka elsősorban az nemzetét tiszteli meg. Mert hiszen, amint majd az ő szent Fia mondja a szamariai asszonynak: „Az üdvösség a zsidóktól ered” (Jn 4,22).
Ábrahámot választotta ki immár kétezer esztendővel előtte az Úr, hogy a pogányság sötétjének közepette őrizze meg az ős-kinyilatkoztatás fényét, az egy igaz Istenben való hitet, s ezen lefolyt két évezreden át a Szűzanya nemzete készítgette elő az emberiséget a Megváltó jövetelére. S most, hogy ő a szíve alatt hordozza Ábrahámnak azt az ivadékát, akiben megáldatnak a föld összes nemzetségei, most ötlik eszébe az a gondolat, mennyire felkarolta ezáltal az Úr Jákob házát, megemlékezvén azon irgalmasságáról, amelyet velük akkoriban, s utódaikkal a századok és ezredek folyamán cselekedett. Ez most a betetőzése ennek az irgalomnak. Az Úr beváltotta azt az ígéretet, amelyet a zsidó nép ősatyjának tett; azt az ígéretet, amely életadó eleme volt ennek a népnek; amely eddig is tartotta benne a lelket minden viszontagságok, s a legrettenetesebb nemzeti katasztrófák közepette.
Vajon nem bájos dolog-e, hogy ezt az annyira nemes érzelmet, a hazaszeretetet, ilyen szép megnyilatkozásban találjuk meg a Szűzanyában? Napjainkban, amikor nálunk azt rosszillatú öndicséretté, ízléstelen hetvenkedéssé hamisították, milyen jólesik ezt a szent érzelmet a maga tökéletes, eszményi tisztaságában szemlélni a Szűzanya szívében. Eszünkbe jut az Ő Jézusa, aki majd keserű könnyeket hullat Jeruzsálem és az Ő népe fölött, a rájuk váró pusztulás gondolatára. Igen, szent és gyönyörű szép ez az érzelem. Hogyan is hiányozhatott volna az a kegyelemmel teljesben és a mezőknek szépséges liliomában? Ápoljuk azt mi is szívünkben, de úgy, hogy épp olyan előkelő, komoly józan és nemes érzelemmé fejlődjék, amilyen az Övé volt.
Az éhezőket minden jóval betölti,
a gazdagokat elbocsátja üres kézzel.
Íme, megint egy csodálatos bepillantás a jövőbe, s teljes megértése a messiási hivatásnak. Vajon kik azok az éhezők? Bizonyára a föld szegényeire is gondol a Szűzanya, akiket a Megváltó már itt e földön néhány kenyérrel ezerszám fog jóllakatni; továbbá azokra, akik itt a földön szegények voltak, de azután a mennyországban annál boldogabb sorsra jutnak. Ezekre is gondol, de nem ezekre elsősorban. A Szűzanya lelke sokkal magasabban szárnyal, s amikor éhségről beszél, nem a földi ételekre irányuló vágyat kell szavaiból értenünk. Van egy másik, sokkal nemesebb éhség is, amely az égi dolgokra irányul. Azok lesznek majd azok az igazi éhezők, akik az édes Jézust nyilvános életének első esztendejében sok ezernyien körülvették, a pusztába kísérték s a testi éhségről teljesen megfeledkezve naphosszat figyelemmel csüngtek ajkain. Azok, akiket az írástudók és a farizeusok tanítása nem elégített ki, s akik kiérezték a názáreti próféta beszédéből, hogy egészen másképpen beszél hozzájuk, mint azok: hogy „úgy beszél, mint akinek hatalma van” (Mt 7,29). Ez a vallási igazságokra éhező nép az, amelyről a Magnificat-ban szó van.
A gazdagok pedig éppen azok az írástudók, papi fejedelmek, az ószövetségi vallásnak azok a hivatalos tanítói, akik nagy hittudósoknak tartották magukat, s emiatt magasan hordták fejüket. Azok az egészségesek, akiknek nem volt szükségük orvosra. Azok a bölcsek és okosak, akik elöl az Úristen elrejti nagy igazságait, hogy azokat a kisdedeknek nyilatkoztassa ki. A Szűzanya szeme már odatekint a jeruzsálemi templom oszlopcsarnokaiba, ahol az ő Jézusához kaján rosszakarattal közelednek az írástudók, a farizeusok és szadduceusok, hogy mindenféle körmönfont kérdéssel tőrbe csalják, s a nép előtt megfosszák tekintélyétől. Hogyan is adhatott volna nekik valamit az Üdvözítő, amikor ők sokkal bölcsebbnek tartották magukat nála! Sőt még akkor is, amikor megszégyenítő feleletei miatt nem merték többé kérdezni, ahelyett, hogy elismerték volna fölényét, ezzel a megvető megjegyzéssel intézték el a dolgot: „Hogy ismerheti így az Írásokat, amikor nem is tanulta?” (Jn 7,15). Az ő szemükben csak az olyan ember bírt súllyal, aki az ő iskoláikban nevelkedett, s az ő felfogásuk szerint gondolkozott. Íme, a gazdagok, akik üres kézzel távoznak tőle...
Gondjába vette gyermekét, Izraelt:
megemlékezett irgalmáról,
melyet atyáinknak hajdan megígért,
Ábrahámnak és utódainak mindörökké.
Amint a festőművészet a természet szín- és fényskáláját csak nagyon is csökkentett méretek között képes visszaadni, úgy mi is, amikor a Szűzanyának, a napba öltözött asszony ragyogó jellemét akarjuk szívünkbe belefesteni, sohasem leszünk képesek az eredetit tökéletesen visszaadni. De azért minden új szín és árnyalat, amelyet rajta találunk, csak növeli iránta való szeretetünket. S íme, a Magnificat utolsó soraiban egy egészen új szín kerül a palettánkra: a Szűzanya hazaszeretete. Honleányi szívét megdobogtatja az a gondolat, hogy a Megtestesülés nagy titka elsősorban az nemzetét tiszteli meg. Mert hiszen, amint majd az ő szent Fia mondja a szamariai asszonynak: „Az üdvösség a zsidóktól ered” (Jn 4,22).
Ábrahámot választotta ki immár kétezer esztendővel előtte az Úr, hogy a pogányság sötétjének közepette őrizze meg az ős-kinyilatkoztatás fényét, az egy igaz Istenben való hitet, s ezen lefolyt két évezreden át a Szűzanya nemzete készítgette elő az emberiséget a Megváltó jövetelére. S most, hogy ő a szíve alatt hordozza Ábrahámnak azt az ivadékát, akiben megáldatnak a föld összes nemzetségei, most ötlik eszébe az a gondolat, mennyire felkarolta ezáltal az Úr Jákob házát, megemlékezvén azon irgalmasságáról, amelyet velük akkoriban, s utódaikkal a századok és ezredek folyamán cselekedett. Ez most a betetőzése ennek az irgalomnak. Az Úr beváltotta azt az ígéretet, amelyet a zsidó nép ősatyjának tett; azt az ígéretet, amely életadó eleme volt ennek a népnek; amely eddig is tartotta benne a lelket minden viszontagságok, s a legrettenetesebb nemzeti katasztrófák közepette.
Vajon nem bájos dolog-e, hogy ezt az annyira nemes érzelmet, a hazaszeretetet, ilyen szép megnyilatkozásban találjuk meg a Szűzanyában? Napjainkban, amikor nálunk azt rosszillatú öndicséretté, ízléstelen hetvenkedéssé hamisították, milyen jólesik ezt a szent érzelmet a maga tökéletes, eszményi tisztaságában szemlélni a Szűzanya szívében. Eszünkbe jut az Ő Jézusa, aki majd keserű könnyeket hullat Jeruzsálem és az Ő népe fölött, a rájuk váró pusztulás gondolatára. Igen, szent és gyönyörű szép ez az érzelem. Hogyan is hiányozhatott volna az a kegyelemmel teljesben és a mezőknek szépséges liliomában? Ápoljuk azt mi is szívünkben, de úgy, hogy épp olyan előkelő, komoly józan és nemes érzelemmé fejlődjék, amilyen az Övé volt.
_______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése