2012. jún. 3.

Hűséges Szűz

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

18. elmélkedés 
Hűséges Szűz 
Virgo fidelis 

      Járuljunk lélekben Szűzanyánk kegyes színe elé, s kérjük általa Isten kegyelmét annak megértéséhez, mit jelent számunkra az Ő nagy hűsége. 

     „Nem jó az embernek egyedül lenni” – mondotta maga az Úristen a paradicsomban, s azért Ádámnak élettársat adott Éva személyében. Hogy ez az élettárs mennyire nem bizonyult megbízhatónak, azt tudjuk a Szentírásból: bűnbe vitte az első embert; belesodorta abba a bukásba, amelynek következménye a kegyelmi élet elvesztése és a földi élet összes bajai voltak. 
      Az ember természeténél fogva szükségét érzi annak, hogy legyen olyan embertársa, akire támaszkodhat, akár hitvestárs, akár jóbarát személyében. Azonban nem mutatja-e a földi életnek mindennapi tapasztalata, hogy ezek a társulások többször vezetnek rosszra, mint jóra? A boldog házasság kivételszámba megy, a hűséges jóbarát, aki egy emberéleten át kitart mellettünk, ritka, mint a fehér holló. „Olyan az ember - mondja Szent Terézia Anyánk, aki pedig éppen nem volt pesszimista -, olyan az ember, mint a száraz rozmaringszál: ha rá akarunk támaszkodni, eltörik.” „Hát talán nem tudta, hogy emberrel van dolga?” - kérdi levelében egyik leányától, aki arról panaszkodott neki, hogy mennyire csalódott valakiben. Ő maga a leghűségesebb jóbarát volt, aki sohasem hagyta cserben azokat, akikkel egyszer barátságot kötött. Neki magának is igen kiváló jó barátai voltak, sőt a korabeli Spanyolországnak legkiválóbb szentjeit és nagy embereit számította azok közé; s a tapasztalata mégis az volt, hogy az igazi jóbarát, akire az élet összes körülményei között, még legnagyobb bajaink között is számíthatnánk, igen kevés van, ha ugyan van egyáltalán. 
      Azt gondolhatnánk, hogy ha valaki, úgy az édesanya ilyen hűséges támasza gyermekének. Igen, az szokott lenni, mindaddig, amíg a saját anyai szívének érdekei nincsenek érintve. De ha például az Úristen az ő gyermekét a maga szolgálatára hívja; ha szerzetesi vagy papi hivatást ad neki: hány anya van, aki kétségbeesett erőfeszítéssel küzd gyermekének hivatása ellen, s azt talán egész életére, sőt egész Örökkévalóságára boldogtalanná teszi! 
      Az emberi szívnek az a teljesen természetszerű s egyenesen Isten akaratán alapuló vágya, hogy legyen neki jó barátja. Ez a vágy itt e földön a lehető legritkábban van teljesül, s akkor is csakis olyanoknál talál visszhangot, akik, mint ő maga, a barátságot egészen természetfölötti módon fogják fel; akik egymást is az édes Jézus Szívében szeretik. Ellenben annál tökéletesebb viszonzásra talál baráti érzelmünk odafent az égben, a mi drága Szűzanyánknál, a hűséggel teljes Szűznél. Márpedig ha Ö a miénk, mit nekünk az összes ember barátsága?! 

      Fontoljuk meg azt, hogy a Szűzanya barátsága nem csak teljesen megbízható, s egész életre szóló, hanem valami csodálatos módon tisztító hatású is. Hogyan is lehetne másképp? A barátság egyenlőséget teremt a felek között. Aki alacsony gondolkodású lénnyel barátkozik, maga is alacsony gondolkodású lesz. Aki a Szűzanyával - szabadjon ezen merész kifejezést használnunk - barátkozik, hozzánemesedik, hozzáalakul. 
      A földi barátkozás legtöbbször az általános emberszeretet rovására megy. Két jóbarát nem szereti, ha egy harmadik csatlakozik hozzájuk. Ellenben a Szűzanya szeretete tágra nyitja a mi szívünket is mindenki számára, de különösen nagy szeretetet gyújt benne mindazok iránt, akik Őt, az édes Jézust, az Úristent szeretik. A földi barátság kizárólagos szeret lenni; ez az égi barátság egyszerre belevisz bennünket a szentek egyességének hangulatába, amelyet Keresztes Szent János atyánk ilyenféleképpen szokott kifejezni: „Enyém a Szűzanya, enyémek az angyalok, enyémek az ég összes szentjei”
      Hogy pedig a Szűzanya mennyire hűséges még azokkal szemben is, akik irányában hűtleneknek bizonyultak, arról a gyóntatószékek tudnának sokat mondani. Ha valaki hosszú, bűnökbe merült élet után megtér, legtöbbször kiderül nála, hogy valamikor szerette a Szűzanyát. Talán csak ártatlan gyermekkorában; talán hamarosan elfordult tőle, de azért a hűséggel teljes Szűz nem feledkezett meg róla, s addig járt utána, addig halmozta el kegyelmeivel, míg végre is megtört a jég, s szívébe behatolt a bűnbánat. 
      Egy missziós lap közölte nemrég egy szentség hírében elhunyt missziós pap életét. Az illető gyermekkora óta hitetlen, istentagadó volt. Majd katona lett. Mint ilyen, a háborúban súlyosan megsebesült, s kórházba került. A papot és a szentségeket visszautasította. Azonban egy kedves nővér kérésére elfogadott egy csodásérmet, s megígérte, hogy mindig magánál hordja. Várakozása ellenére felgyógyult, de továbbra is istentagadó maradt. A vége mégiscsak az lett, hogy a Szűzanya, pusztán azért a kis hűségért, hogy az érmet, bár egyébként nem is gondolt vele, nem dobta el, addig ostromolta őt külső és belső kegyelmekkel, míg csak meg nem tért. Ilyen esetet minden tapasztalt gyóntató igen sokat ismer. - És mit mondjunk azokról, akik hűségesen kitartanak a Szűzanya szolgálatában?! Elgondolhatjuk, mekkora hűséggel viszonozza az övéket! 

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html

Nincsenek megjegyzések: