Amorth atya könyvének ismertetőjéből Pió atya utolsó napjáit idézem:
*
1966 novemberétől az atya kénytelen volt ülve végezni a szentmisét. Jól emlékszem, milyen szenvedés volt látni így misézni. Nyilvánvaló fáradtsága miatt miséinek időtartama nagyon lerövidült. Amikortól pedig kerekes székbe kényszerült, úgy tűnt, mintha nem a régi lenne. Gyengesége miatt egyre felismerhetőbbé váltak arcán szenvedései, de mégis folytatta a Passió látható újraélését. Mindenki kénytelen volt tudomásul venni a valóságot: a fizikai hanyatlás nyilvánvaló volt. Nem keltett csodálkozást, ha valakinek tudomására jutott, amit egyik unokaöccsével beszélgetve bizonyossággal állított: „Két év múlva én már nem leszek, mert meghalok.” Egyvalami azonban soha nem maradt abba: a Sátánnal, a gyerekkorában látott „óriással” folytatott harca, akivel mindig megvívott és mindig győzött - még ha meg is sebesült ezen összecsapások alatt. '64. július 6-án erős robaj hallatszott a szobájából; az odasiető barátok a földön találtak rá Pió atyára, akinek felszakadt a szemöldökíve; ápolásra szorult, és több öltéssel kellett összevarrni a sebet. Az ördög a fejét a fölhöz verte; igen ismert Pió atyának az a fényképe, melyen feldagadt arccal látható. A sérüléseket ez alkalommal szerezte.
Pió atya ezt megelőzően sem félt soha a haláltól; különböző alkalmakkor szabadulásként várta. Elérkezett végre az atya minden lelki gyermeke által várva várt nap: 1968. szeptember 20., stigmatizációjának ötvenedik évfordulója. Péntek volt. Ő semmiféle ünnepélyességet nem akart, pedig erre kérték. Lelki gyermekei az egész világról eljöttek, és azokban a napokban a templom mindig tömve volt: nemzetközi találkozóra hívtak össze 740 imacsoportot. Szeptember 21-én az atya nem volt olyan állapotban, hogy szentmisét mutasson be.
Elérkezett szeptember 22. hajnala. Erre a vasárnapra a templom ünneplőbe öltözött. A megszokott időben, 5 órakor, Pió atya lejött utolsó szentmiséjét bemutatni. Látni lehetett, hogy a végét járja, nem kapott levegőt, halálán volt; de mellette a házfőnök makacsul erősködött, hogy énekelve végezze a misét.
Nagy nehezen a végére ért. Amikor sírva azt mondta: „A szentmise véget ért, menjetek békével”, a tömeg dörgő tapsban tört ki, aminek nem akart vége szakadni. Támolygott, miközben nehezen beültették a kerekes székbe.
A hálaadás után elkísértette magát a nők számára fenntartott gyóntatószékhez. Talán a munka mezején akart meghalni? Majd 10.30-kor szerette volna még megadni a kórus ablakából azt az áldást, amit ő így hívott: „utolsó üdvözlet a gyerekeimnek”.
Délután, mindenki örömteli meglepetésére, imádkozva megszokott helyén mutatkozott, a nagy templom nők számára fenntartott erkélyén. Sikerült még köszöntenie a tömeget az 1-es számú cella ablakából, amelyet a hívek is látogathattak. Ekkor mutatkozott utoljára nyilvánosság előtt.
Többször mondta: amikor jelentkezem az Úr előtt, remélem, két anya fog kísérni: a Legszentebb Szűzanya és az én édesanyám. Egy szó, mint száz, édesanyja fényképét nézte s azt mondta az őt ápoló barátnak: ,,Két anyát látok.” Rendtársának ellenvetésére pedig, hogy az édesanyja fényképét látja, ő erősködött: „Nagyon is jól látom őket, két anyát látok.”
Közvetlenül éjfél után, amikor már el lehetett kezdeni az aznapi eucharisztia celebrálását, kérte Pellegrino atyát, hogy végezze el a szentmisét. Meggyónt és megújította szerzetesi fogadalmát. Csendesen elszenderült 2.30-kor, hétfőn, 1968. szeptember 23-án.
Az utolsó, kegyeleti szolgálatok következnek. Kiterítik a holttestet és megállapítják, hogy a stigmák teljesen eltűntek, anélkül hogy bármiféle heget hagytak volna; erről a tényről írásos dokumentumot és fényképes dokumentációt állítottak ki.
2 megjegyzés:
Felvételek Pio atya utolsó miséjéről:
http://www.youtube.com/watch?v=qn1y1-nTouM
Szent Pió atya, könyörögj érettünk!
Köszönöm:))) Itt pedig Pió atya áldása:
http://www.youtube.com/watch?v=e2zINyRWofM
Akkor változott meg a szentmise liturgiája, és ez külön nehézség volt Pió atyának, mert a régit tudta kívülről, de az újat a meggyengült szemével olvasnia kellett. Nem lett volna kötelező - a régi rítus, soha nem volt betiltva, aki kérte annak engedélyezték - de bizonyára ez is Isten akaratához tartozott, hogy az elöljárói kegyetlenek legyenek hozzá. A Kármelben is voltak és ma is vannak vannak szívtelen elöljárók, a történelem megőrzi az ilyenek tetteit is, nem csak a szentekét.
Megjegyzés küldése