Az igazi Egyház-képem Isten ajándéka

      Az egyháztan (ecclesologia) a hittudomány egyik ága, amely rendszerező (szisztematikus) formában tárgyal a katolikus Egyház alapításáról, feladatairól, felépítettségéről, lényegéről, tulajdonságairól.

      Nem nagy múltra tekint vissza, bár az Egyház teológiája egyidős az Egyházzal.

      Az első rendszerező egyháztan a 15. században jelent meg (Torquemada János: Summa de Ecclesia). Az egyháztan további alakulását a hitújítók támadásai befolyásolták: ezek a művek magukon viselték a korszellem védekező-támadó, apologétikus jellegét: hogy krisztusi alapítású + mik az ismertető jegyei.

       Elgondolásuk ez volt:

      Először: az újszövetségi szentkönyvek történeti megbízhatóságát igazoljuk

      Másodszor: ezekből, mint történeti forrásokból Krisztus isteni küldetését bizonyítjuk

      Harmadszor: Krisztus mennybemenetele utáni időre Egyházat alapított, és ezt olyannak akarta, mint a katolikus Egyház

      Már a múlt században felmerült a gondolat, hogy az ilyen „jogi szemlélet” nem jellemzi az Egyházunkat a maga teljességében. Ez a külsőséges szemlélet éppen az Egyház leglényegesebb vonásait nem látja és nem láttatja: Egyházunk nem csak folytatja Krisztus üdvözítő munkáját, hanem valamiképpen tartalmazza is Krisztust. Mindenkit, aki hisz Krisztusban az ő megdicsőült Testéhez tartozik, de ez több, mint a hivők összessége: Krisztus lelke a hívők összességét úgy járja át, tartja életben és irányítja, hogy ez a látható és megszervezett közösség földi megjelenítője, reprezentálója, látható Teste a láthatatlan megdicsőült Krisztusnak. Sok vita volt e szemlélet fölött, és a vitákat XII. Piusz pápának 1943-ban megjelent „Mystici Corporis Christi” kezdetű enciklikája zárta le.

      A II. Vatikáni Zsinat (1962-1965) fontos feladatának tartotta, hogy a hívők és nemhívők előtt felmutassa azokat a mozzanatokat, amelyekből hű és pontos képet kaphatnak a katolikus Egyházról. Lumen Gentium (1964. nov. 24) kezdetű konstítúció kifejezetten az Egyházról szól, de sok kiadványukban található ekklézológiai vonatkozás. Az Egyház mivolta úgy közelíthető meg a legjobban, ha a Titokzatos Test bemutatása után az „Isten népe” képet állítjuk előtérbe.

      Amikor a hittudomány különféle ágai kialakultak, az egyháztan, a már említett apologétikus jellege miatt átkerült a később „theologia fundamentalis” (alapvető hittanná) bővült apologétikába, egyes szerzők ma is így tárgyalják, vagy egy részét a dogmatikába utalják, vannak, akik az egész egyháztant áttették a dogmatikába. A II. Vatikáni Zsinat óta megjelent művek szerencsésen kapcsolják össze az egyházjogi és természetfölötti szemléletet.

      Az Egyház bemutatásának rendeltetés arra irányul, amit a Hitvallás így fogalmaz meg: „credo... in Ecclesiam”. Hogy ezt hogyan értsük, Szent Ágoston istenhit-elemzéséből tudjuk meg, szerinte az istenhit háromfélét jelent:

      Ha így mondom „credo Deum” – elfogadom Isten létét, aminek eljutásához apológiai módszerrel is eljuthatok.

      „Credo in Deum” – ez jóval többet mond: rábízom magam Istenre, elfogadom életem irányítójának és bírájának. Ezt már nem lehet bizonyítani észbelileg, ezt a magatartást csak a hit képes előidézni.

      „Credo Deo” – a hitbeli magatartásnak (Credo in Deum) a következménye, hogy elfogadom Isten kijelentéseit, igaznak tartom

     Hasonlóképpen van az ember az Egyházba vetett hitével, „Credo Ecclesiam”, Krisztus alapította, és hogy a történetileg megbízható szentírási könyvek szerint az első keresztények mit láttak az Egyházban, sőt hogy a mai Egyház mit tart önmaga lényegének – ehhez elvezethet a fundamentális teológia is. De magunkévá tenni ezt a tételt, vagyis teljesen rábízni magunkat az Egyházra, elkötelezettség formájában csatlakozni hozzá, „credere in Ecclesiam”, továbbá engedelmes lélekkel fogadni kijelentéseit és útmutatásait „credere Ecclesiae” azonban csak akkor tudunk, ha megkaptuk a hit kegyelmét. Ez a hit viszont gyakorlatilag független attól, hogy honnan vettem az Egyház-képemet: a fundamentálisból-e, vagy a dogmatikából.

      Az újabb teológia szellemében írt könyvekben különben is egyre inkább elmosódik az apologétikai és dogmatikai módszer különbözősége. Sok hittudós elvileg is vallja, hogy a hit gyakorlatilag nem tételek elfogadást jelenti, hanem egzisztanciális-perszonális elkötelezettséget, ezt pedig érveléssel, bizonyítással nem lehet előidézni, mert a bizonyítások nem eredményeznek többet, mint a hitbeli magatartás ésszerűségének felmutatását.

      Hivatalos meghatározása nincs az Egyháznak, de olyan fogalmi meghatározásra van szükség, amely kifejezi más egyházaktól való különbözőségét, másrést természetfeletti jellegét és különleges feladatait is kifejezésre juttatja.

      Krisztusban hívők közössége – az első keresztények ebben a tudatban éltek – „institutio Dei” és „communio”.

      Bellarmin Róbert (+1621) meghatározása, ez volt a katekizmusban is: „Az Egyház azoknak az embereknek társasága, akiket ugyanannak a hitnek vallása és ugyanazoknak a szentségeknek a használata kapcsol egybe a törvényes pásztoroknak, kivált Krisztus földi helyettesének, a római pápának fősége alatt.” Értéke:

      a) Elkülönít más vallási közösségtől.

      b) Kiemeli az Egyház látható voltát és nem zárja ki, hogy a bűnösök is tagajai közé tartozzanak.

     c)Bizonyos jogi kategóriák számára is hozzáférhető, belefér pl. hierarchikus megszervezettség, közös hit, közös szentségek és az azonos vezetőknek való engedelmesség hármas köteléke, a „triplex vinculum”.

    Ezekkel az előnyökkel szemben nagy a hiányossága, hogy főleg az Egyház külsejéről ad leírást, akárcsak egy útlevélben a személyi leírás. Figyelmen kívül hagyja, hogy az Egyházon keresztül maga Isten lépett be az emberiség történetébe.

      Az újkori próbálkozások a corpus Christi mysticum gondolatát próbálták beledolgozni Bellarmin meghatározásába. A II. Vatikáni Zsinat óta a hittudósok két új kifejezést vettek be a definiciójukba: „Isten népe” és „az abszolút jövő előkészítése”.

      A II. Vatikáni Zsinat szándékosan zárkozott el attól, hogy meghatározást adjon. Definiálás helyett két más utat választott az Egyház lényegének megértésére:

      a) Bibliai képeket mutatott fel és ezekkel mint szimbólumokkal próbálta érzékeltetni a fogalmilag pontosan ki nem fejezhető valóságot.

      b) Alkalmilag olyan kijelentéseket tett, amelyek az Egyház valamelyik lényeges megnyilvánulására utalnak és így a lényegének más-más úton való megközelítését teszik lehetővé.

      A szentatyák és sok mai hittudós is mellőzi a fogalmi meghatározást, csak kijelentéseket tesznek:

- Alexandriai Kelemen: az Egyház a kiválasztottak gyülekezete.
- Origenész: a hivők népe, az összes szentek közössége
- Szent Ágoston: olyan emberek gyülekezete és társasága, akik közt a szeretet tevékenykedik.
- és Ágoston után a Catechismus Tridentinus: az Egyház a földkeregségen élő hívő nép.
- De Lubac: az Egyház a Szentháromság tökéletes kiterjedése az időben.
- Ratzinger: az Egyház olyan nép, amely Krisztus testéből él és az eucharisztia ünneplése révén maga is Testévé válik Krisztusnak.

      A nemkatolikus keresztények egyházfogalma más:

      1. A keleti ortodoxok az Egyházat a Szentháromságra vezetik vissza: „képmása az abszolút Egyháznak, a három isteni személynek”. Túlhangsúlyozzák az Egyház ontológiai szentségét, elutasítják a pápa primátusát, az egyetemes zsinatok közül csak az első hetet fogadják el.

      2. Lutheri elképzelés – „Sola Scriptura”, az Egyházat Isten Igéje vezeti, nem földi hatalom.

      3. A kálvinisták – az Egyház láthatatlnaságát is tanították kezdetben, de szintén csak az Ige olvasása volt a lényeg.

      A 18-19 században különféle ekklézológiai mozgalmak keletkeztek a protestanizmuson belül. Az ökumenizmus protestáns kezdeményezés, rájöttek, hogy a Sola Scriptura  eredményekényt több száz felekezetre szakadtak, majd közeledésük a katolikusoknál visszhangra talált, gyakorlati formában és elvi megalapozással is.