A hit sajátos működése

Keresztes Szent János szövegeinek elemzése a hit kérdésében:

(Boldog II. János Pápa pápa római nagydoktori értekezéséből):

A „KÁRMELHEGY ÚTJA” 

1. A HIT, MINT AZ „EGYESÜLÉS ESZKÖZE” 

      Annak, aki a hitre vonatkozó kérdéseket a Kármelhegy Útjában vizsgálja, azonnal feltűnnek bizonyos kifejezések, melyek szerint a hitet olyan eszköznek kell tekintenünk, ami felkészíti a lelket az Istennel való egyesülésre. A hit sajátos működését jelölő megfogalmazások nagy számban ismétlődnek a Kármelhegy Útjában, ritkábban a Sötét Éjszakában, viszont sem a Lelki Énekben, sem az Élő Szeretetlángban így nem találhatók. 

      Ez talán annak a ténynek a függvénye - amint már megfigyeltük,[1] - hogy a Szent Doktor tetralógiája első két részében a teológiai erényekben (hit, remény, szeretet) a (teremtett) természetfelettiséget keresi, míg a másik két művét arra szánja, hogy a teremtetlen Természetfelettit dicsőítse. 

• A hit lenne az az út, melyen át a lélek eljut az Istennel való egyesülésre. 

      A Kármelhegy Útja Ígen változatos formákat használ. Hogy jobban megértsük a számos idevágó szövegeket, néhányat közülük kiválasztottunk. 

      A) Leggyakrabban ebben az egyszerű és közvetlen formában kerül elénk a gondolat: 

• a hit megfelelő eszköz az Istennel való egyesüléshez.[2]

      B) János nem ritkán ugyanezt az eszköz-fogalmat más egyenértékű szóhasználattal helyettesíti, amikor azt mondja, hogy az ember csak hittel fordulhat és közelíthet az istenegyesülés felé: „a hit közvetítésével közelíthet az egyesüléshez.”[3] - „a lelket a hit irányítja az isteni egyesüléshez”[4] - „a hitnek ezen az útján kell előre haladnia”[5] - „fel kell mennie a hit isteni lépcsőjén”. 

      Sokszor tér vissza a „guida” - „vezető”, „útmutató” szócska, amivel a hitnek olyan feladatot tulajdonít, hogy az elvezet minket az egyesülésre. 

      C) Olykor ehhez az egyszerű szóhoz, mint eszköz, olyan jelző kapcsolódik, aminek inkább költői, irodalmi értéke van, sem mint filozófiai vagy értelmező jellege. Így például azt mondja, hogy a hit egy „csodálatos eszköz”,[6] vagy ehhez hasonlókat találhatunk. 

      D) Nagyobb figyelmet érdemel az a nem kevés kifejezés, amelyben az „eszköz” szóhoz a teológiai nyelvhasználatnak körülhatárolt jelzői kapcsolódnak. Ilyen esetben elengedhetetlenül ismernünk kell a hit magyarázó meghatározását. Megfelelőnek tartjuk a következő szövegeket: „a hit sajátos eszköz az Istennel való egyesülésre”[7] ; ez utalás a latin medium proximum-ra, „közvetlen eszközre.” Vagy mondhatjuk „a hit közvetlen és megfelelő eszköz az Istennel való egyesülésre”[8]: ez pedig hivatkozás a skolasztikus nyelvhasználatban a medium proprium et accomodatum, „közvetlen és alkalmas eszköz” kifejezésre. 

      Ugyanakkor „a hit közvetlen eszköz és az értelemnek is arányosan megfelel annak, hogy a lélek eljusson az isteni szeretet-egyesüléshez”[9] (medium proportionatum - arányos eszköz). - A hit közvetlen és arányos eszköz ahhoz, hogy a lélek egyesüljön Istennel”[10] (itt is a medium proportionatum-ról van szó). 

      „Csak a legközelebbi eszközzel, a hittel juthatunk előre” (a szövegösszefüggésből világos, hogy az „előre” határozó szó az „egyesülés felé kifejezés helyett áll.) [11]

      „A hit törvényes-jogos és legközelebbi eszköz az Istennel való egyesülésre.”[12] . (Ha az egész fejezetet belsőleg is figyelmesen megvizsgáljuk, akkor kitűnik a melléknevesítésből, hogy mit is jelent az említett eszköznek igazi törvényes-jogos jellege.) 

      Az előbbiekhez hasonlóan a Sötét Éjszakában csak egy analóg kifejezést találunk: A „hitben vezetett lélek ezzel a sajátos és megfelelő eszközzel egyesül Istennel”[13] (medium adaequatum - megfelelő eszköz). 

      Kétségtelenül a skolasztikus filozófiából vett, de bizonyos fokig megváltoztatott kifejezésformákról van szó. Mivel azonban semmit se akarunk a priori - előzetesen - megállapítani, sem pedig elhamarkodott következtetést levonni -, amennyire lehetséges, felkutatjuk az igazi jelentést az adott szövegek alapján. Tudjuk, hogy a Szerző gyakran tért vissza a skolasztikus szakkifejezésekhez -, másrészt azt is tudjuk, hogy műveiben a filozófiából kölcsönzött elemeket egyesítette költői, leíró kifejezésekkel. Mégpedig azért, hogy bizonyos módszerrel, a saját elmélyült tapasztalása alapján ébresszen gondolatokat olvasóiban. De azonnal azt is hozzá kell tennünk, hogy az említett jelzők nem pusztán irodalmi díszítésül szolgálnak, inkább az a céljuk, hogy azonosítsák és meghatározzák a hitnek, mint az Istennel való értelmi egyesülés eszközének a szerepét. 

      Az idevonatkozó szövegből kiemeljük azoknak a mellékneveknek a jelentését, melyek a hit természetének első, világos eligazítását adják annak jobb megismerésére. A szövegek azonban nem adnak elég magyarázatot arra, miért tették a hit szó mellé az adott vagy másféle jelzőt. Az nyilvánvaló, hogy a Szerző nem volt arra felkészülve, hogy írásait majd egykor aprólékos kritikai elemzésnek vetik alá vagy valami kulturális célzattal közelítik meg. Ezeket az oldalakat mindenek előtt az elmélkedni vágyó lelkeknek szánta útmutatásul a misztikus egyesülésre vezető úton.[14]

      Kutatásunk számára a Kármelhegy Útja II. könyve 8.(7). fejezetében egy különösen fontos szöveget olvashatunk, amit hamarosan idézünk. Fontos mozzanat ez azért, mert a kérdés elevenjébe vág. A Kármelhegy Útja II. könyve 8. (7) és 9. (8) fejezetétől kezdődik az a hitről szóló pozitív tanítás, mely úgy tűnik, kihat János egész módszerére. Az idézendő szöveg újra felveti az „eszköz” fogalmát, ami itt akár példaként szolgál, akár pedig arra, hogy átvezessen a teológiai gondolkodásba: 

      „Jól emlékezünk, hogy az egyik filozófiai alaptétel szerint minden eszköznek arányosan kell viszonyulnia a célhoz. Tehát az eszköz és a cél között elegendő megfelelőségnek és hasonlóságnak kell lennie, hogy el is érje azt a célt, amire irányul.”[15]

      Most végre előkészíthetünk egy megközelíthető meghatározást: A céllal „arányos” eszköznek rendelkeznie kell azokkal az adottságokkal, melyek segítségével bárki - aki egy meghatározott célra törekszik - azt valóban el is érhesse. Itt nem egy bizonyos tulajdonságról van szó, hanem az adottságok sajátos működéséről – melyet a végcél előre szigorúan meghatározott -, az, ami az eszköz arányosságát biztosítja, hogy megfeleljen a cél elérésére. A szövegben valóban azt olvassuk: „minden eszköz olyan megfelelő mértékben legyen arányos a céllal, hogy azt általa valóban el is érhesse”. 

      Világos tehát, hogy a tárgyilag megfontolt célnak a követelményei kihatnak az elérésére legalkalmasabb eszközökre is. Ilyen értelemben az eszközök tehát minősíthetők. És mivel a szóban forgó minőségek rendelkeznek a célhoz szükséges hasonlósággal és megfelelőséggel, azért jobban el kell mélyednünk egy olyan, újabb szöveg tanulmányozásában, amelyben mindazok a tényezők feltűnnek, amelyek az eszközt közvetlenül is képessé teszik az Istennel való egyesülésre. 

      Úgy látszik, a szöveg elején található példák nem egészen felelnek meg annak, amiről beszéltünk. Lássuk az első példát: Ha valaki el akar menni egy adott városba, annak az odavezető úton kell haladnia és nem pedig az ellenkezőn. - Itt megtaláljuk a kölcsönös összefüggés szempontját: „az eszközt” (az odavezető bekötőút) és a „célt” (az adott várost). - De hol van itt a célnak megfelelő hasonlóság? 

      A másik hasonlat már jobban megfelel ennek a feltételnek. Ez egy ismert klasszikus példa: 

      „Ha ... fával tüzet akarunk rakni, szükséges, hogy elérjük a kellő hőfokot, mint eszközt. Így nyeri el a fa a tűzhöz való hasonlóságát.[16] Éppen a megfelelő hőfokú melegnek, mint eszköznek, a hatására érjük el, hogy a fa tűzzé váljék. Ez teszi az égést lehetővé, hogy az anyag megfeleljen a tüzelésre. Amíg a meleg nem éri el a megfelelő gyulladási hőfokot, égés nem történik. - Ennél a példánál azonnal látszik az arányossági szempont is, mivel (a cél és az eszköz közötti) hasonlóság jól kiviláglik. 

      A felsorolt példákból láthatjuk: Mi mindenre következtethetünk a Szent Szerző által felhasznált szövegösszefüggésből az „arányos eszközzel” kapcsolatban: Tehát, amikor János segítő eszközökről beszél, bemutat egy bizonyos valóságot, annak természetét és a céllal való összefüggését. Keresi tulajdonságait, pontos jellegét, melyekből kimutatható az eszköz belső arányossága az elért célhoz viszonyítva. 

      Következtetésképpen azt mondhatjuk: „Arányos eszköznek” azt nevezzük, ami saját természetes erejéből képes elérni sajátos célját. A belső tulajdonságokat mindig a célhoz való rendben tárgyaljuk, amint az említett példákból is látható: az út helyes irányából, vagy a tűz megfelelő hőerejéből. 

      Az „arányos eszköz” kifejezést bővebben megvilágítottuk, amit a többi jelzőnél nem tettünk. A Szent Szerző úgy alkalmazza ezeket, hogy behelyettesíti az adott jelző valamelyik szinonimáját, és ezek kölcsönösen kiegészítik egymást. Az így megvizsgált szövegben például megtaláljuk az „alkalmas, sajátos eszközt”, ami ugyanazt a fogalmat fejezi ki, mint, ami a hőnek az erejét jelzi, melynek segítségével a fa tüzet fog. - De itt megint van egy árnyalatnyi eltérés. Az egyik esetben azt mondja, hogy ,,alkalmas eszköz” -, a másikban pedig „arányos eszköz”. A kettő közül: az első az egyetlen meghatározott eszközt jelzi a többi közül, melyek kevéssé alkalmasak a sajátos cél elérésére; - a második jelző viszont érthetővé teszi, hogy miért éppen ez az eszköz vezet a célba. A tényt jól igazolja a szöveg. Mindkét esetben az eszköz fogalma azonos marad és a Szent Doktor nem is nagyon törődik azzal, hogy mélyebb megkülönböztetést tegyen. Így hát nekünk is meg kell elégednünk ennyivel. 

      Általában hasonló megfogalmazást találunk a Kármelhegy Útja II. 24(23), 8 részben is[17] a „közvetlen eszköz” kifejezéssel kapcsolatban. Ebben megismerhetjük az „arányos eszközhöz” - hasonló tulajdonságot (KUII. 8, (7), 2), amennyiben megfelel az arányosság és az összeillőség követelményeinek és betölti azt a feladatot, amivel valóban célhoz érhet. Így tehát sem a megfelelő, aranyos eszköz, sem a hasonló szövegösszefüggés (amelyet a Sötét ÉJszaka II. 2, 5 tartalmaz) nem hoz semmiféle újat. A kifejezés a szokásos kategóriába-fogalmi csoportba tartozik -, és lényegében ugyanazt a gondolatot fejezi ki. 

      Végül a „törvényes-jogos eszköz” kifejezéssel találkozunk[18] , de itt talán valami többről is szó van. A szövegösszefüggés az Istennel való egyesülés tekintetében jellegzetesebb vonást mutat, és jogos előnyt élvez az egyesülés többi eszközével szemben (mint például a „belső szavak” ). Ez utóbbiakat ugyanis semmi címen se mondhatjuk megfelelőnek, adekvátnak, bár szeretik használni az Istennel való egyesülés esetében. A „belső szavak” alkalmasságát különféle körülmények között kiterjedten vizsgáltuk, de nem könnyű se elválasztani, se megkülönböztetni a többi, valóban alkalmas eszköztől. Mindenesetre a „belső szavak” elégtelennek és sokkal jelentéktelenebbnek mutatkoznak a célra irányuló törvényes-jogos és egészen közeli eszközzel, a hittel szemben. Így a „törvényes” melléknév igen alkalmas arra, hogy megerősítse a hit fenti fogalmát. 

      Igazoltuk tehát, hogy ezeknek a különböző jelzőknek, amikkel a Szent Szerző az „eszköz” szót ellátta, jellegzetes skolasztikus jelentésük van, és János szövegeiben egy és ugyanazt a fogalmat jelölik. Az egyes jelzők külön-külön való elfogadása nem sokat jelentene elemzésünk számara, De mivel úgy találkozunk velük, hogy rendszeresen a „hit” szóhoz kapcsolódnak, vizsgálnunk kell azt a sajátos összefüggést, ami által teljesebb értelmet nyújtanak. –Az előzetes elemzés azért volt hasznos, nehogy - apriori - eleve nagyobb fontosságot tulajdonítsunk azoknak, mint amennyi szükséges, eltekintve attól, hogy az elemzéskor középpontba helyeztük a kérdést. Számoltunk azzal, hogy ha a hitet „medium unionis-nak” azaz „egyesítő eszköznek” határozzuk meg, olyan adottságokkal kell felruháznunk, amelyekkel célját nyilvánvalóan eléri. 

      A hitnek, mint „alkalmas eszköznek” a minősége éppannyira meghatározott, mint a példaként említett „útnak” a viszonya a célhoz -, vagy amennyire a „láng” hőfoka fontos a tűz meggyújtásához. 

• Ez volt az első közelítésünk a hithez! 

___________________________

[1] Vö. Bruno de Jésus-Marie i.m. francia nyelvű kiadásában a 270. oldalt; a spanyol fordításban a 334, o,-t.: „a Kármelhegy Útjában és a Sötét Éjszakában a Szerző a teológiai erényeket és ajándékait, mint teremtett természetfeletti valóságokat dicséri, viszont a Lelki Énekben, valamint az Élő Szeretetlángban a teremtetlen természetfeletti magasztalása történik”. (K. W.) 

[2] Vö. KUII könyve 2,1; uo. 8,1 

[3] KUII 4,6 spanyol szöveg... 

[4] KUII 26 

[5] KUII 1,1 

[6] KUII 1,1 

[7] KUII 2,2 KUII a könyv címében... 

[8] KUII 8,1 KUII a 8(7) fejezte címében... 

[9] KUII 8(7)1 

[10] KUII 24(23)8 

[11] KUII 30(29)5 

[12] SÉ2 2,5 

[13]  Lásd a Kármelhegy Útja előszavát: „Ez az írás elmagyarázza, milyen módon kell a léleknek viselkednie, hogy rövid idő alatt eljusson az Istennel való egyesülésre. Tanácsokkal szolgál és hasznos tanítást ad mind a kezdőknek, mind pedig a lelki életben haladóknak..., hogy elérjék a lélek tökéletes kiüresítését és szabadságát.” 

[14] KUII 8(7)2. Ugyanezen fejezet első pontjában olvasható az ezzel egyenértékű kifejezés: „sajátos és megfelelő eszköz”. 

[15] Ugyanaz 2. 

[16] Spanyol szöveg 

[17] Vö. KUII 30, (29) 5 

[18]  KUII 28 (26, 27, 28) fejezetek 

Forrás:

Elménk összecsengjen szívünkkel és ajkunkkal

22. Az alamizsnálkodásról 

      A koldusok és jövevények iránt könyörülettel kell viseltetni; ezen sokat fáradoztak a nagy szentek és az egyházatyák. 

      Ezzel az erénnyel kapcsolatban minden erőnkből igyekeznünk kell teljesíteni Isten alábbi parancsolatát: Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas (Lk 6,36), valamint: Irgalmasságot akarok és nem áldozatot (Mt 9,13). 

      Eme üdvös szavakat a bölcsek felfogják, az oktalanok nem; emiatt a jutalom sem azonos mértékű, amint meg van írva: Aki szűken vet, szűken is arat, aki bőven vet, bőven is arat (2Kor 9,6). 

      Kenyéradó Péter (Havi Olvasmányok, szeptember 22.) egy falat kenyeret adott a koldusnak, amiért elnyerte minden bűne bocsánatát. Példája arra serkentsen bennünket, hogy mi is könyörületesek legyünk felebarátaink iránt, mert az apró alamizsna is nagy súllyal esik latba, amikor a mennyek országa elnyeréséről van szó. Szíriai Szent Izsák szerint lelki derűvel kell alamizsnálkodnunk: „Ha adsz valamit annak, aki kér tőled, akkor adományodat előzze meg arcod vidámsága, és jóságos szavakkal vigasztald az ő fájdalmát” (89. prédikáció). 

23. A gonosz gondolatokról és a test rezdüléseiről 

      Igyekeznünk kell, hogy mentesek legyünk a tisztátalan gondolatoktól, különösen, ha imádságot ajánlunk fel Istennek. Mert nem lehet egyezség a bűz és a jó illat között. 

      Ezért már a bűnös gondolatok és rezdülések első támadását el kell hárítani és szívünk földjéről messze el kell űzni. Amíg Babilon gyermekei, vagyis a rezdülések és gonosz gondolatok még csecsemőkorúak, oda kell csapni, és szét kell zúzni őket a sziklán, aki maga Krisztus (vö. Zsolt 136,9). Különösen az alábbi három szenvedélyt kell szétzúzni: a falánkságot, a pénzsóvárgást és a hiúságot, melyekkel az ördög ravasz módon próbálta rászedni magát Urunkat Jézus Krisztust negyven napos pusztai böjtjének végén. 

      Az ördög, mint az oroszlán, megbújik rejtekhelyén (Zsolt 9,30), titokban kifeszíti nekünk a tisztátalan és aljas gondolatok hálóit. Ezért, amint csak észleljük, haladéktalanul szét kell szakítanunk ezeket a buzgó imádság és elmélkedés segítségével. 

      Komoly erőfeszítésre és nagy éberségre van szükség ahhoz, hogy zsoltáréneklés közben elménk összecsengjen szívünkkel és ajkunkkal[1], nehogy imádságunk tömjénillatához bűzös illat keveredjék. Mert az Úr undorodik attól a szívtől, melyben tisztátalan gondolatok fészkelnek. A Törvény azt mondja: Amikor szántasz, ne fogj össze ökröt szamárral (MTörv 22,10), vagyis tiszta és tisztátalan gondolattal ne végezz imádságot. 

      Utánozzuk Dávidot, aki azt mondja: Földünk bűnöseit idejében elnémítom, és kiírtok minden gonosztevőt az Úr városából (Zsolt 100,8). A Törvény tiltotta a tisztátalanoknak az Úr házába való bemenetelt. Ez a ház mi vagyunk, Jeruzsálem pedig a bensőnk. A föld bűnösei a szívünkben rejtőzködő, kígyó formájú gondolatok. Mi Dáviddal együtt kiáltsunk majd az Úrhoz: Mentsd meg lelkemet a gazságuktól (Zsolt 34,17); Szórd szét a népeket, akik háborút akarnak (Zsolt 67,31), hogy mi is hallhassuk: Gyötrelmedben segítségül hívtál, és megszabadítottalak (Zsolt 80,8). 

     Szüntelenül, éjjel-nappal, könnyek között megalázzuk magunkat az isteni jóság színe előtt, hogy tisztítsa meg szívünket mindenféle gonosz gondolattól, hogy méltó módon járhassuk hivatásunk útját, és tiszta kézzel hozzuk elébe szolgálatunk ajándékait. 

      Amennyiben nem értünk egyet az ördögtől sugallt gonosz gondolatokkal, úgy jót cselekszünk. 

      A tisztátalan lélek csak a szenvedélyek (foglyaira) tud erős hatást gyakorolni; ellenben a szenvedélyektől megtisztultakhoz csupán mellékesen, kívülről próbál hozzáférkőzni. 

      Az ifjú embert mindenképpen felkavarják a testies gondolatok. De imádkoznia kell az Úristenhez, hogy már a kezdet kezdetén kialudjék a bűnös szenvedélyek szikrája. Akkor nem éled fel a láng. 

_______________________________

[1] Erre Szent Benedek és Szent Ferenc is inti követőit.

Foly. köv.

Forrás:

Csíksomlyó-i pünkösdi búcsú

 

 Gyönyörű napsütéses időt kaptunk, elmaradt a szokásos zivatar, sőt jégeső :) 

      Az idén mintha sokkal több gyónó lett volna, mint a tavaly. Pünkösdvasárnap a reggeli szentmisén dr. Kállay Emil atya meghatottan mesélte, hogy reggel 10-től délután 5-ig folyamatosan gyóntatott, olyanok is voltak, akik hosszú évek óta egyáltalán nem gyóntak. 

A búcsúra eljöttek a lengyel pálos atyák, és ezt a Mária-szobrot kapták ajándékba. 

      A Szűzanya a Szentlélek mátkája, és a szívek mélyén titokban történnek az igazi nagy csodák. A Szentlélek szelíden, békében (minden külső és zavaró megnyilvánulás nélkül) töltött el minket. 

       Sokan egy szív és egy lélek voltunk, az összetartozás érzése eltöltött minket reménnyel és bizalommal: itt voltunk, és vagyunk, és leszünk, a Csíksomlyó-i Szűzanya oltalma és áldása velünk van. 

      A búcsú meghívott szónoka Ft. Ternyák Csaba egri érsek volt, szentbeszéde olvasható a Magyar Kuríron.

      Még több búcsús fotó megtekinthető itt.

Szenvedni és szeretni

ÉLETSZENTSÉG A GYAKORLATBAN 

Jézusról nvezett Los Andes-i Szent Teréz életében

(Santiago de Chile, 1900. júl. 13.-Los Andes, 1920. ápr. 12.)

„Mivel kedvessé lett Isten előtt, szeretetet talált,(…) elragadta, 
hogy a gonoszság meg ne rontsa elméjét”

(Bölcs 4, 10-11)

      Los Andes-i Szent Teréz fiatalon költözött az örökkévalóságba, még a 20. életévét sem töltötte be, és összesen 11 hónapot élt szerzetesnőként. Ilyen fiatalon eljutott az életszentségre! Éppen ezért rövid idő alatt nagyon intenzív, Istennek adott életet élt, már gyermekkorban hamar elindult ezen az úton és fiatalságában sem mondott nemet Isten hívására, hanem éppen ellenkezőleg, még a nehézségek és megpróbáltatások sem riasztották vissza attól, hogy Isten akaratát kövesse.

Biztos alapok a mindennapok szent megéléséhez 

      Teréz életében, egészen kisgyerekkorától kezdve voltak fontos események. Ilyenek mindannyiunk életében vannak bőven. Számára ezek a találkozások, események, vagy éppen belső lelki tapasztalatok, életének megújító pillanatai. Egy-egy ilyen alkalommal elhatározásokat tesz, és ehhez hűséges is marad egész életében. Körülbelül hét éves korában gyengéd szeretet születik szívében a Szent Szűz iránt. Megígéri, hogy minden nap elimádkozza a rózsafüzért. Ezt meg is teszi egész életében. Az édesanyjával együtt elkezd naponta szentmisére járni.Komolyan készül az első szentgyónására és, áldozásra, amelyre, 1910. október 22-én kerül sor.[1]
      Az 1915-ös esztendő fontos eseményeket hoz az életébe: július 13-án betölti 15. életévét, és kijelenti, hogy Jézus lefoglalta őt. Júliusban belép a Maestranza iskola kollégiumába, ahol már bentlakós növendékként kezd tanulni. Szeptember 10-én Julia Rios anyával egy döntő beszélgetése van a hivatására vonatkozóan. December 8-án tisztasági fogadalmat tesz, amelyet minden évben megújít. Megígéri, hogy nem adja más jegyesnek magát oda, csak Jézus Krisztusnak.[2]
      Az 1916-ban végzett lelkigyakorlata nagy hatást tett az életmódjára: naponta igényelte az elmélkedést, lelkiismeretvizsgálatot, és az alázat gyakorlását.
      1917 januárjában pedig Avilai Szent Terézt olvasva megerősödik elhatározásában, hogy naponta imádkozik.

      1918-ban nagyon fontos elhatározásokat tesz. Augusztus 7-én utoljára vesz részt lelkigyakorlaton az internátusban. Megígéri, hogy minden nap szentáldozáshoz járul, lelkiismeretvizsgálatot tart, imádkozik, és hagyja, hogy mindig Isten akarata valósuljon meg az életében. Augusztus 12-én végleg elhagyja az internátust, azzal az elhatározással, hogy jellemes marad, és nem hagyja magát az emberi megbecsülés által, sem az érzések által irányíttatni, hanem csak az értelem és a lelkiismeret által. Ez az Isten akaratához és a lelkiismeret szavához való szilárd engedelmesség biztosítja számára leginkább az életszentség gyakorlását élete minden pillanatában.[3]
      Feltehetjük a kérdést, hogy miképpen juthat el ide egy fiatal 18 éves lány, és hogyan képes hűséges maradni elhatározásaihoz, fogadalmaihoz, éppen abban a korban, ahol olyan sok lehetősége lenne az élet örömeiben elmerülni. Teréz már egészen iskorában találkozott a szenvedéssel, amelyet nem akart eltaszítani magától és nem akarta azt csillapítani, mert felismerte, hogy a valóság fájdalmas oldalának elfogadásával Jézus Krisztus útját járhatja.

• „Az én életem két szóban foglalható össze: »Szenvedni és szeretni«. Itt van az én életem, azóta, hogy tudatomnál vagyok, 6 éves koromtól, vagy azt megelőzően. Szenvedtem, de a jó Jézus megtanított engem csendesen szenvedni, és kiönteni neki az én szegény kis szívemet. Megérti ugye anyám, hogy az út, amelyet Jézus megmutatott nekem egész kicsi koromtól fogva, az nem volt más, mint amit ő befutott, és kedvelt; – és mivel szeretett engem, kereste a szenvedést, hogy táplálja az én szegény lelkemet.”[4]

      A 15 éves Teréz ezeket a sorokat írja be a naplójába a szenvedéssel kapcsolatban:

• „Jézus azt mondta nekem, hogy szeretné, ha örömmel szenvednék. Ez nehezemre esik, de elég nekem ahhoz az Ő kérése, hogy törekedjek rá. Két okból szeretem én a szenvedést: az első az, hogy Jézus mindig a szenvedést részesítette előnyben a születésétől kezdve egészen a kereszthaláláig. Aztán meg valami nagy dolognak kell annak lennie, hogy a Mindenható mindenben a szenvedést kereste. Másodszor azért kedves nekem, mert a kitartó fájdalom megműveli a lelket. És mert Jézus azoknak a lelkeknek, akiket nagyon szeretett, megadja azt az ajándékot, amelyet nagyon kedvelt. Azt mondta nekem, hogy felment a Kálváriára és örömmel feküdt rá a keresztre az emberek üdvösségéért. »És nem te vagy az, aki engem keresel? Tüstént jöjj velem, vedd a Keresztet szeretettel és örömmel«” [5].

      Tovább is sorolhatnánk Los Andes-i Szent Teréznek a Krisztus keresztje, és a szenvedés iránti lelkesedéséről szóló tanúságtételeit. Most elégedjünk meg ennyivel! Megállapíthatjuk ezekben a megnyilatkozásokban azt, hogy Teréz nem önmagában lelkesedett a szenvedés iránt, hanem a meglévő testi és lelki szenvedéseiben egy olyan eszközt talált, amely nagyon szoros kapcsolatba hozza őt Jegyesével, Jézus Krisztussal és Vele együtt részt kaphat annak a szeretetnek az öröméből is, amelyet a Megváltó érzett a lelkek irányában.
      Los Andes-i Szent Teréz, Avilai Szent Teréz tanításához nagyon hűséges volt abban is, hogy számára is az alázat erénye minden más erénynek alapja. A 1917-es lelkigyakorlatán ezeket a gondolatokat jegyzi be a naplójába.

• „Megértettem, hogy az én gőgöm választ el legjobban Istentől. Mától fogva akarok és szándékozok alázatos lenni. Az alázat nélkül a többi erény csak képmutatás. Nélküle az Istentől kapott kegyelmek csak kár és romok. Az alázat gondoskodik arról, hogy kialakuljon bennünk Krisztus hasonlatossága, a lélek békéje, a szentség, és az Istennel való bensőséges egyesülés.”[6]

 Folyamatos párbeszéd Jézussal 

      Teréz írásait átszövik a Jézussal való nagyon mély baráti beszélgetések. Néhány példáját ennek már olvashattuk. Ő maga is vall arról, hogy hallja Jézus hangját. Ha az egyik másik lelkigyakorlaton külön el is határozta azt, hogy időt fog szentelni a mindennapos imára, ezek a beszélgetések már sokkal régebb óta töltik be spontán módon napjait, óráit. Az elsőáldozására visszaemlékezve írja le, hogy mikor hallotta először Jézus hangját.

• „Nem lehet leírni azt, hogy mi történt a lelkemben Jézussal. Ezerszer kértem őt, hogy vigyen magával, és első alkalommal hallottam kedves hangját. Ó Jézus, én szeretlek Téged, én imádlak Téged, Téged kérlek mindenkiért. És a Szent Szüzet közel éreztem magamhoz. És első alkalommal éreztem egy élvezetes békét.”[7]

      Teréznek ez a Jézussal való személyes beszélgetése nagy fejlődésen ment keresztül rövid élete folyamán. Előfordult az is, hogy kételkedett abban, hogy a szavak Jézustól származnak és jelet kér tőle ehhez:

• „Tegnap azt mondtam Jézusnak, hogy ha igaz volt az, hogy ő beszélt hozzám, akkor tegye meg nekem azt, hogy Izquierdo anya[8] tegye fel nekem ezt a kérdést: »Szereti ön a Mi Urunkat?« Milyen nagy zavarban voltam ma, amikor hallom az anyát, hogy ezt mondja nekem: »Szereti Krisztust?« Elvörösödtem ijedtemben, és elhallgattam, és akkor ő ezt mondta nekem: »Nem válaszol nekem egész lelkével?« Azt mondtam neki: Egy fenevad lennék, ha nem szeretném Őt. Ó milyen jó Jézus evvel az alávaló szolgájával! Ó Jézus lesújtottál rám és összezavarsz a szereteteddel!”[9]

      Ennek a párbeszédnek a hangvétele valamikor egészen szerelmessé válik. Egy alkalommal, amikor a már kármelita novícia Teréznek egy rövid időre a cellájába kerül egy kis Jézust ábrázoló kép Teréz egy nagyon bensőséges órát él át Jézussal:

• „Ő együtt jött az Ő Terézével, és eltöltöttem egy órát a cellámba zárkózva ezernyi ostobaságot mondogatva neki, mert bolond vagyok, de nagyon bolond…”[10]

      Ezen párbeszédben Jézus egyre jobban magához vonzotta Terézt, és néha mint jó Pedagógus követelményeket is állít elé. Egyik lelkivezetőjéhez írott levelében így nyilatkozik:

• „Azt kéri tőlem, hogy egészen adjam oda magamat neki, az ő isteni kezeibe…”[11]

      Egy másik helyen Jézusnak más kéréseit fogalmazza meg:

• „Ma még inkább egyesülve voltam Jézussal. Szeretem Őt. Ezen a reggelen megérintette a szívemet és feltámasztott a levertségemből. Ó szeretetem Őt! Három dolgot kért tőlem: 1. Tartsam meg a csendet; 2. hogy a hit szellemével éljek; 3. hogy adjak hálát a reggeli szentáldozásért.”[12]

      Teréz számára egészen világossá válik, hogy Jézussal az állandó párbeszédben az összeszedettségre és az életszentség gyakorlására hívja őt:

• „Az én erőfeszítéseim mind arra vezetnek, hogy szent kármelita legyek; és hiszem, hogy Isten azt akarja tőlem, hogy elérjem ezt az életszentséget, ami egy folyamatos összeszedettséget jelent: hogy semmi és senki ne tudja elvenni a figyelmemet Őróla. Nem kérek mást, csak ezt, mert itt, a lelkemnek ebben az Istennel való bensőséges egyesülésében található meg számomra az összes erények gyakorlata.” [13]

 Folyamatos dialógus az emberekkel 

      Amilyen intenzív párbeszédet folytatott Jézussal,Teréz annyira nagy figyelemmel volt az őt körülvevő emberekkel kapcsolatban. Nagycsaládban nőtt fel, testvéreit a saját lelkiismeretének szavára figyelve, és ezért a nehézségek, konfliktusok vállalásával is próbálta Isten felé vezetni. Tudjuk, hogy bár vallását gyakorló családban élt, testvérei közül nem egynek voltak komoly problémái a hittel A depresszióra hajlamos húgának, Rebecának például ezeket a szavakat fogalmazza meg.

• „Napok óta vágytam arra, hogy veled beszéljek, és a szívem indulatát követve rögtön válaszoltam volna, hogy vigasztaljalak és lelkesítselek, de inkább az áldozatot részesítettem előnyben. Mindenekelőtt, jól meg foglak szidni, ahogy mindig tettem, azért, mert nincs bizalmad mások kedvességében. Tudod, hogy főleg kire vonatkozik ez… Tehát ismétlem neked, amit már oly sokszor mondtam, hogy ez egyedül a te érzékenységedből származik, amelyet ha te nem oltod ki magadból, akkor meg fogja keseríteni az örök életedet. Nem kell, hogy melengesd szívedben, nővérke, a bizalmatlanságnak ezen érzéseit. (…) Azt hiszed, hogy ha veled ellenkeznek, vagy nem teljesítik tetszésedet, akkor nem szeretnek? Akkor én azt mondom: amikor még otthon voltam, ellenkezésbe kellett kerülnöm a saját akaratommal egészen a minimumig. Ne gondold, hogy olykor nem csüggedtem el, mert máshoz kellett igazodnom. Ennek ellenére, nővérkém mindig megvolt az a vigasztalásom, hogy Isten akaratát láthattam minden dologban, mert egy hajunk szála sem sérülhet anélkül, hogy Ő megengedné. Így hát nővérkém, érték ez; mivel te formálódsz az örök életedre, anélkül, hogy valaki észrevenné, egyedül Istenért és a lelkekért. Egyesülj a te kármelitáddal, aki sohasem teheti meg semmiben a saját akaratát, és ez az, ami a történetesen legnehezebb az embereknek; azonban Istenhez láncolódva ez az jelenti, hogy szabadon élünk, szeretettel élünk.”[14]

      Teréz idősebb nővérének, Luciának, akinek gyereke született, többek között ezeket a buzdító szavakat írja:

• „Igen, Luciám, ez gyönyörű, hogy készíted szívedet a kis Lucia számára, azért, hogy mindig Jézus szentségháza legyen. Most az imádságaiddal, később a tanítással, az éberséggel és a példával. Tanítsd meg őt szeretni egész kis korában. Beszélj neki arról mindig, hogy van egy olyan Isten, aki végtelenül szeret, és az oltáron él, hogy egyesüljön a lelkünkkel. Hogy az ő első szava Jézus legyen.”[15]

      Teréz legidősebb bátyja Miguel, egy művész lélek volt, aki az italban sem tudott mértéket tartani. Az életszentség kapujában álló húga így próbálja segíteni:

• „Értem, habár te sohasem adtál jelet arról, hogy szenvedsz, hogy egy összetört szívet hordozol magadban. Mégis sokszor akartam behatolni egészen addig a sebig, de a te zárkózott karaktered elrejtette előlem. Mit lehet tenni, hacsak nem hallgatni és imádkozni érted? Ha te fel tudnád fogni, hogy mennyit sírtam érted, meghallanád, mindazt, amit a szívem neked mondani akart. De talán nem akarod majd meghallani egy apáca tanácsait. Igen apáca leszek, de szívemben mindig a nővéred maradok. A kolostorból állandóan virrasztani fogok és elkísérlek téged az én szegény kis imádságaimmal. Szeretett Miguelem, sohase veszítsd el a hitedet. Szeretnék inkább azelőtt meghalni és felajánlani az életemet, hogy te elvesztenéd a lelkedet. (…) Hidd el nekem, hogy az életem egy folyamatos áldozat lesz teérted, hogy jó kereszténnyé válj. Emlékezz a te kármelita nővéredre.”[16]

      Luis, Teréznek az az öccse, akihez lélekben talán a legközelebb állt, és akit Lucho-nak nevezett. Egyik levelében arra hívja, hogy bár egymástól távol élnek imádkozzanak együtt.

• „Azt mondod nekem, hogy én biztosítottalak a leveleimben, hogy mindig, mint nővér szeretlek téged. Most kételkedsz ebben egy pillanatra? Talán nem tudod, hogy az én szívemben tökéletesedik az Isten szeretete, és minél tökéletesebb, annál nagyobb a szeretet? Így tehát ne kételkedj abban, hogy én minden pillanatban érted könyörgök, és az imádság a szeretetnek egy éneke… (…) Lucho, imádkozzál. Gondolj nyugodtan arra, hogy ki Isten és ki vagy te, és, hogy miben vagy neki köteles. Az iskola után sétálj el egy templomba, ahol a magányos Jézus beszél a szívedhez misztikus csöndben. Egyesülj velem. Öt órakor imádságban leszek. Kísérjük az elhagyott Istent és kérjük őt, hogy adja nekünk szent szeretetét.”[17]

P. Péceli Bence Imre OCD – Keszthely 

Forrás: Kármel újság, 2012/3-4. 

________________________

[1] Vö. Guión Biográfico, in.: Teresa de Los Andes: Obras Completas, Editorial Monte Carmelo Burgos, 1995. 8. old.
[2] Vö. uo. 9. old.
[3] Vö. uo. 9-11. old.
[4] Napló 1. in.Teresa de Los Andes: Obras Completas, Editorial Monte Carmelo Burgos, 1995. 67. old.
[5] Napló 15. in. uo. 96-97. old
[6] Napló 29. in. uo. 131. old
[7] Napló 6. in. uo. 78. old.
[8] Egyik tanárnõ az iskolában.
[9] Napló 41. in.Teresa de Los Andes: i.m., 163. old.
[10] 104. levél, in. uo. 102. old.
[11] 27. levél, in. uo. 265. o.
[12] Napló 31. in. uo. 137. old.
[13] 116. levél, in. uo. 543. old.
[14] 159. levél, in. uo. 667. old.
[15] 112. levél, in uo. 531. old.
[16] 93. levél, in. uo. 473. old.
[17] 108. levél, 516-517. old.

Ha a szívet gondosan őrizzük

18. Az elme őrzéséről 

      Szüntelenül őrizni kell szívünket az illetlen gondolatoktól és benyomásoktól, ahogy a Példabeszédek könyvének szerzője mondja: Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hiszen belőle indul ki az élet (4,23). Ha a szívet gondosan őrizzük, akkor megszületik benne a tisztaság, amely megláthatja az Urat az Örök Igazság ígérete alapján: Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent (Mt5,8). 

      Ami jó a szívben van, azt, ha nem szükséges, nem kell elárulni másoknak, mert csak akkor lesz biztonságban az összegyűjtött (kincs) a látható és láthatatlan ellenség szeme elől, ha ezt a kincset a szív benseje őrzi. Ne tárd fel mindenki előtt szíved titkát[1]. 

19. A fecsegésről (bőbeszédűségről) 

      Azokkal, akik nincsenek velünk azonos erkölcsi felfogáson, egyetlen fecsegés elég ahhoz, hogy az ember belső figyelmét szétszórja. 

      De a legszánnivalóbb az, hogy ettől kialudhat az a tűz, amelyet a mi Urunk Jézus Krisztus hozott, hogy az emberszívek földjére bocsássa: mert semmi sem oltja ki úgy azt a tüzet, melyet a Szentlélek a monachus szívébe lehel, hogy lelkét megszentelje, mint a társalgás, a fecsegés és a beszélgetés. Ez nem vonatkozik arra az esetre, ha gyerekekkel Isten titkairól beszélgetünk, vagy ha elménket feléje fordítjuk és közeledünk hozzá (Szíriai Izsák, 8. prédikáció). 

      Különösen őrizni kell magunkat a fehérnéppel való találkozástól, mert amint a viaszgyertya, még ha nincs is meggyújtva, de ha égő gyertyák közé teszik, megolvad, ugyanúgy a monachus szíve is a fehérnéppel való beszélgetéstől észrevétlenül elerőtlenedik. Erről Szent Izidor így beszél: „Ha - az Írás szava szerint - a gonosz beszéd megrontja a jó erkölcsöket, akkor a nőkkel való beszélgetés, még ha (önmagában) jó is, mégis képes megrontani a benső ember rejtekét ocsmány gondolatokkal, és bár a test tiszta marad, a lélek beszennyeződik. Van-e, ami keményebb a kőnél? Van-e, ami lágyabb a víznél? Mégis a kitartó szorgalom még a természetet is legyőzi. Tehát ha a természet, amely nem változékony, megváltoztatható, és ha attól a dologtól (a víztől), amely jelentéktelennek tűnik, szenved és kisebbedik, akkor az emberi akarat, amely ingatag, mennyivel inkább legyőzhető és megváltoztatható egy rendszeres tevékenység által (Havi Olvasmányok, február 4.). 

      Éppen ezért, hogy a belső embert őrizni tudjuk, a nyelvnek tartózkodnia kell a fecsegéstől: Az okos férfi nem szól semmit (Péld 11,12); és aki vigyáz a szájára, megőrzi életét (13,3); és nem felejti Jób szavait: A saját szememmel szövetségre léptem, hogy soha kívánsággal lányra nem nézek (31,1), sem az Úr Jézus Krisztus szavait: Mindaz, aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságot tört vele (Mt 5,28). Végig kell hallgatni a másikat, mielőtt válaszolsz, mert aki előbb felel, semmint hogy mást meghallgat, elárulja, hogy botor és szidásra érdemes (Péld 18,13). 

20. A szívben jelentkező hatások felismeréséről 

      Amikor az ember valamilyen isteni dolgot befogad, akkor szívből örül neki; de amikor ördögi dolgot, akkor zavarba jön. 

      A keresztény szíve, ha valami isteni dolgot befogadott, nem szorul rá külső meggyőzésre, hogy ami történt, az az Úrtól való, hanem maga a hatás győzi meg őt arról, hogy az mennyei eredetű, mert lelki gyümölcsöket észlel magában: szeretetet, örömet, békét, hosszan tűrést, jóságot, könyörületet, hitet, szelídséget, önmegtartóztatást (vö. Gal 5,22). 

      Az ördög azonban, még ha a világosság angyalának álcázza is magát (2 Kor 11,14), vagy ha a legjámborabb gondolatokkal áll is elő, (ilyen esetben) a szív folyton egyfajta homályt, gondolati izgalmakat és érzéki zavarodottságot észlel. Egyiptomi Szent Makáriosz ezt így magarázza: „Még ha (a sátán) tündöklő látomásokkal áll is elő, mégsem képes semmiféle jó hatást kelteni, s ezáltal működésének nyilvánvaló jelét adja” (4. prédikáció, 13. fejezet). 

      Így tehát az ember felismerheti a szívben jelentkező különféle hatások alapján, hogy mi az isteni, és mi az ördögi, amint erről Sínai Szent Gergely tanúskodik: „Ugyanis a hatásból tudod lemérni, hogy a lelkedben fölragyogó fény az Istentől való-e, vagy a sátántól (Filokália, I. rész, A hallgatásról).

21. A betegségekről 

      A test a lélek szolgálója, a lélek pedig a királynő; s ezért gyakran isteni kegyelemnek kell tartani azt, ha a testet betegségek gyötrik: ettől elcsitulnak a szenvedélyek és az ember magához tér. Sőt igazából maga a testi betegség is olykor a szenvedélyek miatt jelentkezik.
      Távolítsd el a bűnt, és a betegségek megszűnnek; mert ezek a bűn következményei bennünk, amint Nagy Szent Vazul állítja: „Honnan vannak a nyavalyák? Honnan a testi bajok? Az Úr testet alkotott, nem betegséget; lelket, nem pedig bűnt. Mi a leghasznosabb és a legszükségesebb? Az Istennel való egyesülés és a vele való kapcsolattartás a szeretet által. Elveszítvén ezt a szeretet, kiesünk az ő öléből, és elesvén a legkülönfélébb nyavalyáknak vagyunk kitéve (Arról, hogy Isten nem oka a rossznak).
      Aki türelemmel és hálaadással viseli a betegséget, annak az beszámítódik aszkézisül, sőt még annál is nagyobbnak számít.
      Egy sztarec, aki vízkórban szenvedett, azt mondta a hozzá menő testvéreknek, akik szerették volna meggyógyítani: „Atyák, imádkozzatok, nehogy hasonló betegségbe essen az én benső emberem. Ami pedig valódi betegségemet illeti, arra kérem az Istent, hogy ne hirtelen szabadítson meg tőle, mert amilyen mértékben a külső ember bennünk romlásnak indul, olyan mértékben a belső megújul (2 Kor 4,16).  

_____________________________________

[1] Assisi Szent Ferenc állandóan arra figyelmeztetett, hogy a Király titkait őrizni kell szívünkben.

Folyt. köv.

Forrás:

Kilenc kedd Szent Antal tiszteletére

Ma van az első kedd.

Páduai Szent Antal, Jézus barátja, könyörögj érettünk!

Böjtölés

17. A böjtről 

      A böjt nem csak azt jelenti, hogy ritkán eszünk, hanem azt, hogy keveset eszünk; nem is azt, hogy egyszer eszünk, hanem azt, hogy nem eszünk sokat. Oktalan az a böjtölő, aki kivárja a megfelelő időpontot, és étkezés idején egészen átadja magát - testével és elméjével - a telhetetlen falánkságnak. 

      Az ennivaló megválasztásánál arra is kell figyelni, hogy ne tegyünk különbséget ízletes és nem ízletes étel között. Ez az állatokra jellemző tulajdonság, az értelmes embernél ez nem dicsérendő. Mi azért mondunk le az ízletes ételről, hogy csitítsuk a test lázongó tagjait, és szabad utat engedjünk a lélek cselekedeteinek. 

      Az igazi böjt nem csupán a test gyötréséből áll, hanem abból, hogy azt a falat kenyeret, amit szeretnél megenni, odaadod az éhezőnek. Boldogok az éhezők, mert majd jóllaknak (Mt 5,6). 

      Üdvözítő Urunk Jézus Krisztus, az aszkéta élet alapítója, mielőtt megkezdte volna az emberi nem megváltásához szükséges aszkézist, tartós böjttel erősítette meg magát. És az aszkéták mind, amikor fáradozni kezdtek az Úrért, böjttel vértezték föl magukat és nem másképp léptek a keresztútra, mint a böjtöt választva aszkézisül. Az aszkézisben elért sikereiket a böjtben elért sikereiken mérték le. 

      A szent emberek nem elhamarkodva kezdtek hozzá a szigorú böjthöz, hanem lassan és fokozatosan váltak alkalmassá arra, hogy beérjék a legszűkösebb étellel. Amikor Szentéletű Dorofej a tanítványát, Doszifejt böjtölni tanította, fokozatosan csökkentette napi adagját, úgy hogy a napi négy font étel végül nyolc lat kenyérre zsugorodott. (1 orosz font = 0,409 kg, vagyis 409 g, 1 lat = 17,5 g) 

      S mindemellett a szent böjtölők, sokak csodálatára, nem ismerték az elgyengülést, hanem mindig frissek, erősek és készek voltak a cselekvésre. Ritka vendég volt közöttük a betegség, és igen hosszú életűek voltak. 

      Ahogyan a böjtölő teste finommá és könnyűvé válik, úgy lesz a lelki élete tökéletessé és csodás jelenségekben tárulkozik fel. Akkor a lélek mintegy testetlen testben végzi a munkáját. A külső érzékek mintegy bezárulnak, és az elme elszakadva a földtől a menny felé emelkedik és egészen belemerül a szellemi világ szemlélésébe. Ugyanakkor nem mindenki képes magára venni mindenben a megtartóztatás szigorú reguláját vagy pedig megvonni magától mindazt, ami erőtlenségeiben könnyebbségül szolgálhatna. Aki fel tudja fogni, fogja fel. (Mt 19,12) 

      Minden nap annyit kell étkezni, hogy a test erőre kapván, a léleknek barátul és segítségül szolgáljon az erénygyakorlat végzésében. Egyébként előfordulhat az is, hogy a test elgyengülésével a lélek is elerőtlenedik. Szerdán és péntekenként, különösen a négy böjti időszak alatt, az atyák példáját követve naponta csak egyszer étkezz, s akkor az Úr angyala csatlakozik hozzád. 

Folyt. köv.

Forrás: