Mindennapok

2012. márc. 30.

Aszketikus imádság

Amikor jó hangulatban vagyunk, amikor szívünk megtelik imádsággal, mások iránti szeretettel, amikor – Szent Lukács szavaival - csordultig teli szívünkből szól a szánk (6,45), nincs semmi baj az imádkozással; a számunkra legmeghittebb szavakkal, szabadon szólunk az Istenhez. Ám ha imaéletünket hangulataink kényének-kedvének kellene kitennünk, akkor időnként valószínűleg buzgón és őszintén tudnánk imádkozni, de hosszú időszakokra elveszítenénk minden imádságos kapcsolatot Istennel.

Nagy kísértés elhalasztani az imádkozást addig a pillanatig, amíg nem érezzük, hogy megelevenedtünk az Isten számára, és azt hinni, hogy bármilyen ima, bármilyen közeledés, amelyet más alkalommal teszünk Isten felé, nélkülözi az őszinteséget.

Tapasztalatból tudjuk, hogy sokféle érzés van bennünk, amelyek nem jutnak felszínre életünk minden egyes pillanatában; betegség vagy csüggedés elhomályosíthatja azokat tudatunkban. Még ha mélységesen szeretünk is valakit, lehetnek olyan pillanatok, amikor nem vagyunk ennek tudatában, jóllehet tudjuk, hogy a szeretet elevenen él bennünk.

Ugyanez érvényes az Istennel való kapcsolatunkra is; vannak belső és külső okok, amelyek miatt időnként nehéz átéreznünk, hogy hiszünk, remélünk, és igenis szeretjük Istent. Az ilyen pillanatokban nem arra kell támaszkodnunk, amit érzünk, hanem arra, amit tudunk. Hinnünk kell abban, ami bennünk van, még akkor is, ha az adott pillanatban nem érzékeljük. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szeretet még ott van, akkor is, ha nem tölti el szívünket örömmel és lelkesedéssel.

És úgy kell Isten elé állnunk, hogy nem feledkezünk meg arról: ő mindig szeret, mindig jelen van, még ha nem is érezzük ezt.

Amikor hidegek és szárazak vagyunk, amikor úgy tűnik, hogy imánk csupán hamis látszat, amelyet rutinból végzünk, vajon mi a teendő? Hagyjuk abba az imádkozást, amíg az ima ismét életre nem kel? No de honnan tudjuk majd meg, hogy eljött az idő? Súlyos veszélyt jelent, ha hagyjuk magunkat elcsábítani az imában való tökéletesség utáni vágytól, amikor még olyan messze vagyunk ettől.

Ha az ima száraz, ahelyett hogy feladnánk, tegyünk egy őszinte hitvallást, és folytassuk tovább. Forduljunk Istenhez, és mondjuk: „El vagyok csigázva, nem tudok igazán imádkozni; fogadd el, Uram, ezt a sivár hangot és imádságom szavait, és segíts rajtam.”

Legyen az imában a mennyiségen a hangsúly, ha már nem lehet a minőségen. Természetesen jobb a szavak értelmének teljes mélységével mindössze ennyit mondani: „Mi Atyánk”, mint az Úr imáját tízszer elismételni, de éppen ez az, amire néha képtelenek vagyunk. Az ima mennyiségi jellege nem a szokásosnál több szó használatát jelenti, hanem azt, hogy tartjuk magunkat a megszokott, egyszer meghatározott imarendhez, és elfogadjuk, hogy ez nem más, mint újra elismételt szavak bizonyos mennyisége.

Ahogy az atyák mondják, a Szentlélek mindig ott van, ahol imádság van, Szent Pál pedig ezt írja: „senki sem mondhatja: »Jézus az Úr«, hacsak nem a Szentlélek által” (1Kor 12,3). A Szentlélek az, aki kellő időben az új élet jelentésével és mélységével tölti meg az imát, ha az hűséges és kitartó marad.

Amikor ezekben a levert pillanatokban állunk az Isten elé, akaratunkra kell támaszkodnunk, meggyőződésből kell imádkoznunk, ha nem tudunk érzésből, abból a hitből, amelyről tudjuk, hogy bennünk van, értelemmel, ha már nem lángol a szívünk.

Az ilyen pillanatokban az imák egészen másként hangzanak számunkra, de nem az Isten számára. Norwichi Julián[1] írja: „Imádkozz bensődben, akkor is, ha semmi ízét sem érzed, mert ez javadra válik, akkor is, ha nem érzel semmit, akkor is, ha nem látsz semmit, igen, akkor is, ha úgy érzed, képtelen vagy rá. Mert a szárazságban és sivárságban, betegségben és gyöngeségben mondott imádságod van igazán kedvemre, még ha te úgy találod is, hogy szinte semmi íze sincs, az én szememben ugyanilyen értékű minden hívő imádságod.” (Az Isteni Szeretet kinyilatkoztatásai)[2]

A szárazság időszakaiban, amikor az ima erőfeszítéssé válik, fő támaszunk az állhatatosság és az eltökéltség. Mindkettő segítségével, akarati erőfeszítéssel kényszerítjük magunkat arra - tekintet nélkül érzéseinkre -, hogy Isten elé álljunk és szóljunk hozzá, egyszerűen azért, mert az Isten az Isten, mi pedig az ő teremtményei vagyunk. Bármit érezzünk is egy adott pillanatban, állapotunk ugyanaz marad: Isten továbbra is a mi teremtőnk, a mi megváltónk, a mi urunk, és ő az, aki felé törekszünk, aki vágyaink tárgya, s az egyetlen, aki beteljesülést adhat nekünk.

Néha úgy érezzük, méltatlanok vagyunk arra, hogy imádkozzunk, sőt nincs is jogunk imádkozni, ami ismét csak kísértés. Minden csepp víz, akár egy kis tócsából, akár az óceánból száll fel, megtisztul a párolgás folyamatában, s ugyanígy tisztul meg minden Isten felé szálló ima.

Minél levertebbnek érezzük magunkat, annál nagyobb szükségünk van az imára, és kétségkívül ez volt az, amit Kronstadti János érzett egy nap imádkozás közben, amikor egy ördög figyelte, s ezt mormogta: „Te képmutató, hogyan merészelsz ezzel a szennyes elmével imádkozni, tele mindazokkal a gondolatokkal, amelyek között olvasok?” Ámde ő így válaszolt: „Éppen azért imádkozom Istenhez, mert elmém tele van olyan gondolatokkal, amelyektől viszolygok, s amelyek ellen harcolok.”

Akár a Jézus-imát gyakoroljuk, vagy más kötött imát mondunk, gyakran föltesszük a kérdést: milyen jogon imádkozzuk? Hogyan ejthetjük ki ezeket a szavakat úgy, mint sajátjainkat? Ha olyan imákat mondunk, amelyeket szentek, imádságos emberek írtak és tapasztalatuk eredményeként lejegyeztek, biztosak lehetünk abban, hogy ha elég figyelmesek vagyunk, ezek a szavak sajátjainkká válnak, fel fogunk nőni a bennük foglalt tartalomhoz, át fognak alakítani bennünket az Isten kegyelmével, aki válaszol erőfeszítéseinkre.

A Jézus-imával bizonyos fokig könnyebb a dolgunk, hiszen minél rosszabb állapotban vagyunk, annál könnyebb megértenünk, hogy az Isten színe elé állva mindössze ennyit mondhatunk: „Kirie elejszon”, „Uram, irgalmazz!”

Gyakrabban, mint ahogy magunknak is bevallanánk, valamiféle titokzatos megvilágosodás reményében imádkozunk, azt reméljük, hogy valami történik majd velünk, valamilyen lelkünket megborzongató élmény ér bennünket. Ez hiba, ugyanaz a hiba, amit néha elkövetünk az emberi kapcsolatainkban, amely tönkreteheti a kapcsolatot egészen. Valakihez fordulunk, és egy bizonyos meghatározott választ várunk, de ha semmilyen választ sem kapunk, vagy nem azt kapjuk, amit vártunk, csalódottak leszünk, vagy pedig valótlannak tekintjük a kapott választ. Amikor imádkozunk, nem szabad elfelejtenünk, hogy az Úristen, aki szabadon színe elé bocsátott bennünket, maga is szabad viszonyban áll velünk; ez nem azt jelenti, hogy önkényesen bánik szabadságával, ahogyan mi tesszük, amikor hangulatunktól függően vagyunk kedvesek vagy durvák, hanem azt, hogy nem köteles rögtön kinyilatkoztatni magát nekünk, pusztán csak azért, mert eljöttünk és felé irányítjuk tekintetünket.

Nagyon fontos emlékezetünkbe vésnünk, hogy Isten is, és mi is szabadon jövünk és távozunk, s ez a szabadság rendkívül fontos, hiszen ez minden valóságos kapcsolatnak a jellemzője.

Egyszer egy fiatal nő, egy imádságban eltöltött életszakasz után, amely alatt rendkívül bensőséges és szoros viszonyba került Istennel, hirtelen elveszített vele minden kapcsolatot. Az Isten elvesztése fölött érzett bánatánál is jobban félt azonban a kísértéstől, hogy azzal próbál majd megszabadulni az Isten távollétének az érzésétől, hogy egy hamis jelenlétet épít fel magának, hiszen az Isten tényleges távolléte és valóságos jelenléte egyformán erős bizonyítéka az ő létének s az imádság által feltételezett konkrét kapcsolatnak.

Legyünk tehát készen arra, hogy fölajánljuk imánkat Istennek, és elfogadjuk mindazt, amit csak adhat. Ez az aszketikus élet alapelve.

A harcban, amelyben igyekszünk megőrizni az Isten felé irányultságunkat, és küzdeni akarunk mindaz ellen, ami homályos bennünk, ami megakadályoz abban, hogy Isten felé tekintsünk, nem lehetünk sem teljesen aktívak, sem teljesen passzívak. Nem lehetünk aktívak olyan értelemben, hogy nyugtalankodással, saját erőfeszítéseinkkel nem tudunk felkapaszkodni az égbe, sem lehozni Istent az égből. De nem lehetünk egészen passzívak sem, tétlenül várakozva, mivel Isten nem tárgyként kezel bennünket. Nem alakulhatna ki valódi viszony úgy, hogy Isten egyszerűen csak végrehajtja rajtunk az akaratát.

Az aszketikus magatartás jellemzője a virrasztás, a katona virrasztása, aki az éjszakában olyan mozdulatlanul áll, amennyire csak tud, de a lehető legéberebben, legtudatosabban ügyel mindarra, ami körülötte történik, készen arra, hogy a megfelelő módon, gyorsan válaszoljon bármire, ami történik.

Bizonyos fokig tétlen, mert úgy áll a helyén, hogy semmit sem csinál, másrészt viszont intenzív tevékenységet folytat, hiszen éberen és teljes összeszedettséggel őrködik. Fokozott érzékenységgel hallgat, figyel, készen bármire.

Ugyanez érvényes a belső életre is. Az Isten színe előtt teljes csendben és összeszedettségben, éberen és nyugalomban kell megállnunk. Lehet, hogy órákig vagy még hosszabb ideig kell várakozunk, de elérkezik a pillanat, amikor éberségünk elnyeri jutalmát, mert valami történni fog. Ugyanakkor, ha éberen figyelünk és őrködünk, nem csupán egyetlen meghatározott dologra ügyelünk, hanem bármire, ami körülöttünk történhet.

Készen kell állnunk arra, hogy bármilyen élményt elfogadjunk, amit Isten küld.

Amikor egy kis imában eltöltött idő után bizonyos melegséget érzünk, nagyon könnyen beleesünk abba a kísértésbe, hogy a rá következő napon ugyanennek az érzésnek a reményében jöjjünk Istenhez. Ha a múltban melegséggel vagy könnyekkel, töredelemmel vagy örömmel imádkoztunk, ugyanolyan érzés reményében fordulunk Istenhez, amit már egyszer megtapasztaltunk, és nagyon gyakran a régi érzésekre várva elszalasztunk egy új kapcsolatot Istennel. Az Isten hozzánk való közeledése a legkülönfélébb módokon nyilvánulhat meg: érezhetünk örömet, félelmet, töredelmet vagy bármi mást.

Nem szabad elfelejtenünk, hogy az, amit ma fogunk érezni, még ismeretlen előttünk, mert az Isten, ahogy őt tegnap megismertük, nem ugyanaz az Isten, ahogyan esetleg holnap tárja fel önmagát előttünk.

____________________________________
[1] Norwichi Julián (1342-1416 k.): angol keresztény misztikus írónő és remete. A középkori vallásos irodalom egyik legjelentősebb alakja. Rendkívüli vallási élményei és ezek teológiai megfogalmazása nagy hatást váltott ki a nyugati keresztény gondolkodásban. Életének utolsó idejét a carrow-i Szent Julián-templomban töltötte teljes elvonultságban, s nevét is e helyről kapta.
[2] JULIAN OF NORWICH, Revelations of Divine Love. Translated into Modern English with an introduction by Clifton Wotters. Penguin Books, London 1966. 41. fejezet. 123. o.

Folyt. köv.

*********
Előző részek:

I. Az ima lényege
1. Az élő ima: kaland az Úrral
2. A szeretet egyesít szeretetünk tárgyával
3. Békesség minden rosszakaratú embernek!

II. Az Úr imája
4. „Szabadíts meg a gonosztól”
5. „Ne vígy minket kísértésbe”
6. „Bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk”
7. „Mindennapi kenyerünket”
8. „Legyen meg a te akaratod”
9. „Jöjjen el a te országod”
10. „Mi Atyánk”

III. Bartimeus imája

11. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság

12. Értelmünket nevelhetjük

13. Az elmélkedés gondolati tevékenység
14. Spirituális életünk alapja a hit és az elhatározás
15. A megtérés elkezdődik, de soha nem ér véget
16. A templom Isten lakhelye

V. Viszonzatlan ima és kérés
17. A csoda Isten országa törvényeinek visszaállítása
18. A test a lélek munkatársa
19. Isten országa alázatra épül

VI. A Jézus-ima
20. A Jézus-ima

Forrás:

2012. márc. 29.

A Jézus-ima

VI.

A Jézus-ima

Azok számára, akik olvasták A zarándok elbeszéléseit, ismerősen cseng a Jézus-ima kifejezés. Ez egy állandóan ismételt, rövid ima, amely így hangzik: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!” A zarándok elbeszélései egy ember története, aki meg akarta tanulni a szüntelen imádkozást (1Thessz 5,17). Minthogy az az ember, akinek élményeiről e könyv szól, zarándok, így lelki tulajdonságainak jó részét, s azt a módot is, ahogyan az imát elsajátította és alkalmazta, meghatározta sajátos életmódja. Ezért a könyv nem használható olyan széles körben, mint egyébként lehetséges lenne, ámde mégis a lehető legjobb bevezető ehhez az imához, amely az ortodox egyház legnagyobb kincsei közé tartozik.

Az ima mélyen az Evangélium szellemében gyökerezik, ezért nem hiába hangoztatják az ortodoxia nagy tanítói, hogy a Jézus-ima az egész Evangéliumot magába zárja. A Jézus-ima így csak akkor gyakorolható a maga teljes értéke szerint, ha az, aki mondja, az Evangélium embere, Krisztus Egyházának tagja.

Az Evangélium minden üzenete, és az üzeneteknél még inkább az Evangélium valósága benne foglaltatik Jézus Nevében, Jézus személyében.

Ha az ima első felét nézzük, láthatjuk, hogyan fejezi ki hitünket az Úrban: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia...” A középpontban Jézus Neve áll, az a Név, amely előtt minden térd meghajol (Iz 45,23), és amikor kimondjuk, megvalljuk a megtestesülés történelmi tényét. Azt valljuk, hogy Isten, az Isten Igéje, aki az Atyával együtt öröktől fogva létezik, emberré lett, és az ő személyében közöttünk lakozott „az istenség egész teljessége testileg” (Kol 2,9).

A Léleknek kell vezérelnie bennünket ahhoz, hogy ebben a galileai férfiban, Izráel prófétájában meglássuk Isten megtestesült Igéjét, az emberré lett Istent, mert az Isten Lelke jelenti ki számunkra mind Krisztus megtestesülését, mind pedig az ő uralmát. Krisztusnak nevezzük őt, és ezáltal megvalljuk, hogy őbenne teljesedtek be az Ószövetség jövendölései. Jézust a Krisztusnak vallani azt jelenti, hogy az Ószövetség teljes történetét a sajátunkénak valljuk, elfogadjuk, mint az Isten igazságát. Az Isten Fiának nevezzük őt, mert tudjuk, hogy a Messiás, akit a zsidók vártak, az a férfi, akit Bartimeus „Dávid fiának” nevezett, az Isten megtestesült Fia. Ezek a szavak magukban foglalják mindazt, amit az Ó- es az Újszövetségből, valamint az Egyház évezredes tapasztalatából Jézus Krisztusról tudunk és hiszünk. Ebben a néhány szóban teljes és tökéletes hitvallást teszünk.

Nem elég azonban megtennünk ezt a hitvallást.

Nem elég hinnünk. Az ördögök is hisznek és rettegnek (Jak 2,19).

A hit nem elegendő az üdvösség elnyerésére, hanem az Istenhez fűződő helyes kapcsolathoz kell vezetnie; így, miután a maga teljességében, pontosan és világosan megvallottuk hitünket Krisztus uralmában és személyében, történetiségében és isteni mivoltában, megállunk vele szemtől szemben, s a helyes lelkiállapotba hozva magunkat ezt mondjuk: „könyörülj rajtam, bűnösön”.

      A „könyörülj” kifejezést minden keresztény egyházban használják, az ortodox templomban pedig ez a nép válasza a pap minden egyes könyörgésére. Mai „könyörülj” vagy „irgalmazz” fordításunk korlátozott és elégtelen. Az evangéliumi görög szó, amely a legkorábbi liturgiákban is megtalálható, ez: elejszon. Az elejszon gyökere azonos az elaion szóéval, amely olajfát és olívaolajat jelent.[1]
      Ha megkeressük az Ó- és az Újszövetségben az ezzel a fogalommal kapcsolatos részeket, a különböző példázatok és események alapján teljes képet alkothatunk magunknak a szó jelentéséről. Már a Teremtés könyvében megtaláljuk az olajfa képét. Az özönvíz után Noé madarakat küld ki, egyiket a másik után, hogy megtudja, van-e már valahol szárazföld, és közülük az egyik, egy galamb - és nagyon fontos, hogy éppen a galamb - kis olajfaággal tér vissza. Ez a kis ág adja hírül Noénak és a bárkában lévőknek, hogy az Isten haragja elmúlt, és Isten most új lehetőséget kínál az embernek. Mindazok, akik a bárkában vannak, ismét letelepedhetnek a szárazföldön, újra megkísérelhetik az életet, és talán, ha tesznek is róla, soha többé nem éri őket az Isten haragja.
      Az Újszövegségben az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszédben a szamaritánus olívaolajat önt a sebre, hogy a fájdalmat enyhítse és a sebet meggyógyítsa. Az Ószövetségben a királyok és a papok fölkenésekor szintén olajat öntöttek a fejre az isteni kegyelem jeleként, amely alászáll és kiömlik a felkentre (Zsolt 133,2), aki ezáltal új hatalmat nyer az emberi erőt meghaladó feladat teljesítésére. A király mintegy az emberi akarat és az isteni akarat közötti küszöbön áll, s az a hivatása, hogy népét az Isten akaratának teljesítésére vezesse. A pap is ezen a küszöbön áll, hogy hirdesse az Isten akaratát, sőt ennél is többet, hogy Isten nevében cselekedjék, Isten parancsolatait hirdesse, és az Isten döntéseit végrehajtsa.
      Az olaj először az Isten haragjának végéről beszél, a békességről, amelyet Isten ajánl fel az ellene vétkezett emberiségnek. Később arról szól, hogy az Isten meggyógyít bennünket, azért, hogy képesek legyünk élni, és azzá válni, amire elhivattunk. S mivel tudja, hogy saját erőnkből nem vagyunk képesek sem az ő akaratát, sem saját teremtett természetünk törvényeit teljesíteni, bőven kiárasztja ránk kegyelmét (Róm 5,20). Erőt ad ahhoz, hogy megtegyük azt, amit máskülönben nem tudnánk megtenni.
      A szláv miloszty (könyörület, irgalom) és pomiluj (irgalmazz) szavak ugyanabból a szótőből származnak, mint azok, amelyek gyöngédséget, kedvességet fejeznek ki, s ezért amikor az elejszon, pomiluj, vagyis „irgalmazz!” szavakat mondjuk, nem pusztán arra kérjük Istent, hogy mentsen meg bennünket a haragjától, hanem a szeretetéért folyamodunk.
      Ha most ismét felidézzük a Jézus-ima szavait: „Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”, azt látjuk, hogy az ima első fele pontosan és tökéletesen kifejezi az evangéliumi hitet Krisztusban, az Isten Igéjének történelmi megtestesülését; az ima másik fele viszont azt az összetett és gazdag szeretetkapcsolatot fejezi ki, amely az Isten és teremtményei között áll fenn. AJézus-imát számtalan ortodox hívő ismeri, akár az imaszabály részeként, akár annak kiegészítéseként, egyfajta vallásos gyakorlatként, rövid imádságos „gyújtópontként”, amely bármely pillanatban, bármilyen helyzetben gyakorolható.
      Számos író említi a Jézus-ima testi vonatkozásait, a légzési gyakorlatokat, a szívverésre fordított figyelmet és más apróbb részleteket. A Filokália[2] tele van részletes útmutatásokkal a szív imájáról, még a szufi[3] gyakorlatra is utal. A régebbi és a mai atyák is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és egyöntetűen ugyanarra a következtetésre jutottak: lelkiatya szigorú irányítása nélkül sohasem szabad belefogni a testi gyakorlatokba.
      Ami széles körben használatos, és Istentől adott, az maga az ima, a szavak ismétlése, minden testi gyakorlat, sőt egyenesen a nyelv mozgatása nélkül, s ezt módszeresen végezhetjük, hogy belső átalakulást érjünk el. A Jézus-imának minden más imánál inkább az a célja, hogy az Isten jelenlétébe helyezzen bennünket, ahol nincs más gondolatunk, csak az ámulat, hogy ott állunk, és Isten velünk van, mivel a Jézus-ima gyakorlásakor nincs semmi vagy senki más Istenen és rajtunk kívül.

Az ima használata kettős: egyrészt, mint minden más ima, az imádat cselekedete, másrészt, aszketikus szempontból olyan gyújtópont, amely lehetővé teszi, hogy figyelmünket csendben az Isten jelenlétében tartsuk.

Nagyon barátságos, kedves ima ez, mindig kéznél van, és az egyhangú ismétlések ellenére nagyon is egyéni. Akár örülünk, akár bánkódunk, ha egyszer hozzászoktunk, a lélek serkentője lesz, válasz Isten bármilyen hívására. Szent Simeon, az Új Teológus[4] szavai érvényesek valamennyi lehetséges, ránk gyakorolt hatására: „Ne legyen gondod arra, hogy mi következik ezután, majd megtudod, amikor eljön.”

Megjegyzés:

A Jézus-imát egy csotkinak nevezett fonott rózsafüzéren imádkozzák, a története és készítése itt olvasható.
A zarándok elbeszélései letölthető innen.
A Kis Filokália megtalálható itt.

_____________________________________

[1] Ez a szó hagyományos, az egyházatyák által gyakran idézett etimológiája, vagy még inkább egy szójáték, amellyel az atyák gyakran éltek. Szigorú filológiai szempontból azonban nem állja meg a helyét. Az olajfa, valamint az olajbogyó görögül elaia, a belőle sajtolt olaj: elaion. Az elejszon (irgalmazz!) eredeti helyesírás szerinti alakja eleészon, ámde a későbbi kiejtésben az é hang i-re, illetve j-re változott.

[2] Görög nyelvű antológia, amely lelki írásokat tartalmaz a IV-XIV. századból. 1782-ben adták ki Velencében. Korinthusi Makáriosz püspök és Áthoszi Szent Nikodémus állította össze. Magyarul megjelent válogatása: Kis Filokália. A szívbéli imádság könyve. Vál. Mathias Dietz. (Fordító nélkül.) Filosz, Budapest 2004.
[3] A szufizmus az iszlám misztikus irányzata. A szufik egy-egy karizmatikus „lelkiatya” (sejk) irányítása mellett félszerzetesi életet élnek, és a Jézus-imához hasonló imádságos gyakorlatokat is használnak (Allah nevével). Az elsőbbség kérdésének eldöntése nehéz tudományos probléma, főként, hogy hasonló gyakorlatok ismertek a hinduizmusban és a buddhizmusban is (mantra). A fő kérdés azonban nem az, milyen légzésgyakorlatot végzünk imádság közben, hanem hogy kihez imádkozunk.
[4] Simeon (Szimeón), az Új Teológus (949-1022): misztikus és aszketikus író, egyházi himnuszköltő. Az ortodoxia az egyházatyák közé sorolja. Kivételes hatása mindmáig érezhető, különösen a görög és a szláv nyelvű kereszténységen belül. Megkülönböztetett tiszteletét az is jelzi, hogy az ortodox egyház János evangélistán és Nazianzoszi (Teológus) Szent Gergelyen kívül őt ruházta fel harmadikként a „teológus” jelzővel.

Folyt. köv.

11. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság

12. Értelmünket nevelhetjük

2012. márc. 28.

Isten országa alázatra épül

„Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám” (Mt 18,19). Ezt az idézetet olykor a keresztények elleni fegyverként használják, mert számos esetben előfordul, hogy több ember együtt, komolyan kér valamit, mégsem kapja meg. Az ellenvetések azonban abban a pillanatban összeomlanak, amint nyilvánvalóvá válik, hogy ez az együttlét világi jellegű, az egyetértés koalíció, nem pedig egység, és a hitet, miszerint Isten bármit megtehet, amit akar, ugyanúgy értelmezzük, ahogyan Jób vigasztalói.

Annak a látszólagos valótlansága, hogy „Mindazt, amit imádságban hittel kértek, megkapjátok” (Mt 21,22), választ nyer Krisztusnak a Getsemáne-kertben mondott imájában, és részben a Zsidókhoz írt levélben is (Zsid 11,36-40);

„Mások megszégyenítések és megkorbácsolások próbáját állták ki, sőt még bilincseket és börtönt is. Megkövezték, megégették, szétfűrészelték, kardélre hányták őket; juhok és kecskék bőrében bujdostak, nélkülözve, nyomorogva, gyötrődve, sínylődve, azok, akikre nem volt méltó a világ; bolyongtak pusztákban és hegyeken, barlangokban és a föld szakadékaiban. És mindezeken, noha hit által elnyerték az Írás jó bizonyságát, nem teljesült be az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, és azt akarta, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre.”

Ezekben az esetekben bizonyára sok ima hangzott el; azok, akik készek voltak az életüket is adni az Istenért, feltehetően nem szabadulásért, hanem segítségért imádkoztak, mégsem adatott meg számukra mindaz, amit várhattak volna.

Amikor Isten látja, hogy elegendő hitünk van hallgatásának elviselésére, vagy pedig az ő országának nagyobb beteljesítéséért elfogadjuk a lelki és testi gyötrelmeket, amelyek bennünket érnek, lehet, hogy csendben marad, míg végül az ima meghallgatást nyer, csak egészen más módon, mint ahogy várható lett volna.

Szent Pál írja Krisztusnak a Getsemáne-kertben mondott imájáról, hogy ez az ima meghallgatásra talált, és az Isten feltámasztotta őt a halálból (Zsid 5,7). Szent Pál nem az Isten azonnali válaszáról ír, aki elvehette volna a kelyhet, amiként Krisztus kérte, hanem arról, hogy Isten valóban erőt adott Krisztusnak az elfogadáshoz, a szenvedéshez, művének beteljesítéséhez, és éppen Krisztus hitének tökéletessége tette lehetővé Isten számára, hogy nemet mondjon. Ugyanakkor Krisztus hitének ez a tökéletessége tette lehetővé a világ számára az üdvösséget.

Imáink között sok a kérő ima, és az ember hajlamos azt gondolni, hogy a kérés az ima legalacsonyabb foka, azután következik a hálaadás, majd a dicsőítés. Valójában azonban a hálaadás és a dicsőítés az, amely egy alacsonyabb rendű viszonyt fejez ki.

Félig hívő mivoltunkban könnyebb dicsőítő himnuszokat zengeni vagy hálát adni Istennek, mint eléggé bízni benne ahhoz, hogy valamit hittel kérjünk. Még azok is, akik csak félig-meddig hisznek, hálával tudnak Istenhez fordulni, amikor valami szép dolog történik velük, és vannak lelkesült pillanatok, amikor valamennyien énekelhetünk az Istennek. Sokkal nehezebb azonban olyan osztatlan hitet felmutatni, amellyel az ember teljes szívéből és teljes elméjéből, tökéletes bizalommal tud kérni valamit.

Nem szabad görbe szemmel nézni a kérésre, mert az a képesség, hogy kérő imát tudunk mondani, hitünk valóságának a próbaköve.

Amikor a Zebedeus fiak anyja eljött Jézushoz, hogy két fia számára a két legjobb helyet kérje a Paradicsomban, tökéletes bizalommal volt az iránt, hogy az Úr meg tudja tenni, amit kér. Ámde azt, hogy Krisztusnak hatalmában áll a kérését teljesítenie, úgy értette, hogy az Úrnak egyszerűen joga van megtenni, amit csak akar. Ez viszont ellentétes a tanítással, amely szerint „Az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem” (Jn 5,30).

A Zebedeus fiak anyja azt remélte, hogy az Úr, mint valami kegyet, önkényesen teljesíti majd kérését, mert ő volt az első, aki bejelentette az igényét. Krisztus elutasító válasza azt jelentette, hogy az anya felmagasztalt helyet kért az Isten országában, holott az egész ország az alázatra épül.

Az anya imáját az ószövetségi messiásvárás lelkülete határozta meg.

Folyt. köv.

11. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság

12. Értelmünket nevelhetjük

2012. márc. 24.

Ezen a mai napon

Ezen a mai napon

Az életem csak egy pillanat, egy múló óra csupán,

Az életem egyetlen nap, mely elillan, elszáll.

Ó, Istenem, Te tudod: ahhoz, hogy szerethesselek Téged,

nincs másom, csak ez a mai nap…

Ó, szeretlek Téged, Jézus, Utánad vágyakozik a lelkem,

Csak egyetlen napra még maradj drága támaszom,

Jöjj, uralkodj a lelkemben, hadd lássam

mosolygó arcodat, csak ezen a mai napon…

Amikor a holnapra gondolok, álhatatlanságom megrettent,

Mert érzem, hogy szívemben szomorúság és unalom lappang,

De, ó én Istenem, mégis kívánom a szenvedés

próbatételét ezen a mai napon…

Nemsokára meglátlak téged az örök partokon,

Isteni pilóta, mert odavezet engem karod,

Viharos folyókon át biztosan tartasz engem,

ezen a mai napon…

Ó, Uram, engedd, hogy Arcodba rejtőzzek,

Ott nem hallom többé a világ hiú fecsegését,

Szeress engem, Istenem, őrizz meg kegyelmedben,

csak ezen a mai napon…

Isteni szíved közelében elfelejtkezem mindenről,

Pedig már ismerem az éj sötét szorongásait,

Ó, Jézus, adj nekem egy helyet a Szívedben

csak ezen a mai napon…!

Élő kenyér, isteni Eukarisztia,

ó szent titok, mit a Szeretet teremtett,

Jöjj, lakozz a szívemben, Jézus, hófehér Ostyám

csak ezen a mai napon…

Kérlek, egyesíts magaddal, ó egyedül Méltó és Szent,

és gyenge kis lelkem gyümölcsöt hoz,

és Neked ajándékozhatok egy arany szőlőfürtöt, Uram,

ezen a mai napon…

Szeplőtlen Szűz, én édes Csillagom,

ki Jézusnak adsz engem és egyesítesz Vele,

Ó, Mama, hadd pihenjek meg fátylad alatt

ezen a mai napon…

Szent őrangyalom, boríts be szárnyaiddal,

Világosítsa meg fényed az utat, melyen járok,

Jöjj, irányítsd lépteimet, segíts nekem,

hívlak ezen a mai napon…!

Lisieux-i Szent Teréz

2012. márc. 23.

A test a lélek munkatársa

Az ortodox egyháznak egyértelmű tanítása van a halálról és a temetésről. A temetési szertartás ezekkel a szavakkal kezdődik: „Áldott a mi Istenünk...”, és meg kell értenünk, hogy ennek milyen súlya van, mert ezeket a szavakat a halál ellenére, a gyász ellenére, a szenvedés ellenére mondjuk ki.

A szertartás a hajnali istentiszteletre épül, amelynek középpontjában a dicsőítés és a világosság áll, s a gyászolók a feltámadás szimbólumaként égő gyertyát tartanak a kezükben. A szertartás alapvető üzenete, hogy valóban a halállal nézünk szembe, de a halál nem kelt többé félelmet bennünk, ha Krisztus feltámadásán keresztül szemléljük. A szertartás ugyanakkor érzékelteti a halál kettős értelmét, annak két oldalát. A halált nem lehet elfogadni, a halál szörnyűség: arra teremtettünk, hogy éljünk, és mégis, abból a világból, amelyet az ember bűne iszonyatossá tett, a halál az egyetlen kiút.

Ha a bűnnek ez a világa megváltoztathatatlan és örök volna, akkor maga lenne a pokol. A halál az egyetlen, ami lehetővé teszi, hogy a föld a szenvedéssel és a bűnnel együtt kimeneküljön ebből a pokolból.

Az Egyház felismeri a halál mindkét oldalát; Damaszkuszi Szent János éles realizmussal, nyersen ír erről, mert a keresztény ember nem gondolhat romantikával a halálra. A halál napja - az a halál napja, ugyanúgy, ahogyan a keresztről beszélve sem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a kereszt a halál eszköze.

A halál: az halál, a maga teljes tragikus rútságában és szörnyűségében, de végső soron mégis a halál az egyetlen dolog, ami reményt adhat nekünk. Egyfelől élni szeretnénk, másfelől viszont, ha eléggé kívánjuk az életet, akkor vágyunk a halálra, mert ebben a korlátok közé szorított világban lehetetlen teljes életet élni. Valóban létezik a pusztulás, de ez olyan pusztulás, amely az Isten kegyelmével összekapcsolódva az élet új minőségére vezet bennünket, amelyet másképp nem tudnánk megszerezni. „A halál nyereség” – mondja Szent Pál (Fil 1,21), mert testben élve el vagyunk választva Krisztustól.

Miután az eltelt időtől függetlenül elértük az élet egy bizonyos mértékét, el kell veszítenünk ezt a véges életet, hogy beléphessünk a végtelen életbe.

Az ortodox temetési szertartás középpontjában szembetűnő módon a nyitott koporsó áll, mert az elhunytat még test és lélek egységében tekinti, s az Egyház mindkettőről gondoskodik. A testet előkészítették a temetésre; a test nem pusztán elnyűtt ruhadarab, ahogy látszólag istenfélő emberek szeretik mondani, amelyet levetünk, hogy a lélek szabaddá váljék.

A test a keresztény ember számára ennél sokkal több: semmi sem történhet a lélekkel, amiben a test ne venne részt.

Erről a földi világról, de részben az isteni világról is, a testen keresztül szerzünk benyomásokat. Minden egyes szentség az Isten ajándéka, amelyhez a lélek testi cselekedetek révén jut hozzá: a keresztség vize, a bérmálás olaja, az eucharisztia kenyere és bora, mind az anyagi világból származik. Csakis a testünk útján tudunk akár jót, akár rosszat tenni. A testnek nem az a szerepe csupán, hogy benne a lélek megszülethessék, megérjen, s azután eltávozzék és magára hagyja.

Nem, a test az első naptól az utolsóig mindenben a lélek munkatársa, és a lélekkel együtt alkotja a teljes embert. Örökre, mintegy pecsétként hordozza a lélek és a vele közösen élt élet nyomát. A test a lélekkel összekapcsolódva a szentségeken keresztül magához Jézus Krisztushoz is kapcsolódik.

Az ő testében és vérében részesülünk, s ily módon a test sajátjogán egyesül az isteni világgal, amellyel kapcsolatba kerül. A test a lélek nélkül holttest, és már nem sokat tehetünk érte, a lélek viszont test nélkül, legyen bár egy szentnek a lelke, aki „egyenesen az égbe megy”, nem élvezheti még azt a túlvilági boldogságot, amelyet az egész emberi teremtmény hivatott élvezni az idők végén, amikor az Isten dicsőségének ragyogása járja majd át a lelket és a testet.

Szíriai Szent Izsák azt mondja, hogy még az örök boldogságot sem lehet ráerőltetni az emberre a test beleegyezése nélkül. Rendkívül meglepő ez a megjegyzés a test fontosságáról Szent Izsák tanításában, aki egyike volt a nagy aszkétáknak, azoknak, akikről könnyen mondhatják az emberek, hogy egész életük folyamán a testüket öldökölték.

Ámde Szent Pál szavaival: az aszkéták a bűn testét öldökölték, hogy a romlásból örökkévalóságot nyerjenek (Róm 6,6), nem pedig a testet öldökölték azért, hogy a lélek kiszabaduljon feltételezett börtönéből. Ezért veszi gondjaiba az Egyház a halott testet, akkor is, ha egy bűnösnek a teste; és mindaz a figyelem, amelyet még életében szentelünk neki, nem hasonlítható ahhoz a tisztelethez, amelyben a temetési szertartás során részesül.

A test ugyanígy kötődik a lélekhez az imádságos életben. Minden romlottság, minden túlkapás, minden durvaság, amelynek saját magunk vetjük alá testünket, oly módon alacsonyítja le e társas viszony egyik tagját, hogy az a másiknak is árt; más szóval, a bennünket kívülről ért méltatlanság legyőzhető imával, de amikor mi magunk bánunk méltatlanul önmagunkkal, az tönkreteszi az imát.

A keresztény ima sajátja, hogy nem egyéb, mint Krisztusnak atyjához intézett imája, amelyet nemzedékről nemzedékre, mindig más és más körülmények között azok ajánlanak fel, akikben a kegyelem és a részesülés által Krisztus van jelen ebben a világban; állandó, szüntelen, Istenhez szóló ima, hogy legyen meg az Isten akarata, minden az ő bölcs és szerető terve szerint történjék.

Ez azt jelenti, hogy imádságos életünk egyben harc is mindaz ellen, ami nem Krisztusé. Saját imádságunk talaját készítjük elő, valahányszor elutasítunk valamit, ami nem Krisztusé, ami méltatlan hozzá, és csak annak az imája valódi keresztény ima, aki Szent Pálhoz hasonlóan ki tudja mondani: „Többé tehát nem én élek, hanem a Krisztus él bennem” (Gal 2,20).

Mégis ahelyett, hogy az Isten akaratának teljesüléséért imádkoznánk, gyakran arról igyekszünk őt meggyőzni, hogy a dolgokat úgy intézze, ahogyan mi szeretnénk. Mi más lehet az ilyen ima eredménye, mint kudarc? Bármilyen jól imádkozunk is, minden percben tudatában kell lennünk annak, hogy a legjobb gondolatunk is helytelen lehet. Bármilyen őszinték, bármilyen megbízhatók a szándékaink, bármilyen tökéletesek is tudásunk fényében, egy adott pillanatban minden ima rossz irányt vehet, éppen ezért - miután mindent elmondtunk, amit Istennek mondani akartunk - hozzá kell tennünk azt, amit Krisztus mondott a Getsemáne-kertben: „ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te” (Mt 26,39).

Ugyanebben a lelkületben kérjük a szentek közbenjárását is: eléjük tárjuk szándékainkat, amelyek jók, de rájuk bízzuk, hogy ők alakítsák azokat tovább az Isten akaratának megfelelően, amelyet ismernek.

„Kérjetek, és adatik nektek” (Mt 7,7). Ezek a szavak tövisként hatolnak a keresztény ember lelkébe, sem elfogadni, sem visszautasítani nem tudja őket. Visszautasításuk egyet jelentene az Isten végtelen jóságának megtagadásával, de nem is vagyunk még eléggé keresztények ahhoz, hogy el tudjuk fogadni őket. Tudjuk, hogy az atya nem fog nekünk kenyér helyett követ adni (Mt 7,9), de nem olyan gyermekekként tekintünk magunkra, akik nincsenek tisztában valódi szükségleteikkel, akik nem tudják, mi a jó és mi a rossz számukra. Mégis ebben rejlik annyi viszonzatlan ima magyarázata. Ugyanerre tanítanak Aranyszájú Szent János szavai: „Ne aggódjatok, ha nem kapjátok meg azonnal, amit kértek: az imában való állhatatosság által az Isten még több jót akar tenni veletek.”

„Az Isten hallgatása vajon nem önnön süketségünk tragikus oldala-e?”

Folyt. köv.

11. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság

12. Értelmünket nevelhetjük

2012. márc. 22.

A csoda Isten országa törvényeinek visszaállítása

Viszonzatlan ima és kérés

A kánaáni asszony történetében (Mt 15,22-28) azt találjuk, hogy Krisztus, legalábbis kezdetben, elutasítja egy ima meghallgatását; ennek az imának rendkívül kemény próbatételt kell kiállnia. Az asszony tökéletesen helyes dolgot kér, teljes hittel közeledik, még csak azt sem mondja: „ha meg tudod tenni”, egyszerűen csak odajön azzal a meggyőződéssel, hogy Krisztus meg tudja és meg is akarja tenni, amit kér, és hogy a gyermeke meg fog gyógyulni. S erre a nagy hitre a válasz: „nem”.

Nem azért, mert az ima nem méltó válaszra, vagy mert a hite elégtelen, hanem egyszerűen csak azért, mert ő nem megfelelő személy. Krisztus a zsidókhoz jött, ő viszont pogány, nem érte jött. Ő azonban továbbra is állhatatos marad, és így szól: „Igen, hát nem vagyok megfelelő személy, ámde még a kutyák is esznek az uruk asztaláról lehullott morzsákból.” Ott áll rendületlenül, bízik az Isten szeretetében, annak ellenére, amit Isten mond, olyan alázatosan bízik, hiába indokolja meg Krisztus az elutasítást. Az asszony még az Isten szeretetére sem hivatkozik, csupán annak megnyilvánulására a mindennapokban: nincs jogom egy egész kenyérhez, csak néhány morzsát adj. Krisztus világos és éles visszautasítása próbára teszi a hitét, s imája meghallgatásra talál.

Milyen gyakran könyörgünk Istenhez ilyen szavakkal: „Ó, Istenem, ha... ha akarod..., ha megteheted...”, az apához hasonlóan, aki így szólt Krisztushoz: „A tanítványok nem voltak képesek meggyógyítani a kisfiamat, de ha tudsz valamit tenni, tedd meg!” (vö. Mt 9,22). Krisztus ugyanilyen feltételesen válaszol: ha képes vagy hinni, bármilyen kevéssé is, hittel minden elérhető. Ekkor az ember így felel: „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!”

A két „ha” kölcsönösen összefügg egymással, mert ha nincs hit, akkor az Isten számára sincs lehetőség a közbelépésre. Ha valaki az Istenhez fordul, ezt elvileg a hit bizonyítékának kellene tekintenünk, de valójában csak bizonyos mértékig az; egyszerre hiszünk is, meg nem is, és a hit mértéke saját kétségeinek legyűrésében nyilvánul meg.

Ha ezt mondjuk: „Igen, kételkedem, de jobban bízom az Isten szeretetében, mint saját kétségeimben”, ez lehetőséget ad Istennek arra, hogy közbelépjen.

Ám ha valaki a törvényben hisz, és nem a kegyelemben, ha azt hiszi, hogy az általunk ismert világ a maga mechanikai törvényeivel valóban mechanikus világ, mivel Isten úgy akarta, hogy pusztán egy gépezet legyen, akkor nem marad hely az Isten számára. A szív tapasztalata azonban, akárcsak a modern tudomány, arra tanít bennünket, hogy nem létezik az a bizonyos abszolút törvény, amelyben az emberek hittek a XIX. században. Valahányszor a hit által újra megteremtődik az Isten országa, mindannyiszor tér nyílik arra, hogy az ország törvényei működésbe lépjenek, vagyis arra, hogy Isten a maga bölcsességével, azzal a képességével, hogy jót tegyen egy-egy gonosz helyzetben, belépjen az adott helyzetbe, anélkül azonban, hogy a világ rendjét fölborítaná.

Az a bizonyos „ha” a részünkről nem is annyira az Isten hatalmára, mint inkább szeretetére és gondoskodására vonatkozik, Isten válasza pedig: „Ha hiszel az én szeretetemben, akkor minden lehetséges”, azt jelenti, hogy semmiféle csoda nem történhet, hacsak nincs már jelen – bármilyen kezdeti fokon is - az Isten országa.

A csoda nem a bukott világ törvényeinek a megbontása, hanem az Isten országa törvényeinek visszaállítása; a csoda csak akkor történik meg, ha hisszük, hogy a törvény nem az Isten hatalmától, hanem szeretetétől függ.

Jóllehet tudjuk, hogy az Isten mindenható, mégis mindaddig, amíg azt gondoljuk, hogy nem törődik velünk, a csoda nem eshet meg. Ahhoz, hogy megtörténjék, Istennek ránk kellene kényszerítenie az akaratát, ezt viszont nem teszi meg, mert a világhoz fűződő viszonyának - legyen bár bukott világ - alapja az, hogy tökéletesen tiszteletben tartja az ember szabadságát és jogait.

Abban a pillanatban, hogy így szólsz: „Hiszek, ezért fordultam hozzád”, voltaképpen ezt mondod: „Hiszem, hogy akarod, hogy szeretet van benned, és valóságosan gondot viselsz minden emberi körülményre.” Abban a pillanatban, amikor ez a mustármagnyi hit megjelenik, létrejön a helyes kapcsolat, és a csoda lehetségessé válik.

Az effajta „ha” mellett, amely kételyünket fejezi ki az Isten szeretetében, s amely helytelen, létezik egy másik, jogos „ha” is. Imádkozhatunk így is: „Ezt kérem tőled, ha te is így akarod, vagy ha a javamat szolgálja, vagy ha nincs semmi titkos gonosz szándék bennem, amikor kérem” és így tovább. Mindezek a „ha” kitételek nagyon is jogosak, hiszen bizalmatlanságot fogalmaznak meg saját magunkkal szemben, s ezért minden kérő imának „ha imának” kell lennie.

Mivel az Egyház Krisztus jelenlétének kiterjesztése térben és időben, elvileg minden keresztény imában Krisztusnak kellene imádkoznia, jóllehet ez a szívnek olyan tisztaságát tételezi fel, amellyel mi nem rendelkezünk. Az Egyház imái: Krisztus imái, különösen a liturgia kánonjában, ahol teljes egészében Krisztus imádkozik. Ámde minden más ima, amelyet egy adott helyzetben valamiért mondunk, a „ha” megszorítás alá esik. A legtöbb esetben nem tudjuk, Krisztus miért imádkozott volna ebben a helyzetben, s ezért hozzátesszük azt, hogy „ha”, ami azt jelenti, hogy amennyire át tudjuk látni, amennyire ismerjük az Isten akaratát, azt kívánjuk, bárcsak egybeesne ez azzal, amit ő akar.

Ez a „ha” azonban még mást is jelent: e szavakkal fejezem ki kívánságomat, hogy a legjobb történjék, s ezért te nyugodtan, tetszésed szerint bármi másra megváltoztathatod a kérésemet. Tekintsd a szándékomat, a vágyamat, hogy a te akaratod teljesüljön, még akkor is, ha ostobaságomban nem tudom kifejezni, miképpen szeretném, hogy történjék (Róm 8,26).

Amikor például valakinek a gyógyulásáért imádkozunk, vagy hogy térjen vissza útjáról egy adott időpontban, amelyet valamilyen célból lényegesnek tartunk, valódi szándékunkkal a javát akarjuk, de nem látjuk tisztán, mi az, ami ezt szolgálja, s ekként lehetséges, hogy rosszul tervezünk vagy választjuk meg az időpontot. A „ha” azt jelenti, hogy amilyen mértékig tudom, mi a helyes, történjék úgy, ahogy kérem, de ha tévednék, ne a szavamat, hanem a szándékomat tekintsd.

Optyinai Ambrus[1] sztarec olyan képességgel rendelkezett, amellyel látta, mi szolgálja egy ember valódi javát. A monostor ikonfestője éppen egy nagyobb pénzösszeget kapott, és hazautazáshoz készülődött. Valószínűleg imádkozott azért, hogy minél hamarabb útra kelhessen, a sztarec azonban három napig szándékosan visszatartotta, s így megmentette attól, hogy egyik munkása megölje és kirabolja. Amikor végül is elindult, a gonosztevő már elhagyta leshelyét, és a festő csak évekkel később jött rá, milyen veszedelemtől óvta meg őt a sztarec.
Előfordul, hogy imádkozunk valakiért, akit szeretünk, aki valamilyen szükségben van, s akinek nem tudunk segíteni. Igen gyakran nem tudjuk, mi lenne a célravezető, még az általunk leginkább szeretett személy megsegítéséhez sem találjuk a szavakat. Olykor tudjuk, semmi mást nem tehetünk, mint hogy csendben maradunk, bár készek lennénk életünket is odaadni azért, hogy segíthessünk. Ebben a lelkiállapotban Istenhez fordulhatunk, az egész helyzetet az ő gondjaira bízhatjuk, és így imádkozhatunk: „Istenem, aki mindent tudsz, és akinek szeretete tökéletes, vedd a kezedbe ezt az életet, tedd meg azt, amit én meg szeretnék tenni, de nem tudok.”

Az ima elkötelezettséget jelent, s ezért nem tudunk igazán imádkozni azokért, akiknek mi magunk nem akarunk segíteni.

Izajással együtt készen kell lennünk arra, hogy meghalljuk az Úr szavát: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?”, és készen kell állnunk a válaszra is: „Itt vagyok, engem küldj el!” (Iz 6,8).

Sokakat zavarba hoz a gondolat, hogy imádkozniuk kellene a halottakért, és azt kérdezik, mi célból mondunk ilyen imát, mit remélhetünk tőle. Vajon megváltoztatható-e a halottak sorsa, ha imádkoznak értük, vajon az ima meggyőzheti-e az Istent, hogy igazságtalanságot cselekedjen, és megadja nekik azt, amit nem érdemeltek meg? Ha hiszed, hogy az élőkért mondott ima segítség számukra, miért ne imádkoznál a halottakért is? Élet csak egy van, ahogy Szent Lukácsnál olvassuk: „Az Isten pedig nem a holtak Istene, hanem az élőké” (20,38).

A halál nem a vég, hanem csak egy állomás az ember sorsában, és ez a sors nem kövül meg a halál pillanatában.

Az imánkban kifejeződő szeretet nem lehet hiábavaló; ha a szeretetnek csak a földön lenne hatalma és semmi hatalma sem lenne a halál után, akkor tragikus módon ellentmondana az Írás szavainak, miszerint „erős a szeretet, mint a halál” (Én 8,6), valamint az Egyház tapasztalatának, amely szerint a szeretet hatalmasabb a halálnál, mert Krisztus az emberiség iránti szeretetében legyőzte a halált. Hiba azt gondolni, hogy az ember földi élettel való kapcsolata megszűnik a halálával.
Az ember élete folyamán magokat vet. Ezek a magok más emberek lelkében életre kelnek, befolyásolják a sorsukat, és a belőlük termett gyümölcs valójában nem csupán azoké, akik megérlelték, hanem azoké is, akik elvetették. Azok a leírt vagy kimondott szavak, amelyek megváltoztatják egy ember életét vagy az egész emberiség sorsát - például a prédikátorok, a filozófusok, a költők vagy a politikusok szavai -, szerzőik, közlőik felelősségét hordozzák, nemcsak a kárukra, hanem a javukra is, és feltétlenül hatással van a sorsukra az, ahogy ezek a szavak az utánuk jövőket befolyásolták.

Minden ember élete ott visszhangzik egészen az utolsó ítéletig, és az ember örök, végső sorsát nemcsak az a rövid idő határozza meg, amelyet ezen a földön élt, hanem az is, amit életével hátrahagyott: annak jó vagy rossz következményei.

Azok, akikben az elvetett mag termékeny talajra talált, befolyásolhatják az elhunyt sorsát imádságos könyörgésükkel Istenhez, hogy áldja meg azt, aki megváltoztatta életüket, aki földi létüknek értelmet adott. Állhatatos szeretettel, hűséggel és hálaadással fordulva Istenhez, belépnek abba az örök országba, amely túl van minden időkorláton, s így befolyásolhatják a közülük eltávozott sorsát és állapotát. Nem igazságtalanságot kérünk Istentől, nem csupán azt kérjük, hogy bocsásson meg egy embernek minden elkövetett vétkéért, hanem hogy áldja meg mindazért a jóért, amit tett, amelyről mások élete tesz tanúbizonyságot. Imánk a hála, a szeretet megnyilvánulása, mivel létünk annak a folytatása, amit az elhunyt képviselt. Nem azt kérjük Istentől, hogy igazságtalan legyen, nem képzeljük azt, hogy mi könyörületesebbek vagyunk és jobban tudunk szeretni, mint ő, nem azt kérjük, hogy legyen irgalmasabb, mint egyébként lenne, hanem új bizonyítékokkal járulunk hozzá az Isten ítéletéhez, azért imádkozunk, hogy vegye ezeket figyelembe, és az Isten áldása bőségesen szálljon le arra, aki olyan sokat jelentett a mi életünkben.
Ne felejtsük el, nem azért imádkozunk, hogy Istent valamiről meggyőzzük, hanem azért, hogy bizonyságot tegyünk arról: ez a személy nem élt hiába, hiszen szeretett és szeretetet váltott ki maga iránt. Bárki, aki valamiképpen a szeretet forrása volt, már fölhozhat valamit a mentségére, de az itt maradottak feladata, hogy tanúságot tegyenek arról, amit értük tett. S ez szintén nem jóakarat vagy érzelmek kérdése. Szíriai Szent Izsák[2] azt tanítja, hogy ne korlátozzuk imánkat szavakra, hanem egész életünket alakítsuk az Istenhez szóló imává. Ennélfogva, ha elhunytjainkért akarunk imádkozni, életünknek alá kell támasztania az imát. Nem elegendő időről időre felindítani magunkban bizonyos érzést irántuk, és azután kérni Istent, hogy tegyen valamit értük. A legfontosabb, hogy a jónak, az igazságnak és a szentségnek minden egyes magja, amelyet ők elvetettek, gyümölcsöt teremjen, mert csak akkor állhatunk Isten elé, és mondhatjuk: ő jót vetett, volt benne valami, ami engem arra ösztönzött, hogy helyesen cselekedjem, és a jónak ez a részecskéje nem az enyém, hanem az övé, s így voltaképpen az ő dicsősége és megváltása.

__________________________
[1]      Szent Ambrus (Amvroszij), világi nevén Alekszandr Mihajlovics Grenkov (1812-1891): az oroszországi Optyina remeteség legismertebb sztarece. Kivételes lelki tapasztalattal és éleslátással rendelkezett. Az egész országból özönlöttek hozzá a zarándokok, látogatók. Dosztojevszkij és Lev Tolsztoj is megfordult nála. 1988-ban avatták szentté.
[2]      Szíriai (Ninivei) Szent Izsák (VII. század); rövid ideig Ninive püspöke volt, majd lemondott tisztségéről, és remeteéletet élt. Homíliáiban összefoglalja az aszketikus küzdelmek valamennyi fontos kérdését.

Folyt. köv.

11. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság

12. Értelmünket nevelhetjük

2012. márc. 16.

A templom Isten lakhelye

Imádkozni mindenütt, bárhol lehet, mégis vannak helyek, ahol az imádság természetes atmoszférára talál; ezek a templomok, ahol beteljesedik az ígéret: „örömet szerzek nekik abban a házban, ahol hozzám imádkoznak” (Iz 56,7).

A templom, miután felszentelték, és minden mástól elkülönítették, az Isten lakhelyévé válik. Isten másképpen van itt jelen, mint a világ többi részén. A világban idegenként, zarándokként jelenik meg, ajtóról ajtóra járva, akinek nincs hol a fejét lehajtania; úgy jár, mint a világ ura, akit a világ visszautasított és királyságából elűzött, de aki visszatér oda, hogy népét megmentse.

A templomban otthon van, ez az ő helye; itt nemcsak jog szerint Teremtő és Úr, de így is ismerik őt. A templomon kívül akkor cselekszik, amikor tud, és úgy, ahogyan tud, a templomban azonban övé minden erő és hatalom, s nekünk kell őhozzá mennünk.

Amikor templomot építünk, vagy elkülönítünk egy helyet az imádságra, valami olyat cselekszünk, ami messze túlmutat ennek az eseménynek a nyilvánvaló jelentésén. Az egész világ, amelyet Isten alkotott, olyan hellyé vált, ahol az emberek vétkeznek, ahol az ördög tevékenykedik, ahol állandó küzdelem zajlik. Nincs egyetlen hely sem ezen a földön, melyet ne szennyezett volna be vér, szenvedés és bűn. Amikor ebből egy parányi részt kiválasztunk, és a kegyelmet közvetítő szertartások által magának Istennek a hatalmát hívjuk le rá, hogy áldja meg, amikor megtisztítjuk a gonoszság szellemétől és elkülönítjük, hogy Isten vesse meg rajta a lábát, akkor visszafoglalunk egy kicsiny részt Isten számára a megszentségtelenített világból. Azt is mondhatjuk, hogy ez az a hely, ahol az Isten országa kinyilvánítja magát és hatalommal jelenik meg. Amikor eljövünk a templomba, tudatában kell lennünk annak, hogy megszentelt földre lépünk, olyan helyre, amely az Istené, és ehhez méltóan is kell viselkednünk.

A templom falain látható ikonok nem pusztán képek vagy festmények: az ikon egy valóságos jelenlét gyújtópontja. Aranyszájú Szent János azt tanácsolja, hogy mielőtt elkezdenénk imádkozni, álljunk az ikon elé, és hunyjuk le a szemünket. Ezt mondja: „hunyjuk le a szemünket”, mivel nem az ikon tüzetes szemügyre vétele, vizuális támaszként történő használata segít nekünk az imádkozásban. „Ámde nem is lényegi jelenlétről van szó abban az értelemben, ahogyan a kenyér és a bor: Krisztus teste és vére. Az ikon ilyen értelemben nem Krisztus, de közöttük titokzatos kapcsolat áll fenn. A kegyelem ereje révén az ikon olyan valaminek a részesévé válik, amelyet legjobban Palamasz Gergely[1] szavaival nevezhetünk meg: Krisztus „energiáiból”, Krisztusnak a mi üdvösségünket munkáló tevékeny erejéből részesül.

Az ikont mintegy imádságos cselekedettel festik. A fát kiválasztják és megáldják, a festéket is megáldják, a festeni szándékozó személy böjtöléssel, gyónással, áldozással készül fel. Munkája során aszketikus szabályok szerint él, s miután a mű elkészült, szentelt vízzel áldják meg, olajjal kenik meg (a megszentelésnek ez utóbbi része manapság sajnos gyakran elmarad). Ily módon a Szentlélek ereje által az ikon több lesz mint festmény. Elő jelenlétté válik, átitatja a Lélek kegyelme, és a szentek közösségének misztériumában, valamint a mindenség kozmikus egységében, illetve azokon keresztül összekapcsolódik az általa ábrázolt szenttel. Az ikonról nem mondható el, hogy a rajta ábrázolt szent azonos vagy hasonló módon van jelen, mint Krisztus a szent adományokban, ám mégis a valóságos jelenlét gyújtópontja úgy, ahogyan azt az Egyház tapasztalja és tanítja. Az ikon nem hasonmás, hanem jel. Bizonyos ikonokat az Isten ereje és bölcsessége csodatételre választott ki. Amikor előttük állsz, úgy érzed, kihívást intéznek hozzád.
Egy pap, aki nemrég Oroszországban járt, istentiszteleteket tartott egy templomban, ahol Miasszonyunknak egy jól ismert csodatévő ikonját őrzik, és mélyen átérezte az ő cselekvő részvételét az istentiszteletben. Az ikon az évszázadok folyamán nagyon megsötétedett, és a pap arról a helyről, ahol állt, nem tudta kivenni a vonásokat, így lehunyt szemmel folytatta az istentiszteletet. Hirtelen úgy érezte, hogy az ikonon ábrázolt Istenszülő szinte kényszeríti az imára, vezeti imáit, alakítja elméjét. Felismerte, hogy az ikonból erő árad, amely imádsággal töltötte meg a templomot, és a szétszórt gondolatokat egybegyűjtötte. Szinte fizikai jelenlét volt ez, egy személy állt ott, aki válaszra késztetett.

________________________________

[1] Palamasz Szent Gergely (1296-1359): bizánci szent, Thesszalonika érseke, áthosz-hegyi szerzetes, aszkéta, teológus, akit az ortodox egyház csodatévőként is tisztel. Az ún. „hészükhaszta” teológia és lelkiség jeles képviselője, védelmezője. Főként a Varlaámmal és Akindinosszal folytatott vitája tette őt ismertté s egyszersmind vitatottá - egészen a legutóbbi időkig – a nyugati teológusok szemében.

Folyt. köv.

11. Bartimeus imája

IV. Elmélkedés és imádság

12. Értelmünket nevelhetjük

13. Az elmélkedés gondolati tevékenység
14. Spirituális életünk alapja a hit és az elhatározás
15. A megtérés elkezdődik, de soha nem ér véget

Forrás:

Oldalak

2012. márc. 30.

2012. márc. 29.

2012. márc. 28.

2012. márc. 24.

2012. márc. 23.

2012. márc. 22.

2012. márc. 16.