A Lélek kísértése

       Edith Stein írja a Kereszt Tudományá-ban: “Mindenesetre a tiszta szellemek számára nem a külső megnyilvánulás az egyetlen járható út a belső élet megismerésére. Ők a belső szavakat és megnyilvánulásokat is észre vehetik. Az Őrangyal meghallhatja a szívünkből felszálló, hangtalan imát is. A gonosz lélek észre veszi azokat a bizonyos lelki rezdüléseket, amelyeket felhasználhat a megkísértésre. A szellemeknek megvan még az a lehetőségük is, hogy az emberi lélek számára szellemi úton tegyék magukat észrevehetővé: hangtalan szavakkal, melyeket külső érzékek nélkül továbbítanak a lélekbe és amiket aztán bensőleg észlelnek, - vagy olyan hatásokat is felhasználnak, amiket az ember önmagában érez, bár kívülről erednek, - például hangulati változások, akarati ösztönzések, de amelyek a belső élményi összefüggéseknek nem felelnek meg. Ami nem esik külső érzékeink alá, az még nem mentes minden érzékelhetőségtől és még nem is nevezhető tisztán szelleminek ...

      Tisztán szellemi csak az, ami a szív mélyén történik, a léleknek Istenből fakadó és Benne beteljesedő élete. Ide teremtett szellemeknek nincs bejárásuk. A szív gondolatai természetszerűleg rejtettek előttük - de csak természetszerűleg -, az Isten azonban közölheti velük.” (EDIT STEIN: A kereszt Tudománya. SZIT Bp., 1981. 128-129.)

     “Valójában nem mindent érzünk meg abból, ami mélyünkből feltör. Az emberben sok minden felszabadul, belső és külső szóvá, vággyá és akarássá lesz benne, még mielőtt “tudatosította volna magában”. Csak aki bensőleg nagyon összeszedetten él, az tudja szemmel tartani ezeket az elsődleges rezdüléseket.

      Elérkeztünk tehát ahhoz a második magyarázó okhoz, hogy miért is rejtett az ember belső világa? - Már korábban mondtuk, hogy a lélek tulajdonképpen itt, a mélyben van otthon. Ám azt is mondhatjuk- bármely furcsán hangzik -, hogy a lélek rendszerint nincs odahaza. Csak kevesen vannak, akik a lelkük bensejében és bensejükből kitekintve élnek, és még kevesebben vannak, akik huzamosabb időn át tudnak ilyen módon élni. Természetes módon, - vagyis a bűnbeesett természetünknek megfelelően - az emberek általában lelki várkastélyuk külső termeiben tartózkodnak. Ami kívülről hatol be hozzájuk, az kifelé is vonzza őket, és Istennek különösen érezhetően kell hatni rájuk, hogy “magukba szállásra indítsa őket.” (EDIT STEIN: A kereszt Tudománya. SZIT Bp., 1981. 130.)

       A lélek jó és rossz szellemek általi megkísértése valóság. A gonosz lelkek mindent megtesznek azért, hogy elszakítsanak bennünket Istentől. A jó szellemeknek pedig egyetlen szenvedélyük van: Isten, Istenhez vezetni az embereket. A Szent Lélek, az Atya és a Fiú közös Lelke is kísért bennünket a jóra, az isteni életre. Az Ő befogadása létszükséglet számunkra, hiszen “Nem mondhatja senki: Jézus az Úr, csak a Szentlélek által.” (1Kor12,3)

      A tisztátalan lelkek kísértéseit általában észre szoktuk venni. Tudjuk, hogy bűn, hogy nem lehet megtenni. S a tragédia az, hogy mindezek ellenére mégis megtesszük. De a jó Lélek is kísért: a jóra. Például ilyeneket szoktunk hallani a lelkünkben: ne tedd! Hallgass! Felejtsd el! Bocsáss meg! Segíts! Menj be egy percre a templomba! Ezeket a sugallatokat azonban általában nem szoktuk észre venni.

      Talán azért mert túlságosan bűn központú a gondolkodásunk. Előre félünk a bűntől, küzdünk a bűn ellen, bánjuk bűneinket ... (Ami önmagukban nagyon jó dolgok, meg kell tenni őket. De ki kell egészíteni őket egy még fontosabb dologgal: foglalkozzunk többet Istennel, a jóval!!!)

      Azután azért sem szoktuk meghallani a jó Lélek sugallatait, mert ahhoz halló fülre és szívre van szükségünk. Mennyire fontos hát a CSEND. Mennyire fontos, hogy kinyissuk a szívünket, hogy akarjuk meghallani Isten hozzánk intézett szavát, mint annak idején a kis Sámuel: “Szólj Uram, mert hallja a Te szolgád!”. S talán éppen ezért van akkora ZAJ a világban. A sátán mindent megtesz azért, hogy ne halljuk meg Isten szavát, amely olyan, mint a csendes szellő susogása.

      S ha meg is halljuk a jó Lélek sugallatait, általában lerázzuk magunkról: most nincs időnk, végtére is nekünk van igazunk, ő bántott meg, miért mindig én ... A bűnbánat könnyebb útnak bizonyul, mint a jó megtevése. (Pedig a mulasztással is lehet vétkezni, de ezt általában nem szoktuk meggyónni.)

      Pedig mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha kíváncsiak lennénk Isten akaratára, ha figyelnénk Rá, ha meg is tennénk! Mennyivel szebb lenne az életünk, ha hagynánk magunkat Isten Lelke által vezetni, legyőznénk lustaságunkat és büszkeségünket! Mennyivel jobb lenne az életünk, ha nem a Belső Várkastély körül bujdokolnánk, hanem magunkba szállnánk, mint annak idején a tékozló fiú, és hazatérnénk az Atya házába, ahol valóban otthon vagyunk!

      Jöjj Szentlélek Úristen, jöjjetek Szent Angyalok és kísértsetek bennünket a jóra!

P. Kovács Cs. Albert OCD

Forrás: Kármel újság, 2001. június-július, 4. old.

A családfa gyógyítása (Teológiai nehézségek -1)

      Elemzésünk tárgya egy különböző néven terjedő jelenség, amelyet leggyakrabban családfa-gyógyításnak, de nemzedékgyógyításnak, generáció-közötti gyógyításnak is neveznek. A jelenség protestáns eredetű, de egyes katolikus karizmatikus csoportok is elfogadták. Elterjedt jelenségről van szó, amiről az is tanúskodik, hogy a világhálón található, különböző nyelveken írt rengeteg cikk, különböző szemszögből közelíti meg a témát: egyesek kíméletlenül támadják, mások viszont szemináriumokat tartanak. Olvashatunk róla katolikus kritikákat, de ugyanakkor tájékozódhatunk ezoterikus gyakorlatokról is, amelyeknek az a célja, hogy segítsék a családfa „beteg elemé”-nek, illetve „beteg láncszemé”- nek a megtalálását.

      E tanulmányunkban[1] röviden rá szeretnénk mutatni a családfa gyógyítása mögött húzódó tan egyes tételeire, utána pedig véleményt mondani egyes tanokról. A mi álláspontunk[2], hogy a családfa-gyógyítás nem lelkiségi mozgalom, hanem az ezoterikus elemekkel vegyült alternatív gyógymódok egyike, amely vallási fogalmakat alkalmaz.

A családfa gyógyítása[3]

      A családfa gyógyítása, illetve a generáció-közötti gyógyítás szakítást jelent a múltban történt fájdalmas kezdetekkel. A családfa-gyógyitás szolgálata Kenneth McAll orvos nevéhez fűződik, aki protestáns misszionárius családból származik. Ő maga is misszionárius volt Kínában, ahol először tapasztalta meg a múlt hatását az emberek viselkedésére. Könyvében, amely izgalmas regényként is olvasható, leírja első élményeit, és később a többéves angliai tevékenysége alatt szerzett tapasztalatait.

A mű alaptétele szerint olyan erős a kapcsolat az őseinkkel, hogy azok még a mi pszichénken is uralkodhatnak. Az ősök, akik bármilyen okból kifolyólag nem „adták át magukat Istennek”, azaz nem részesültek keresztény temetésben, nyugtalaníthatják leszármazottaikat. A hatás-kapcsolatot imával lehet megszakítani, amelyet azon elődért mondunk, akit a rossz okozójának tartunk, de a leghatásosabban mégis az eucharisztia töri meg a felmenő uralmát (a szerző a protestáns szóhasználat alapján használja az eucharisztia kifejezést).

      A családfa gyógyításának elmélete visszhangra talált a katolikus karizmatikus is mozgalomban is. Fő szószólói közé sorolhatjuk John Hampsch klaretinus szerzetes és Robert de Grandis atyát, aki a családfa-gyógyítást a gyógyítás újfajta karizmájának tekinti.

      Felelőtlenség lenne a családfa gyógyítás gyakorlatát csupán negatív dolognak tartani. A genogram (a családfa térképe) használata ismert a családterápiában. Segítséget jelent a családban a nemzedékeken átnyúló lelki és szellemi sebek feltárásában és gyógyításában azáltal, hogy segít magyarázatot találni múltbani sebek és a jelenlegi problémák között fennálló összefüggésekre, amelyek a következőképpen csoportosíthatók:

      Ancesztrális viselkedési módok. - A családfa gyógyítása mögött álló elmélet nagyon egyszerű: a traumák, problémák vagy a szokatlan viselkedés, amelyek az ősök több nemzedékén át ismétlődtek, energiájuk átszállt a jövendő generációkra. De ez az elmélet fordítva is érvényes: ha kigyógyítunk valamilyen ancesztrális, őselnktől eredő viselkedési módot, akkor az közvetlen gyógyhatással lesz az utódainkra, gyermekekre is. Az okot a ,,rezonanciá”-ban kell keresni, ami azt jelenti, hogy genetikai szinten hordjuk elődeink viselkedési formáit, mintha egyazon „húron pendülnénk” velük.

      Ancesztrális mítoszok. - A felmenők másik fajta hatása az utódokra az ancesztrális mítoszok továbbadásában jelenik meg. Minden családnak megvan a saját „titka”, egy múltbeli esemény, pl. valamelyik családtag öngyilkos lett, valaki házasságon kívül gyermeket szült... Mindenki sejt valamit, de erről senki sem beszél.

Teológiai nehézségek

      A nemzedékek gyógyítása azt hirdeti, hogy a család gyógyítása szükségszerű a nemzedékről nemzedékre áteredő - állítólag egyre növekvő - válás, alkoholizmus, anyagi helyzet, szerencsétlenségek stb. számának növekedése miatt. Amikor egy személy meghal, az általa okozott negatív hatások átöröklődnek az utódokra.

      Ezt a hiedelmet a „gyógyítók” a Kivonulás könyvére hivatkozva támasztják alá. A szent író így fogalmaz: „Jahve, Jahve, irgalmas és könyörülő Isten, hosszantűrő, gazdag kegyelemben és hűségben. Kegyelmét megtartja ezrek számára, megbocsátja a vétket, a hibát, a bűnt, de nem hagyja egészen büntetés nélkül, hanem az atyák vétkét számonkéri fiaiktól és unokáiktól harmad- és negyedizig” (Kiv 34,6-7).

A Szentírás szelektív alkalmazása

      Itt megállnék egy pillanatra, hogy feltegyek egy látszólag ártatlan kérdést. Miért van az, hogy a családfa-gyógyítás szószólói, de nemcsak ők, hanem általában különböző szektavezérek, de ún. lelki mozgalmak vezetői is olyan előszeretettel hivatkoznak a Szentírás ószövetségi részére. Nemrégiben részt vehettem az egyik ismert jezsuita biblikus, a Pápai Biblikus Bizottság egykori elnökének, ma pedig az Egyház bíborosának, Albert Vanhoyennek igen meggyőző előadásán. A neves biblikus az Ószövetség iránti nagy érdeklődést azzal magyarázta, hogy az Ószövetség tulajdonképpen „a természetes vallás”-t reflektálja, míg az Újszövetség a „kinyilatkoztatott vallás”-t. Nem kell sok fejtörés ahhoz, hogy megértsük, mit jelent ez a gyakorlatban. Az Ószövetségnek nincs számunkra kötelező ereje, s ezért az opcionális igazságok szintjén marad, míg az Újszövetség kötelező hatású.

      A másik vonatkozó kérdés az, hogy miért idéznek csak egyes - a témát érintő helyeket - az Ószövetségből, s miért nem sorolják fel mindet? Miért ismétlik csak azt az idézetet, miszerint Isten hét nemzedéken át bosszút áll az atyák bűnén, és miért nem idézik azt a megállapítást, hogy mindenkinek van személyes felelőssége, azaz miért nem idézik azokat a részeket, amelyek szerint mindenki felelős saját tetteiért és nem atyáik bűneiért? Ma nagy veszélyt jelent számunkra „a szelektív kereszténység”, amely minden szekta általános kísértése, de egyre több lelki mozgalomban is felüti fejét. Ez egyfajta redukcionizmus és kiválasztás: túlzott hangoztatása a hit egy-egy nézőpontjának, számukra a legkedvezőbbnek a folytonos hangoztatása.

_________________________________

[1] Sorozatban kerül fel a blogra.

[2] Szentmártoni Mihály SJ cikke.

[3] Magyarul Kenneth McAllen-től két könyv is megjelent:

- A családfa gyógyítása (Marana Tha 2006)

- Útmutató a családfa gyógyításához (Marana Tha 2006) - ez különböző betegségek köré csoportosítja például még a gyászszertartást is.

Isten keresése a teremtményekben (III. / 19)

(III.hét / Csütörtök)

„Ó örök Bölcsesség, aki erővel és szelídséggel irányítasz mindent,

jöjj és taníts meg az okosság útjára!”

      1. A mai liturgiában felhangzik az első a bölcsességi könyvekből vett nagy antifónákból. „Én a Fölségesnek szájából születtem” (Sir 24, 3), mondja magáról a megszemélyesített Bölcsesség. Őt dicsérve a szent szerző hozzáteszi: „Erejét kifejtve elér a világ egyik végétől a másikig, és a mindenséget üdvösen igazgatja” (Bölcs 8, 1). A „Fölséges szájából született” és az egész teremtett világ kormányzására küldött Bölcsességben a katolikus hagyomány az Ige előképét látja; ő Isten lényegi Szava, a Szentháromság második Személye, az örök és teremtetlen Bölcsesség, aki által minden lett és aki egy napon megtestesült az emberek üdvösségéért. Adventben ezért így imádkozik az Egyház: „Jöjj és taníts meg az okosság útjára”.

      Az embernek mérhetetlen szüksége van arra, hogy megértse: minden teremtmény Istentől származik és mindent végtelen Bölcsessége irányít. Az egész teremtett világ a teremtetlen Bölcsesség jegyét viseli magán, minden lény őbelőle nyilakoztat ki valamit, egyetlen teremtmény, egyetlen létező sem bújhat ki kormányzása alól. A legfőbb és legnagyobb bölcsesség ezt jelenti: minden teremtményben felismerjük Isten keze alkotását, a változékony emberi életben pedig az örök Bölcsesség tervét.

      Elsősorban az Isten képére teremtett embert tartjuk az örök Bölcsesség mesterművének. A bűn ugyan elhalványíthatja benne az isteni képet, az erkölcsi nyomorúság megváltoztathatja és felfordíthatja benne a végtelen Bölcsesség tervét, mégis egyik is, másik is létezik. Aki pedig ezt a képet és tervet fel tudja fedezni, annak abban az örömben lesz. része, hogy testvéreiben találkozik Istennel. Ekkor az emberrel való kapcsolatok nem elvonnak Istentől, hanem Isten keresésének és megtalálásának alkalmaivá válnak, lehetővé teszik, hogy teremtményeiben magát Istent szeressük és szolgáljuk. Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha a keresztény előbb megtöltötte szívét Istennel, első tekintetét hosszan őrá szegezte és az ima meghitt pillanataiban megismerte őt.

      2. Amikor Isten örök Bölcsessége megtestesült, emberi arccal és Jézus néven megjelent a világban mint a századok óta megjövendölt Szabadító, legtöbben nem ismerték fel. „A sötétség nem fogta fel. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” (Jn 1, 5. 11). A bűn által elhomályosított szem nem képes arra, hogy meglássa Krisztusban az Isten Fiát, aki azért lett ember, hogy „népét megváltsa a bűntől” (Mt 1, 21). A szenvedélytől elvakult értelem nem értheti meg annak szavát, aki az Atya Szava. Hasonló módon az az ember, akinek szíve és tekintete nem tiszta, nem képes arra, hogy felismerje Istent és felismerje testvéreiben Krisztust. „Boldogok a tisztaszívűek, mert meglátják Istent” (Mt 5, 8); meglátják majd színről színre az örök hazában, de a hit által már ebben az életben elkezdik látni őt nem csak misztériumaiban, hanem műveiben is. „Csak a hit világosságánál és Isten igéjéről elmélkedve tudjuk mindig és mindenütt felismerni Istent, akiben »élünk, mozgunk és vagyunk« (ApCsel 17, 28), tudjuk keresni az ő akaratát minden eseményben, tudjuk meglátni Krisztust minden emberben” (AA 4). Amikor e bölcsesség fényében az élet minden eseményében és minden teremtményben felfedezzük Istent, testvéreinkben pedig meglátjuk Krisztust, alapvetően megváltoznak emberi kapcsolataink. Ahelyett, hogy megállnánk a teremtmények merő emberi tulajdonságainál, kikerülhetetlen, többé vagy kevésbé sértő hibáinál, azt nézzük, amit bennük Isten kinyilatkoztatott. Így túllépünk minden faji vagy nemzeti, pártbeli vagy társadalmi különbségen, nem teszünk különbséget rokonszenvesek és ellenszenvesek, barátok vagy ellenségek, hívők vagy hitetlenek között, hanem minden emberben Isten képét tiszteljük és szeretjük, Krisztus arcát keressük és ismerjük fel. Az ember is, aki távol él Istentől, aki talán lázad ellene, az ő teremtménye és gyermeke, ha nem is a kegyelem által, de legalább a kegyelemre való meghívottsága által: továbbá Krisztus testvére, legalábbis jog szerint, hiszen Krisztus érte is megtestesült, meghalt és feltámadt. Az emberekkel való kapcsolataink ily módon Istennel való kapcsolatokká alakulnak át. Velük beszélve Krisztussal beszélünk, testvéreinket szolgálva Krisztust szolgáljuk.

   

      Istenem, add meg nekem azt a kegyelmet, hogy a teremtményekben egyedül téged lássalak, hogy soha ne álljak meg náluk, anyagi és lelki szépségüket ne saját tulajdonuknak tartsam, hanem egyedül a te visszatükrözésednek. Add, hogy túllépjek a fátyolokon, hogy a látszatokon túl téged pillantsalak meg, a teljes Létet, aki magadból átadsz valamit a nekem tetsző teremtménynek...

      Tapintatlanság, hálátlanság és a bizalommal való visszaélés lenne, ha megállnék maguknál a teremtményeknél, hiszen te csak azért adsz azoknak szépséget és érezteted velem vonzásukat, hogy téged sejtselek meg, hogy tehozzád vonzódjam, hogy hálát ébressz bennem jóságodért, szeretetet szépségedért. Így arra hívsz, hogy egészen trónusodig szálljak fel, hogy lelkem megmaradjon az állandó imádásban, elragadtatott szemlélődésben és hálaadásban... Legyen tehát társalkodásom egészen az égben, hiszen a földi dolgok a te szépségedet, a te gyöngédségedet sejtetik meg velem...

      A tökéletességedet tükröző és általam megcsodált teremtmények, amikre ráesik a végtelen Nap egy sugara, rajtam kívül vannak, tőlem bizonyos távolságban; te viszont, Istenem, végtelen és lényegi tökéletesség, jóság, igazság és szeretet, Te bennem vagy, átkarolsz és egészen betöltesz.

Charles de Foucauld, Retraite a Nazareth

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Megdicsőült test

Egy levélváltás eredményeként született meg ez a blogbejegyzés, sok tévtanítás kereng a katolikusok között, mint "ökumenizmus" és "bibliai igazság". Többek között elhangzott az, hogy a Tábor-hegyi színeváltozáskor Mózes és Illés már megdicsőült testben voltak jelen, mikor nyilvánvaló, hogy akkor még Jézus sem volt megdicsőült testben, a menny kapuja még zárva volt. A Tábor hegyén Jézus felragyogtatta isteni dicsőségét, és ez teljesen más értelmű, mint a megdicsőült test. Azzal indult az egész, hogy hitünk biztos tanítása szerint csak Jézus és Mária van a mennyben megdicsőült testtel. Tehát Mózes és Illés nem előzték meg Máriát, nem előzték meg Jézusunkat, a Szentháromság második Személyét még annyira sem - ez protestáns tanítás.

Nos... azzel kezdődött, hogy jeleztem, számomra hiányzik a szabadegyházas testvéreink tanításából:

1. A Szentatya, Jézus Krisztus földi helytartója, AZ EGYSÉG.

2. Mária, Isten Anyjának tisztelete, mert végül két test van a mennyországban: Jézus, az élő Isten Fia, és Mária.

3. A szentgyónásban kapott kegyelem mérhetetlen kincsünk.

4. Az Eukarisztia, csak így: az Jézus Krisztus Teste és Vére

Mária-dogma, hogy a Szűzanya testestől felvitetett a mennybe. Jött az ellenvetés erre a levelemre, vagyis hogy "két test van  mennyországban", idézek röviden: „csak egy test van, a Krisztus teste, ennek része Mária is. (...) nehogy istennőt csináljunk az Úr alázatos szolgáló leányából...

Ez tipikus újprotestáns válasz egy Mária-dogmára, ismerős a katolikusok előtt, éspedig Mária-mennybevitele – azt jelenti, hogy ő már megdicsőült testben él. Mária bűn nélkül való teste  (a Szeplőtelen fogantatás is dogma) nem kerülhette el a halál egyetemes törvényét, de az isteni akarat kivette az enyészet törvénye alól.

Erre a Kármel tanításából idéztem a válaszomban: „Nem követünk el tehát semmiféle dogmatikai hibát, ha azt állítjuk, hogy Mária saját erejéből felment a mennyekbe (vö. Szent Tamás + suppl.q.84, a.1.ad 1.). Mivel azonban ez az erő nem természetéből forrásozott, mint Jézus Krisztusnál, hanem Istentől kapta, azért mintegy megkülönböztetésül, Jézus mennybemenetelével szembeállítva Mária mennybevételéről szoktunk beszélni a közfelfogásnak megfelelően. (...) A Teremtő Isten a végtelen Jóság, Szeretet és Irgalom Istene, Aki határtalan szeretetében Anyát ad nekünk, hogy lelkünk annál biztosabban eljusson az örök célba.”

De a kedves testvér további kijelentésekkel folytatta, nem hagyta szó nélkül a Kármel teológusainak  a magyarázatát:

Énok, Mózes és Illés megdicsőült testben vannak jelen a mennyben, és Mózes és Illés így találkozott és beszélgetett Jézussal a megdicsőülés hegyén...

(...) épp a protestánsokat győzheti meg arról, hogy Szűz Mária testben való mennybe fölvétele bibliai igazság... a Szűzanyát nem zavaros állítások védelmezésével, hanem szeretetünk kifejezésével és a mellette való tanúságtétellel tudjuk “védeni”.

Tehát zavaros állítás a kármelitákat idézni, és például Aquinói Szent Tamást, pedig tudtommal az Egyház nem tekinti szalmalángnak, még nem dobta a szemétre a Summa Theologiae-t.

„Bibilai igazság”.  Ez is protestáns mottó. Hiszem és naponta olvasom a Bibliát, mert ezen alapszik az Anyaszentegyházam tanítása, és e tanítás által értelmezem a Bibliát. Jézus Krisztus tovább él az általa alapított Egyházamban nem csak az Ige, hanem a szent hagyományok, a szentségek és Szentlélek által is.

Nézzük ezt a teológiai kifejezést: „megdicsőült test”.

A testvér tehát azt írta: ...Énok, Mózes és Illés megdicsőült testben vannak jelen a mennyben, és Mózes és Illés így találkozott és beszélgetett Jézussal a megdicsőülés hegyén.

Ez eretnekség, nem voltak megdicsőült testben, Krisztus, “az elsőszülött a halottak közül”, „Krisztus teste föltámadásának pillanatától megdicsőült”, a menny kapuja zárva volt az emberek előtt, amíg Jézus „fel nem ment" megdicsőült testben,  és nyilvánvalóan nem a Tábor-hegyén nyerte el megdicsőült Testét. Ez is biblia igazság, de forduljunk ezek után a KEK tiszta és katolikus forrásához:

830 A “katolikus” szó azt jelenti, “egyetemes”, mind a “teljesség”, mind az “épség” tekintetében. Az Egyház kettős értelemben katolikus: (...)

624 Ő “Isten kegyelméből mindnyájunkért” megízlelte “a halált” (Zsid 2,9). Isten a maga üdvözítő tervével úgy rendelkezett, hogy Fia ne csupán meghaljon “bűneinkért” (1Kor 15,3), hanem “megízlelje a halált” is, azaz ismerje meg a halál állapotát, lelke és teste szétválásának állapotát a kereszten kilehelt utolsó lehelete és a föltámadása pillanata közti időben. A megholt Krisztusnak ez az állapota a sír és a pokolraszállás misztériuma. A Szent Szombat misztériuma, amikor a sírba tett [513] Krisztus kinyilvánítja Isten nagy szombati nyugalmát [514] az emberek üdvösségének bevégzése után, [515] ami az egész világot megbékélteti. [516]

Mert MINDEN EMBER megízleli a halált, ez hitigazság. Jézus az elsőszülött mindenben, Ő  is megízlelte, de még Jézus megtestesülése előtt voltak kivételek?!!!! nem voltak, fantáziálni  persze lehet. Aki ezt a hitigazságot nem ismeri, az belekeveri Énoch és Illés próféta elragadtatásába az ufókat, mint ahogy szemléletesen leírja Gál Péter atya is New Age-ről szóló a könyvében.

658 Krisztus, “az elsőszülött a halottak közül” (Kol 1,18) a saját föltámadásunk elve már most lelkünk megigazulása, [586] később testünk életrekeltése által. [587]

659 “Az Úr Jézus, miután ezeket mondta, fölvétetett a mennybe és leült az Isten jobbján” (Mk 16,19). Krisztus teste föltámadásának pillanatától megdicsőült, amint azt az új és természetfölötti tulajdonságai mutatják, melyekkel attól kezdve állandóan rendelkezik. [588] De negyven napon át, amikor tanítványaival bensőségesen együtt evett és ivott [589] és az Országról tanította őket, [590] dicsősége még a megszokott emberség körvonalai alatt elfátyolozott marad. [591] Jézus utolsó megjelenését az zárja le, hogy embersége visszavonhatatlanul belép az isteni dicsőségbe, melyet a felhő [592] és az ég [593] -- ahol ettől kezdve Isten jobbján ül -- jelez. [594] Végül teljesen kivételes és egyedülálló módon Pálnak -- “mint egy elvetéltnek” (1Kor 15,8) -- egy utolsó jelenésben megmutatkozik, mellyel apostollá teszi őt. [595]

1026 Jézus Krisztus halálával és föltámadásával „megnyitotta” nekünk a mennyországot. Az üdvözültek élete a Krisztus által megvalósított megváltás gyümölcseinek teljes birtoklása. Krisztus azokat, akik hittek benne és hűségesek maradtak akaratához, részesíti a maga mennyei dicsőségében. A mennyország mindazok boldog közössége, akik tökéletesen beépültek Krisztusba.

„...a protestánsokat győzheti meg arról..” Az Egyház tanítását és annak igazságát nem szavazással döntjük el mi hívők, a II. Vatikáni Zsinat tisztán kimondja az ökumenizmusról:

Különvált testvéreink mindazonáltal sem egyénenként, sem közösségenként vagy egyházanként nem élvezik azt az egységet, mellyel Jézus Krisztus akarta megajándékozni mindazokat, akiket új életre támasztott és egy testben éltet, s melyet a Szentírás és az Egyház tiszteletreméltó hagyománya vall. Az üdvösség eszközeit hiánytalanul ugyanis csak Krisztus katolikus Egyházában, az üdvösség egyetemes eszközében érhetjük el. Hitünk szerint ugyanis a Péter vezetése alatt álló egyetlen apostoli kollégiumra bízta az Úr az új szövetség összes javait, hogy létre hozza Krisztus egy Testét a földön; melybe teljesen be kell épülnie mindazoknak, akik valamilyen módon már Isten népéhez tartoznak. Ez a nép földi vándorlása idején, noha egyes tagjaiban még ki van téve a bűnnek, Krisztusban növekszik, és Isten a maga titokzatos tervei szerint szelíden vezérli, míg boldogan el nem érkezik az örök dicsőség teljességére, a mennyei Jeruzsálembe.

(...)

A katolikus hit megfogalmazása semmiképpen sem lehet akadálya a testvérekkel folyó párbeszédnek. A tanítást teljes egészében és világosan kell előadni. Semmi sem annyira idegen az ökumenizmustól, mint a hamis irenizmus (a mindenáron való békülékenység); mely csorbítja a katolikus tanítás tisztaságát és elhomályosítja eredeti és biztos értelmét.

(...)

Ugyanakkor a katolikus hitet mélyebben és pontosabban kell kifejteni, oly módon és olyan megfogalmazásban, hogy különvált testvéreink is jól megérthessék.

Egy kispap ismerősőm mondta többször, hogy hajmeresztő "fület csiklandozó" szöveg hangzik el egyes közösségekben, sok ott a laikus tévtanító. Ezen lehet segíteni, ha a papok felvállalják az ilyen közösségek vezetését és ellenőrzését, az engedelmesség erénye az Egyház és tanítása iránt, rájuk is érvényes.

Az igazi Mária-tiszteletről, szeretetről:

1. Hűség az Egyházhoz, a Szentatyához
2. Havi szentgyónás, rendszeres szentáldozás.
3. Törekvés az életszentségre, a szeretetre.
4. Szeretni az ő szent Fiát, Jézust (aki szeret engem, megtartja parancsaimat).
5. Rendszeres imaélet.
6. Egy jézusi közösséghez tartozni, pap ellenőrzése alatt, hogy ne szektásodjon el az a közösség.

Mária mondta és ma is mondja: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond.” (Jn 2,5)

Isten keresése a hitben (III. / 18)

(III.hét / Szerda)

Uram, erősítsd bennem a hitet.

(Lk 17,6)

      1. „Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam” (Lk 7, 23). Nagy tanítást tartalmaznak az Úrnak ezek a szavai. Világba jövetelekor Jézus nem hatalmas és dicsőséges megszabadítóként lépett fel, hanem alázatos és szelíd szegényként. Szerény, egyszerű, a többi emberhez hasonló megjelenése miatt sokan fennakadtak, különösen azok, akik nem tudtak az emberi látszaton túlemelkedni, és nem ismerték fel Krisztusban a megígért Messiást. Nem hittek sem Istennek a próféták által kinyilatkoztatott szavában, sem a Jézus által véghezvitt csodákban, inkább kurta eszükre hallgattak, amely lehetetlennek tartotta, hogy a világ Üdvözítője mindenben hozzájuk hasonló ember legyen.

      Ahhoz, hogy befogadjuk Krisztust, higgyünk benne, keressük és megtaláljuk Istent, hitre van szükségünk. „A hit szilárd bizalom abban, amit remélünk” (Zsid 11, 1). Nem érezhető vagy a teremtmény által ellenőrizhető adatokra támaszkodik, hanem Isten szavára, arra, amit Isten szerecetében önmagáról és a titkairól kinyilatkoztatott. „A kinyilatkoztató Istennek a hit engedelmességével tartozunk. Ezzel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt, és önként elfogadja a tőle adott kinyilatkoztatást” (DV 5). A hit nem teszi magától értetődővé az isteni valóságokat, de megadja a Szeretet - Isten szavára alapozott biztonságot.

      A hit azt mondja, hogy a Názáreti Jézus, akit kortársai „József fiának” (Lk 4, 22) tartottak, Isten Fia, a megígért Üdvözítő. Minél elevenebb az ember hite, a szeretetben annál inkább befogadja Jézust, teljes egészében elfogadja az Isten-Ember személyét, üzenetét, és Őrá építi életét.

      Jézus ezt mondta: „Aki szeret engem..., Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni” (Jn 14, 23); ennek a magas rendű igazságnak a hit ad bizonyosságot, hiszen ez az igazság messze meghaladja az érzékek és az emberi értelem ellenőrzését. A hit mondja, hogy a Szentháromság bennünk lakozása végtelenül igazabb az emberi tudomány által igazolható oly sok veszendő igazságnál. Amikor egy teremtmény teljesen meg van erről győződve, akkor képessé válik arra, hogy ezt az isteni valóságot minden földi valóság fölé helyezze.

      2. Az Istenre vágyódó embernek Keresztes Szent János ezt mondja: „Keresd Őt hitben és szeretetben, anélkül, hogy bármi módon is a magad érdekét hajhásznád” (A Szellemi páros ének 1, 11). Az Istennel egyesült élet alapja nem lehet érzés, hanem csak kizárólag a teologális erények. Meg kell tanulnunk tehát, hogy Istent minden élvezettől és vigasztalástól elszakadva keressük - még ha ez tisztán lelki is! -, hogy a „tiszta hit” útján járjunk. A hit minden érezhető tapasztalatnál, bármifajta ismeretnél vagy érvelésnél biztosabban hozza az embert közvetlen kapcsolatba Istennel. „Csak a hit az egyedüli közvetlen és alkalmas eszköz a léleknek Istennel való egyesüléséhez. Ugyanis akkora a hasonlatosság közte és Isten között, hogy csak annyiban különbözik Istentől, amint különböznek egymástól Isten látása és Isten hívése” (2Kármelhegy útja 9, 1). A hit olyannak állítja elénk Istent, amilyen; nem láttatja meg, hanem képessé tesz arra, hogy higgyünk lényegi valóságában, ily módon kapcsolatba hozza az emberi értelmet Istennel. „Isten csak a hit eszköze közvetítésével nyilatkoztatja ki magát a léleknek, oly isteni fényben, amely felülmúl minden megértést. Minél több hite van tehát a léleknek, annál jobban egyesül Istennel” (uo.). A hit egyesíti az embert Istennel, még ha az embernek nincs is része semmiféle vigasztaló élményben. Mi több, Isten az őt keresőktől gyakran megvon minden lelki örömet, hogy így vele való kapcsolatban ne az érzésekre, hanem a hitre támaszkodjanak és növekedjenek a hitben.

      „Aki Istenhez járul, hinnie kell” (Zsid 11, 6). Amilyen mértékben hitből él az ember, annyira közeledik Istenhez, egyesül vele és hisz szeretetében. „Ezt jelenti a hit aktusa”, mondja Szentháromságról nev. Boldog Erzsébet: higgyünk Isten szeretetében, higgyünk abban megingathatatlanul a megpróbáltatások és a sötétség közepette is. Akkor a teremtmény „nem áll meg többé az érezhető örömöknél és érzéseknél, keveset számít neki, érzi vagy nem érzi Istent, vagy hogy Isten neki örömet vagy szenvedést ad. Hisz szeretetében” (1 Lelkigyak. 6,1). Hogy erre a „megingathatatlan hitre” szert tegyünk, és abban gyakoroljuk magunkat, így kell imádkoznunk: Uram, „növeld hitemet!” (Lk 17,6)

      Uram Jézus Krisztus, hiszek benned, de add, hogy úgy higgyek, hogy szeresselek. Igazán hinni annyit jelent, mint szeretni téged. Nem úgy, mint a gonosz lelkek, akik, bár hittek, nem szerettek, és ezt mondták: „Mi dolgunk van veled, Jézus, Isten Fia?”

Hadd higgyek benned úgy, hogy szeretlek és nem ezt mondom „Mi dolgom van veled?”, hanem inkább ezt: „Te megváltottál, tied akarok lenni” (In Ps 130, 1).

      Segítségül akarlak hívni; úgy segíts azonban, hogy ne csak a hangom adjam ki, közben pedig életemben néma maradok... Úgy akarlak segítségül hívni, hogy megvetem a világot, hogy lábbal taposom a föld élvezeteit. Úgy hívlak segítségül, hogy nem nyelvemmel, hanem életemmel mondom: A világ nekem keresztre van feszítve, én pedig a világnak. Úgy hívlak segítségül, hogy bőven adok a szegényeknek (Serm. 88, 12).

      A hitet összekapcsolom az élettel, dicsőítelek igazat mondó szavammal és életem jó tetteivel. (Serm. 183, 13)

Szent Ágoston

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

A szegényeknek ígért üdvösség (III. / 17)

(III.hét / Kedd)

A szegény kiált hozzád, Uram, és te meghallgatod,

kiszabadítod minden szorongatásból.

(Zsolt 34, 7)

      1. Jézus egy napon kemény szemrehányást tett a farizeusoknak és a nép vezetőinek: „Eljött hozzátok János, hogy az igazság útjára vezessen benneteket, de nem hittetek neki. A vámosok és a cédák hittek neki” (Mt 21, 32). A vámosok valóban megadták magukat a Keresztelő szavának, megvallották bűneiket, kérték a bűnbánat keresztségét és ezt kérdezték: „mit kell tennünk?” (Lk 3, 12). A farizeusok azonban nem; „nem tartottak bűnbánatot és nem hittek” (Mt 21, 32). A gőg vakította el őket, ez akadályozta meg, hogy higgyenek az előhírnöknek, amint zártak és ellenségesek maradtak Jézussal szemben is. Jézus ezért mondja: „A vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten országában” (31). Természetesen nem a bűnök mint olyanok adnak jogot az országba való belépésre, hanem a bűnök alázatos megbánása, az erkölcsi nyomorúság alázatos tudata és megvallása, valamint annak elismerése, hogy szükségünk van a megszabadulásra. Az alázat nyitotta meg a vámosok és a bűnös nők szívét az üdvösség befogadására; ezért van előnyük Isten országában. A farizeusok magatartása homlokegyenest ellenkező: nemcsak hogy nem ismerték el és vallották meg bűnüket, a gőgöt, hanem igaznak tartották magukat, olyanoknak, akiknek semmiféle bocsánatra nincs szükségük. Az üdvösség elhaladt mellettük és ők elutasították: „A farizeusok és a törvénytudók semmibe vették Isten szándékát”(Lk 7, 30). Isten egyetlen üdvösséget ajánl fel minden embernek, azonban ezt csak az alázatosak, a szegények, a kicsik képesek befogadni.

      Izajás jövendölése, amit a názáreti zsinagógában Jézus olvasott és magára alkalmazott, ma is nagyon időszerű: „Az Úr Lelke ... elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek” (Lk 4, 18). Nemcsak a kisemmizettekről, az éhezőkről van szó, hanem elsősorban azokról, akik elismerik erkölcsi fogyatékosságukat, lelki szegénységüket, akik mélyen átérzik, hogy szükségük van megszabadításra, megváltásra, tisztulásra, és egész szívvel várják az Üdvözítőt. „A megtört szívűekhez közel van az Úr, a bánatos lelkűt meggyógyítja” (Zsolt 34, 19).

      2. Aki Istent meg akarja találni, annak a szegény lelkületével kell hozzá mennie. Isten felajánlja az embernek az üdvösséget, életszentségre és a vele való életközösségre hívja; azonban mindezeket a javakat alázatos szívvel kell befogadni és azzal a meggyőződéssel, hogy isteni segítség nélkül nem tehetünk semmit, mivel egyedül Istentől jön az erő és az akarás. Lisieux-i Szent Teréz ezt mondta: „Az életszentség nem ebben vagy abban a gyakorlatban áll, hanem a szívnek olyan készségében, amely alázatossá és kicsivé tesz minket Isten karjai között, tudatosítja gyöngeségünket, és a vakmerőségig bizakodóvá tesz az Atya jóságában” (Novissima Verba, 3-VIII). Az evangéliumi egyszerűség „kicsi útján” a Szent a Szentírásból merített világosságot és bátorságot: „Ölükben hordozzák csecsemőiket és térdükön becézik őket. Mint a fiút, akit anyja vigasztal, úgy vigasztallak meg én is titeket” (Iz 66, 12-13). Isten mindent megtesz azért a teremtményéért, aki követelődzés nélkül, a lélek igazi szegénységében és abban a meggyőződésben keresi őt, hogy már maga a keresés és az Isten utáni vágy is ajándék, hogy saját erői abszolút elégtelenek az üdvösségre, a szentségre és az Istennel való meghitt kapcsolatra. Minél tehetetlenebbnek ismeri el magát, Isten annál inkább magához vonja.

      A világba lépő Isten Fia azt akarta, hogy szegények és alázatosak vegyék körül: Mária és József, jóllehet Dávid házából származtak, annyira ismeretlenek és szegények voltak, hogy nem kaptak helyet a szálláson; a pásztorok értéktelen, megvetett népség volt, nem kerülte el őket a bizalmatlanság és elutasítás. Nyilvános működése során Jézus a szegényeket, az elnyomottakat, a kicsiket kereste, és ezt mondta: „nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem hogy a bűnösöket” (Mt 9, 13). Aki igaznak tartja magát, meg van elégedve saját erényességével és másokat talán magánál kisebbre tart, nem részesedik karácsony gazdagságából. Az Üdvözítő Jézus mindenkiért jön, az önmagával megtelt szívben viszont nincs hely a számára, vagy csak zsugorian mért hely. Csak az alkalmas arra, hogy magába és az egész Egyházba befogadja a megváltást, „Izrael vigaszát” (Lk 2, 25), aki szegény szívvel közeledik Krisztushoz, kegyelme és szeretete kiáradása számára elegendő széles teret kínál fel.

      Uram, Jézus, te azért jöttél a világba, hogy megkeresd és üdvözítsd az elveszettet; ha én, az ember, nem lettem volna elveszett, te, az Emberfia, nem jöttél volna; mivel azonban elveszett ember voltam, te mint Isten és ember jöttél, hogy engem mint embert megtalálj. Mint ember szabad akaratommal vesztembe rohantam; akkor jöttél te, Isten és ember, megszabadító kegyelmeddel. A gőg veszítette el az első embert... és hol lennék én, a második ember, ha te nem jöttél volna?

Szent Ágoston, Sermo, 174, 2

Útmutató az elmélkedéshez a Bevezetőben.

Forrás:

P. Gabrile di S. M. Maddalena OCD, Benső végtelen, SZIT 2006

Keresztes Szent János - December 14.

Főünnep

(Akik szabályszerűen felvették a Rend skapuláréját, ezen a napon teljes búcsút nyerhetnek) 

      Keresztes Szent János misztikus és kármelita pap volt, egy póféta, egy jel, akit Isten elhalmozott kegyelmével. 1542. június 24-én született Fontiverosban, Spanyolországban, egy nehéz anyagi körülmények közt élő család harmadik tagjaként, nemsokára meghal az édesapa. Árvaházba kerül, kórházi betegápolóként dolgozik, azalatt megkezdi humán tanulmányait egy jótevője segítségével. 1563-ban, 21 évesen belép Medina del Campóban a kármelita rendbe, 1567-ben pappá szentelik és ugyanezen év szeptemberében megismerkedik a történelem egyik legnagyobb nőalakjával, Avilai Teréz anyával és elkötelezi magát a Kármel reformja mellett. 1591. december 14-én, 49 évesen meghalt Ubedában. 1675. január 25-én X.Kelemen pápa boldoggá, 1726 december 27-én XIII.Benedek pápa szentté, 1926 augusztus 24-én XI.Piusz pápa egyházdoktorrá avatja. Az ő egyházdoktorrá való avatása óta - nemcsak a Kármel lelkiségében élők, hanem valamennyi keresztény számára is hiteles tanító az Egyházban, ránk maradt művei értékes gyöngyszemek.

      Szent János atyánk élte is azt amit írt, tanított, magyarázott, olyan bensőséges kapcsolatba került Istennel, hogy néha csak egy-egy gondolat a Szentháromságról, Isten jóságáról, Jézus Krisztusról, a Kereszt látványa az elragadtatás állapotába emelte, sokszor felemelkedett a földről és lebegő állapotban maradt. Máskor, a környezete által is látható fényjelenségek kísérték Istennel való szoros kapcsolatát. Olykor a jövőt jelen időben látta, és ezt el is mondta, amit a jelenben élők gyakran csak a jövendölés beteljesedésekor értették meg.

      Mint hívőről, misztikusról és íróról elmondhatjuk róla, hogy éli a Szentírást. Belőle kapja a tapasztalatait, tanításait és nyelvezetét. Olvassa, elmélkedik róla, szemlélődik általa, elemzi; énekli és magyarázza is. Írásaiban közel 1500 biblikus idézet található, valamint azok visszhangjai. Mindig vele volt a Biblia, utazásai során is. Énekli a zsoltárokat és az Énekek Énekét, különös szeretettel szavalta János evangéliumának 17. fejezetét. Lisszaboni tartózkodása alatt bibliájával együtt lement a tengerpartra, míg a többi, rendi káptalanon résztvevő atya egy hamis stigmatizált személy sebeivel volt elfoglalva. mint hűséges barát, aki elkíséri a templomba, a kertbe, a cellába, az utazásain. A Biblia nem más számára, mint a Szó és a Jelenlét, ami közelében lehet a halálig. Kicsivel azelőtt, hogy kilehelte volna a lelkét, a Prior atya elkezdte olvasni neki a halottakért végzendő litániákat és imádságokat. János testvér egy mozdulattal megkéri, hogy hagyja abba, s kéri elválaszthatatlan barátjának jelenlétét: “Olvassa el nekem atyám az Énekek Énekét, mert másra nincs szükségem!” Meghallgat belőle néhány versszakot, s így szól: “Ó, milyen értékes gyöngyök!”

      Szent János élete és tanítása a Keresztről és a Szeretetről szól, valójában minden szent élete folytonos döntés volt a Kereszt mellett. Ő az önmegvalósítással szemben állította a lemondás és az önmegtagadás szabadságát és örömét, felismerte a szenvedés értelmét és értékét, mindezek a kérdések a ma emberét is elevenen foglalkoztatják.

      A misztikus doktornak legteljesebb és az egész magasabb lelkiéletet felölelő műve a „Szellemi Páros Ének”. Ennek a mennyei nászdalnak nagyobb részét toledói szűk börtönének falai között, a nyolc utolsó versszakot pedig valamivel utóbb, baezai rektor-korában írta meg, a 11-iket pedig még később, Granadában toldotta belé. Ami pedig a költeményhez fűzött kommentárt illeti, egyes részek Veasban készültek, az ottani kármelita nővérek kívánságára, a többi pedig Granadában.

A Szellemi páros ének című művéből (37. versszak):

S legott a sziklán magasan

Fekvő barlangokhoz jutunk

Melyek jól el vannak takarva

S belépvén oda majd

Megízleljük a gránátalma mustját.

      Akármennyi titkot és csodát fedeztek is már föl a szent egyháztanítók, és tudtak meg a szent életű lelkek ezen a földön, még sokkal több az, amit sohasem mondtak el, sőt soha fel sem fogtak. Éppen ezért még sok mélységet kell feltárni Krisztusban, mert ő olyan, mint a gazdag aranybánya, amelynek szerteágazó tárnájában végtelenül sok kincs rejlik. Akármilyen mélyre is ásson benne valaki, sohasem ér a végére, sőt minden egyes elágazásban itt is, ott is új ereket, új kincseket fog találni. Ezért mondja Szent Pál magáról Krisztusról: “In quo sunt omnes thesauri sapintiae absconditi” vagyis Kiben (tudniillik Krisztusban)a bölcsesség és a tudomány minden kincsei rejlenek (Kol 2, 3). Ezekbe a kincsekbe nem tud behatolni, nem képes hozzájuk eljutni a lélek, hacsak nem megy előbb a belső és külső szenvedések sűrűjén keresztül az isteni tudáshoz. Mert még azt is, amit ezen élet folyamán lehetséges megtudni Krisztus titkairól nem érheti el az ember, hacsak nem szenvedett sokat, s nem kapott Istentől számos értelmi és érzékelhető kegyelmet. Sok és hosszas lelki gyakorlatnak kell ezt megelőznie, mert hiszen mindezek a többi kegyelmek alacsonyabbak mint Krisztus titkainak ismerete, s valamennyien csak előkészületül szolgálnak ez utóbbihoz. Innét van az, hogy amidőn Mózes azt kérte Istentől, hogy mutassa meg neki az Ő dicsőségét, azt felelte neki, ezt ebben az életben nem láthatja, hanem, hogy megmutat neki minden jóságot (2 Móz 33,20), tudniillik annyit, amennyit ebben az életben lehet. Ezt pedig úgy tette meg, hogy a sziklának, vagyis mint mondottuk, a Krisztus barlangjába helyezte el őt, és megmutatta neki a hátát, vagyis Krisztus emberségének titkait.

      Tehát Krisztusnak ebbe a barlangjába óhajt a lélek amúgy igazában behatolni, hogy belemerüljön, átalakuljon, mámorossá legyen ezek tudásának szeretetétől, és hogy elrejtőzzék Kedvesének keblében.