2. A hitről
Mindenekelőtt hinni kell az Istenben, hogy ő van, és az őt keresőket megjutalmazza (Zsid 10,6).
A hit - Szent Antiokhosz tanítása szerint - az Istennel való egyesülésünk kezdete. Az igazán hívő ember Isten templomának egy köve, amely az Atyaisten épületébe van szánva s Jézus Krisztus erejével magasba emelve; erejével, vagyis keresztjével, a Szentlélek kegyelmének segítségével.
A hit cselekedetek nélkül holt dolog (Jak 2,26); a hit cselekedetei pedig: szeretet, békesség, hosszan tűrés, kedvesség, alázat, kereszthordozás és a lélek szerinti élet. Csak az ilyen hit számítódik be megigazulásul. Az igazi hit nem lehet meg cselekedetek nélkül. Aki igazán hisz, az okvetlenül jócselekedeteket is visz véghez.
3. A reményről
Mindazok, akiknek szilárd az Istenbe vetett reményük, fölemeltetnék hozzá és megvilágosulnak az örök fény ragyogásától. Ha az ember - Isten iránti szeretetből és erénygyakorlatként - nem törődik túlzottan önmagával, akkor ez a remény igazi és bölcs, mert tudja, hogy Isten gondoskodik róla. De ha az ember minden bizodalmát saját cselekedeteibe veti, Istenhez csak akkor fohászkodik, amikor nem várt bajok zúdulnak a nyakába, s nem lát magában erőt ahhoz, hogy ezeket elhárítsa, s így kezd reménykedni Isten segítségében, akkor az ilyen remény hiábavaló és hamis. Az igazi remény egyedül Isten országát keresi és meg van győződve arról, hogy minden földi, a jelen élethez szükséges dolgot kétség kívül meg fog kapni.
A szív sem élhet addig békében, amíg meg nem szerzi ezt a reményt. Az ilyen remény tökéletesen megbékíti és örömet ad neki. Eme reményről szól az Üdvözítő szentséges ajka: Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és terhet hordoztok, és én megbékítlek titeket (Mt 11,28), vagyis remélj bennem és megpihensz a fáradtságtól és megnyugszol a félelemtől.
Szent Lukács evangéliumában olvassuk Simeonról: Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy nem lát halált addig, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét (Lk 2,26). Az igaz Simeon pedig nem veszítette el a reményét, hanem várta a világnak megígért Üdvözítőt, és örömmel karjaiba véve őt, azt mondta: Most elbocsátasz engem, Uram, országodba, melyet nekem megígértél, mert megláttam reményemet - az Úr Fölkentjét.
4. Az Isten iránti szeretetről
Aki az Isten iránti tökéletes szeretetet megszerezte, az úgy él a világban, mintha nem is benne élne. Ugyanis a látható (világ) számára idegen, miközben türelmesen várakozik a láthatatlanra. Egészen átváltozott az Isten iránti szeretetbe, és minden más ragaszkodásról lemondott már.
Aki önmagát szereti, Istent nem szeretheti. Aki pedig nem szereti önmagát Isten iránti szeretetből, az szereti az Istent. Aki igazán Istent szerető (lélek), az zarándoknak és jövevénynek tartja magát ezen a földön, mert Isten utáni vágyakozásában - lelkével és szívével - egyes-egyedül csak őt szemléli.
Az Isten iránti szeretettel eltelt lélek - amikor e testből végleg kiszakad - nem fél e világ fejedelmétől, hanem az angyalokkal együtt fölszáll, mintegy idegen országból, a hazájába.
Folyt. köv.
Forrás:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése