Hitvallók királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

43. elmélkedés 

Hitvallók királynéja 

Regina Confessorum 

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát, körülvéve a szentek óriási seregétől, akik nem voltak sem apostolok, sem vértanúk, sem pedig szüzek, egyszóval a szentek legnagyobb részétől, akiknek szintén Ő a királynéja. Kérjük Isten kegyelmét, hogy e szentek példáját követhessük. 

      Mindabból az eszmekincsből, amelyet ez a szó: hitvalló, magában foglal, tegyük megfontolásunk tárgyává azt, hogy ezen szentek életét a hit irányította, pedig nem csak úgy, mint teszi az átlagos keresztények életében, akiket inkább csak a nagyobb hibáktól őriz meg, hanem úgy, hogy legcsekélyebb gondolatuk, szavuk és cselekedetük is a hit fényében történt. Ez a természetfölötti világosság indította például Keresztes Szent János Atyánkat arra, hogy már gyermekkorában a szegénység következtében amúgy is sanyarú életét önsanyargatások révén tegye keményebbé. Lemondani az értéktelen földi örömökről. El a Jancsi-bankóval – így nevezték az 1917-18-as évek értéktelen papírpénzét -, várjuk meg a mennyei arany-valutát! 

      Spanyolország, illetve a nyugati gótok ifjabb királya, Hermenegild nemzetének arián hitéről katolikus hitre tért. Mivel apja, az öreg király, Rekkared szavaira nem hajlott, emiatt megfosztotta koronájától, börtönbe vetette és láncra verette, sőt, mivel állhatatosan kitartott hite mellett, végül meg is ölette. A börtönben - írja róla kortársa, Nagy Szent Gergely pápa -, az ifjú király elkezdett arról gondolkozni, hogy milyen csekély értékű dolognak kell lennie a földi királyságnak, amelyet oly könnyen elvehetnek az embertől. 

      Mit ér az, ami ma van, holnap nincs?! Milyen mélységes életbölcsesség rejlik ebben! Ezt csakis a hit fénye tudja megadni. Egy szívbeteg, öreg olasz munkást gyóntattunk néhány éven át Budapesten, a klinikán. „Atyám - mondá egyszer -, ezek a jó nővérek folyton hozzák nekem a legfinomabb pecsenyéket és tésztákat. De hát nincs étvágyam. Hozták volna akkor, amikor még egészséges voltam!” Igen, mint Szent Ágoston is mondja: „Egy kis láz elegendő ahhoz, hogy elvegye a kedvünket minden földi örömtől.” - Tehát milyen értéktelenek, milyen Jancsi-bankók ezek! Ez volt a hitvallók nagy tudománya, s ezért igyekeztek önmegtagadás által magukból kiirtani minden vágyat a földiek után. Mert addig, amíg a szív a földiekhez tapad, nem képes Istenhez emelkedni. Addig, amíg a madarat, ha csak egy cérnaszál köti is valamihez, nem röpülhet föl: előbb el kell azt szakítania. Ezt hirdetik nekünk a mennyben levő hitvallók, élen a Szűzanyával. Ezt a leckét kell tőlük legelsősorban megtanulnunk. 

      A hitvallók tudományának egy másik fontos pontja az, hogy tudták élvezni a manna ízét. Az Újszövetség mannája, mennyei életkenyere az édes Jézus. Aki Őt eszi, az örökké él. Azonban már az Ószövetség mannájának ízét sem találta mindenki kedvére valónak. Egyesek csodálatos jó ízét érezték, s azt mondták róla, hogy megvan benne minden finom eledel íze. Ellenben mások panaszkodtak, s azt hajtogatták, hogy „undorodik már a lelkünk ettől a hitvány eledeltől”. Hiszen még most is úgy van a dolog, hogy a durva, erősen fűszerezett konyhához szokott ember nem tudja élvezni az előkelő, főúri asztal finom ételeit. És egy másik hasonlattal szólva: erős, penetráns bűz közepette, mondjuk egy bőrcserző műhelyben, az ember nem lesz képes élvezni a gyöngyvirág gyöngéd, finom illatát. 

      Éppen így vagyunk az élet kenyerével és a mezők liliomával: az édes Jézussal is. A lelki élet kezdetén juttat ugyan az embernek néha igen nagy édességeket, hogy az illető csak úgy áradozik a boldogságtól. Azonban - s ez az, amit annyi ember nem tud - nem ez az igazi íze a mannának. Ez csak arra való, hogy a lelket magához csalja, s elvonja a földi élvezetektől. Ez utóbbiaknak az érzékeket gyönyörködtető élvezete helyett ad a léleknek olyan lelki örömöket, amelyek az előbbieket messze túlszárnyalják. Olyanokat, amilyenekben majd csak a feltámadás után, az égben fogunk részesülni, amikor a test együtt fog örvendezni a lelkünkkel. Az a boldogító, érezhető áhítat ugyanis, amelyre itt célzunk, ha nem is egészen, de jórészben testi öröm, vagyis jobban mondva, a lelki örömnek a testre váló átadása. Az nem tartós. Azt már maga a megszokás is legyöngíti, sőt megsemmisíti. A legjobb eledelre is ráun az ember. Azok a panaszkodó zsidók, ott a pusztában, kezdetben valamennyien jónak találták a mannát, de azután ráuntak. Ráuntak, mégpedig azért, mert visszagondoltak Egyiptom húsos fazekaira. 

      Ha a lelki ember, amikor ezek a kezdetleges erős mellékízek elmúlnak, nem szokik rá a mannának végtelenül egyszerű, gyöngéd ízére; ha kétségbeesetten panaszkodik arról, hogy ő már nem tud imádkozni, mert nem talál benne örömet: akkor sohasem viszi sokra. Nála azokat a penetráns ízeket és illatokat a manna valódi ízének, a mindenről való - tehát még a lelki gyönyörűségekről való lemondás - gyönyörűségének kell pótolnia. Ez a mi golgotai mannánk íze. Aki azt nem ismeri tapasztalatból, annak hiába beszélünk róla. Aki pedig ismeri, a mennyország előízét élvezi benne. Ezt élvezték a hitvallók, ezt a Szűzanya. Kövessük példájukat!

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html