A Kármel ékessége és királynéja

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

49. elmélkedés 

A Kármel ékessége és királynéja

Regina decor Carmeli

      Képzeljük magunk elé a Szűzanyát a Kármel ősi nagy szentjei, Illés és Elizeus próféták s a későbbi kármelita szentek körébe, s kérjük hatalmas pártfogását. 

      Három esztendeig tartott már az Illés próféta által megjövendölt szárazság Izrael földjén az istentelen Ácháb király idejében, amikor végre a nagy próféta a Kármel hegyén adott találkozót a királynak és a népnek, hogy döntsenek abban a nagy kérdésben, vajon ki az igaz Isten. Vajon Ábrahám hite-e az igaz vallás, vagy pedig a pogányság, amelyre a király és a gonosz Jezabel királyné már-már az egész népet áttérítette. Összejött tehát a Kármelen Baal-nak, a pogányok bálványának négyszáz papja, s Illés a próféta, mint az igaz hit egyedüli képviselője. Áldozatot mutattak be a nép előtt, az égből kérve rá tüzet. Illés áldozatát csakugyan mennyei tűz emésztette föl, s a csoda láttára a nép visszatért az igaz hitre. Ezután pedig, miközben Szent Illés a Kármel csúcsán imába merült, feltűnt a látóhatáron egy lábnyomnyi kis felhőcske, amely csakhamar elborította az egész eget, s áldásos esőt hullatott a három esztendei szárazság által már teljesen eltikkadt földre, úgy hogy a kiszáradt növényzet újra életre pezsdült. 

      Ebben a horizonton feltűnő, lábnyomnyi kis felhőcskében, amely még megjelenése előtt széjjeloszlatja a hitetlenség sötétjét, azután pedig újraéleszti áldásos esőjével a földet, látja az Anyaszentegyház, a hagyomány szerint már Szent Illés és utódai, a próféta-fiak is látták a Messiás anyjának előképét. Az a remete-intézmény pedig, amely a nagy próféta óta a Kármelhegyet a magasabb lelki életnek szentelte, a Szűzanya zászlaja alá helyezkedett, Őt vallotta királynéjának. 

      Az Ószövetségben a nazireusok, vagyis a minden tisztátalanságtól őrizkedő aszkéták töltötték meg a hegy lépszerű szikláinak üregeit, s a hagyomány szerint a szent család, Mária és József a kis Jézussal néhányszor ellátogattak hozzájuk a közeli Názáretből. ézus feltámadása után pedig keresztény lett a Kármel, s barlangjait lassanként a remete-intézmény, majd pedig a szerzetesség vette birtokába. 

      A Kármel mindig virágoskertje volt az erényeknek, amelyeket az égből a Szűzanya öntözött, bőven hullatva rájuk Isten kegyelmét. Az az eső pedig, amelyet Illés atyánk idejében a kis felhő hullatott, magától értetődő, hogy az isteni Megváltót jelképezi, akit szintén a Szűzanya adott a földnek, de ad minden egyes léleknek is, hogy abban nagyra nőjön. A skapuláré s még inkább a harmadrend révén a Szűzanya a szorosabb értelemben vett kármelita szerzet határain túl is, a legszélesebb körbe terjesztette ki a Kármel eszméjét, s mindazokat bevonta védőpalástja alá, akik az ő szent jelvényét, a skapulárét viselik. 

      Vegyük tehát közelebbről fontolóra Kármel ékessége és királynéja programjának két fő pontját. Annak első pontja: el a sötétséggel, s el a félmegoldásokkal, megalkuvásokkal. „Meddig akartok sántikálni kétfelé - mondotta Szent Illés a népnek ott a Kármelhegyen. - Ha Baal az isten, akkor szolgáljatok neki, de ha Izrael Istene az igazi Isten, akkor lépjetek fenntartás nélkül az ő szolgálatába” (1Kir 18,21). Vajon nem éppen ez a kétfelé sántítás jellemző-e most is sok-sok lélekre? Olyan keresztényeknél, akik nem élnek magasabb hitéletet, ez szembeszökő, amennyiben elmennek ugyan néha gyónni, áldozni, s a templomba is eljárnak, de egy ízletes falat kedvéért megszegik a böjtöt, s ha a kényelmük úgy kívánja, elhagyják a vasárnapi szentmisét. De van ilyesfajta kétfelé sántítás még a lelki életet élőknél is, ha nem minden fenntartás nélkül lépnek rá a tökéletesség útjára, hanem bizonyos apró rendetlen hajlamaikat és ragaszkodásaikat igyekeznek azzal összeegyeztetni. A Kármel ékessége és királynéja tehát legelső sorban e kétfelé sántítás ellen szól, s százszázalékos lelki életet kíván tőlünk. Vizsgáljuk meg magunkat e tekintetben! 

      A Szűzanyának ez a szép címe továbbá eszünkbe juttatja az áldásos esőt, Jézus előképét. Ez volt hivatva a teljesen kiszáradt talajt felüdíteni s a már-már egészen kiveszett növényzetet új életre kelteni. Ez a főszerepe a Szűzanyának minden egyes ember lelki életében, az, hogy Ő Jézust adja nekünk. Azt hullatja ránk, mint áldásos esőt, hogy mélyen beszivárogjon lelkünk talajába. Azt helyezi lelkünk bölcsőjébe, mint valamikor Betlehemben a jászolba, azzal a célzattal, hogy abban jól érezze magát, hamarosan nagyra nőjön, s lelkünket teljesen betöltse, kiszorítva abból mindent, ami nincs ővele a legszorosabb vonatkozásban és hozzátartozásban. 

      Kármel ékessége és királynéja tehát Jézussal átitatott, Jézussal telített lelkeket kíván maga körül látni. Életbevágó kérdés ránk nézve, miképpen halad minálunk ez a telítés, ez az átitatás. Uralkodó szerepet játszik-e már lelkünkben Jézus, vagy pedig - ne adja Isten - csak másodrendűt? Van-e még valami, amit elébe helyezünk? Ha volna, gyorsan el vele! El a bálványokkal, el Baal-lal és az ő ördögi kíséretével! Éljen Jézus! Christus vincit! Christus regnat! Christus imperat!

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html