 |
| Isten Anyja, a szemlélődés ikonja |
Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról:
32. elmélkedés
Mennyország ajtaja
Janua coeli
Képzeljük magunk elé a mennyei Jeruzsálemet, úgy amint az a Jelenések könyvében le van írva, mint egy színaranyból és drágakövekből épült csodaszép várost, s tekintsük, hogy miként vezetgeti be abba a Szűzanya az ő gyermekeinek lelkét! Kérjük Őt, szerezze meg nekünk Istentől az állhatatosság kegyelmét, hogy egykor az ő segítségével mi is bejuthassunk oda.
Fontoljuk meg azt, hogy nekünk már földi életünk folyamán is az a hivatásunk, hogy gondolatban a mennyországban éljünk. „Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján” - mondja az apostol (Kol 3,1). Márpedig mi tudna bennünket erről a földről annyira odacsábítani, mint a mi drága Szűzanyánk szépsége és kedvessége?! A Hiszekegyben gyakorta megvalljuk, hogy hisszük a szentek egyességét - de hány ember van a világon, aki talán semmit sem gondol ezen szavak kimondásakor, vagy legalábbis nem érti meg, hogy azok is a mennyországban való életre szólítanak fel bennünket!...
Szűkebb földi hazánkon kívül ugyanis van nekünk egy nagyobb országunk, az Anyaszentegyház, s ezen országnak arisztokráciája az, amelyet a Hiszekegy szenteknek, a szentek egyességének nevez. Isten gyermekei valamennyien. Itt a földön az Anyaszentegyháznak élő tagjai, vagyis mindazok a hívek, akik rajta vannak a szőlőtőn, az Istenemberen, s mint eleven, termő szőlővesszők kapják tőle a kegyelemnek éltető nedvét.
Odaát az örökkévalóságban a szentek egyessége két nagy országot népesít be: a tisztítóhelyet és a mennyországot. Az utóbbiban azok a lelkek vannak, akik már elvették jutalmukat és élvezik Isten boldogító látását, az előbbiben pedig azok, akiknek még törleszteni való bűnadósságuk van, mielőtt az örök üdvösségre juthatnának. Ezek mind, az égiek, a földiek és a tisztulók, valamennyien édes testvéreink. Nincs az a vérségi kötelék, amely szorosabban fűzné össze a családtagokat, mint ahogy a kegyelem csatolja egybe a szentek közössége nagy birodalmának polgárait.
Itt a földön ez a kötelék nem érvényesül annyira, mert útját állja az idegenség. Ellenben az égiek és a tisztulók között nincs számunkra idegen senki sem. Azokkal szemben nincsenek földi, nemzetiségi ellentétek, társadalmi rangkülönbségek, s más ilyenfélék, amelyek gátat építenek a földi testvériség közé. Ezek anyagi, testi dolgok voltak, amelyeket azok a lelkek a halál pillanatában levetettek. Így tehát semmi akadálya sincs annak, hogy velük a legbensőbb, bizalmas barátságra lépjünk, vagyis hogy a gyakorlatba vigyük át a szentek egyességének tanát, s már itt e földön kezdjünk a mennyországban élni, s annak lakóival társalogni.
„Mondd meg nekem, kivel társalogsz, s megmondom neked, hogy ki vagy” - mondja a közmondás. Ha a mi gondolataink a megdicsőültek és a tisztulók tökéletesen bűntelen, ártatlan seregei között járnak – mert hiszen ártatlanok a tisztulók is, s csupán volt bűneik büntetését szenvedik -, akkor a mi lelkünk is hozzájuk alakul, s mind jobban felszabadul ennek a nyomorult, anyagi testnek sárba vonó súlya alól.
Ne gondoljuk, hogy ha mi ezt megtesszük, akkor valami rendkívüli dolgot cselekszünk. Hiszen az Anyaszentegyház igyekszik bennünket valósággal rászorítani erre az eljárásra. Mire való az egyházi év napjaira szentek emlékét tűzi ki, s imádkoztat hozzájuk, életrajzi adatokat olvastat róluk? A purgatóriumra pedig szintén naponta ráirányítja figyelmünket. Az esti harangszóra imát mondat értük, számtalan halotti misét végeztet lelkük kiszabadulásáért, évenként ünnepet rendel számukra, amelyen minden pap három misét ajánlhat fel örök nyugalmukért. Ha tehát mi drága Szűzanyánk vezetése alatt már itt e földön belépünk a szentek egyességébe, s gyakorlatilag valósítjuk meg annak gyönyörű tanát, egy hajszállal sem teszünk többet, mint amennyit tőlünk az Anyaszentegyház kíván.
Nagyon természetes azonban, hogy a Szűzanya tisztelete nem csak ennek az imént leírt, s már e földön élvezhető mennyországnak az ajtaja, hanem a valódi, az örök mennyországé is. Ha mi őhozzá ragaszkodunk, akkor mindig ajtajánál vagyunk ennek a mennyországnak, s amikor üt az óra, akkor nem kell mást tennünk, mint megnyomnunk annak kilincsét, s benyithatunk, ha nem is közvetlenül a mennyei boldogságba, de legalábbis annak előcsarnokába, a tisztítóhelyre. Mert rettenetes ám az a sok veszedelem, amely bennünket ezen végcélunk útján fenyeget, s az a sötétség, amely idelent ránk borul. Borzasztó dolog ám végveszély esetén sötétben tapogatni az ajtó után, amelyen keresztül egyedül lehetséges a menekülés. Hány szerencsétlen ember nyitja ki ilyenkor a pokol ajtaját s zuhan bele az örök tűzbe! Számunkra biztosíték a Szűzanya. Ő az ajtó. Tartsunk ki hűségesen mellette egész életünk folyamán, akkor a halál órájában rajta keresztül bejutunk mi is a mennyországba.
_______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése