Betegek gyógyítója

Isten Anyja, a szemlélődés ikonja

Szeghy Ernő kármelita atya (1872-1952) elmélkedései a lorettói litániáról: 

34. elmélkedés 

Betegek gyógyítója

Salus infirmorum

      Képzeljük magunk elé a Lourdes-i jelenésben a Szűzanyát, amint azt parancsolja a kis Bernadette-nek, hogy ásson a homokban; és kibuggyan az a csodálatos forrás, amely azóta már annyi embernek adta vissza egészségét! Kérjük Isten kegyelmét, hogy a Szűzanyát, mint a betegek gyógyítóját, erről az oldaláról is megismerhessük, s minél jobban megszeressük. 

      Elmélkedjünk arról, milyen nagy fontosságú szerepet játszik a betegek ápolása és gyógyítása az irgalmasság cselekedetei között, s egyáltalán a lelki élet terén. Hiszen az édes Jézus is, amikor eljön ítélni, azért fogja többek közt megdicsérni a jobb oldalán álló igazakat, hogy amikor beteg volt, látogatták és ápolták őt, s azért dorgálni a baloldaliakat, hogy többek közt ezt elmulasztották. Ő maga pedig nyilvános életének három esztendejében folyton gyógyította a betegeket. 

      A Szűzanya tehát, amikor meg akarja köszönni a szeplőtelen fogantatás dogmájának kihirdetését s Lourdes-ban csodatevő forrást fakaszt a betegek számára, ebben is isteni Fiának példáját követi. Mindketten tehát a legbehatóbb módon adnak nekünk példát arra, miképpen gyakoroljuk a szeretetet és szolgálatkészséget a betegek iránt. 

      A szentek valamennyien követték ezt a példát. Nagy betegápoló volt Szent Terézia Anyánk, már újoncnövendék korában, a Megtestesülés zárdában. Keresztes Szent János Atyánk betegápoló volt rendbelépése előtt, s később is egész élete folyamán, megható gyöngédséggel teljesített minden szolgálatot a betegek körül. Ugyanezt tudjuk legújabb szentünkről, Szent Teréz Margitról. Az irgalmasság ezen cselekedetének fontosságát megérthetjük már abból is, hogy igen gyakran nyílik rá alkalom, mert hiszen úgy a családokban, mint a szerzetesi testületekben minduntalan akadnak betegek, akik ránk szorulnak bajaikban, s mintegy alkalmat szolgáltatnak a testvéri szeretet erényének gyakorlatára. 

      A szeretet a legfőbb erény, tehát abban kell magunkat leginkább gyakorolnunk, amint a világbajnoknak az ő sportja terén állandó tréningben kell lennie. Ha ezt elmulasztjuk, lassan elsenyved, elvész. Hogyan maradhatna meg bennünk a szeretet, ha részvétlenül tudnánk elmenni beteg testvérünk mellett, s nem tennénk meg neki azt, amire rászorul, s ami tőlünk telik? 

      Azután a betegápolás sok más erény gyakorlatára is nyújt alkalmat. A beteg gyakran teszi próbára türelmünket; virrasztásra kényszerít, s olyan szolgálatokra, amelyek érzékies természetünknek terhére esnek. Márpedig mindez üdvös nekünk. Egyszóval, nagyon is érthető, hogy Szűzanyánk, aki lelki javunkat óhajtja, példájával hathatósan sarkall minket a betegápolásra. Ha tehát méltó gyermekei akarunk lenni, szeressük a betegeket, s igyekezzünk rajtuk tőlünk telhetően segíteni, úgy testi, mint lelki tekintetben. 

      A „Betegek gyógyítója” azonban egy másik fontos oktatásban is részesít bennünket azáltal, hogy ő nem minden beteget gyógyít meg azok közül, akik hozzá folyamodnak, sőt olykor még olyanokat sem, akik azt szerintük igazán megérdemelnék. Ott van például éppen a kis Szent Bernadette-nek esete. Rövid szerzetesi élete folytonos betegeskedésben telt el. Hiába alkalmazták nála a Lourdes-i vizet. Semmi sem segített. A Nevers-i zárda nővérei csodálkozva kérdezgették tőle, hogy miért nem segít éppen neki ez a víz? Azt felelte: „A Szűzanya azt akarja, hogy szenvedjek”. Ilyen eset számtalan van a szentek életében. A Szűzanya az ő kérésükre másokat meggyógyított, de őket magukat betegen hagyta. Igaz, hogy a maguk számára nem is nagyon kérték a gyógyulást, mert fel tudták fogni a betegség rendkívüli értékét. 

      Ha a lelki életben valamire akarjuk vinni, úgy ezt a felfogást nekünk is magunkévá kell tennünk. Meg kell értenünk, hogy az örök élet szempontjából igen gyakran sokkal üdvösebb a betegség, mint az egészség. Szentanyánk, Terézia, szerzetesi életének elején, a Megtestesülés zárdában, csak azért kért gyógyulást nagy betegségéből, mert a közös betegszoba akadályozta őt a belső imádságban. Későbbi, gyötrő bajaiban sohasem imádkozott enyhülésért. 

      Eltekintve ugyanis attól a mérhetetlen haszontól, hogy a betegség elveszi kedvünket a földi, érzéki örömöktől, maga a keresztre szegezettség valami csodálatos, misztikus állapot. Önmagában véve is állandó, felséges ima, föltéve természetesen, hogy az ember Isten akaratával való teljes megegyezéssel viseli. A halál után minden lélek önként, sietve megy rendeltetési helyére: még az a szerencsétlen kárhozott is, mert számára a pokol aránylag még a legelviselhetőbb hely. Mintha valahogy így volna a dolog a földön a szenvedéssel, különösen a betegséggel. Mintha ez volna a földi embernek legmegfelelőbb állapot. A szentek életfelfogásából ez olvasható ki. Azért a lelki ember futva megy a kereszthez, s örömmel fekszik rá, s nyújtja tagjait az odaszegezésre. Ezért választotta a szenvedést az édes Jézus a maga, a Szűzanya és mindazok számára, akiket különös szeretetével tüntet ki. Nincs e földön édesebb dolog, mint örömmel tudni szenvedni.

 _______________
A teljes elmélkedés-sorozat itt olvasható:
http://tiszta-szivvel.blogspot.ro/p/oromunk-oka.html